A lassan három és fél éve húzódó Brexit következő állomásának feltáráshoz érve, erős bizonyossággal megállapítható, hogy amíg a politika szélsebes tempóban kívánna célba érni, addig a jogalkotás hezitál mindezt megerősíteni, és a bíróságok alkotmányos mederben tartva próbálják moderálni a folyamat egészét.
Az angol parlament időről időre történő felfüggesztése a szigetország közjogi hagyományainak természetes velejárója, amennyiben ezt a királyi jogkört funkciójának megfelelően, ceremoniális jelleggel gyakorolják.[1] Az adott üléssorozatot lezáró szimbolikus szünet azonban többet jelent az ülés berekesztésénél. Míg utóbbi alatt - noha a Házak nem üléseznek - a parlamenti munka nem áll meg, addig az előbbi esetén sem a parlament, sem annak bizottságai nem funkcionálhatnak, az előterjesztések, megválaszolatlan kérdések, valamint az uralkodó által jóvá nem hagyott törvényjavaslatok elvesznek, tulajdonképpen az előző ülésszakban rekednek.[2] A gyakorlathoz hozzátartozik az is, hogy míg adott ülésszak általában egy évig tart, a menetrend szerinti felfüggesztés átlagosan 18 napot szokott felölelni. Mindezek okán a politikailag semleges uralkodó a parlament felfüggesztéséhez fűződő, törvényi alapra helyezett felségjogot[3] a miniszterelnökből, rangidős politikusokból és szakmai konzultánsokból álló Privy Council tanácsára gyakorolja.
Amíg az intézmény egyrészről struktúrát és ciklikusságot ad a westminsteri feladatoknak, ismert politikai kockázatokat is magában hordoz. Az évek során ugyanis többször hívták fel azt taktikai célokkal felvértezve, nem kívánatos viták lefolytatásának elodázására, kényes tárgykörök elkerülésére és összességében pártpolitikai motivációk beteljesítésére. Mindezeket figyelembe véve csak idő kérdése volt, hogy az Egyesült Királyság modern kori történelmének legnagyobb jogi és politikai változását sejtető kilépési eljárásban mikor fogják megragadni ezt a lehetséges eszközt is. A veszély olyannyira reálisnak látszott, hogy már az e cikkben részletezett jogvitát megelőzően, 2019 júliusától kezdve megindultak a törekvések arra, hogy Skóciában, egy 75 képviselőből álló pártközi csoport jogi garanciát kérjen a helyi bíróságtól a helyzet kialakulásának elkerülése végett. Természetesen a testület a keresetet hipotetikus és politikai jellege, valamint időelőttisége miatt elutasította.[4]
A kérdésekben bővelkedő, de válaszokat kevéssé adó Brexit-időszak következő jelentős jogi fordulópontja lett tehát a Supreme Court szeptember végi döntése, amit praktikusan a Miller-ügy[5] második fejezeteként emlegetnek. Valóban nem ok nélkül, mivel ismét Gina Miller - a kiléptetési eljárás parlamenti jóváhagyás nélkül való megindítását a legfelső bíróság előtt sikeresen kifogásoló üzletasszony - és jogi stábja került előtérbe, miként közbenjárásuk mérföldkőnek számító esetjogot eredményezett a szakértők számára. A kezdeményezők személye mellett azonban egyéb hasonlóságokat is mutat a két ügy. A Supreme Court ismételten hangot adott annak, hogy az előtte fekvő jogi kérdésekben kíván állást foglalni, nem pedig abban, hogy az Egyesült Királyság mikor és milyen körülmények között hagyja el az Európai Uniót.[6] Mindezek mellett - nyomatékosítva az ügyek rendkívüli jelentőségét - a keresetek ugró fellebbezéssel[7] jutottak el a legfelső bírói fórum elé, amit a testület en blanc tárgyalt. Olyan esetek kaphatnak engedélyt a jogorvoslat e formájára, amelyeknek meghatározó jellege egyrészről nyilvánvaló, másrészről látható, hogy az ügy által felvetett kérdések megválaszolása érdekében az irányadó esetjog megváltoztatására vagy egy új gyakorlat életre hívására lesz szükség, amely interpretációt csak a magasabb szintű fórumok adhatják meg. A különleges tárgyalási forma pedig azt jelenti, hogy a testület tanácsokban történő eljárását kihagyva egyből plénumként hallgatja meg a panaszosokat. A tartalmi hasonlóság tekintetében érdemes megemlíteni, hogy a középpontban ismét a végrehajtói ág felett gyakorolható bírói hatalom terjedelme, a felségjogok tartalmának nehezen megragadhatósága és végső soron a parlament szuverenitásának védelemre szorulása állt.
A Miller/Cherry tanúságai alapján a Supreme Courtnak a parlament felfüggesztése kapcsán felmerülő alkotmányos kérdéseket kellett megítélnie. 2019 nyarának végén ugyanis az említett Privy Council úgy döntött, hogy ülést hív össze. Ekkor már pusztán a tények szintjén is világossá vált, hogy az EU-ból történő távozást tárgyaló ülésszak a valaha volt leghosszabbként folyik, egészen a nyilvántartások kezdete óta.[8] Ezzel egy időben - de állítása szerint nem emiatt - a miniszterelnök, Boris Johnson, indítványozta a királynőnél a parlament felfüggesztését a precedensek alapján is rendkívül hosszú, 34 naptári napra. Érdekes fordulat
- 68/69 -
azonban, hogy Johnson hangsúlyozta, az indítványának nincsen köze a Brexit-tárgyalásokhoz, hanem a "tárgya egy izgalmas és mozgalmas jogalkotási program megvalósítása, amely okán folytatni tudják a kormányprogram teljesítését"[9], és semmiképpen sem kísérlet arra, hogy csökkentsék a parlamenti kontrollt, és ellehetetlenítsék a lehetőséget a véleményének kifejtésére az EU-ból történő távozás kapcsán.
A Council ülését a parlament felfüggesztésére vonatkozó bejelentés követte, amelyre reagálva többen is bírósághoz fordultak az elkövetkezőkben ismertetendő alkotmányos aggályokkal. Ezeket a kereseteket a Supreme Court egyesítette, hiszen meglátása szerint azonos problémákat vetettek fel. Egyrészről, hogy (1) a miniszterelnök királynőnek adott tanácsa egyáltalán jogilag eldönthető kérdésnek minősül-e, másrészről amennyiben igen, akkor (2) milyen összetevőkből áll a jogszerűség megítélésének sztenderdje.
(1) A jogi felülvizsgálat legfőbb ellenérveként az állt, hogy a miniszterelnök közreműködése politikai jellegű volt, következésképpen az ezáltal viselt felelőssége is a parlamenthez köti, amelynek okán a bíróság közbelépése nem tartaná tiszteletben a hatalmi ágak elválasztásának elvét. A dilemma feloldása érdekében a Supreme Court iránymutatásul adta, hogy a miniszterelnöknek jelen tényállás alapján alkotmányos felelőssége van,[10] mivel az angolszász közjogi konvenciók által felállított szokások miatt a királynő az ő tanácsának megfelelően fog dönteni, érdemi ellenvetést nem mutatva. Ennek okán, amennyiben konzultációs szituáció alakul ki, akkor a miniszterelnök lehet egyedül abban a helyzetben, hogy minden releváns érdeket mérlegelni tudjon, amely magasabb felelősségi szintet alapoz meg számára. Ezt szem előtt tartva kell, hogy tanácsot adjon, avagy tartózkodjon ennek megtételétől. Azért sem lehet továbbá kellő súlyú érv a parlament irányában fennálló számonkérhetősége, mivel amennyiben valóban annak felfüggesztését eredményezi a tanácsa, akkor pont a neki történő kérdésfeltevés mint a beszámoltatás legfőbb eszköze lehetetlenül el, mivel a felfüggesztés célja az összes elérhető munkafolyamat leállítása.
Mindezek mellett a legfőbb testület rávilágított, hogy a bíróságok elé kerülő, végrehajtó hatalmat érintő kérdések szükségképpen politikai árnyalattal bírnak. Pusztán a tény, hogy a vitás helyzet politikusok cselekményeihez köthető, soha nem volt elegendő ahhoz, hogy megtagadják az igazságszolgáltatást. A hatalmi ág feletti ellenőrző funkciójukat betöltve már hosszú évtizedek óta vizsgálnak ilyen eseteket, hovatovább az ilyen jellegű ügyeik adták a kialakult alkotmányjogi esetjog gerincét.[11] Ennek értelmében pont, hogy a hatalmi ágak egymáshoz való megfelelő viszonyának felvigyázása érdekében fogják vizsgálni, hogy a Kormány nem használná-e jogellenesen a hatalmát a Parlament felfüggesztésének érdekében, megakadályozva azt a megfelelő funkcióinak betöltésében.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
