A rovat első felében az Emberi Jogok Európai Bíróságának legutóbbi fontos döntéseit foglaljuk össze.
Az Egyezmény 3. és 5. cikke: Kínzás, embertelen bánásmód tilalma, ill. szabadsághoz és biztonsághoz való jog
Ilias és Ahmed Magyarország elleni ügye (Összefoglalta: Szabó Attila)
Az Egyezmény 10. cikke: A véleménynyilvánítás szabadsága
Novikova és mások Oroszország elleni ügye
Magyar Helsinki Bizottság Magyarország elleni ügye
Szanyi Magyarország elleni ügye (Összefoglalta: Kóczián Sándor)
Az ügy körülményei. 2017. március 14-én hozott először döntést az EJEB a magyar tranzitzónához kapcsolódó ügyben. Két bangladesi kérelmező fordult a Bírósághoz azzal, hogy a tranzitzónában történt fogva tartásuk jogszerűtlen volt, az ottani körülmények - tekintettel az egyéni sérülékenységükre - nem feleltek meg a minimális elvárásoknak, ezáltal sértették az embertelen, megalázó bánásmód tilalmát; valamint azzal, hogy a Szerbiába történő visszaküldésükkel a magyar hatóságok úgynevezett lánc-visszaküldési ('chain-refoulement') folyamatot indítottak el. A Szerbiába történő visszaküldéshez kapcsolódóan, a fogva tartással szemben, illetve a tranzitzónában tapasztalt elhelyezési körülményekkel kapcsolatban a kérelmezők sérelmezték a hatékony jogorvoslat hiányát is.
A kérelmezők Bangladesből Pakisztánon, Iránon, Törökországon, Görögországon, Macedónián keresztül érkeztek a Szerb Köztársaságba, ahonnan az erre kijelölt tranzitzónán keresztül, 2015. szeptember 15-én Röszkénél próbáltak Magyarország területére jutni. A tranzitzóna ekkor 110 négyzetméter területű volt, és onnan nem lehetett Magyarország irányába kilépni. Ezt rendőrök és biztonsági berendezések biztosították. A kérelmezők állítása szerint fogva tartásuk alatt nem kaptak sem jogi, sem szociális jellegű segítséget. Továbbá, nem fértek hozzá televízióhoz, internethez, vezetékes telefonhoz vagy bármilyen rekreációs eszközhöz. Továbbá, egy kilenc négyzetméteres szobában voltak elhelyezve, amelyben öt ágy volt. A kormány álláspontja szerint a szobaként szolgáló konténer tizenöt négyzetméteres volt, és az idő alatt, amit a kérelmezők ott töltöttek, a tranzitzónában tartózkodó menedékkérők száma soha nem haladta meg a harminc főt. A konténerek elektromos fűtéssel voltak felszerelve, meleg és hideg vizet is biztosítottak minden ott-tartózkodó számára. Napi háromszori, sertéshúsmentes étkezést is nyújtottak, és napi két órában orvos is rendelkezésére állt az ellátást igénylőknek.
Az Európa Tanács keretében működő Kínzás és Embertelen vagy Megalázó Büntetések vagy Bánásmód Megelőzésének Európai Bizottsága (továbbiakban: CPT) jelentése szerint a rendelkezésre álló lakóterület tizenhárom négyzetméter volt. Mindemellett a jelentésből kiderül, hogy a konténerekben megfelelően biztosított volt a természetes fény, a mesterséges világítás és a fűtés is. Továbbá, a tranzitzónában tartózkodó személyek bármikor tartózkodhattak a szabad levegőn, egy erre kijelölt keskeny területen. A CPT szerint az egészségügyi ellátás is megfelelő volt.
A menedékjogi eljárásban a tranzitzónába léptetésük napján a két írástudatlan kérelmezőt meghallgatta a magyar menekültügyi hatóság, az egyiküket dari nyelven, amit a kérelmező nem beszélt. A menekültügyi eljárásról szóló írásbeli tájékoztató anyagot a kérelmező szintén dari nyelven kapta meg. A meghallgatás két órán keresztül tartott. A másik kérelmező meghallgatása 22 percet vett igénybe. A kérelmezők elmondása szerint Magyarország volt az első állam, ahol menedékkérelmet nyújtottak be.
A menekültügyi döntés még aznap megszületett. A menekültügyi hatóság - elfogadhatatlansági okból, érdemi vizsgálat nélkül - elutasította a kérelmeket, hivatkozva a hatályos kormányrendeletre, amely szerint Szerbia biztonságos harmadik ország, ahol a kérelmezők hatékony menedékjogi eljáráshoz férhetnek hozzá. Ezzel együtt a menekültügyi hatóság elrendelte a kérelmezők kiutasítását Magyarországról.
A kérelmezők a döntés ellen az illetékes Szegedi Közigazgatási és Munkaügyi Bírósághoz fordultak. Az ügyben a jogi képviseletükre - az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságán (továbbiakban: UNHCR) keresztül - a Magyar Helsinki Bizottság két ügyvédjének adtak meghatalmazást. A meghatalmazott jogi képviselők nem találkozhattak a kérelmezőkkel a bírósági meghallgatás, illetve döntés előtt. Döntésében a bíróság új eljárásra kötelezte a menekültügyi hatóságot azzal, hogy meg kell vizsgálnia a kérelmezők helyzetének ténylegesen várható alakulását a Szerbiába való visszaküldésük esetén, különös tekintettel a szerb menekültügyi eljárás hatékonyságára. Továbbá, a menekültügyi hatóságnak biztosítania kell, hogy a kérelmezők az eljárásban - jogi segítségnyújtással - megdönthessék azt a vélelmet, miszerint Szerbia biztonságos ország számukra.
- 69/70 -
Ezt követően a kérelmezőket - jogi képviselőik indítványára - pszichiáter szakorvos vizsgálta meg a tranzitzónában, aki megállapította, hogy mindketten poszttraumás stressz-zavarban szenvednek; egyiküknél ezen kívül depressziót is diagnosztizált a szakorvos. A szakorvosi véleményben nem szerepelt, hogy a kérelmezőknek sürgős orvosi beavatkozásra lenne szükségük, de azt igen, hogy a fogva tartás következtében rosszabbodhat a mentális állapotuk.
A menekültügyi hatóság nyilvántartása szerint a kérelmezőket a menekültügyi hatóság jogi képviselőik útján, telefonon értesítette arról, hogy ismét meghallgatják őket. A kérelmezők szerint azonban jogi képviselőik nem kaptak pontos információt a meghallgatás időpontjáról. Mivel a képviselőik nem tudtak a meghallgatáson jelen lenni, a kérelmezők úgy döntöttek, hogy nem tesznek nyilatkozatot. Ennek ellenére a menekültügyi hatóság urdu nyelvű tolmácsolással tájékoztatta őket arról, hogy három napjuk van a biztonságos harmadik ország vélelmének megdöntésére Szerbia vonatkozásában. A kérelmezők képviselői beadványokat nyújtottak be a menekültügyi hatósághoz, továbbá kérték az ismételt meghallgatást, tekintettel arra, hogy a korábbi alkalommal nem tudtak jelen lenni.
A menekültügyi hatóság két nappal később ismételten elutasította a kérelmezők menedékkérelmét, arra hivatkozva, hogy nem hoztak fel olyan okot, ami alapján Szerbia nem biztonságos harmadik ország számukra. A döntés szerint a pszichiátriai szakvélemény nem állapít meg olyan speciális szükségletet, amelynek kielégítését a tranzitzónában ne lehetetne biztosítani; azaz, a kérelmezők nem tekinthetők különleges bánásmódot igénylő személyeknek. A kérelmezőket ismételten kiutasították Magyarországról.
A döntés ellen a kérelmezők újból a Szegedi Közigazgatási és Munkaügyi Bírósághoz fordultak. A bíróság 2015. október 5-én hozott ítéletében kimondta, hogy a menekültügyi hatóság a tényeket figyelembe véve, kellő körültekintéssel folytatta le az eljárását. A bíróság rámutatott arra is, hogy a kérelmezők nyilatkozatai helyenként ellentmondásokat tartalmaznak. Mindemellett a bíróság azt is megállapította, hogy Szerbia nem biztonságos volta mellett csupán általánosságban érveltek a kérelmezők, a saját egyedi eseteik vonatkozásában nem. A bíróság mindezek alapján jogszerűnek ítélte a menekültügyi hatóság döntését. A magyar nyelven írásba foglalt bírósági döntést 2015. október 8-án közölték a kérelmezőkkel, annak tartalmáról a kérelmezőket urdu nyelven tájékoztatták. A kérelmezők még ezen a napon hivatalos személyek kíséretében, fizikai kényszer alkalmazása nélkül elhagyták a tranzitzónát Szerbia irányába. 2015. október 22-én a jogi képviselőiknek kézbesítették az október 5-i bírósági meghallgatás jegyzőkönyvét, majd december 10-én kézbesítették az ítélet urdu nyelvű fordítását is. A bírósági eljárással szemben a képviselők a Kúriához fordultak felülvizsgálati kérelemmel, ezt a kérelmet Kúria eljárási okokból, hatáskör hiánya miatt 2016. március 9-én elutasította.
A döntés.[2] Az EJEB igen jelentős terjedelemben tekintette át a magyar, a nemzetközi és az európai uniós jogot a döntéshozatalhoz, továbbá megvizsgálta mértékadó nemzetközi szervezetek jelentéseit a helyzethez kapcsolódóan, és széles körben áttekintette saját esetjogát is.
5. cikk 1. bekezdés. A magyar kormány álláspontja szerint a kérelmezők bármikor elhagyhatták volna a tranzitzónát Szerbia irányába, így esetükben fogalmilag nem lehet fogva tartásról beszélni. A kérelmezők szerint azonban a tranzitzóna elhagyása a menekültügyi eljárásuk megszüntetését eredményezte volna. A Bíróság szerint annak eldöntéséhez, hogy megvalósul-e fogva tartás, a kérelmezők egyedi esetét és azon belül számos tényezőt kell mérlegelni. Gondos mérlegelés alapján lehet csak eldönteni, hogy szabadságtól való megfosztásról vagy csak a szabadság korlátozásáról van szó.
Jelen esetben a Bíróság azt állapította meg, hogy a kérelmezők három hétig voltak egy olyan határövezeti területen, amelyet őrséggel biztosítottak, és kívülről nem volt megközelíthető, még a bent tartózkodók jogi képviselői számára sem. A kérelmezőknek sem volt lehetőségük Magyarország zónán kívüli területére lépni. A Bíróság azt is számba vette, hogy a kérelmezők nem önkéntesen választották a tranzitzónában való tartózkodást, azaz nem járultak hozzá ahhoz, hogy megfosszák őket a szabadságuktól. A puszta tény, hogy bármikor távozhattak volna Szerbia felé, nem zárja ki, hogy megsértették a személyes szabadságukat. A Bíróság utalt a magyar menedékjogi szabályozásra, amely szerint a tranzitzóna elhagyása az érintett személy menedékjogi eljárásának megszüntetését vonja maga után. A kérelmezők tehát nem hagyhatták el a tranzitzónát Szerbia felé anélkül, hogy az számukra nem kívánt, súlyos következménnyel járt volna. Nevezetesen, elveszítették volna a nemzetközi védelemre való esélyüket, és ki lettek volna téve a refoulement veszélyének. Mindezek alapján, a Bíróság megállapítása szerint a kérelmezők tranzitzónában való elhelyezése de facto személyes szabadságtól való megfosztásnak minősíthető. Ez alapján pedig a kérelem az Egyezmény tárgyi hatálya alá esik, így pedig nem elfogadhatatlan.
A magyar kormány érdemben azzal érvelt, hogy az Egyezmény 5. cikk 1. bekezdésének f) pontja lehetővé teszi a külföldiek őrizetbe vételét, ha jogtala-
- 70/71 -
nul lépnek a részes állam területére. A Bíróság megállapítása szerint - összhangban a korábbi esetjogával - az Egyezmény 5. cikk 1. bekezdése szerinti őrizetbe vétel "törvényességének" megítéléséhez nem csak a hazai, hanem a vonatkozó nemzetközi és európai uniós jogot is figyelembe kell vennie a nemzeti hatóságoknak és bíróságoknak. Továbbá, az Egyezmény védelmet biztosít az egyéneket az önkényes eljárásoktól; ha a részes államok el akarják kerülni, hogy a Bíróság önkényességet állapítson meg esetükben, akkor jóhiszeműen kell eljárniuk. A Bíróság azt is kimondta, hogy az Európai Unió tagállamaiban nem tarthatnak senkit őrizetben pusztán azon az alapon, hogy menekültstátuszt kért, mivel ez sértené a menekültügyi eljárásokról szóló irányelvet. Így pedig a kormány azon hivatkozása, amely szerint a kérelmezőket mint jogtalanul Magyarország területére lépő külföldieket fosztották meg a szabadságuktól, tulajdonképpen sérti a menedékjogi eljárás szabályozását. A Bíróság értelmezésében a kérelmezőket megfelelő formális döntés nélkül fosztották meg a szabadságuktól, csupán egy általános jogszabályi rendelkezés rugalmas értelmezése alapján. Mivel pedig a szabadságtól való megfosztásnak nem volt megfelelő jogi alapja, így azt semmilyen bírói döntés nem erősíthette meg. Ennek következtében a szabadságtól való megfosztás önkényesnek tekinthető.
Mindezek alapján a Bíróság megállapította az Egyezmény 5. cikk 1. bekezdésének sérelmét.
5. cikk 4. bekezdés. A kérelmezők azt is sérelmezték, hogy a szabadságtól való megfosztással szemben nem volt lehetőségük megfelelő jogorvoslattal élni; ehhez semmilyen jogi eljárás nem állt a rendelkezésükre. A kormányzat azzal érvelt, hogy a kérelmezők bírósági felülvizsgálatot kérhették a menekültügyi hatóságnak a menedékjogi kérelem elfogadhatatlanságáról hozott döntésével szemben.
A Bíróság megállapította, hogy a kormány által hivatkozott eljárás nem a szabadságtól való megfosztás jogorvoslati eljárása, hanem a menedékjogi eljárásban hozott döntéssel szembeni jogi eszköz. A Bíróság azt is megállapította, hogy a szabadságtól való megfosztás mindössze egy de facto intézkedés volt, azaz semmilyen döntés nem született ebben az ügyben, így pedig fogalmilag nem is támadható jogi eszközökkel, tehát a kérelmezőknek nem állt rendelkezésére semmilyen eljárás, amelynek keretében (belátható időn belül) bíróság dönthetett volna fogva tartásuk törvényességéről.
Mindezek alapján a Bíróság az Egyezmény 5. cikk 4. bekezdésének sérelmét is megállapította.
3. cikk sérelme a fogva tartáshoz kapcsolódóan. A kérelmezők szerint - a fentebb bemutatott tények alapján - a röszkei tranzitzónában embertelen és megalázó bánásmódnak voltak kitéve, az ott tapasztalható körülmények miatt.
Az EJEB utalt ezzel kapcsolatban a korábbi esetjogában kiforrott álláspontjára, miszerint a részes államoknak akkor sem térhetnek el az embertelen és megalázó bánásmód abszolút tilalmától, ha nagy számban érkeznek menedékkérők, illetve migránsok. Azaz, a szabadságuktól megfosztott személyek emberi méltóságát minden esetben garantálnia kell az őket fogva tartó államnak. Az EJEB megjegyezte azonban azt is, hogy az egyes esetekben természetesen az államokra háruló, tagadhatatlan nehézségeket is figyelembe veszi az adott ügy értékelése során.
A kérelmezők egyedi helyzetének vizsgálatakor a Bíróság azt is figyelembe vette, hogy a pszichiátriai szakvélemény alapján mindketten mentális zavaroktól szenvednek. A Bíróság szerint azonban, mivel a zavaraik keletkezése évekkel Magyarországra kerülésük előttre tehető (bangladesi tartózkodásuk idejére), így helyzetük nem tér el jelentősen a menedékkérő fogva tartott felnőttek átlagos helyzetétől. Figyelembe véve ezt, a fogva tartás idejét, valamint a fogvatartási helyszínen tapasztalható körülményeket és bánásmódot, a Bíróság nem állapította meg az Egyezmény 3. cikkének sérelmét a fogva tartás vonatkozásában.
13. cikk a 3. cikkel összefüggésben, a fogvatartási körülményekhez kapcsolódóan. A kérelmezők álláspontja szerint sérült a hatékony jogorvoslathoz való joguk a tekintetben is, hogy nem volt jogi lehetőségük a fogvatartási körülményekkel szemben jogorvoslattal élni.
A kormányzat szerint a kérelmezők egyáltalán nem hivatkoztak erre a pontra a kérelmükben, de biztosan nem hivatkoztak erre a tranzitzóna elhagyásától számított hat hónapon belül. Ez alapján pedig a kérelem határidő-mulasztás miatt elfogadhatatlan.
A kérelmezők azzal érveltek, hogy a Bírósághoz fordulásukkor - az ideiglenes intézkedésre vonatkozó kérelmükben - már rámutattak a 13. cikknek a fogva tartás körülményeihez kapcsolódó megsértésére. Ezt az érvüket a Bíróság elfogadta, így a kérelmet e tekintetben is elfogadhatónak minősítette.
A kérelmezők érdemben arra hivatkoztak, hogy ez esetben sem állt a rendelkezésükre semmilyen jogorvoslati eljárás. A kormányzat szerint viszont abból fakadóan, hogy a fogvatartási körülmények nem sértették az Egyezményt, e tekintetben nem alkalmazható a hatékony jogorvoslat hiányának megállapítására irányuló eljárás.
Az EJEB szerint a kormányzat érvelése azért nem helytálló, mert utólag ugyan valóban megállapításra került, hogy a kérelmezőknek a fogva tartáshoz
- 71/72 -
kapcsolódóan nem sérültek az Egyezmény 3. cikkében biztosított jogai, de a kérelmük e tekintetben nem volt nyilvánvalóan megalapozatlan. Így tehát az Egyezmény megsértése legalábbis vitatott volt a felek között, azaz nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy ezzel kapcsolatban nem volt szükség jogorvoslati lehetőség biztosítására. A magyar kormány nem jelölt meg semmilyen olyan jogorvoslati eljárást, amelynek keretében a kérelmezők tranzitzónában történő elhelyezésük körülményeit vitathatták volna.
Mindezek alapján a Bíróság megállapította a kérelmezőknek az Egyezmény 13. cikkében rögzített jogainak sérelmét a 3. cikkhez kapcsolódóan.
A 3. cikk sérelme az embertelen és megalázó bánásmód veszélyéhez kapcsolódóan. A kérelmezők szerint Magyarországról való kiutasításuk ahhoz vezetett, hogy Szerbián keresztül lánc-visszaküldés veszélyének lettek kitéve, aminek eredményeképpen olyan országokba küldhették őket vissza, ahol embertelen és megalázó bánásmóddal szembesülhetnek.
A kormány azzal érvelt, hogy a kérelmezők időközben már visszatértek Szerbiába, de semmilyen panaszt nem nyújtottak be az ottani körülményeikre vonatkozóan, így nem hivatkozhatnak a Szerbiába való visszaküldésük tekintetében az Egyezmény 3. cikkének megsértésére. A kérelmezők álláspontja szerint azonban nem a Szerbiában ténylegesen bekövetkezett jogsértés a releváns az ügyben, hanem az, hogy Magyarország vizsgálja-e előzetesen a jogsértés kockázatát a menedékjogi eljárásokban. A Bíróság véleménye szerint az embertelen vagy megalázó bánásmód veszélyét ilyen esetekben a kiutasítást megelőzően, előzetesen kell a tagállamoknak értékelnie. Mivel pedig jelen esetben a panasz nem volt nyilvánvalóan megalapozatlan vagy elfogadhatatlan, így azt a Bíróságnak érdemben szükséges vizsgálnia.
A kérelmezők szerint az egyedi körülményeik és speciális szükségleteik alapos vizsgálata nélkül minősítették a magyar hatóságok Szerbiát számukra biztonságos országnak. Az alapos és egyedi vizsgálat, valamint a szerbiai menekültügyi jogszabályok gyakorlati alkalmazására vonatkozó vizsgálat hiánya álláspontjuk szerint az Egyezmény 3. cikkének megsértését jelenti. A kérelmezők szerint az első menedékjogi eljárásban egyáltalán nem volt lehetőségük arra, hogy megdöntsék a vélelmet, miszerint Szerbia számukra biztonságos ország, míg a második eljárásban a menekültügyi hatóság komoly akadályokat gördített eléjük a vélelem megdöntését illetően. A vélelem megdöntésére vonatkozó hazai jogi szabályozás túlzott bizonyítási terhet rótt rájuk, így ez a lehetőség puszta illúziónak bizonyult. Mindezt tovább súlyosbítja, hogy az eljárással kapcsolatban nem kaptak megfelelő tájékoztatást.
A kormányzat szerint azonban Szerbia biztonságos harmadik ország mivoltát magyar jogszabály állapítja meg azon az alapon, hogy az ország csatlakozott a menekültekre vonatkozó genfi egyezményhez és az Európai Unió tagságára pályázik. Továbbá, a kormány álláspontja szerint az egyedi esetben a kérelmezők összefüggéstelen és ellentmondásos nyilatkozatokat is tettek a hatóságok előtt, ami közvetlenül vezetett ahhoz, hogy nem tudták megdönteni a Szerbiával kapcsolatos vélelmet. Ezen túl pedig a kérelmezők azt sem támasztották alá, hogy a származási országukban üldözéssel vagy sérelmes bánásmóddal kellene szembenézniük, így pedig nem állt fenn a visszaküldési tilalom Szerbia vonatkozásában sem.
A Bíróság az általános elvek alapján azt vizsgálta, hogy Magyarországról való kitoloncolásuk kapcsán - amire 2015. október 8-án került sor - a kérelmezők vitathatták-e azt, hogy a Szerbiába való kiutasításuk megsérti az Egyezmény 3. cikkét. A testület kimondta, hogy nem a kérelmezőknek kellett volna azt bizonyítania, hogy a Szerbiába való visszatérésük a 3. cikk szerinti sérelmes bánásmód veszélyével járhat, hanem - a bizonyítási teher megfordulásával - Magyarországnak kellett volna ezt a kérdést hivatalból előzetesen megvizsgálnia a rendelkezésére álló tapasztalatok és információk alapján. Ezt azonban a magyar hatóságok elmulasztották; sőt a jogi képviselő által benyújtott információkat sem vizsgálták meg érdemben, mindehelyett érveikben kizárólag a Szerbiát biztonságos harmadik országnak minősítő kormányrendeletre hivatkoztak.
Az EJEB megjegyezte, hogy 2013 januárja és 2015 júliusa között Szerbiát nem tartották biztonságos harmadik országként számon Magyarországon. A magyar jogi álláspont és gyakorlat megváltozása, a Bíróság szerint hirtelen történt, figyelmen kívül hagyva a mértékadó nemzetközi jelentéseket, amelyek még 2016 decemberében is a Szerbiába történő visszaküldés gyakorlata ellen foglaltak állást. A Bíróság azt is megjegyezte, hogy a UNHCR 2015. évi jelentése szerint a szerb menekültügyi gyakorlat - bizonyos mértékű fejlődés mellett - továbbra is jelentős hiányosságokkal küzd: nem biztosított a tisztességes és hatékony menekültügyi eljáráshoz való hozzáférés; illetve, a nem megfelelő színvonalú eljárás azon kevesek körében is alacsony elismerési arányokat eredményez, akik úgy döntenek, hogy kivárják a szerbiai eljárás végét. A Bíróság a jelentések tükrében azt sem tartotta kizártnak, hogy a Magyarországról visszaküldött menedékkérőket Szerbiából - Macedónián keresztül - egészen Görögországig
- 72/73 -
küldhetik vissza. A görögországi befogadási körülmények - beleértve a menekültügyi eljárás hiányosságait is - pedig a kérdéses időszakban még sértették az Egyezmény 3. cikkét a Bíróság értékelése szerint.
Összegezve az eljárásjogi hiányosságokat, valamint a kérelmezők tekintetében tisztességtelen körülményeket, az EJEB megállapította, hogy a magyar hatóságok nem biztosították a megfelelő eljárást és a megkívánt védelmet az embertelen és megalázó bánásmód valós veszélyével szemben.
Magyarország e tekintetben megsértette a kérelmezők Egyezményben biztosított jogait. A kérelmezők ehhez kapcsolódóan is sérelmezték a jogorvoslat hiányát, amit a Bíróság csak azért nem vizsgált, mert magát az alapcselekményt, azaz a Szerbiába történő visszaküldést is egyezménysértőnek találta.
Elégtétel. A Bíróság a kérelmezőknek fejenként 10 000 euró összegű nem vagyoni kártérítést állapított meg. A kérelmezőket a Magyar Helsinki Bizottság ügyvédje képviselte a strasbourgi eljárásban is.
2017. szeptember 18-án a Nagykamara befogadta a magyar kormány kérelmét, melyben az ítélet felülvizsgálatát kérte.
Szabó Attila
Az ügy körülményei. Az öt kérelmező közül az első 2006 novemberében Moszkvában az Állami Duma épülete előtt demonstrált, kezében egy "A pszichiátria megöli a gyermekeinket az adónkból" feliratú táblával. Szerinte ez az akkor hatályos, nyilvános gyűlésekről szóló törvény értelmében ún. "egyéni demonstráció" volt, amelyet nem kellett előzetesen bejelenteni a hatóságoknak. A rendőrség tíz perccel később véget vetett a tüntetésnek; a kérelmezőt letartóztatták, és a rendőrségre vitték, ahol három órán keresztül tartották őrizetben. Az orosz kormány szerint a kérelmezőn kívül öt másik ember is részt vett a demonstráción, akik hasonló feliratú transzparenseket tartottak. A kerületi bíróság nyilvános csoportos rendezvény előzetes bejelentése elmulasztásának közigazgatási kihágása miatt pénzbírságra ítélte a kérelmezőt. A második kérelmezőt azután vették őrizetbe, hogy egy "A Kreml nem eladó - ez egy építészeti alkotás!" feliratú transzparenssel demonstrált. A kormány szerint a második kérelmező nyilvános
összejövetelt tartott, amelynek keretében párbeszédre hívta a járókelőket. A bíróság pénzbírság megfizetésére ítélte. A harmadik kérelmező 2012 novemberében egyéni demonstrációt tartott az asztraháni tengerészeti egyetem előtt, hogy tiltakozását fejezze ki az egyetem bezárása miatt. Az illetőt a rendőrségre vitték, majd nyilvános rendezvény előzetes bejelentés nélküli megtartásának közigazgatási kihágása miatt pénzbírságra ítélték. A negyedik kérelmező 2010 júliusában a kalinyingrádi regionális közigazgatási hivatal épülete előtt tartott egyéni demonstrációt egy táblával a kezében, amely a korrupcióval gyanúsított hivatalnokok felelősségre vonására hívott fel. Az illetőt ugyancsak őrizetbe vették, ám végül vádemelés nélkül szabadon bocsátották. Az ezt követően általa indított polgári jogi eljárásban 150 eurónyi összeget ítéltek meg neki nem vagyoni kártérítésként a hatósági intézkedések miatt. Az ötödik kérelmező 2011 júniusában Putyin elnök Rosztov régió Peskovó nevű falujában tett látogatása során tüntetett. A rendőrök nyilvános helyen történő trágár, "visszataszító nyelvhasználat" miatt vitték be a rendőrőrsre. A vele szemben indított eljárást végül eljárási okok miatt megszüntették.
Sok országhoz hasonlóan Oroszországban is jogszabályban írják elő a tiltakozások szervezőinek, hogy időben tájékoztassák a hatóságokat a tervezett akcióról. A bejelentés legkésőbbi ideje az esemény típusától függ: az ún. álló tüntetést (lényegében transzparensek vagy más vizuális eszközök felmutatását, közszemlére tételét jelenti; közterületen történő vonulás, illetve hangosítás használata nélkül) három nappal, míg a felvonulásokat, illetve más nagyobb rendezvényeket tíz nappal korábban szükséges jelezni. Az egyéni tiltakozás a demonstrációk egyetlen fajtája, amely a hatóságok előzetes értesítése nélkül megengedett az orosz állampolgárok számára.
A döntés.[4] A kérelmezők azzal érveltek, hogy a hatóságok intézkedései esetükben egyéni demonstrációval, nem pedig békés gyülekezéssel voltak kapcsolatosak. A kérelmezők egyéni demonstrációjába, illetve ahhoz kapcsolódóan a véleménynyilvánítási szabadságukba történő beavatkozás a 10. cikk hatálya alá tartozik, ezért a Bíróság úgy vélte, hogy az ügyet a 10. cikk alapján kell vizsgálni, amely cikket pedig a 11. cikk fényében kell értelmezni. A beavatkozás mindegyik esetben a kérelmezők magatartásának formáját és módját érintette, nem pedig az általuk közvetíteni kívánt üzenetek tartalmát. A Bíróság az első három kérelmező esetében (bizonyos fenntartásokkal) úgy találta, hogy a kifogásolt beavatkozásoknak - a demonstráció véget vetése, a kérelmező rendőrségre vitele, szabálysértési eljárás és bírságolás
- 73/74 -
- volt jogalapja, így a fő kérdés az, hogy az adott beavatkozás arányos volt-e.
A felek nem értettek egyet abban, hogy a kérelmezők akciói egyéni demonstrációnak gyülekezésnek minősülnek-e. A Bíróság rámutatott, hogy a gyülekezési törvény 2012-es módosítása előtt a szabályozás hiányosságai miatt nehézséget okozott az egyidejűleg tartott egyéni demonstrációk és gyülekezések közötti különbségtétel. Ennélfogva a kérelmezők elleni eljárás nem volt kellően előrelátható.
A Bíróság ezt követően azt vizsgálta, hogy a hatóságok az intézkedésekkel milyen legitim célok elérésére törekedtek. A demonstrációkat azért állították le, mert a kérelmezők figyelmen kívül hagyták a bejelentési kötelezettséget, ám hazai szinten nem vizsgálták felül, hogy a döntések legitim közérdeket szolgáltak-e. Ennek fényében a Bíróság nem volt meggyőződve arról, hogy a "zavargás megelőzése" megfelelő indok lehet. Elfogadta viszont a "bűnözés megelőzésének" célját abban az értelemben, hogy véget vessenek egy jogellenes magatartásnak, azaz egy közigazgatási szabálysértéssel megvalósuló demonstrációnak.
A Bíróság emlékeztetett arra, hogy a 10. cikk nem csupán a vélemények, nézetek és információk tartalmát, hanem azok megjelenési formáit is védi, figyelembe véve például a tiltakozás módját. Valamennyi kérelmező az "egyéni demonstrációt" választotta véleményének kifejezésére, mert ez volt a nyilvános rendezvények egyetlen olyan formája, amelyet nem kellett az illetékes hatóságoknak előzetesen bejelenteni. Az orosz definíció szerint az ilyen demonstráció a vélemény nyilvános kifejezésének egyik formája, amely nem jár mozgással, illetve hangosító berendezés használatával, és amelynek során egy vagy több állampolgár táblával, transzparenst vagy más vizuális véleménynyilvánítási eszközt használva áll ki a nyilvánosság elé.
A kérelmezők nézeteiket, illetve véleményüket transzparensekre írt szlogenekben fejezték ki. Valamennyi rendezvény békés célú és erőszakmentes volt; nem akadályozták a forgalmat sem. A tüntetések különböző közérdekű ügyeket érintettek, mint például a közpénzek felhasználása vagy egy egyetem megszüntetésének. A Bíróság a kérelmezők demonstrációit egyfajta politikai véleménynyilvánításnak minősítette.
Az orosz hatóságok a demonstrációkat úgy kezelte, mintha azok az előzetes bejelentés kötelezettségének hatálya alá tartoztak volna. A Bíróság a 11. cikk elveit felidézve külön kiemelte, hogy a gyülekezések előzetes bejelentésének követelménye indokolt lehet - éppen a tüntetések zavartalanságának biztosítása érdekében -, de az ilyen rendelkezések végrehajtása nem válhat öncélúvá. Továbbá, egy jogellenes helyzet önmagában nem feltétlenül indokolja a beavatkozást valakinek a gyülekezési jogába. Tehát az előzetes bejelentés hiánya, illetve a rendezvény ebből következő "jogellenessége" nem ad szabad kezet a hatóságoknak. Fontos, hogy a hatóságok bizonyos fokú toleranciát tanúsítsanak a békés gyülekezésekkel szemben - amennyiben a demonstrálók tényleg nem viselkednek erőszakosan -, annak érdekében, hogy az Egyezmény 11. cikke által biztosított gyülekezési szabadságot ne fosszák meg lényeges tartalmától. A "tolerancia tényleges mértéke" függ az ügy körülményeitől, különösen a hétköznapi élet megzavarásának mértékétől, illetve attól, hogy olyan be nem jelentett rendezvényről van-e szó, amely egy aktuális, folyamatban lévő politikai eseményre reagál (vagyis olyan helyzetről van-e szó, amelyben gyors reakcióra van szükség).
A Bíróság nem volt meggyőződve arról, hogy hazai szinten "megfelelő és elégséges" indokokat adtak a tüntetések gyors beszüntetésére. Mivel a résztvevők száma legfeljebb hat fő volt, a bejelentés nem annak lehetővé tételét szolgálta volna, hogy a hatóságok megtegyék a szükséges intézkedéseket a forgalom zavarásának minimalizálására vagy a rendezvények zavartalanságának biztosítására. A rendőrség intézkedése tehát hátráltatta a kérelmezőket a véleménynyilvánítás szabadságához való joguk békés gyakorlásában. A hatóságoknak bizonyos fokú toleranciát kellett volna tanúsítaniuk - például lehetővé tenni a kérelmezőknek, hogy önként fejezzék be a demonstrációikat -, még ha tüntetések első ránézésre - "gyülekezésként", az előzetes bejelentés hiánya miatt - jogelleneseknek is tűntek.
Ami a kérelmezők rendőrségre vitelét illeti, a Bíróság szerint elképzelhető, hogy a hatóságoknak bizonyos körülmények között legitim indokai lehetnek ilyen intézkedések alkalmazására. Így például a rendőrségre lehet vinni valakit azért, hogy véget vessenek egy első látásra jogellenes magatartásnak, amivel az illető nem hajlandó felhagyni. Kérdés, hogy az ilyen intézkedésekhez "nyomós társadalmi szükséglet" fűződik-e. Jelen esetekben a rendőrség közbelépésének fő - ha nem az egyetlen - oka az volt, hogy a kérelmezők szabálysértést követtek el a bejelentési kötelezettség elmulasztásával. Azonban a demonstrációk nem jártak a gyalogos- vagy a közúti forgalom akadályozásával; semmi sem utalt arra, hogy közbiztonsági aggályokat vethetnének fel, illetve nem volt nyoma sem erőszakra való felhívásnak, sem ténylegesen erőszakos viselkedésnek - a Bíróság ezek alapján nem látta úgy, hogy kényszerítő indoka lett volna a kérelmezők rendőrségre vitelének. Mindezek alapján egyértelmű, hogy aránytalan beavatkozás történt a ké-
- 74/75 -
relmezők véleménynyilvánítási szabadságába. Ami a szabálysértési eljárások arányosságát illeti, az eljárások nem a tiltakozások tartalmával, hanem inkább a - be nem jelentett nyilvános eseménynek minősített - tiltakozások módjával álltak összefüggésben. A Bíróság nem volt meggyőződve arról, hogy az eljárások során kellően figyelembe vették a kérelmezők jogát a véleménynyilvánítási szabadságuk gyakorlásához.
Ami a 2012 előtt hatályos jogszabályokat illeti, azok a Bíróság szerint nem feleltek meg a jogszabályokkal szembeni "minőségi" követelményeknek, mivel nem volt kellően előrelátható, hogy alkalmazásuk közigazgatási kihágás miatti eljárást von maga után. Egy ilyen helyzet "dermesztő hatású" ('chilling effect') az egyéni demonstráció formájában megvalósuló legitim véleménynyilvánítás gyakorlására. A törvény 2012-es módosítása vezette be az egymástól független egyéni tüntetések közötti bizonyos távolság követelményét. A Bíróság kétségbe vonta a követelmény alkalmazhatóságát; ugyanis az azt jelentené, hogy ha valaki elkezd egy adott helyen demonstrálni, akkor más valaki már nem tüntethet ugyanott.
A Bíróság nem látta, hogy mi lenne az a 10. cikk szerinti törvényes cél, amelynek elérésére a hatóságok törekedtek, és nem látott "nyomós társadalmi szükségletet" a tüntetők - akik pusztán békésen, senkit nem zavaró módon álltak, egymástól mintegy 50 méterre - elítélésére a bejelentési kötelezettség figyelmen kívül hagyásáért. A Bíróság megítélése szerint a kérelmezőkkel szemben eljárás - amelynek keretében a demonstrációiknak indokolatlanul és gyorsan véget vetettek, a kérelmezőket pedig rendőrségre szállították - aránytalan reakciónak minősíthető. A Bíróság egyetértett az orosz alkotmánybíróság 2013-as ítéletének megállapításával, miszerint egy egyéni demonstráció nem minősíthető gyülekezésnek pusztán azért, mert az felkeltette a nyilvánosság figyelmét. A Bíróság a maga részéről úgy ítélte meg, hogy a transzparensekkel lebonyolított egyéni demonstráció a véleménynyilvánítás olyan formája, amely természeténél fogva alkalmas arra -, sőt, az a kifejezett célja -, hogy felkeltse a járókelők figyelmét. Két vagy több ember puszta jelenléte ugyanazon a helyen, ugyanabban az időben nem elegendő ahhoz, hogy azt "gyülekezésnek" lehessen minősíteni. A hazai bíróságok pusztán "formális" megközelítést alkalmaztak annak megállapításakor, hogy az ötödik kérelmező nyilvános összejövetelt tartott. A Bíróság szerint nehezen képzelhető el, hogy a kérelmező magatartása olyan jelentős gyülekezést generálhatott volna, ami a hatóságok intézkedését indokolná. Semmi sem utalt arra, hogy a tüntetést gyülekezésként tervezte, és ennélfogva eleget kellett volna tennie a bejelentési kötelezettségnek. Tekintettel az ártatlanság vélelmének elvére, a hatóságoknak releváns tényeket kell felmutatniuk, ha a bejelentési kötelezettség szándékos kijátszását gyanítják. Azzal, hogy a kérelmező járókelőkkel történő interakcióját gyülekezésnek minősítették, maguk a hatóságok alakították úgy a helyzetet, hogy a bejelentési kötelezettséget számonkérhessék. A szóban forgó esetekben nem is lett volna szükség a hatóságok koordinációjára, mivel semmi sem utalt arra, hogy a demonstrációk akár a közrendet, akár mások jogait érintették volna. A bejelentési szabály véleménynyilvánítási aktusokra - vagyis nem csak a gyülekezésekre - való alkalmazása olyan helyzetet teremtene, ami összeegyeztethetetlen az eszmék szabad közlésének elvével; alááshatja a véleménynyilvánítás szabadságát.
A Bíróság figyelembe vette a kiszabott büntetés súlyosságát is, és rámutatott, hogy a nyilvános rendezvény szervezésére vagy lebonyolítására vonatkozó eljárás megsértése miatt kiszabható bírság 2012-ben a tízszeresére nőtt. Ez "dermesztő hatással" lehet a véleménynyilvánítás gyakorlásának szóban forgó módozataira. Az egyik kérelmező esetében például a kiszabott bírság 500 euróval - az adott esetben szabálysértésért kiszabható bírság minimális összegével - volt egyenértékű. Még ha jogosan is ítélték el - amiatt, hogy a hatóságok előzetes értesítése nélkül szervezett nyilvános rendezvényt -, a Bíróság megítélése szerint a bírság összege az adott körülmények között aránytalan büntetés volt, hiszen a bejelentés elmulasztása nem okozott semmilyen kárt. Mindezek alapján a Bíróság kimondta: az, hogy a rendezvények gyors beszüntetését követően a kérelmezőket rendőrségre vitték, majd szabálysértési eljárást folytattak le velük szemben, aránytalan beavatkozást jelentett az érintettek véleménynyilvánítás szabadságába; a 10. cikket tehát megsértették.
A Bíróság a negyedik esetben úgy találta, hogy a kérelmező a véleménynyilvánítási szabadságába történő jogellenes és aránytalan beavatkozás áldozatává vált, és a hazai bíróságok által megítélt 149 eurónyi kártérítés nem volt megfelelő és elégséges jogorvoslat számára.
Ami az utolsó kérelmezőt illeti - akit "visszataszító nyelvhasználat" miatt, garázdaságért állítottak bíróság elé -, a hazai bíróságok nem értékelték megfelelően, hogy a kérdéses szavak valóban trágár nyelvhasználatnak tekinthetők-e. A Bíróság szerint a nyelvhasználat trágársága nem volt oly mértékű vagy olyan jellegű, ami szabálysértést valósítana meg, illetve indokolná a kérelmező bevitelét a rendőrségre, valamint a demonstráció beszüntetését; ennélfogva
- 75/76 -
megállapítható a kérelmező esetében a 10. cikket megsértése. Az ítélethez egy párhuzamos véleményt fűztek.
Az ügy körülményei. A kérelmező Magyar Helsinki Bizottság egy 1989-ben alakult civil szervezet, amely figyelemmel kíséri a nemzetközi emberi jogi normák érvényesülését Magyarországon. 2005 és 2007 között a szervezet egy kutatási projektben vett részt, amelynek célja a kirendelt védői rendszerrel kapcsolatos visszásságokat leküzdő gyakorlati modell kidolgozása és tesztelése volt. A program egyik tanulsága az volt, hogy szükség volna egy olyan kritériumrendszer kidolgozására, amelynek segítségével értékelni lehet a védői munka minőségét. A Magyar Helsinki Bizottság a kutatásai során arra a következtetésre jutott, hogy a kirendelt védői rendszer nem működik megfelelően; alapvetően azért, mert a nyomozó hatóságok, különösen a rendőrség szabadon választhatott védőügyvédet az illetékes ügyvédi kamara által összeállított névjegyzékből. Számos rendőrkapitányság a legtöbb esetben ugyanahhoz a néhány ügyvédhez, illetve ügyvédi irodához folyamodott, minek következtében az adott ügyvédek megélhetése a kirendelésektől függött. Emellett a kiválasztási rendszer nem is volt átlátható. 2009-ben a Magyar Helsinki Bizottság egy újabb, a kirendelt védői rendszerről szóló kutatási program kapcsán huszonnyolc helyi rendőrkapitánysághoz nyújtott be közérdekű adatkérést a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992. évi LXIII. törvény alapján, és kérte ki a 2008-ban kirendelt védők nevét, valamint a kirendeléseik számát. Az adatkérés célja annak a feltevésnek a bizonyítása volt, miszerint elterjedt gyakorlat, hogy a kirendeléseket aránytalanul osztják meg a kirendelhető védők között, veszélyeztetve ezzel a terheltek hatékony védelemhez való jogának érvényesülését. A Helsinki Bizottság azzal érvelt, hogy a védői kirendelések száma közérdekű adat, és ily módon a védők neve közérdekből nyilvánosságra hozható, tehát közérdekből nyilvános adat.[6] Tizenhét rendőrkapitányság teljesítette is a kérést, öt további rendőrkapitányság perindítást követően közölte a kért információkat. A Hajdú-Bihar Megyei Rendőr-főkapitányság és a Debreceni Rendőrkapitányság azonban elutasította az adatkérést.
2009 szeptemberében a Magyar Helsinki Bizottság pert indított a két rendőrkapitányság ellen. A Debreceni Városi Bíróság egyesítette a pereket, és a két alperest arra kötelezte, hogy 60 napon belül közölje a Magyar Helsinki Bizottsággal a kért információkat. Az indokolás szerint ugyan a védő nem minősül közfeladatot ellátó személynek, továbbá nem az alperesek alkalmazottja vagy megbízottja, viszont a szóban forgó tevékenység - a védelem - célja és szerepe alapján kell annak közérdekű jellegét megítélni. A büntetőeljárásról szóló törvény (Be.) a törvényi feltételek fennállta esetén a nyomozó hatóság kötelezettségévé teszi a védő kirendelését, "a védelemhez fűződő alkotmányos alapjog megvalósításának feladatát a nyomozó hatóság feladatkörébe is utalja". A bíróság ezért arra a következtetésre jutott, hogy "a kötelező védelem körében megtett intézkedések olyan közérdekű tevékenységnek minősülnek, amelyekkel kapcsolatos adatok nem a személyiség kifejezésével, méltányolható magánérdekek védelmével, hanem a társadalom szempontjából kiemelkedő fontosságú érdekkel kapcsolatosak". A védők neve és a kirendeléseik száma nem minősül olyan magánjellegű információnak, amellyel kapcsolatban a közzététel csak az érintett személy jóváhagyásával lenne lehetséges. A bíróság végül kimondta, hogy a kötelező védelem közérdekű jellegéből fakadóan "erősebbnek látszik a társadalom tájékoztatásához fűződő érdek, mint a magánszféra esetleges védelme, mely egyébként sem áll veszélyben, hiszen a védő szerepe a vádemeléstől kezdődően nyilvános". 2010 februárjában a másodfokon eljáró Hajdú-Bihar Megyei Bíróság megváltoztatta az elsőfokú ítéletet, és a felperes Magyar Helsinki Bizottság kereseteit elutasította. A bíróság elutasította azt az érvet, miszerint a kirendelt védői tevékenység az adatvédelmi törvény értelmében közfeladatnak minősülne.
2010 szeptemberében a Legfelsőbb Bíróság a Magyar Helsinki Bizottság felülvizsgálati kérelmét elutasította, és a megyei bíróság jogerős ítéletét hatályában fenntartotta. A bíróság azt vizsgálta, hogy a védők egyéb közfeladatot ellátó személynek tekintendők-e. Elismerte, hogy a védelemhez való jog biztosítása állami feladat, amelynek a bíróság, az ügyészség és a nyomozó hatóság úgy tesz eleget, hogy biztosítja a védekezés jogának gyakorlását az által, hogy a Be.-ben előírt esetekben kirendeli a védőt. "A kirendelést követően, bár közcélt is szolgál, a védő tevékenysége magántevékenység. A védő nem tekinthető egyéb közfeladatot ellátó személynek, ugyanis a védőnek nincs jogszabályban meghatározott feladat- és hatásköre. Az, hogy a különböző eljárási jogszabályok a büntetőeljárás során a védelmet ellátó személy számára jogokat és kötelezettségeket állapítanak meg, külön jogszabályban meghatározott feladat- és hatáskörnek nyilvánvalóan nem tekinthető." A bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a védők neve és név szerinti kirendeléseik szá-
- 76/77 -
ma személyes adat, és bár az alperesek ezen adatok tekintetében adatkezelőnek minősülnek, nem kötelezhetőek a személyes adatok kiadására.
A döntés.[7] A kérelmező panasza szerint a hatóságok részéről a kért információkhoz való hozzáférés megtagadása a 10. cikkben meghatározott jogainak megsértését jelentette. A kormány azzal érvelt, hogy a kért személyes adatok kiadásának hiánya nem gátolta a nyilvános vitát, mivel a kért információk nem voltak szükségesek ahhoz, hogy a kérelmező kifejezze véleményét egy közérdekű kérdésben, illetve ahhoz, hogy következtetéseket vonjon le a kirendelt védői rendszer hatékonyságáról. A kormány szerint a kirendelt védők neve személyes adatnak minősül, és ilyen adatokat csak akkor lehet nyilvánosságra hozni, ha azt törvény engedi. A védő nem gyakorol közhatalmat - akár a bűnüldöző hatóságok rendelik ki, akár a saját nevében jár el -, és nem minősül "egyéb közfeladatot ellátó személynek" sem. Ezért nem volt jogalapja a védők kirendeléséről szóló információk kiadásának; vagyis a kért információk kiadásának megtagadása "törvényben meghatározott" volt. A kormány hozzátette, hogy a személyes adatok védelme önmagában legitim célnak minősül, függetlenül attól, hogy az érintett személy jó hírneve kockán forgott-e.
Az arányosság kérdésénél a kormány hangsúlyozta, hogy még ha a Bíróság úgy is ítélné meg, hogy az állam részéről pozitív kötelezettség áll fenn a véleménynyilvánítás szabadsága gyakorlásának megkönnyítésére, az államoknak tág mérlegelési jogkört kell élvezniük az információkhoz való hozzáférés biztosítása terén. Az állam nem köteles személyes adatokat tartalmazó információt közölni, hacsak az információ nyilvánosságra hozatalát nem indokolja "nyomós társadalmi szükséglet". A hatóságoknak úgy kell értelmezniük a 10. cikk alapján fennálló pozitív kötelezettségek mindegyikét, hogy közben tiszteletben tartsák, és biztosítsák más Egyezményben foglalt jogok élvezetét, valamint megfelelő egyensúlyt teremtsenek nemcsak a magán- és közérdekek, hanem az egymással versengő magánérdekek, így a kérelmező információ megismeréséhez fűződő joga és a kirendelt védők magánélet tiszteletben tartásához fűződő joga között. Ezzel szemben az "egyéb közfeladatot ellátó személy" kérelmező által javasolt értelmezése a személyes adatok védelméhez fűződő jognak egy rendkívül homályos kivételét hozná létre, ami az Egyezmény 8. cikke alapján nem lenne igazolható. A kormány azt is állította, hogy a sajtó és a civil szervezetek nem részesülhetnek ugyanolyan szintű védelemben, mivel a sajtót kötik a szakmai szabályok, a civil szervezetek pedig nem tehetők felelőssé nyilatkozataik pontosságáért. Mindenesetre, a kormány kétségét fejezte ki azt illetően, hogy a kérelmező civil szervezet a "társadalom éber őre" szerepében vagy más (hátsó) szándékkal járt-e el, tekintettel arra, hogy olyan szervezetről van szó, amelynek tevékenységi körébe beletartozik a jogi segítségnyújtás büntetőügyekben, így a szervezet a kirendelt védőügyvédek potenciálisan versenytársa lehet.
A kérelmező szerint az Egyezmény csak az információ megismerése ('receive' - fogad, kap) és közlése ('impart' - terjeszt, átad) kifejezéseket használja ugyan, de a 10. cikk az információ keresésének ('seek') jogára is kiterjed. A jelen esetben a kért adatok a hatóságok rendelkezésére álltak, amit az a tény bizonyít, hogy tizenhét rendőrkapitányság késedelem nélkül eleget tett az adatkérésnek. A kért információkhoz való hozzáférés megtagadásával a hazai hatóságok megakadályozták a kérelmezőt egy alapvető szabadság gyakorlásában, ami indokolatlan beavatkozásnak minősül a 10. cikk által védett jogba.
A kérelmező szerint az adatvédelmi törvény alapján az "egyéb közfeladatot ellátó személyt" érintő személyes adat "közérdekből nyilvános adatnak" minősül, amelynek megismerésére ugyanolyan feltételek vonatkoznak, mint a közérdekű adatokra. A hazai eljárás fő kérdése az volt, hogy a kirendelt védőügyvédet "egyéb közfeladatot ellátó személynek" kell-e tekinteni. A kérelmező szerint a védőügyvéd a büntetőeljárás során közfeladatot lát el, így a tevékenysége nem magántermészetű. A kirendelt védők nevét nem anonimizálják a bírósági ítéletek közzétételekor, továbbá számos rendőrkapitányság és bíróság találta úgy, hogy a kérelmezőnek joga van a kért információkhoz való hozzáféréshez. Összefoglalva, a hazai hatóságok tévesen állapították meg, hogy a kirendelt védők nem közfeladatot látnak el, és hogy a kirendelésük, illetve a tevékenységük személyes adatoknak minősül.
Ami az intézkedés arányosságát illeti, a kérelmező azt állította, hogy a kért információk közérdekű kérdést érintettek. A céljuk az volt, hogy háttéradatokat nyújtsanak a kirendelt védői rendszer működésével kapcsolatos nyilvános vitához; különösen ahhoz, hogy a kirendeléseket aránytalanul osztják meg az egyes védők között, ami a terheltek nem megfelelő jogi képviseletéhez vezet. A kutatás célja a tényeken alapuló nyilvános vita volt, illetve az Egyezmény 6. cikkében foglalt hatékony védelemhez való jog érvényesülésének elősegítése. Ezt azonban meggátolta a hazai hatóságok döntése a hozzáférés megtagadásáról. Mivel közérdekű kérdésről van szó, a kérelmező tevékenysége a "társadalom éber őreként" a sajtóhoz hasonló magas szintű védelmet érdemel. Mivel a két rendőrkapitányság ténylegesen információs monopóliummal rendelkezett a kért adatok felett, a hoz-
- 77/78 -
záférés megtagadása cenzori hatalom gyakorlásának minősíthető.
A kérelmező úgy vélte továbbá, hogy az információhoz való hozzáférés jogának korlátozása nem volt szükséges a védőügyvédek magánélet tiszteletben tartásához fűződő jogának védelméhez. A kért információk nem érintették a privát szférájukat, csupán a közfeladataikat. Nem kapcsolódtak a védői szerepük tényleges gyakorlásához, pusztán a kirendelésükhöz. Ezt figyelembe véve, a kérelmező szerint a hazai hatóságok nem teremtettek megfelelő egyensúlyt a 10. cikkben foglalt joga, valamint a kirendelt védők 8. cikk szerinti joga között.
A Bíróság szerint az alapvető kérdés az, hogy az Egyezmény 10. cikke értelmezhető-e úgy, mint ami garantálja a kérelmező civil szervezet számára a hatóságok birtokában lévő információhoz való hozzáférés jogát. A Bíróság feladata ezért először annak eldöntése volt, hogy a kérelmező információkérésének megtagadása beavatkozást eredményezett-e a 10. cikk által nyújtott, információ megismerésének és közlésének szabadságához fűződő jogba; illetve, hogy a panaszolt ügy a 10. cikk hatálya alá tartozik-e. Rámutatott, hogy a 10. cikk 1. bekezdése - ellentétben más hasonló nemzetközi egyezményekkel - nem foglalja magában az információ keresésének ('seek information') szabadságát. A Bíróság megvizsgálta, hogy az állam birtokában lévő információkhoz való hozzáférés joga milyen mértékben tekinthető a véleménynyilvánítás szabadsága alá tartozónak a 10. cikk alapján, annak ellenére, hogy ilyen jog nem tűnik ki a rendelkezés szövegéből.
Emlékeztetett arra, hogy az elmúlt évek ítélkezési gyakorlata szerint az információ megismerésének szabadsága alapvetően tiltja a kormányoknak, hogy bárkit is korlátozzanak olyan információ megismerésében, amit mások közölni kívánnak vagy hajlandóak. A 10. cikk nem ruházza fel az egyént a hozzáférés jogával a személyes helyzetére vonatkozó információt tartalmazó nyilvántartáshoz, és nem rója a kormányra azt a kötelezettséget, hogy ilyen információt közöljön az egyénnel. A Bíróság a Gaskin Egyesült Királyság elleni ügyében[8] és a Guerra és mások Olaszország elleni ügyében[9] megerősítette ezt a megközelítést, utóbbi ügyben hozzátéve, hogy az információ megismerésének szabadságát nem lehet úgy értelmezni, mint ami pozitív kötelezettségeket írna elő az állam számára bármilyen információ hivatalból történő gyűjtésére és terjesztésére. Az említett esetek a tekintetben voltak hasonlóak, hogy a kérelmezők olyan információk hozzáférésére törekedtek, amelyek a magánéletük szempontjából relevánsak voltak. A Dammann Svájc elleni ügyében[10] a Bíróság kimondta, hogy az információk összegyűjtése lényeges előkészítő lépés az újságírásban, és a sajtószabadság védett részét képezi. A Sdruženi Jihočeské Matky Csehország elleni ügyében[11] pedig leszögezte, hogy "az Egyezményből nehezen vezethető le általános hozzáférési jog az adminisztratív adatokhoz és iratokhoz".
Ezt követően a Bíróság egy sor ítéletben állapította meg a beavatkozást a 10. cikk által védett jogba olyan helyzetekben, ahol a kérelmezőnek állítása szerint joga volt az információkhoz a hazai jog - különösen egy jogerős bírósági döntés - alapján, de a hatóságok ezt a jogot nem juttatták érvényre. A Bíróság figyelembe vette, hogy a kérdéses információkhoz való hozzáférés lényeges eleme a kérelmező véleménynyilvánítási szabadsága gyakorlásának; illetve azt, hogy a közérdekű információk jogszerű összegyűjtésének részét képezi a nyilvánossággal való közlés, ezáltal a nyilvános vitához való hozzájárulás szándéka. A Bíróság utólag úgy ítélte meg, hogy ez az ítélkezési gyakorlat nem jelent elmozdulást a Leander-ügyben[12] korábban megfogalmazott elvektől, hanem ezen elvek kiterjesztését jelenti a fent említett helyzetekre, amikor az állami hatalomgyakorlás egyik ága elismerte az információhoz való hozzáférés jogát, ám egy másik ága meghiúsította, vagy nem szerzett érvényt annak. Az, hogy a Bíróság korábbi döntéseiben nem fejtette ki részletesen a Leander-ügy elvei és a fent leírt újabb fejlemények közötti kapcsolatot, nem jelenti azt, hogy azok ellentmondásosak vagy következetlenek lennének. Ugyanakkor annak ellenére, hogy a fent említett esetekben a 10. cikk nem ruházza fel az egyént a kérdéses információkhoz hozzáférés jogával és nem ró a kormányra kötelezettséget, hogy ilyen információt közöljön az egyénnel, a Bíróság nem zárta ki, hogy más körülmények között létezik ilyen egyéni jog, vagy annak megfelelő kormányzati kötelezettség.
A Bíróság úgy ítélte meg, hogy bizonyos helyzetekben, illetve bizonyos feltételek mellett a 10. cikkből kiolvasható az egyén hozzáférési joga az állam által birtokolt információkhoz, valamint az állam kötelezettsége ilyen információk kiadására. Hozzátette, hogy a részes államok nagy többségében elismerik a hatóságok birtokában lévő információkhoz és/vagy dokumentumokhoz való hozzáférés törvényes jogát, mint a közügyek fokozottabb átláthatóságát célzó önálló jogot. Bár ez a cél tágabb a véleménynyilvánítás szabadságánál, a Bíróság meggyőződött arról, hogy széles körű konszenzus van az Európa Tanács tagállamain belül annak szükségességéről, hogy el kell ismerni az egyén hozzáférési jogát az ilyen információkhoz; oly módon, hogy lehetővé teszik a nyilvánosság számára azt, hogy vizsgálódhasson és véleményt formáljon bármely közérdekű ügyben, be-
- 78/79 -
leértve a hatóságok működésének módját egy demokratikus társadalomban; határozott tendencia mutatkozik tehát egy európai mérce kialakulása felé. Továbbá, a Bíróság más nemzetközi példákat is megvizsgált, különösen az Emberi Jogok Amerikaközi Bíróságának (IACtHR) a Claude Reyes Chile elleni ügyében hozott 2006-os ítéletét.[13] A Bíróság végül arra a következtetésre jutott, hogy mivel az Egyezményt az Európa Tanács tagállamai túlnyomó többségének hazai joga - a releváns nemzetközi jogi dokumentumokkal együtt - adoptálta, valóban kialakult egy széles körű konszenzus Európában (és azon túl) annak szükségességéről, hogy el kell ismerni az egyén hozzáférési jogát az állam birtokában lévő információkhoz annak érdekében, hogy segítsék a nagyközönséget a közérdekű ügyekben történő véleményalkotásban.
A fentiek fényében a Bíróság megállapította, hogy az Egyezmény 10. cikke értelmezhető úgy, mint ami az információhoz való hozzáférés jogát is magában foglalja. Ha az információhoz való hozzáférés semmilyen körülmények között nem tartozna a 10. cikk hatálya alá, akkor az információ megismerésének és közlésének szabadsága oly módon és mértékben gyengülne meg, hogy az veszélyeztetné a véleménynyilvánítás szabadságának lényegét. Amikor a hozzáférés ahhoz járul hozzá, hogy valaki gyakorolhassa információ megismeréséhez és közléséhez fűződő jogát, akkor a hozzáférés megtagadása beavatkozásnak minősülhet e jogba.
A Bíróság megismételte a következő alapelveket: az információ megismerésének szabadságához fűződő jog alapvetően azt tiltja a kormánynak, hogy bárkit is korlátozzon olyan információ megismerésében, amelyeket mások közölni kívánnak vagy hajlandóak. Ezt azonban nem lehet úgy értelmezni, mint ami pozitív kötelezettséget írna elő az állam számára bármilyen információ hivatalból történő gyűjtésére és terjesztésére. A 10. cikk nem ruházza fel az egyént a hozzáférés jogával a hatóságok birtokában lévő információkhoz, és nem rója a kormányra azt a kötelezettséget, hogy ilyen információt közöljön az egyénnel. Ilyen jog vagy kötelezettség egyrészt akkor merülhet fel, amikor az információ közzétételét bírósági vagy más hatósági végzés rendelte el; másrészt akkor, amikor az információhoz való hozzáférés az egyén véleménynyilvánítási szabadságának gyakorlásához járul hozzá, különösen "az információk megismerésének és közlésének szabadságához", és amikor annak tagadása e jogba való beavatkozásnak minősíthető.
A Bíróság ezt követően négy alapelvet - ún. "küszöbfeltételt" - határozott meg az állam birtokában lévő információhoz való hozzáférés jogát illetően. Azt, hogy a hozzáférés megtagadása milyen mértékű beavatkozásnak minősül a véleménynyilvánítás szabadságába, minden egyes alkalommal egyedileg, az eset körülményeinek fényében kell értékelni.
A) A kért információk célja. Mindenekelőtt előfeltétel, hogy a hatóságok által birtokolt információkhoz hozzáférést kérő személynek az legyen a célja, hogy "az információk és eszmék megismerésének és közlésének szabadságát" gyakorolja. A Bíróság ezzel arra a kérdésre helyezte a hangsúlyt, hogy az információk összegyűjtése releváns, előkészítő lépésnek tekinthető-e az újságírói tevékenységhez vagy más fórumok létrehozásához, illetve egy nyilvános vita lényeges elemét képezi-e. Ezért ahhoz, hogy a 10. cikk által garantált jogok számításba jöhessenek, azt kell vizsgálni, hogy a keresett információk a véleménynyilvánítás szabadságának gyakorlásához szükségesek-e. A Bíróság számára az információhoz való hozzáférés akkor tekinthető szükségesnek, ha az információ visszatartása gátolná vagy hátráltatná az egyén véleménynyilvánítási szabadságának gyakorlását, vagyis "az információk és eszmék megismerésének és közlésének" szabadságát.
B) A keresett információk természete. A Bíróság különös fontosságot tulajdonított annak a kérdésnek, hogy az információk közérdekűnek tekinthetőek-e. Azoknak az információknak, adatoknak vagy dokumentumoknak, amelyekhez hozzáférést kérnek, közérdekűeknek kell lenniük ahhoz, hogy a nyilvánosságra hozataluk szükséges legyen. Ilyen szükségesség többek között akkor állhat fenn, amikor a közzététel a közügyekkel kapcsolatos magatartások, illetve közérdekű kérdések átláthatóságát biztosítja a társadalom egésze számára, és ezáltal lehetővé teszi a nagyközönség számára az átlátható kormányzásban ('public governance') való részvételt. Hogy mi minősül közérdekű információnak, az az eset körülményeitől függ. A Bíróság szerint a közérdek olyan ügyekhez kapcsolódik, amelyek a nyilvánosságot olyan mértékben érintik, hogy azok megismeréséhez joggal fűződhet érdeke; amelyek vonzzák a nyilvánosság figyelmét; vagy amelyek befolyásolják az állampolgárok jólétét, illetve a közösségek életét. Ez a helyzet a jelentős vita keltésére alkalmas ügyek tekintetében is, amelyek fontos társadalmi kérdéseket érintenek, vagy amelyek olyan problémát foglalnak magukban, hogy a nyilvánosságnak érdeke fűződik az ügyről való tájékozódáshoz. Nem lehet közérdek a nyilvánosságnak a mások magánéletéről szóló információk iránti szomjúsága - "leskelődési" vágya -, illetve a közönség szenzációhajhászása. Annak megállapításához, hogy egy közlés általános jelentőségű
- 79/80 -
témához kapcsolódik-e, a közlést tartalmazó kiadványt egészében kell vizsgálni, tekintettel a megjelenés kontextusára.
C) A kérelmező szerepe. Az információt keresőnek különleges szerepe van azáltal, ha a "megismerést és közlést" a nyilvánosság érdekében végzi. Emiatt annak értékelésekor, hogy az alperes állam beavatkozott-e a kérelmező 10. cikk szerinti jogaiba azáltal, hogy megtagadta a hozzáférést bizonyos dokumentumokhoz, a Bíróság korábban nagy súllyal vette figyelembe a kérelmező újságírói, "társadalmi házőrzői" ('social watchdog'), illetve civil társadalmi szerepét; tevékenységének közügyekhez való kapcsolódását. A Bíróság azt is megerősítette, hogy a nyilvános vita fórumainak megteremtése nem korlátozódik a sajtóra. Ezt a funkciót civil szervezetek is betölthetik, hiszen tevékenységüknek a nyilvános vita fenntartása is lényeges eleme lehet. A Bíróság elfogadta, hogy ha egy civil szervezet közérdekű ügyekre hívja fel a figyelmet, az általa gyakorolt "társadalom éber őre" szerep hasonlóan fontos, mint a sajtóé, így "társadalmi házőrzőként" hasonló szintű védelmet érdemel, mint amilyet az Egyezmény a sajtó számára garantál. A Bíróság többször elismerte a civil társadalom hozzájárulásának fontosságát a közügyek megvitatásához.
A mód, ahogyan a "társadalmi házőrzők" a tevékenységüket végzik, jelentős lehet egy demokratikus társadalom megfelelő működését tekintve. A demokratikus társadalom érdeke, hogy a sajtó képes legyen a "társadalom éber őre" létfontosságú szerepét gyakorolni a közérdeklődésre számot tartó ügyekről szóló információk közlésében, mint ahogy az is érdeke, hogy a civil szervezetek képesek legyenek az állam ellenőrzésére. A "házőrző" funkciót betöltő személyek és szervezetek számára gyakran válik szükségessé, hogy információkhoz férjenek hozzá annak érdekében, hogy a közérdekű ügyekről szóló vitákban betölthessék a szerepüket. Az információhoz való hozzáférés akadályozása azt eredményezheti, hogy azok, akik a médiában vagy ahhoz kapcsolódó területeken dolgoznak, már nem képesek ellátni érdemben a "házőrző" szerepüket, illetve hátráltathatja azt, hogy pontos és megbízható információkat tudjanak nyújtani. A Bíróság megítélése szerint fontos szempont, hogy a hozzáférést kérő személyt az a cél vezérli-e, hogy a "társadalom éber őre" szerepében eljárva tájékoztassa a nyilvánosságot. Ez nem jelenti azonban azt, hogy az információhoz való hozzáférés joga csak a civil szervezetek és a sajtó esetében lenne releváns. A Bíróság megismételte, hogy a magas szintű védelem a tudományos kutatókra, valamint a szépirodalmi művek szerzőire is kiterjed a közügyekkel kapcsolatos kérdésekben. És mivel az internet fontos szerepet játszik annak előmozdításában, hogy a nagyközönség hozzáférjen a hírekhez, illetve abban, hogy az információk könnyebben terjeszthetőek legyenek, a bloggerek és a közösségi média népszerű felhasználóinak tevékenysége is felfogható a "társadalom éber őre" szerep betöltéseként.
D) Kész és rendelkezésre álló információk., A Bíróság leszögezte: az a körülmény, hogy a kért információk készen álltak - illetve rendelkezésre álltak -, fontos szempont annak értékelésekor, hogy az információ átadásának megtagadása beavatkozásnak tekinthető-e "az információ megismerésének és közlésének" szabadságába.
Ezen kritériumok alkalmazásával a Bíróság meggyőződött arról, hogy a kérelmező civil szervezet az információ közlésének jogát egy közérdekű kérdés kapcsán kívánta gyakorolni; az információkhoz e célból kívánt hozzáférni. A Bíróság álláspontja szerint a kérelmező által a rendőrségtől kért információk vitathatatlanul a kutatás tárgykörébe estek. Érveinek alátámasztása érdekében a kérelmező nevesített információkat kívánt gyűjteni az egyes ügyvédekről. Ha a vizsgálatát anonimizált adatokra korlátozta volna, minden valószínűség szerint nem lett volna képes olyan, igazolható következtetések levonására, amelyek alátámasztják a jelenlegi rendszer kritikáját. Az adatkérés az egész ország lefedését célozta: az hogy két rendőrkapitányság megtagadta az információk átadását, gátolta a teljes körű felmérést. Ésszerűen feltételezhető tehát, hogy a kérelmező nem tudott a szóban forgó nyilvános vitához pontos és megbízható információkra támaszkodva hozzájárulni; az információk "szükségesek" lettek volna a kérelmező véleménynyilvánítási szabadságának gyakorlásához.
Ami az információ természetét illeti, a Bíróság megállapította, hogy a hazai hatóságok egyáltalán nem értékelték a kért információk potenciálisan közérdekű természetét, és csak a kirendelt védők státuszát érintették az adatvédelmi törvény szemszögéből. A hazai hatóságok megközelítése lehetetlenné tette a kérelmező által hivatkozott közérdek igazolását. A Bíróság szerint azonban a kirendelt védők kinevezésével kapcsolatos információk kiemelkedően közérdekű természetűek voltak, függetlenül attól, hogy a kirendelt védők "egyéb közfeladatot ellátó személynek" minősíthetőek-e a vonatkozó hazai jogszabály alapján.
Ami a kérelmező civil szervezet szerepét illeti, az eset egy közhasznú szervezetet érintett, amely elkötelezett az emberi jogok és a jogállamiság kérdéseihez kapcsolódó információk terjesztése iránt. A Bíróság nem látott kétséget azt illetően, hogy a szóban forgó felmérés olyan információkat tartalmazott, amelyekről a kérelmező vállalta, hogy közli a nyilvá-
- 80/81 -
nossággal, és amelyekhez a nyilvánosságnak is joga volt ahhoz, hogy hozzájusson azokhoz. A Bíróság tehát meggyőződött arról, hogy a kérelmező feladatának teljesítéséhez szükséges volt, a kért információkhoz való hozzáférés. Végül a Bíróság megállapította, hogy az információk készen álltak és elérhetőek voltak, és nem állították, hogy azok nyilvánosságra hozatala különösen megterhelő lenne a hatóságok számára. Összegezve, a kérelmező által kért információk szükségesek voltak a kirendelt védői rendszer működéséről szóló felmérés végrehajtásához, amit emberi jogi területen aktív civil szervezetként folytatott annak érdekében, hogy hozzájáruljon egy nyilvánvalóan közérdekű kérdés vitájához. A hozzáférés megtagadásával a hazai hatóságok hátráltatták a kérelmezőt információ megismerésére és közlésére vonatkozó szabadságának gyakorlásában, oly módon, hogy az a 10. cikkben foglalt jogok lényeges elemét érintette. Tehát beavatkozás történt a 10. cikk által védett jogba.
A Bíróság nem látott okot arra, hogy megkérdőjelezze a Legfelsőbb Bíróság értelmezését, miszerint a kirendelt védők nem tekinthetők "egyéb közfeladatot ellátó személynek", illetve, hogy az adatvédelmi törvény 19. § (4) bekezdése[14] teremtette meg a jogalapot a hozzáférés megtagadására. A beavatkozás ezért "törvényben meghatározott" volt, törvényes célja pedig mások jogainak védelme volt. A központi kérdés a kérelmező sérelme: hogy a hatóságok a személyes adatoknak minősített információkat nem adták ki. Ennek az volt az oka, hogy a magyar jog szerint a személyes adat fogalma minden olyan információt felölel, amely egy egyént azonosíthat. Az ilyen információk nem hozhatók nyilvánosságra; kivéve, ha a törvény kifejezetten lehetővé teszi, vagy az információ önkormányzati vagy kormányzati (állami) funkciók teljesítésével vagy egyéb közfeladatot ellátó személlyel kapcsolatosak. Mivel a Legfelsőbb Bíróság döntése kizárta a kirendelt védőket az "egyéb közfeladatot ellátó személyek" kategóriájából, a kérelmező számára nem volt jogi lehetőség azzal érvelni, hogy a "házőrző" szerepének betöltéséhez volt szükséges az információk közzététele.
A kormány szerint a kérelmező által sugallt "egyéb közfeladatot ellátó személyek" fogalom tág értelmezése lehetetlenné tenné a kirendelt védők magánéletének védelmét. A Bíróság kiemelte, hogy a kért nevek - bár személyes adatoknak minősültek - túlnyomórészt hatósági eljárás keretében kifejtett szakmai tevékenység kapcsán merültek fel. Ebben az összefüggésben a kirendelt védők szakmai tevékenysége nem tekinthető magánügynek. Továbbá, a kért információk nem kapcsolódtak a védők feladatvégzéséhez: jogi képviselőként hozott döntéseikhez vagy az ügyfeleikkel folytatott konzultációs tevékenységükhöz. Nincs ok annak feltételezésére, hogy a kirendelt védők neve és a kirendeléseikről szóló információkat nem juthatnak el más csatornákon - például bírósági tárgyalási jegyzékek révén - a nyilvánossághoz. A Bíróság ezért nem tartotta szükségesnek, hogy mérlegeljen a kirendelt védők 8. cikkben foglalt jogai és a civil szervezet 10. cikkben foglalt jogai között. Mindazonáltal, a 10. cikk nem garantálja korlátlanul a véleménynyilvánítás szabadságát: a kirendelt védők magánérdekének védelme legitim cél, amely lehetővé teheti a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozását.
A Bíróság hangsúlyozta, hogy a felmérés a kirendelt védői rendszer hatékonyságát érintette, amely kérdés szorosan kapcsolódik a tisztességes eljáráshoz való joghoz. Ez a jog alapvető a magyar jogrendszerben, és kiemelkedően fontos az Egyezményben is. A rendszer javítását célzó kritikák vagy javaslatok -amelyek joggal tartanak számot közérdeklődésre - közvetlenül kapcsolódnak a tisztességes eljáráshoz való joghoz,. A hozzáférés iránti kérelem megtagadása ténylegesen hátráltatta a kérelmező civil szervezet hozzájárulását egy közérdekű kérdésről szóló nyilvános vitához. A Bíróság nem találta úgy, hogy a kirendelt védők személyiségi jogait negatívan érintette volna, ha teljesítik a Magyar Helsinki Bizottság információkérését. Bár az információkérés érintett személyes adatokat, az nem tartalmazott a nyilvánosság területén kívül eső információkat, csupán statisztikai természetű adatokból állt. A magyar törvény - ahogyan azt a hazai bíróságok értelmezték - kizárta a kérelmező véleménynyilvánítási szabadságának érdemi értékelését egy olyan helyzetben, ahol az információk közzétételének - amelynek az volt a célja, hogy hozzájáruljon egy közérdekű kérdésről szóló vitához - bármely korlátozásához a leggondosabb vizsgálatra lett volna szükség. A fentiek fényében a Bíróság kimondta, hogy a kormány által felhozott érvek nem voltak elégségesek annak bizonyítására, hogy a panaszolt beavatkozás "szükséges volt egy demokratikus társadalomban". A Bíróság szerint nem volt ésszerű arányossági kapcsolat a kérelmező véleménynyilvánítási szabadságának korlátozása és az elérni kívánt törvényes cél között. Ennek megfelelően megállapította a 10. cikket sérelmét.
Az ügy körülményei. A kérelmező a kérdéses időszakban ellenzéki országgyűlési képviselő, az MSZP-frakció tagja volt. A kérelmező az Országgyűlés 2013. március 18-i plenáris ülésén interpellációt in-
- 81/82 -
tézett a kormányhoz. A kormánytag válaszát követően a kérelmező viszontválaszban szólalt fel; felszólalását számos bekiabálás zavarta meg. Amikor a kérelmező befejezte a beszédet, leült, és bal kezének középső ujját felemelve a Jobbik frakciója felé mutatott. Emiatt a házelnök fegyelmi eljárást kezdeményezett, és javaslatot terjesztett az Országgyűlés plenáris ülése elé arra vonatkozóan, hogy az Országgyűlésről szóló 2012. évi XXXVI. törvény 48. § (3) bekezdése[16] értelmében 131 410 forint (kb. 450 euró) összegű bírságot szabjon ki a kérelmezővel szemben, kirívóan sértő kifejezés használata miatt. Az Országgyűlés 2013. március 28-i határozatával elfogadta a javaslatot, amellyel szemben jogorvoslati lehetőség nem állt a kérelmező rendelkezésére.
2013. április 30-án a kérelmező - a 46/1994 (IX.30.) OGY határozat (Házszabály) 90. §-a alapján - interpellációt nyújtott be a házelnökhöz. Az interpelláció címzettje a nemzeti fejlesztési miniszter, témája pedig a trafikengedélyekre vonatkozó nemzeti tenderen nyertes ajánlattevők listájának közzététele volt. 2013. május 6-án a Házelnök - a Házszabály 97. § (4) bekezdése[17] alapján - visszautasította az interpellációt azzal az indokkal, hogy az Országgyűlés tekintélyét sértő és egy demokratikus rendszerben elfogadhatatlan kijelentéseket tartalmaz. A határozat ellen nem lehetett fellebbezést benyújtani. 2013. május 21-én a kérelmező ugyanazon tárgyban még egy interpellációt benyújtott, ám azt a házelnök hasonló indokkal ugyancsak visszautasította.
A döntés.[18] A kérelmező azt panaszolta, hogy a vele szemben kiszabott pénzbírság és az interpellációinak megtiltása megsértette a véleménynyilvánítási szabadságát. Állítása szerint az, hogy az interpellációkat az Országgyűlés tekintélyének védelme érdekében elfogadhatatlanná nyilvánították, cenzúrát jelent, és megfosztja az országgyűlési képviselőket attól a lehetőségtől, hogy közérdekű kérdésekről véleményt nyilvánítsanak. A kérelmező szerint a sérelmezett intézkedések nem szolgáltak törvényes célt, aránytalanok voltak, "dermesztő" hatást gyakoroltak a közérdekű kérdésekről politikai véleményüket kifejező országgyűlési képviselőkre, és az volt a céljuk, hogy elriasszák az ellenzéki párt tagjait a nyílt vitától: röviden, cenzúrának minősíthetőek. A kérelmező a véleménynyilvánításával, valamint a tervezett interpellációjával nem veszélyeztette az Országgyűlés működését, illetve nem akadályozta a többi képviselőt kötelezettségei teljesítésében. Nem állt szándékában a Házszabály megsértése vagy az Országgyűlés tevékenységének akadályozása. A magatartása nem volt felforgató, ellentétben más képviselők magatartásától a korábbi időszakok során. Az Országgyűlés korábbi, 2006-2010-es ciklusa során az akkori ellenzék úgy döntött, hogy minden alkalommal, amikor a miniszterelnök felszólal, az ellenzéki képviselők tiltakozásképpen kivonulnak a plenáris ülésről. Ez az akció alkalmanként több percet vett igénybe, amely idő alatt az Országgyűlés hivatalos munkája gyakorlatilag megbénult. Ezen akciók kapcsán senkit sem bírságoltak meg.
A kormány szerint beavatkoztak ugyan a kérelmező véleménynyilvánítási szabadságába, de a kifogásolt intézkedések meghozatalának indokai kellően világosak voltak, az alapul szolgáló rendelkezések alkalmazási köre jól meghatározott, a szankciók pedig előreláthatóak voltak a szabályozás és a kialakult parlamenti gyakorlat alapján. A beavatkozás szükséges volt egy demokratikus társadalomban annak érdekében, hogy elérjék a parlament megfelelő működése, tekintélye és méltósága biztosításának legitim célját. A szabályozás érdemi mérlegelési jogot biztosított a parlament részére, ezzel biztosítva számára a tagjai feletti rendelkezés jogát. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a parlamentben politikai párbeszéd folyt, vagyis a vita során elhangzó, Házszabályt sértő felszólalások és megnyilvánulások által okozott sérelem megítélése, valamint az azzal arányos szankció kiszabása olyan kérdések voltak, amelyek főként politikai mérlegelést igényelnek, tisztán jogi szempontú vizsgálatuk nehézségekbe ütközne. Ezenkívül a kérelmezőre kiszabott szankciók nem voltak aránytalanok az elérni kívánt törvényes célokkal, mivel a kérelmezőnek lehetősége lett volna arra, hogy véleményét a Házszabállyal összeegyeztethető módon fejezze ki. Mindenesetre, a 2013. március 18-i gesztusért kiszabott bírság nem akadályozta meg a kérelmezőt nézeteinek kinyilvánításában, ezért az nem tekinthető cenzúrának.
A Bíróság mindenekelőtt rámutatott arra, hogy a kérelmezőt nem verbális megnyilvánulása miatt pénzbírsággal sújtották, ezenfelül megakadályozták abban, hogy interpellációit előadja. A magyar jogban az interpelláció a képviselők joga arra, hogy felhívják a kormányzó többség figyelmét az ellentmondásos kérdésekre, illetve magyarázatot követeljenek. Ennek érdekében a képviselőnek előre be kell nyújtania a házelnökhöz az interpelláció szövegét, amelynek tartalmaznia kell a vonatkozó tényeket és körülményeket. A Bíróság számára az interpelláció politikai beszédnek minősül, amelyet az Egyezmény 10. cikke kétséget kizáróan véd. Ebből következően beavatkozás történt a kérelmező véleménynyilvánítási szabadságába. A kifogásolt intézkedés (a pénzbírság) az Országgyűlésről szóló 2012. évi XXXVI. törvény 48. § (3) bekezdésén és a Házszabály 97. § (4) bekez-
- 82/83 -
désén alapult, ezért az törvényben meghatározott volt. Az interpellációkkal kapcsolatban azonban a Bíróság megjegyezte, hogy egy interpelláció visszautasításának indokai pusztán formaiak lehetnek, jelen esetben pedig nem merült fel, hogy a kérelmező nem teljesítette a formai feltételeket. A Bíróság a Karácsony és mások ügyében hozott ítéletben megállapított következtetéseire hivatkozva elfogadta, hogy a beavatkozás mások jogainak védelmét és a zavargás megelőzésének legitim célját szolgálta.
A Bíróság emlékeztetett arra, hogy a 10. cikk nem tiltja a közzététel előzetes korlátozását. Ezt nemcsak e rendelkezésben megjelenő "feltételek", "korlátozások", "megakadályoz" és "megelőz" szavak támasztják alá, hanem a Bíróság joggyakorlatában megjelenő érvelések is. Ugyanakkor, az előzetes korlátozásokban rejlő veszélyek olyanok, amelyek a Bíróság részéről a leggondosabb ellenőrzést kívánják meg. Ez különösen így van azokban az esetekben, ahol a sajtó is érintett, mivel az aktuális kérdésekkel kapcsolatos hírek "romlandó árucikknek" tekinthetők, amelyeket minden értéküktől-érdekességüktől megfoszthat a közlésük akár csak kis késedelme is. A Bíróság úgy vélte, hogy bizonyos körülmények között egy parlamenti interpelláció időszerűsége is hasonló fontosságú. Továbbá, a magyar rendszerben az interpelláció minden egyes országgyűlési képviselőt megillető jog; illetve a parlamenti kisebbség számára különösen fontos jog, amely különleges védelmet igényel egy demokráciában.
A kérelmezőre a 2013. március 18-i ülésen tanúsított magatartásáért kiszabott pénzbírság tekintetében a Bíróság úgy vélte, hogy az eljárási garanciák elégtelenek voltak még akkor is, ha a kérelmező nem verbális véleménynyilvánítása súlyosan helytelen, illetve vulgáris volt. A házelnök javaslata, amely a kérelmezővel szembeni szankció alapját képezte, nem írja le világosan sem a kifogásolt magatartást, sem a mérlegelt körülményeket, illetve nem indokolja részletesen a határozatot. Alapvetően a Karácsony és mások ügyében hozott ítéletben - különösen a 151., 154., 156. és 158. bekezdésben; nevezetesen: fegyelmi jogkörrel való visszaéléssel szembeni hatékony és megfelelő biztosítékok hiánya, a megfelelő indokolás hiánya a határozatokban, valamint az olyan parlamenti eljárás hiánya, amelyben a kérelmezőt meghallgathatták volna - foglaltakkal azonos okokból a beavatkozás nem tekinthető "szükségesnek egy demokratikus társadalomban".
Ami a kérelmező interpellációinak letiltását illeti, a Bíróság kiemelte, hogy az államok - vagy akár maguk a parlamentek - illetékességi körébe tartozik a parlamenti beszéd idejének, helyének és módjának szabályozása; ennek megfelelően a Bíróság ellenőrző szerepének korlátozottnak kell lennie e tekintetben. A házelnök által gyakorolt fegyelmi felügyelet elvben fontos ellensúlya az országgyűlési képviselők kiváltságainak. Ezzel szemben viszont az államok rendkívül korlátozott mozgástérrel rendelkeznek a parlamenti beszéd tartalmának szabályozásában. Ugyanakkor bizonyos szabályozásra szükség lehet annak érdekében, hogy megakadályozzanak olyan kifejezési formákat, mint például az erőszakra való közvetlen vagy közvetett felhívás. A Bíróság ellenőrzésének ebben a kontextusban szigorúbbnak kell lennie. Mindenesetre, a parlamenti mentelmi jog általánosan elismert szabályain keresztül az államok fokozott védelmet biztosítanak a parlamenti beszédnek, aminek következményeként a Bíróság beavatkozására előreláthatóan csak ritkán lehet szükség. A Bíróság fontosnak tartja a parlamentben kisebbségben lévők védelmét a többség visszaéléseivel szemben. Ezért különös gonddal vizsgál meg minden olyan intézkedést, amely kizárólag vagy elsődlegesen az ellenzék számára tűnik hátrányosnak. A jelen esetben a beavatkozás kizárólag a parlamenti beszéd tartalmára vonatkozott, és ilyen esetben az államnak csak szűk mérlegelési jogköre van; különösen úgy, hogy a tervezett interpellációk nem tartalmaztak erőszakra való felhívást.[19] A Bíróság a beavatkozás arányosságának megítélése során figyelembe vette a szándékolt véleménynyilvánítás természetét a védeni kívánt legitim cél kontextusában, a parlament rendjére és a tekintélyére gyakorolt hatást, az alkalmazott eljárást és a kiszabott szankciókat.
A kormány érvelésével ellentétben, amely szerint a parlamenti beszédre - mivel arra vonatkozóan a képviselők különleges felelősséget viselnek - nem vonatkoznak a beszéd szokásos mércéi, a Bíróság megismételte, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága különösen fontos a nép választott képviselői számára, amely szabadságba csak nagyon nyomós érvekkel lehet igazolni a beavatkozást.[20] A kérelmező a parlamenti ellenzék tagjaként a kormány dohány-kiskereskedelmet újraszabályozó tervével kapcsolatos nézeteit kívánta kifejezni. A Házszabály alapján benyújtott interpellációk egy kiemelt politikai fontosságú, a demokrácia működésével közvetlenül összefüggő közügyet érintettek. A Bíróság ezen a ponton megjegyezte, hogy az interpellációk előterjesztése a képviselők törvényes joga, ami nem tartozik a házelnök mérlegelési jogkörébe. Igaz, hogy a kérelmezőt nem akadályozták meg abban, hogy a végső szavazáskor kifejezze a törvényjavaslattal kapcsolatos nézeteit. Az interpellációk azonban - amelyek a kérelmező a nézeteit tartalmazták azzal kapcsolat-
- 83/84 -
ban, hogy milyen felelősség terheli a kormányt a törvényjavaslat következményeiért - nem tekinthetők egyenértékűnek a szavazás révén kifejezett egyetértés vagy egyet nem értés politikai cselekvésével. A két tervezett interpelláció letiltása olyan helyzetet eredményezett, ahol a kérelmezőt ténylegesen megakadályozták abban, hogy részt vegyen a vitában, és a képviselőknek a választóik képviseletével kapcsolatos funkcióit tekintve ez a hatás jelentős. Tekintettel az ilyen politikai véleménynyilvánítások fontosságára, csak nagyon súlyos okok indokolhatják a parlamenti interpellációkba való beavatkozást; különösen, ha a beavatkozás egy folyamatban lévő vitában egy képviselő által tervezett interpellációra alkalmazott előzetes tilalom formáját ölti.
Ami a kérelmező által az interpelláció-tervezetekben használt nyelvezetet illeti, a Bíróság meg volt győződve arról, hogy noha a szövegek meglehetősen polemikus, helyenként durva és támadó stílusban íródtak, ésszerű megítélés szerint nem tekinthetők olyannak, amelyek esetében különösen indokoltnak tűnnének a panaszolt korlátozások; tekintettel arra is, hogy semmiféle indokolatlan, személyeskedő becsmérlést nem tartalmaztak. Ezzel együtt a második interpellációban szereplő obszcén kifejezések igen problematikusak, még akkor is, ha ezt a szöveget az első interpelláció letiltására válaszul írták. A véleménynyilvánítás szabadsága azonban nemcsak azokra az "információkra" és "eszmékre" vonatkozik, amelyek kedvező fogadtatásra számíthatnak, vagy amelyeket semlegesnek, illetve ártalmatlannak tartanak, hanem azokra is, amelyek sértőek, sokkolóak, zavarják az állam képviselőit vagy a közönség bármely részét. A megnyilvánulás természetét figyelembe véve a Bíróság kimondta, hogy a kisebbségben lévő parlamenti képviselők, illetve pártok védelme fontos; esetükben különös hangsúlyt kell fektetni a véleménynyilvánításhoz fűződő jog folyamatos biztosítására, valamint a nyilvánosság azon jogára is, hogy az kisebbségi nézőpontokat megismerhesse. Tekintettel arra, hogy a demokrácia működése szempontjából milyen létfontosságú a kisebbségi nézetek nyilvánossága, a kisebbségben lévő parlamenti képviselőknek mozgásteret kell hagyni nézeteik ésszerű keretek közötti kifejezéséhez; akkor is, ha az durva nyelven történik. A Bíróság megjegyezte ugyanakkor, hogy - noha az interpellációk megtiltásának indokolásában ezt nem említették kifejezetten - a második szöveg tartalmazott néhány olyan másodlagos jelentést hordozó, szexuális tartalmú kifejezést, amelyek a parlamenti illem szempontjából aggályosak lehetnek.
Ami a parlament rendjére és tekintélyére tett hatást illeti, a Bíróság hangsúlyozta az illendő viselkedés fontosságát a parlamentben, illetve elismerte az alkotmányos intézmények iránti tisztelet jelentőségét egy demokratikus társadalomban. A Bíróságnak meg kellett bizonyosodnia arról, hogy a hazai hatóságok olyan mércéket alkalmaztak, amelyek összhangban állnak a 10. cikkben foglalt elvekkel, és a releváns tények megfelelő értékelésére támaszkodtak. Az esetleges hatást, illetve mások jogait tekintve a Bíróság nem látta, hogy hogyan tudták volna a kérelmező megnyilvánulásai a parlament működését érdemben megzavarni. A kormány nem hozott fel meggyőző indokokat a házelnök által a parlament tekintélyének védelme érdekében hozott intézkedés igazolására, amire a házelnök határozata sem adott semmilyen releváns magyarázatot, és amit állítólag a kormány politikáját támadók is megkérdőjeleztek. Továbbá, az intézkedésre a házelnök határozata sem adott semmilyen releváns magyarázatot. Azzal sem lehet érvelni, hogy a kormánynak mint kollektív politikai entitásnak joga van ahhoz, hogy ne kritizálják durva szavakkal mindaddig, amíg be nem bizonyosodik, hogy az ilyen kritika a kormány egyes tagjainak jogait a 10. cikkel ellentétes módon befolyásolja. Ilyen személyes támadásra azonban a jelen esetben nem hivatkoztak.
A Bíróság megjegyezte, hogy a tiltást vita nélkül szabták ki, és az ellenzéki képviselőket az adott időpontban semmi nem védte az ilyen szankcióktól. Ezenkívül a házelnök kifogásolt határozatai nem részletezték, és még kevésbé indokolták, hogy a tervezett interpellációk miért "sértik az Országgyűlés tekintélyét", és miért "elfogadhatatlanok egy demokratikusan működő rendszerben", illetve miért van szükség olyan szankcióra, ami ténylegesen megakadályozza a szóban forgó interpellációk előterjesztését - és mindezt úgy, hogy nem áll rendelkezésre semmiféle eljárási biztosíték. A kiszabott szankciók kapcsán a Bíróság hangsúlyozta, hogy a legalább egyszeri előzetes rendreutasítás vagy figyelmeztetés az európai norma a parlamenti fegyelem keretrendszerében. Azonban a jelen esetben közvetlenül cenzúrát alkalmaztak anélkül, hogy mérlegelték volna valamilyen kevésbé intruzív intézkedés alkalmazását. A szankciók progresszivitásának elve, amelyre a kormány hivatkozott, láthatóan nem érvényesült. Figyelembe véve, hogy a tervezett interpellációkat stiláris és tartalmi okok miatt nem engedélyezték, nem pedig azért, mert nem feleltek meg a formai követelményeknek - ami a visszautasítás egyetlen érvényes jogalapja lenne -, a Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a beavatkozásoknak nem voltak kényszerítő okai, mivel a parlament tekintélyéhez és rendjéhez fűződő érdekek súlyos megsértése nem nyert bizonyítást, és azt illetően sem merültek fel meggyőző érvek, hogy ezeknek az érdekeket nagyobb súllyal
- 84/85 -
kell figyelembe venni, mint az ellenzék véleménynyilvánítási szabadságához való jogát. Ezenkívül az eljárási garanciák és a pártsemlegesség érvényesítésének garanciái[21] sem voltak elégségesek. Mindezek alapján a beavatkozások nem tekinthetők "szükségesnek egy demokratikus társadalomban". Ennek megfelelően a Bíróság megállapította, hogy az Egyezmény 10. cikkét megsértették.
Az ítélethez Küris és Wojtyczek bíró fűzött különvéleményt.
Küris bíró szerint a szóban forgó "nem verbális véleménynyilvánítás" arcátlan és kérkedő, parlamentben elfogadhatatlan beszéd volt. A parlamenthez méltatlan beszéd - akár verbális, akár nem verbális (vagyis szimbolikus kifejezésmód) - a definíció szerint helytelen és elfogadhatatlan a civilizált világ parlamentjeiben. A vulgáris, obszcén kifejezéseket az élet több más területén - például az irodalmi művekben, színházban, filmekben - esetlegesen, illetve ténylegesen tolerálják; a parlamentekben azonban nem. Hogy mi számít nem parlamentbe való beszédnek, annak a meghatározása - általános szabályként - az adott parlament lehetősége, illetve feladata; azt a parlamenti képviselőt pedig, aki ilyen beszédhez folyamodik, meg lehet, illetve meg is kell büntetnie a parlamentnek. Az a körülmény, hogy a parlamenthez méltatlan beszéd bizonyos megnyilvánulásai egyszersmind az Egyezmény által védett politikai beszédként is értelmezhetők, még nem jelenti azt, hogy ezek a kifejezések elfogadhatóak lennének egy parlamentben.
Küris bíró szerint alapvető különbség van a Karácsony és mások ügye és a mostani eset között. A Bíróság még csak nem is utalt arra, hogy a kérelmező választhatott volna más magatartási módot annak közvetítésére, amit ő "üzenetnek" gondolt. A Karácsony és mások ügyében a Bíróság megállapította, hogy a kérelmezők - vagyis a képviselők, akik molinót és transzparenseket mutattak fel, és megafont használtak a parlamenti ülésteremben - viselkedése "az országgyűlés rendjét súlyosan" megzavarta.[22] A mostani esetben nem találkozni ilyen kijelentéssel. Óriási különbség van a Karácsony és mások ügyében szereplők és a kérelmező magatartása között is. Az előbbi ügyben tanúsított magatartás kifogásolható, de nem obszcén politikai tiltakozás volt, ezért elvi alapon védeni lehetett, míg a kérelmező "nem verbális véleménynyilvánítása" egyáltalán nem védhető. Küris bíró nem értett egyet azzal az állásponttal sem, miszerint az interpelláció politikai beszéd, amit az Egyezmény 10. cikke minden kétséget kizáróan véd.
Wojtyczek bíró szerint a 10. cikk nem alkalmazható az esetre. A parlament - természetéből adódóan - olyan hely, ahol a képviselők szabadon beszélhetnek. A parlamenti beszéd a képviselő egyéni választása. Egy alkotmányos demokráciában létfontosságú, hogy megfelelő garanciák legyenek arra, hogy a parlamentben az ellenzék is hallathassa hangját. A parlamentben napirendre tűzött ügyek könnyebben felkeltik a sajtó és az állampolgárok érdeklődését, így az ellenzék számára az, hogy a parlamentben módjában áll bizonyos kérdések megvitatását kezdeményezni, lehetővé teszi széles körű nyilvános viták indítását is. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azonban azt a körülményt, hogy a parlamenti beszéd a képviselői mandátum része, a képviselők hivatalos feladatai közé tartozik. Amikor a parlamentben beszélnek, a képviselők jogilag szabályozott döntéshozatali eljárás keretében gyakorolják az államhatalmat. A parlamenti véleménynyilvánítási szabadság forrása nem a képviselő elidegeníthetetlen emberi méltósága, hanem a szuverén nép által ráruházott - kiterjedt, ugyanakkor nem korlátlan - hatalom. Nem a képviselő személyes önmegvalósítását szolgálja, hanem a közjót. Más szóval, a parlamenti véleménynyilvánítási szabadságot az állampolgárok a saját érdekükben biztosítják, nem pedig a képviselők érdekében. Egy állampolgár beszéde egyfelől, másfelől egy választott képviselő beszéde a nép nevében, a nép érdekében folytatott döntéshozatali eljárás során két különböző dolog. Az utóbbi nem emberi jog, hanem a képviseleti demokráciában az állami intézmények és a döntéshozatali eljárások megfelelő kialakításához kapcsolódó kérdés.
Carl J. Friedrich elegánsan foglalta össze a kérdés lényegét: "A beszéd a parlamenti tevékenység lényege, maga a parlamenti testület ereiben folyó vér. [...] A »beszéd« a parlamentben nem a sok különböző hang által keltett kaotikus hangzavart, hanem a felszólalás, az arra adott válasz, az érvelés és a vita kiegyensúlyozott és rendezett folyamatát jelenti. A véleménynyilvánítás szabadságának privilégiuma nem valamely képviselő abszolút privilégiuma, hanem mások szabadságával összeegyeztetendő, relatív szabadság".[23] A közelmúltban Sajó András bíró a következőképpen vélekedett: "Nem az egyén jogosult arra, hogy beszéljen a parlamentben, és javaslatokat nyújtson be, hanem a parlamenti többségnek és az ellenzéknek, illetve a frakcióknak; a parlamentben az ellenzékkel szemben kell lovagiasnak lenni".[24] A képviselők különböző helyeken, egymástól nagymértékben eltérő minőségekben szólalhatnak meg: állampolgárokként, feladataikat hűségesen teljesítő képviselőkként - néha pedig a parlamenti eljárásokat jogellenesen akadályozni próbáló vagy hivatali funkciójuk kereteit túllépő személyekként. Ebből adódóan annak
- 85/86 -
eldöntéséhez, hogy egy parlamenti képviselő megnyilatkozása magán- vagy hivatalos jellegű-e, alaposan meg kell vizsgálni az összes körülményt.
Wojtyczek bíró hangsúlyozta, hogy az interpelláció a kormány parlament általi ellenőrzésének eszköze, amely lehetővé teszi a képviselők számára, hogy a kormány tagjaitól hivatalos választ kapjanak, illetve az ügyről szavazzanak az ülésteremben. Az interpelláció benyújtásának lehetőségét a törvényhozó és a végrehajtó hatalmi ágak közötti megfelelő egyensúly fenntartása érdekében biztosítják a képviselők számára. Nem az emberi méltóságból eredő és az önmegvalósítást szolgáló, egyéni emberi jogról van szó, hanem az államszervezet egy eleméről. Kétségtelen, hogy a parlamenti ülésen az interpellációk előadása (akár írásban, akár szóban), valamint a megjegyzések fűzése a hivatalos válaszhoz hivatalos minőségben végrehajtott cselekvések. A bíró szerint a sérelmezett intézkedés semmilyen módon nem érintette a kérelmező lehetőségét, hogy állampolgárként megnyilvánuljon. A kérdéses szóbeli megnyilvánulások a hivatalos beszéd kategóriájába tartoznak, és nem tartozhatnak az Egyezmény védelme alá. Ebből adódóan a 10. cikk nem alkalmazható a jelen esetben.
A kérelmező egyértelműen hivatalos minőségében járt el. Az általa tanúsított, kifogásolt magatartások egy parlamenti képviselő hivatalos megnyilvánulásai voltak, amelyeket képviselői feladata teljesítése közben tett. Wojtyczek bíró szerint a parlamenti viták akadályozását és megzavarását célzó törvénybe ütköző cselekedetek, illetve az interpellációs eljárás részét képező megnyilvánulás két egymástól teljesen eltérő típusú beszéd, amelyeket nem szabad összekeverni. Ezért az ítélet alapjául nem szolgálhatott volna a fent hivatkozott Karácsony és mások ügy, hanem a Bíróságnak új jogi kérdéseket kellett volna eldöntenie a tekintetben, hogy alkalmazható-e a 10. cikk a parlamenti képviselők hivatalos felszólalásaira.
Wojtyczek bíró úgy látta, hogy nem történt beavatkozás a kérelmező Egyezményben lefektetett jogaiba, amikor visszautasították a két interpellációját. Ezek az intézkedések nem személyében érintették a kérelmezőt, és nem jelentettek beavatkozást semmilyen magánszemélyként folytatott tevékenységébe. A kérelmezőt nem akadályozták meg abban, hogy az általa felvetni kívánt kérdésekről akár magánemberként, akár hivatalos minőségében beszéljen. A beavatkozás egyetlen következménye az volt, hogy azoknak, akiknek az interpelláció szólt, nem kellett hivatalos választ adniuk, és nem kerülhetett sor az interpelláció vizsgálatára a parlamenti ülésen. Így tehát az intézkedés a kérelmezőt oly módon érintette, hogy a törvényhozás tagjaként nem tudta a hivatalos feladatait ellátni. Wojtyczek bíró hozzátette, hogy a jelen ügyben alkalmazott szankció szükségesnek tűnik egy demokratikus társadalomban; nemcsak más személyek jogainak védelme, hanem az alkotmányos demokráciának a rendbontással szembeni megóvása érdekében is. Teljesen más kérdés az, hogy méltányos volt-e az eljárás, amely során a szankciót kirótták.
Kóczián Sándor ■
JEGYZETEK
[1] 47287/15. számú kérelem.
[2] Az EJEB 2017. március 14-én kelt ítélete.
[3] 25501/07., 57569/11., 80153/12., 5790/13., 35015/13. számú kérelmek.
[4] Az EJEB 2016. április 26-án kelt ítélete.
[5] 18030/11. számú kérelem.
[6] A személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992. évi LXIII. törvény, "2. §: "4. közérdekű adat: az állami vagy helyi önkormányzati feladatot, valamint jogszabályban meghatározott egyéb közfeladatot ellátó szerv vagy személy kezelésében lévő, valamint a tevékenységére vonatkozó, a személyes adat fogalma alá nem eső, bármilyen módon vagy formában rögzített információ vagy ismeret, függetlenül kezelésének módjától, önálló vagy gyűjteményes jellegétől; 5. közérdekből nyilvános adat: a közérdekű adat fogalma alá nem tartozó minden olyan adat, amelynek nyilvánosságra hozatalát vagy hozzáférhetővé tételét törvény közérdekből elrendeli".
[7] A Nagykamara 2016. november 8-án kelt ítélete.
[8] Gaskin Egyesült Királyság elleni ügye. 10454/83. számú kérelem, az EJEB 1989. július 7-én kelt ítélete.
[9] Guerra és mások Olaszország elleni ügye. 14967/89. számú kérelem, az EJEB 1998. február 19-én kelt ítélete.
[10] Dammann Svájc elleni ügye. 77551/01. számú kérelem, az EJEB 2006. április 25-én kelt ítélete.
[11] Sdruženi Jihočeské Matky Csehország elleni ügye. 19101/03. számú kérelem, az EJEB 2006. július 10-én kelt ítélete.
[12] Leander Svédország elleni ügye. 9248/81 számú kérelem, az EJEB 1987. március 26-án kelt ítélete.
[13] Az IACtHR 2006. szeptember 19-én hozott ítélete.
[14] 19. §: "(4) Ha törvény másként nem rendelkezik, közérdekből nyilvános adat az (1) bekezdésben meghatározott szervek feladat- és hatáskörében eljáró személy feladatkörével összefüggő személyes adata, továbbá egyéb, közfeladatot ellátó személy e feladatkörével összefüggő személyes adata. Ezen adatok megismerésére e törvénynek a közérdekű adatok megismerésére vonatkozó rendelkezéseit kell alkalmazni."
- 86/87 -
[15] 35493/13. számú kérelem.
[16] "48. § (3) Ha a képviselő felszólalása során az Országgyűlés tekintélyét [...] kirívóan sértő kifejezést használ, [...] a képviselő esedékes tiszteletdíja csökkenthető."
[17] "97. § (4) A nem szabályszerű formában benyújtott indítványt a Házelnök visszautasíthatja."
[18] Az EJEB 2016. november 8-án kelt ítélete.
[19] Karácsony és mások Magyarország elleni ügye. 42461/13. és 44357/13. számú kérelmek, a Nagykamara 2016. május 17.-én kelt ítélete. § 140., 146. (A döntés összefoglalóját lásd: Fundamentum, 2016/1., 125-131.)
[20] Karácsony és mások Magyarország elleni ügye. § 137.
[21] Karácsony és mások Magyarország elleni ügye. § 157.
[22] Karácsony és mások Magyarország elleni ügye. § 150.
[23] C. J. Friedrich: Constitutional Governments and Politics. Nature and Development, New York and London, Harper & Brothers Publishers, 1937.
[24] András Sajó: Limiting Government: an Introduction to Constitutionalism, New York and Budapest, Central European University Press, 1999, 131-132.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző jogász, Menedék - Migránsokat Segítő Egyesület.
[2] A szerző jogász.
Visszaugrás
