A kárfelelősségi teóriáról elmondható, hogy történelmileg ókori múltra tekint vissza, azonban a kártérítés hajdani magyarázata[1] semminemű rokonságot nem mutat a mai reparációs célzatokkal, amelyek az újkori racionalizmus hozadékaként jelentek meg a korábbi klasszikus büntetőcélzattal szemben, és újabb koroknak kellett eltelnie, míg a klasszikus elégtétel mint célzat helyt fogott.[2]
A kárfelelősséget illetően a társadalmak, a kereskedelem fejlődésével, és főként a tulajdonviszonyok differenciálódásával egyre inkább szétvált a büntetőjogi és a polgári jogi felelősség, és megszületett az általános polgári jogi deliktum kategóriája. Ez időtől tehát minden károkozás jogellenesnek számított, a meghatározó törvénykönyvek mondták ki a neminem laedere elvét, amelyhez a liberálkapitalizmus már csak a kártérítés teljességének eszméjét tette hozzá.
A közhatalomra vonatkoztatott kárfelelősség esetében azonban nem tudunk ilyen időtávlatokra emlékezni - a "király nem tehet rosszat" maxima áttörésére, a korlátlan állami immunitás bástyáinak fokozatos lebontására csak jóval későbbi korokban kerülhetett sor. Ennek egyrészt ideológiai, másrészt ökonómiai magyarázatai vannak; egyik oldalról tekintve, hogy az állami immunitás gondolata a szuverenitási ideológiában gyökerez,[3] az abszolutista rendszerekben sehol a világon, de még a felvilágosodást követően sem merülhetett fel sokáig a közhatalom - avagy az állam vagy valamely szervének - sem alkotmányjogi, sem polgári jogi felelőssége. Másik oldalról az állam felelősségének kiépítését a termelőerők fejlődése, az állam gazdasági tevékenységének kiterjedése, illetőleg a gazdasági szférába történő állami beavatkozás fokozódása is indukálta.[4] Az állami kárfelelősség elméleti felvetődésére történelmileg abban az időben kerülhetett sor, amikor az állam megjelent a gazdasági kapcsolatokban és mellérendelt jellegű szerződésekre lépett a gazdaság más, egyébként neki a közhatalom-gyakorlás keretében alárendelt szereplőivel.
Hazánkban az állami kárfelelősség a nemzetközi trendekkel egybeesve, a XIX. század derekán jelent meg,[5] azonban a neoabszolutizmus kora nem kedvezett az állami felelősség megjelenésének.[6] Az 1900-as években fokozatosan épült ki a közhivatalnokok felelőssége, majd a bírák és a bírósági hivatalnokok felelősségi rendszere,[7] egyre cizelláltabb jogi megoldásokat alkalmazva - először az elkövetési formákat csoportosítva, később a szabályozás személyi körét terjesztve ki.[8]
A XX. század első évtizedeinek kodifikációjából nagy jelentőséget tulajdoníthatunk az 1900. és 1913. évi magánjogi tervezeteknek, amelyek az állam közvetlen felelősségét írták elő a hivatalnokok által okozott károkért abból kiindulva, hogy az igazsággal össze nem egyeztethető, hogy az állam önmagát kivonja olyan felelősség alól, amelyet más közjogi testületek - község, törvényhatóság - terhére már megállapítottak.[9] Amint a második tervezet indokolása hangsúlyozza: a jogrend elutasíthatatlan követelményének tartja az állam felelősségének törvényi elismerését, mert ha az állam megköveteli polgáraitól, hogy hivatalnokaiban bízzanak, és nekik hatáskörükben engedelmeskedjenek, az államnak viszont helyt kell állania hivatalnokaiért.[10]
A vázolt, progresszív ívet mutató jogfejlődési tendencia azonban a kodifikációs folyamatokkal együtt sajnálatos módon szakadt meg a történelmi események sodrában, a két világháború között született 1928. évi magánjogi törvényjavaslat pedig már egyáltalán nem tartalmazta az állami felelősség intézményét. A joggyakorlatban előrelépést jelentett ugyan ebben az időben az 1933. évi 976. számú elvi döntés, amely újra rögzítette az állam felelősségét tisztviselői károkozásaiért, de arra, hogy a jogrendbe integrálva jelenjen meg az állam, az államigazgatás, továbbá a bíróságok károkozásaiért való helytállási kötelezettség, a polgári jogi kódex megszületéséig várni kellett.
Az állam kárfelelőssége, a közigazgatási szervek kárfelelőssége a nemzetközi tendenciáktól kissé időben elmaradva, de felbukkant még olyan körülmények között"[11] is, amelyek Magyarországon a szocialista rendszer idején uralkodtak. Azonban az immunitási teória oldódásával és az állami kárfelelősség elvi alapjainak elismerésével még korántsem hárult el minden akadály a közhatalomra vagy annak szervezetrendszerére háruló kárigények érvényesítése elől - a jogalkotó ugyanis 1959-ben az
- 151/152 -
általánosnál enyhébb felelősségét állapította meg az államigazgatási - és a bírói szerveknek. Ezt a tézist a korabeli szocialista jogtudomány számos ideológiával támogatta - egyesek az államapparátust kívánták megóvni a felesleges zaklatásoktól, míg mások a közérdekű tevékenységre hivatkoztak, amely a hibákat elkövető szerveket is menti a felelősség alól, míg megint mások a túlzott szankcionálás negatív hatásától tartottak. Álláspontjuk szerint a közhivatalnokot túl óvatossá teszi amennyiben közvetlenül személyét fenyegető szankcióval társulnak hivatali kötelezettségei, feladata.[12]
Emellett a kódex születésének szakmai körülményei is sajátosak voltak, tudniillik a szocialista államigazgatásnak számos új feladattal kellett megküzdenie, kialakulatlan joggyakorlattal és szakképzetlen apparátussal.
Az állami kárfelelősség enyhe voltát indukálhatta az, hogy 1959-ben, nem sokkal egy teljességében új államapparátus létrejöttét követően talán joggal tartott volna a jogalkotó attól, hogy a korábbi államszervezet károkozásai kapcsán létező, de jogi úton eddig nem érvényesített kárigényekkel kellene számolnia megengedő szabályozás bevezetése esetén.[13]
Az állami kárfelelősségről tehát elmondható, hogy habár a jog által elismertnek számított, érvényesítése csak bizonyos korlátozásokkal volt lehetséges. Az államigazgatási jogkörben okozott kár megtérítésének feltétele volt 1977-ig az eljáró ügyintéző - vagy bíró - fegyelmi felelősségének előzetes megállapítása, valamint az általánosnál rövidebb elévülési idő. A kárfelelősség előfeltételeként először a judikatúra,[14] majd a pozitív jogi szabályozás által is előírt, az eljáró alkalmazott büntetőjogi vagy fegyelmi felelősségre vonását végül az 1977. évi Ptk.-módosítás törölte el, az igényérvényesítésre nyitva álló, eredetileg egy évben megállapított elévülési időt pedig az Alkotmánybíróság 1992-ben nyilvánította alkotmányellenessé.[15]
A közhatalmi kárfelelősség enyhébb elbírálásának az igényérvényesítés korlátozottságát eredményező "fékei" tehát az idők során fokozatosan koptak ki a szabályozásból mind a fegyelmi felelősség előzetes megállapításának feltételként való megkövetelése, mind az általánosnál rövidebb elévülési idő révén. A rendes jogorvoslatok kimerítésének kritériuma azonban tartja magát - bár ennek az elvi alapjai egyfajta kárenyhítési kötelezettségként való felfogásban jogállami körülmények között is megállják a helyüket.
A téma aktualitását illetően az új Ptk. koncepciója már 2003. évben utalt arra, hogy a rendszerváltás után napvilágra kerültek a felelősségi rendszer gyengéi és anomáliái. Elözönlötték a bíróságokat, az állam kárfelelősségével - különösen a bíróságok károkozásaival - kapcsolatos perek,[16] és noha a bíróságok mint alperesek ellen indított perek számszakilag növekvő tendenciát mutatnak,[17] a felperesi pernyertesség elenyésző számú,[18] amely okait talán azért sem indokolatlan kutatni, mert amennyiben ennek csak részben magyarázatára találunk a felelősségi rendszerben, úgy annak kiküszöbölése alapvető jogállami feladat.
Mindenesetre az elmondottakból megállapítható, hogy az állam jogi felelőssége mindig szoros kapcsolatban volt és lesz a közhatalom képviselőinek a morális felelősségről vallott téziseivel - lévén a jogalkotás monopóliuma által az állami felelősségvállalás voltaképpen önkéntes - és noha az idő előrehaladásával és a jogállamiság egyre inkább bontakozó és konkrét jogi formulákat öltő tényezőjével maga a felelősségvállalás szükségessége egyre kevésbé kérdés, az igényérvényesítés egyes tényezői továbbra is állami megfontolás tárgyát képezik. A jogfejlődés fő irányvonalát tekintve mégis elmondhatjuk, hogy a polgári jogi felelősség - szemben a büntetőjogi felelősséggel - a polgári demokráciákban az objektivizálódás felé haladt és az állam felelősségét alkalmazva halad továbbra is.[19]
Az elmondottakkal összhangban értelmezhető adott jogrendszerben az a koncepcionális meghatározottság, amely szerint a vagyoni reparációt zászlajára tűző polgári jogban a vagyoni szankció mértéke a vétkesség súlyához - ez egyébként kifejezetten a nevelő és büntető célzattal dolgozó büntetőjogban vagy a munkajogban megfigyelhető jogkövetkezmény -, avagy kizárólag a kár mértékéhez, tehát objektív tényezőhöz igazodjék-e.
Történetiségében szemlélve, a primitív felelősségi rendszerekben a jogalap kérdésében uralkodott a kimentést nem ismerő objektív felelősség mint valóságos eredményfelelősség - a kárt okozó jogsértés nem a tettes, hanem kizárólag a károsult szempontjából került elbírálásra. Ez összhangban volt a kezdetleges jogérzékkel, amely a jogsértést nem annak oka, hanem annak hatása alapján bírálta el, sőt - a nem vagyoni jellegű károk előfutáraként -, még utat engedett a veszteségek által kiváltott fájdalmak, érzelmek kompenzálásának is.[20] Az ősi társadalmakban még a sérelmet szenvedett fél torolta meg szabad belátása szerint a magánbosszú szabályai mentén a károkozó cselekményt, amelyhez képest az első államszervezetekben az előrelépést jelentett a károkozással való arányos következményt szem előtt tartó ius talio érvényesülése.
- 152/153 -
A római jogban ugyan már láthatóak a kárfelelősség egyes szubjektív elemeinek kezdetleges formában történő felvillanásai - egyfajta felróhatósági gondolatot mutat a bonus et diligens paterfamilias mint zsinórmérték megjelenése a kárrendezés irányító gondolataként, valamint szintén a fejlődés mutatója, hogy a szubjektív, felróható felelősségtől már elhatárolódva jelenik meg a custodia-felelősség, mint quasi objektíve fennálló felelősségi alakzat.
A magántulajdon állami és jogi elismertségével pedig kezdetét vette a kárfelelősségnek a jogbiztonság indukálta fejlődése, ezzel párhuzamosan pedig egyre nagyobb teret hódított a vétkességi alapú felelősség gondolata.[21] A fejlődés ezt követően ismét az objektivizálódás felé vette az irányt, de már csak bizonyos szegmensekben - az ipari forradalommal és a gépek elterjedésével ismét előtűnt a szigorúbb, objektív kárfelelősség, tekintettel arra, hogy a veszélyforrások és ezzel együtt a károkozások száma a gépesedéssel összefüggésben a közlekedésben és az üzemi balesetek területén nőtt meg.
A polgárosodás eszméjével tehát a kárfelelősség alapjává a vétkesség vált, de láthatóan mindezzel párhuzamosan teret nyert az objektív felelősség gondolata is, mivel az iparosodás, a technikai forradalmak a termelésben, a közlekedésben egyre inkább veszélyes tárgyi eszközökkel jelentkeztek, megjelent a veszélyes üzem kategóriája, másfelől a személyiség felértékelődésével a testi épségben, egészségben bekövetkező károkozás esetén egyre magasabbra tették az elvárhatósági mércét, így a vétkesség követelménye megintcsak az objektív felelősség felé tolódott el.[22] Habár az első ipari forradalom korszaka megnövekedett kártermésének terhét a szabadversenyes kapitalizmus burzsoáziája igyekezett elhárítani, illetve az előrelátható határok között tartani, az adott gazdasági, politikai és ideológiai klímában ez az objektivizált mércéjű vétkességi felelősség fénykorát hozta, s a joggyakorlat az általános elvként hatályos vétkességi felelőséget az elvárhatóság túlfeszítésével összemosta az objektív felelősséggel.[23]
Ezzel a jogfejlődési tendenciával tehát megtörtént az objektív és a vétkességen alapuló felelősség szétválasztása, amelyet a korabeli hazai törvénykezés is mutat.[24] Az objektív és szubjektív felelősség differenciálódásának következménye volt, hogy ahogy a felvilágosodást követően szinte minden államban elismertté vált az állam és szerveinek károkozásaiért való helytállás szükségességének gondolata, máris felmerült a kérdés; miképpen valósuljon meg ez a helytállás - az állam közhatalomként okozott károkért a károsulti reparációt elsődlegesen szem előtt tartva objektíve feleljen, avagy köttessék az állam nevében eljárók felróhatóságához a kárfelelősség.
Amennyiben az elvi alapból indulunk ki, hogy az állam közjogi státusából adódóan a hierarchia magasabb fokáról és az állam kikényszerítő erejével támogatva jár el jogellenesen és kárt okoz, érthető, hogy miért vetődik fel az objektív felelősség - hiszen itt nem azonos fegyverzetű magánfelek állnak egymással szemben a kárt okozó cselekmények körül. Ebben a közjogi jogviszonyban a magánfél ki van szolgáltatva a hatósági eljárásnak, és a hatóság nevében eljárók tevékenységének.
Mindezek fényénél átgondolandó tehát, elegendő jogpolitikai célt valósít-e meg az a jogállamban, ha az állam kárfelelőssége a közhatalom által okozott károkért éppen csak annyira szigorú, mint az azonos eszköztárral jogviszonyba kerülő magánfelek esetén.
A bemutatott fejlődési ívben kikristályosodtak azok az elméletek, amelyek alapján szokásos a polgári jogi felelősséget szubjektív, objektív és eredményfelelősségre felosztani azzal, hogy az első a vétkességen alapul, a második független a vétkességtől, a harmadik pedig mindenre tekintet nélkül terheli a károkozót. Mindehhez hozzátartozik az is, hogy az eredményfelelősséget a jogirodalom általában nem is tekinti felelősségnek, sokkal inkább kockázat- és kártelepítő szabálynak, a szubjektív és az objektív felelősségi alakzatokat pedig történelmi okokból egymással ellentétes felelősségekként kezelik.
Ez a teória Eörsi óta meghaladottnak tekinthető, hiszen a valóságban a szubjektív felelősség sok átmenettel közelít az objektív felelősséghez, így az objektív felelősség tulajdonképpeni határesete a szubjektív felelősségnek, valójában tehát nem két kategóriáról van szó, hanem felróható okozáson alapuló skála két különböző pontjáról - hiszen a modern jog minden károkozást a felelősség körébe von, ezek egy része pedig vétkességen alapul, más része ettől független, egyéb részei pedig vegyítik a kettőt.[25]
Eörsi szerint tehát "szubjektív" és "objektív" felelősség egymásnak nem ellentéte; az "objektív" felelősség a felelősségi skála végpontja, sőt, az egységes felelősségelmélet legfőbb gátját a két típusú felelősségi alakzatként való felfogással a két tényező szembeállításában látja azzal, hogy elismeri, hogy ez a szembeállítás történelmi kötöttségű, hiszen anno az ipari forradalommal a vétkességi elv szinte egyeduralkodóvá vált a polgári jogi felelősség területén. Amikor a technika új veszélyforrásai kibontakoztak, két lehetőség volt a fokozott felelősséget illetően - lehetőség volt "belerejteni" azt a vétkességi felelősségbe különféle jogi technikai trükkel, vagy a vétkességi felelősség ellentétét látni benne. Az előbbi esetben az "objektív" felelősség nem alakul ki, az utóbbiban pedig az a vétkességi felelősség tagadásaként és független, a vétkességi felelősségi alakzattal, szer-
- 153/154 -
ves kapcsolattal nem rendelkező felelősségi alakzat. Eörsi szerint ez a szemlélet tükröződik ma is a jogi gondolkodásban.
Az objektív és vétkességi felelősség szembeállítása Eörsi szerint már önmagában is kétségeket ébreszt, mert azt a látszatot kelti, hogy megelőző-nevelő célzattal létezik felelősség olyan kárért, amelyről a károkozó egyáltalán "nem tehet" - ezzel összhangban a vétkességi elv legkövetkezetesebb képviselői az "objektív" felelősséget nem is tekintik felelősségnek. Eörsi szerint az új szintézis tehát nem az objektív és szubjektív felelősség, hanem az általános és a speciális felelősségi alakzatok vonalán keresendő azzal, hogy a jogterületet a felróhatóság vonja egységbe.
Míg Marton Géza álláspontja szerint elérhető a nevelő hatás akkor is, ha a felelősség a vétkességi elem vizsgálata nélkül kerül megállapításra egy "szemmel láthatólag ellenőrizhető határig": a vis maiorig. Az erősen vétkességi alapokon álló szemlélet abból indul ki, hogy a nevelő-megelőző hatás érdekében el kell tűrni az "ártatlanok" felelősségét, és alapvetően a vétkességfogalom objektiválódását egyfajta elfajulásnak, nem fejlődési jelenségnek tekinti. Eörsi nézete szerint egyrészt itt törés van az elméletben, ugyanis az ártatlanok felelőssé tételét a jogi felelősség nem ismeri, a polgári jog alapján ugyanis legfeljebb a kockázattelepítés képzelhető el, másrészt a polgári jogi felelősség egységét nem az okozati teóriák, hanem a felróhatósági elv fogja biztosítani.[26]
A kártérítés elsődleges céljainak történetileg lejátszódott változása több szempontból is összefüggést mutat a vétkességi elvtől való eltávolodás tendenciájával, a kártérítés célja ugyanis nagyban befolyásolhatta és a jövőben is befolyásolhatja az objektivizálódás folyamatát. A lehetséges preferenciák között megjelent a kompenzáció-reparáció, a prevenció, a kármegelőzés, az egyéni és a társadalmi nevelő hatás és a társadalom tagjainak a jog által nyújtott vagyoni szempontból is fennálló biztonságérzete.
A funkciók mentén határolja el egymástól Eörsi a polgári jogban bizonyos jogellenes magatartások esetén szintén használatos objektív szankciókat és a kárfelelősséget. Amíg az objektív szankciók csupán külső hatásra irányulnak, és közömbösek a megelőzés-nevelés és a felróhatóság iránt, továbbá nem represszív indítékúak, a kárfelelősségnek pedig minden esetben a felróhatóság is feltétele - a jog a két jogkövetkezmény tekintetében tehát kétféle hatás kiváltására irányul: az objektív szankció a társadalmi-gazdasági viszonyban, a "külvilágban" közvetlenül hoz létre változást, a szubjektív szankció pedig a tudatot változtatja meg.[27]
A fejlődés során láthattuk, hogy egyre erősebben jelent meg a kár megvalósulása okozta társadalmi feszültség oldása, a reparáció, s a polgári jogot eszköztára elsősorban erre a funkcióra teszi alkalmassá. Eörsi azonban egyértelműen a prevenció primátusa mellett teszi le a voksot. Szerinte felelőssé tenni csak azt érdemes, akinek a jövőbeli magatartása a felelőssé tétellel ténylegesen befolyásolható. Tény azonban, hogy a modern társadalom igényei látszanak meghaladni e prevenciós szemléletet - alapvetően pragmatikus megfontolásokból -, így a károkozó vétkessége vagy magatartásának felróhatósága egyre kevésbé tartozik szükségképpen a kárfelelősség alapjához, bár a kontinentális jogrendszerekben még mindig tartja magát a jogellenesség és az okozatosság egyfajta verziója, mint a kárfelelősség alapjához tartozó körülmények.[28]
A jog tehát összességében - a felelősség funkcionalitásával fennálló, fentiekben bemutatott összefüggésében vizsgálva - aszerint választhat szubjektív és objektív felelősségi rend között, hogy a norma céljának csak a rendcsinálást - a feltétlen helyreállítási kötelezettséget - tartja, vagy a szélesebb körű társadalmi-visszatartó hatás kiváltását várja el a norma alkalmazásától.[29] Az objektív és szubjektív felelősségi rendszerekről való elmélkedés kiindulópontjává tehetjük a polgári jogi kárfelelősség elsődleges célját is, ezzel kapcsolatban először is azt vizsgálva, hogy az kompenzáció vagy prevenció legyen-e. Amellett, hogy Eörsi egyértelműen a prevenció primátusa mellett teszi le a voksot.[30] A modern társadalmakban más igények is előtérbe kerülnek, mint a nevelő célzat; a pragmatikus megfontolások a bekövetkezett károk kompenzálását helyezik előtérbe - a felelősség céljának ilyen megközelítése legalábbis a károkozó és a károsult viszonyában jószerivel feleslegessé teszi a károkozó magatartás minősítését, bár egyelőre úgy tűnik, a kontinentális kárfelelősségi megoldások egységesek a tekintetben, hogy a jogellenesség és az okozatosság - bizonyos korrekciókkal - feltétlenül a kárfelelősség alapjához tartozó körülmények.[31]
A vétkesség objektivizálódása már az objektív felelősség térhódítását megelőzően világjelenséggé vált; általánosított zsinórmértékek, tipizált társadalmi elvárások váltak az elbírálás szempontjává, s egyre inkább háttérbe szorultak az egyéni szempontok. A jogfejlődés megfigyelhető jellegzetessége továbbá, hogy a felelősség anonimmá vált; teret hódított a testületi felelősség - ahol a felelősség alanyai nagyvállalatok, közületek, állami és államigazgatási szervek.[32]
- 154/155 -
Mindehhez hozzájárul az is, hogy a vétkességi elv nem csak a közhatalmi felelősség területén, de általában is veszített erejéből, a felróhatóságon alapuló közhatalmi kárfelelősségi tétel tarthatósága megkérdőjeleződött. Tény, hogy az "aki másnak jogellenesen kárt okoz, köteles azt megtéríteni" - felelősségi séma megjelenít egyfajta igazságos kárelosztást, így ideális kompromisszum volt annak megjelenésének, a liberálkapitalizmus korszakának idején, az azóta eltelt időben azonban a vétkességi elv egyre inkább háttérbe szorult, Sólyom szerint a vétkességen alapuló kártérítési főszabály egyenesen a polgári jog nagy illúzióinak egyike lett, ugyanis a konstrukció erényei a gyakorlatban csak egy történelmi pillanatban valósulhattak meg, a későbbiekben a joggyakorlatot egyre növekvő súllyal a károsulti védelem határozza meg - ez az út pedig végső soron az objektív felelősséghez vezet.[33]
Továbbmenve Petrik szerint Marton objektívnek vallott felelősségi rendszere valójában nem is objektív, hanem csupán a szubjektív jellegűnek vélt kártérítési felelősséget állítja "talpáról a fejére", amely végül a törvényszövegben úgy manifesztálódik, hogy a jogellenes károkozásért mindenki felelős, de mentesül a felelősség alól, aki bizonyítja, hogy a káros eredményt az ő tevékenységébe beavatkozó olyan idegen ok idézte elő, amelynek károsító hatását elhárítani saját képességei szerint az adott helyzetben nem tudta - és már a hatályos szabályozás felróhatósági alapokon nyugvó felelősségi formulájánál is tartunk, amelyet a jogirodalom kifejezetten vétkességi alapúként kezel. Az objektív felelősség igazságosságát vallók véleménye szerint tehát a vétkességi felelősséggel végül mégiscsak sérül a teljes reparáció követelménye, azonban Petrik Ferenc szerint, ha a jog bölcsen alakítja ki a felelősségi rendszert, úgy objektív felelősséget csak olyan károkozóra telepíthet, aki olyan tevékenységet folytat, amelyben előre számolnia kellett tevékenysége anyagi és egyéb következményeivel; Marton tehát mérte a vétkességet, mégha a mérce el is szakadt a cselekvőtől - ez olyan embercsoport mércéje tehát, amely valamely jellemzők mentén tartozik egybe (életkor, szakmaiság, beosztás, fogyatékosság), tehát az előrelátás tudati képességét meghatározó mérce, amely végül nem szubjektív, hanem ilyen értelemben objektív vétkességen alapuló felelősséget állít fel.[34]
Látható tehát, hogy a jogirodalom korántsem egységes az objektív-szubjektív kategóriák megítélésében, de még ennyire sem egységes álláspontot képvisel olyan kérdésekkel kapcsolatban, hogy mely felelősségi típust valósítsa meg a jogi szabályozás egy-egy kárfelelősséggel terhelt területen, egy-egy jogalany tekintetében. Ez a terminológiai zűrzavaron és elméleti alapok tekintetében fennálló súlyos bizonytalanságon túlmutató anomália a kodifikáció menetében is otthagyta lenyomatát - egymással ellentétes koncepciókat megvalósító, más és más elvi alapokon álló tervezetek láttak napvilágot a közhatalom károkozásával kapcsolatban is.
A fenti kérdést talán elkerüli még egy ideig az európai jogegységesítés, ugyanis ezek a jogegységesítő törekvések általában ott eredményesek, ahol sikerül megúszni az ilyen kemény alternatívák közötti választást. A Bécsi Vételi Konvenció is kikerüli a témát, s a szubjektív-objektív felelősség közti választás dilemmáját egyszerűen nyitva hagyja; gyakorlatilag a jogalkalmazók kezébe helyezve a döntés ódiumát. A tendencia azonban feltartóztathatatlanul halad egy egyértelműen meghatározható irányba: a vétkességi elvtől való távolodást mutatja az objektív felelősség felé, azonban ezt a távolodást a nemzetközi egyezmények[35] összekötik a kárfelelősséget - az előreláthatósági korlát emellett - valamiféle összegszerű vagy időbeli korlátozással is.[36]
Mai jogrendszerünkben a közhatalom károkozásai körében a hatályos szabályozás alapján feltétlenül szükség van a jogellenesség, vétkesség és felróhatóság fogalmainak elhatárolására. A fogalmi triászból a látszólag a jogellenesség értelmezése adná a legegyszerűbben közelíthető definíciót, azonban a polgári jogban ez nem feltétlenül kell, hogy egy konkrét jogi norma sérelmét jelentse - legalábbis nem feltétlenül tárgyi jog, de valamely személy alanyi jogának megsértése is elegendő a jogellenességhez, mivel az alanyijog-megsértés alapvetően mindig valamilyen károsodásban áll.[37]
A jogellenességhez képest a felróhatóság olyan felelősségi sáv, amely a vétkességen kívül az objektív felelősséget, a különleges védekezés elmulasztását és a rosszhiszeműséget is magában foglalja.[38] Voltaképpen tehát olyan gondossági mérce, amelynek két eleme van: a pszichikai állapot mércéje - az, hogy a károkozó tudata átfogja-e és mennyiben magatartása minőségét -, illetve objektivizált absztakt mérce. A szubjektív oldal a szándékosság és a gondatlanság, az adott esetre irányadó objektivizált mércét pedig a bíróság az eset összes körülményeinek - a magatartást szabályozó normák, szokások, társadalmi elvárások - figyelembevételével állapítja meg. Jellemző például, hogy a bíróság a gondossági mércét akkor állítja különösen magasra, ha valamely hivatás körében történik a károkozás.[39]
- 155/156 -
A vétkességet pedig sokak büntetőjogi fogalomként kezelik, amely a károkozó belső, személyes pszichikai viszonyulását mutatja a jogellenes magatartáshoz,[40] azt fejezi ki, hogy nem csupán a magatartás eredményét, de magát a magatartást is vizsgálat és megítélés tárgyává kell tenni, mégpedig valamiféle morális szempontok szerint, ám e körben nem csupán azt kell vizsgálni, hogy a károkozó magatartása megfelelt-e bizonyos társadalmi elvárásoknak, hanem azt is, hogy a károkozó személyes képességeit és körülményeit figyelembe véve képes volt-e arra, hogy a társadalmi elvárásoknak megfeleljen.[41]
A Ptk. megalkotói a két alternatíva szélsősége - a tisztán morális vétkesség és a tiszta eredményfelelősség lehetőségei - helyett középutas megoldást választottak, ekképpen mai polgári törvénykönyvünk felelősségi rendszere úgynevezett objektív vétkességfogalmon alapszik.[42] A Ptk. rendszere tehát ötvözi a klasszikus objektív felelősséget - amikor a káros eredmény megalapozza a felelősséget - és a károkozóval, illetőleg az ő magatartásával kapcsolatos szubjektív elemeket -, amely korábban az egyeduralkodó vétkességi kategóriában merült ki, azonban mára differenciálódott a felróhatóságban, vegyítve az elvárhatóság társadalmi és a felróhatóság egyedi kategóriáját.
Akár a jogellenességet, akár a felróhatóságot, akár a vétkesség kategóriáját vesszük a közhatalom károkozásainak kritériumaként számításba, megállapítható, hogy sem a közhatalom felróhatóságáról, sem vétkességéről természetszerűleg nem lehet szó, azonban felmerül a képviseletében eljáró szervek és személyek felróhatósága, és az, hogy ez miképpen befolyásolja a helytállási kötelezettséget. Mindezekhez hozzáadódik az, hogy a közhatalom-gyakorlás sok esetben testületi döntéseken át valósul meg, ez teljes mértékben elnehezíti a közhatalom károkozásai körében a felróhatóság értelmezését. Amennyiben Eörsi és Szamel nyomdokain járva az akaratszabadságot a jogi felelősség feltételének tekintjük,[43] a szabad akarat és annak következményeképpen létrejövő döntés, és továbbmenve a döntésért való felelősség kérdése testületek esetében speciális nézőpontból vizsgálhatók; a szervezet "kollektív akarata" tulajdonképpen tagjai többségének, illetve képviselőjének az akarata. A döntési jogkörrel rendelkező testületek esetében a döntési jogkör nem egy személy kezében van, de a kollektív jelző arra is utal, hogy a döntésért való felelősség sem egy személyé. Amellett, hogy elméleti szinten több oldalról is megalapozott a közigazgatás károkozásaiért való helytállás alanyaként a közigazgatási szerv állítása,[44] ezt a gyakorlat több szempontból is indokolja az alkalmazottak személyes felelősségén túlmutató szervi felelősséget; egyrészt a gyakorlatban a vagyonnal nem rendelkező közhivatalnok károkozása esetén nem jutna - vagy nem jutna kellő mértékű - kártérítéshez a károsult; a károsultnak csak a szerény kárösszeggel kellene beérnie, mivel a hivatalnok teljesítőképessége - az államhoz képest mindenképpen - korlátos, másik részről pedig a felelősségtől való félelem, az eljárás jogellenességétől való aggódás az eljárás menetét lassítaná, a döntéshozatalba újabb és újabb biztosítékok iktatását indukálná, és összességében hátrányosan befolyásolná a szolgálat ellátását.[45]
Az elmondottakból tehát kiviláglik, hogy a polgári jogi felelősség feltételeinek Eörsi Gyula óta az olyan jogellenes magatartással okozatosságban álló kárt tekintjük, amely a károkozónak felróható,[46] ezzel advekvát módon mai jogrendszerünkben az állam vétkességi alapú kárfelelősségének egyik alapjaként az államigazgatási jogkör, a közhatalom gyakorlása során okozott kár megtérítésére akkor kerülhet sor, ha megvalósultak a kártérítés általános feltételei és a károkozó eredménytelenül hivatkozott a felróhatóság hiányára, továbbá amennyiben az rendes jogorvoslattal nem volt elhárítható, illetőleg a károsult a kár elhárítására alkalmas rendes jogorvoslati lehetőségeket igénybe vette. Azonban a különös feltételek mellett szükség van a kártérítés általános feltételeinek meglétére is, erre nem csak a pozitív jog, de számos alkalommal a bírói gyakorlat is[47] elvi éllel mutatott rá.
A jogellenességet tekintve a hatályos szabályozástól érdemben csak annyiban különbözik az új Ptk. tervezett rendszere, hogy az a kártérítési felelősség általános szabályát, a károkozás általános kimondását követően szabályozná a jogellenesség alóli kivételeket - ez logikusan adódik a tilalom törvényi tételét követő módon -, míg az 1959. évi szabályozás a kódex más részeihez kapcsoltan határozza meg azokat - a strukturális változáson túl azonban tartalmi módosulást nem terveztek bevezetni.[48] Mégis az objektivizálódás felé mutató bizonytalan lépésként értékelhetjük a jogalkotó azt a tervét, miszerint a közhatalom károkozásainak egy szűk mezsgyéjén ugyan - a bíróságok által a tisztességes eljáráshoz és a perek ésszerű időn belül történő befejezéséhez való jog megsértése esetén bekövetkezett nem vagyoni károkozások esetkörében - miszerint nem zárja ki a sérelemdíj és a kártérítés megállapítását, ha a bíróság nevében eljárt személynek az okozott jogsérelem közvetlenül nem volt felróható.[49]
Az objektív közhatalmi kárfelelősségre való áttéréssel kapcsolatban számos probléma vetődik fel - ezek között azonban mindig megtaláljuk a gyakorlati ér-
- 156/157 -
veket. Amennyiben a régóta bevett vétkességi alapú felelősséget objektív felelősség váltaná, félő, hogy a fiscust a kárfelelősségből elviselhetetlen financiális terhek érnék. Azonban a vétkességi elv alkalmazása is sokágú problematikát hordozna; a vétkességet a károsultnak kell bizonyítani, s mivel az nem ismeri az államigazgatási szerv vagy éppen a közhatalom nevében eljáró más fórum "kulisszatitkait", nehezen tesz ennek eleget. A vétkességnek a felróhatóságra való cserélése sem oldotta meg a helyzetet, ugyanis - igaz ugyan, hogy elméletileg megfordította a bizonyítási terhet, azonban a lényegi nehézségen nem könnyített: most már a magát a fel nem róhatósággal kimentő szerv állításait kell cáfolnia, ami ugyanúgy a magánfél erejét meghaladó bizonyítási feladat.[50]
Mindemellett Szamel tekintettel arra, hogy a számos anyagi és eljárási jogi garancia mellett sem lehet egyenrangú jogalany állam és polgár, így a törvényesség szilárdítása érdekében és a jogvédelem hatékonysága érdekében az államigazgatás tárgyi kárfelelőssége mellett tör többször is lándzsát.[51]
Szintén az objektív felelősség térhódítását láthatjuk a vétkesség új értelmezésében is, miszerint a korábbi, a hivatalnok egyéni felelősségének nyomait tükröző megközelítés helyett az egyre jelentősebb szerepet betöltő államapparátus működésével szemben támasztható általánosabb és szigorúbb elvárhatósági mértéket alkalmaznak, ahol a tisztviselő szubjektív körülményei nem relevánsak, de ennél következetesebb megjelenési formát jelent egyes országokban a tárgyi felelősség kiépítése a szemben álló érdekek kiegyensúlyozására alkalmas biztosítékok megfelelő megalkotásával. Mindenesetre a tendencia mögött jól érzékelhető az állami immunitás lebontása, annak elismerése, hogy a közhatalmat gyakorló szervek működésében is előállhatnak "üzemi zavarok", amelyek kockázatát az államnak kell alapvetően viselnie, s úgy tűnik, hogy az állami felelősség fejlődésének végpontja még nem érkezett el, a folyamat a jövőben is tovább halad az objektivizálódás felé.[52]
A dogmatikai alapok tekintetében a magyar polgári jog rekodifikációja során is alapvető kérdésként merült fel a törvényszerkesztő előtt az, hogy a közhatalmi szervek felelősségi rendszerét vétkességi alapokon hagyják-e továbbra is nyugodni, avagy helyezzék át azt objektív alapokra - megvalósítva ezzel azt a tárgyi felelősséget, amely esetében a károk megtérítését a károkozó vétkesség hiányában is vállalni köteles.[53] Az objektív felelősségi rendszerekben ugyanis a magatartás szubjektív-pszichikális mozzanatainak az értékelésére nem kerül sor, vagy azt valamilyen vélelemmel helyettesítjük - a mechanikus teljes determinizmus alapján álló társadalomfelfogás például azzal helyettesíti a szubjektív elemek értékelését, hogy az egyén az adott szituációban nem tehetett mást, mint amit tett - e tétel elfogadói joggal tekinthetnek el a pszichikai tényezők vizsgálatától.[54]
Napjainkban tehát tendenciaszerűen egyre inkább megfigyelhető a kárfelelősség objektivizálódása, amelyet lassanként már nem a polgári jog és nem a kártérítési jog keretein belül lehet értelmezni - annak legalábbis egy része - a társadalombiztosítás - kikerült a polgári jog hatóköréből és igazgatási útra került, míg más részei - az ipari forradalommal megnövekedett számú üzemi és közlekedési balesetek köre - objektív felelősségi alapokon állva ugyan nem szoríthatja ki a polgári jogi felelősséget - legfeljebb magát szoríthatja ki a polgári jogból -, azonban egyelőre elmondható, hogy a közlekedési károk megtérítése még mindig a kártérítés rendszerén belül történik, de nyilvánvalóan feszegeti annak kereteit, és a tendencia ha nem is vezetett el a polgári jogi felelősségből való kiválásig, mindenesetre kettéhasította az egységes felelősségi rendszert.
A polgári jogi felelősségi kártérítés azonban fennmarad - egyrészt azért, mert a biztosítás nem zárja ki a mögöttes vagy a fedezeten túlmenő felelősséget, másrészt azért, mert a fejlődés során a közvetlen felelősség egyes területeinek jelentősége hirtelen megnövekszik -, gondoljunk a személyiségi jogvédelem területére. S annak ellenére, hogy ez a szigorú felelősség egyre terjeszkedik a felelősségi rendszeren belül, annak rovására, ettől a jelenségtől nem kell félteni a polgári jogi felelősség létét - sőt, minél jobban távolodik az objektív felelősség a már-nem-felelősség felé, annál inkább számíthatunk a polgári jogban az igazi, individuális felelősség feléledésére.[55]
A kártérítési felelősség objektív vagy vétkességre alapított volta körüli vita napjainkban is létező jelenség, sőt, a polgári jog rekodifikációjával újra napirendre került - az objektív felelősség híveinek legfőbb érve, hogy a károsult oltalmazandó gazdasági érdeke ezt kívánja. Egyetértenek Martonnal, akinek álláspontja szerint a vétkesség nem elég tág alapja a felelősségi rendszernek, hiszen a "vétkesség, mint a lelki élet belső, titkos folyamataiban gyökerező, így a közvetlen fizikai észlelés elől elvont jelenség rendkívül nehezen bizonyítható".[56] Ennek ellenére maga Marton is kiegészíti az objektív felelősség elméletét két személyre szabott, a károkozó perszonális körülményeit mérlegelő tényezővel - az objektív felelősségi mércét tehát két segédelvvel ajánlja alkalmazni, amelyek egyrészt az egyéni - mint a károkozó egyéni körülményei -, másrészt egyes társadalmi - méltányossági vagy szociális - érdekmérlegelésen alapulhatnak.
Magunk részéről az elmondottak fényénél különösen fontosnak a közhatalmi kárfelelősség talaján az össztársadalmi érdekeket közhatalommal védelmező
- 157/158 -
állam helytállásának kötelezettsége szempontjából az össztársadalmi érdekek és a magánérdekek harmonizációjának elvégzését tartjuk, ugyanis a polgári jogi kárfelelősségi alakzatok alapvetően egymással mellérendelt viszonyban állók közötti relációkra íródott szabályrendszeréhez képest lényegi eltérést mutat az a közjogi jogviszonyon alapuló kárigény, amely mentén a károkozó az egyénnel szemben jelentős hatalmi fölénnyel rendelkező közhatalom. Az államhatalom - vagy annak szerve - a magánfelekkel közhatalmi státusából adódóan nem azonos pozícionáltság alapján kerül közjogi jogviszonyba, maga mögött tudva az állami kikényszeríthetőség jelentős tényezőjét. Amennyiben pedig ebben a korántsem egyenlő fegyverzetű jogviszonyban hatalmasságként eljárva a védekezésre képtelen magánfélnek kárt okoz, a jogállamnak alapvető feladata, hogy ezt a reparáció elsődleges szem előtt tartásával és az állam költségviselési és fizetési kapacitási szempontjainak hátrahagyásával biztosítsa.
Mindez szoros összefüggést mutat a közhatalmi szervek károkozásaiért való helytállás elsődleges jogpolitikai céljával is; ennek ugyanis a közhatalmi tevékenység esetén a jogállamiság szellemében történő reparációnak kell lennie - ebben a körben tehát megfordul az Eörsi-féle sorrend, amely szerint a polgári jogi felelősség három funkciója - a megelőzésnevelés, a biztonság és a reparáció - közül első a prevenció, és ekörben elsődlegessé válik az a biztonságot, biztonságérzetet preferáló célzat, amelyet ma már inkább jogállamisági, jogbiztonsági követelményeknek titulálnánk.
Amennyiben pedig ezek a tézisek szolgálnak alapul gondolkodásunk irányvonalához, és mindehhez hozzátesszük azt a gondolatot is, amely szerint e biztonság és biztonságérzet növelésének funkcióját leginkább a reparáció szolgálja,[57] könnyen belátható, hogy mi az, ami a jogelméletet - de lassacskán a pozitív jogot is[58] - az objektivizálódás felé tolja. ■
JEGYZETEK
[1] Az ókorban elsősorban a károsult integritásán és az isteni renden esett sérelem adta a fő okát a kártérítésnek - ez a gondolat pedig értelemszerűen hozta magával, hogy az igazságtétel megítélését a károsultra bízták.
[2] Bárdos Péter: Kárfelelősség a Ptk. rendszerében, HVG-Orac, Budapest 2001. 16. és 19. o.
[3] Kecskés László: Állami immunitás és kárfelelősség, Jogtudományi Közlöny 1988. 176. o.
[4] Takáts Péter: Az államigazgatási jogkörben okozott kár, Jogtudományi Közlöny 1982. 169-180. o.
[5] Az 1848. évi törvényekben már megjelentek az állami immunitást oldó rendelkezések.
[6] Kecskés László: Az állami kárfelelősség elméleti alapjainak kialakulása, In: Ünnepi kötet Ivancsics Imre decan emeritus 70. születésnapjára, (Szerk. Csefkó Ferenc) Pécs 2008. 28. o.
[7] A bírák és bírósági hivatalnokok felelősségéről szóló 1871. évi VIII. törvénycikk, a köztörvényhatóságok rendezéséről szóló 1870. évi XLII. Törvénycikk, a törvényhatóságokról szóló 1886. évi XXI. törvénycikk, a 1886. évi XXII. törvénycikk, a 1887. évi XXXV. Törvénycikk, az 1874-ben elfogadott, majd 1896-ban korszerűsített Pénzügyi Szolgálati Szabályzat, az 1897. évi XX. törvénycikk.
[8] Az alispán, a főjegyző, az aljegyzők, a tiszti főügyész s az alügyészek, az árvaszéki elnök és ülnökök, a főorvos, a főpénztárnok, esetleg külön gyám- vagy más pénztárnok, a főszámvevő, a levéltárnok, az árvaszéki nyilvántartó, továbbá az állatorvos személyét illetően.
[9] Indokolás a Magyar Általános Polgári Törvénykönyv tervezetéhez, Budapest, Grill Károly Cs. és Kir. Udv. Könyvkereskedése, 1901. 641. o.
[10] Borsodi Miklós: Az állam felelőssége alkalmazottjaiért a 84. számú döntvény szempontjából, Jogtudományi Közlöny 1918. 12. sz. 93. o.
[11] Kovács L. László: A bírói felelősség a polgári eljárásjogban és azon kívül, Magyar Jog 2007. 658. o.
[12] Takáts Péter: Az államigazgatási jogkörében okozott kár, Jogtudományi Közlöny 1982. 169-180. o.
[13] Kolláth György: Gondolatok az államigazgatási jogkörben okozott kár megtérítésének szabályiról, Állam és Igazgatás, 1976. XXVI. évf., 4. sz., 324. o.
[14] BH. 1955. 10. 1051.
[15] 53/1992. (X. 29.) AB határozat
[16] Az új Polgári Törvénykönyv Koncepciója, Negyedik Könyv, Ötödik Rész, Bevezetés
[17] Az OIT statisztikái alapján 2002. évben 210, 2003. évben 196, 2004. évben 234, 2005. évben 282, 2006. évben 312, míg végül 2007. év december 7. napjáig 223 új kereset érkezett a bíróságok ellen.
[18] A bíróságok pernyertességének aránya évekig 90% felett volt az utóbbi években, mígnem 2005. évtől már az arányszám a megindult perek 99%-át tette ki.
[19] Ez áll ugyanis összhangban a civil jog céljával, amely a preventív-nevelő célzat mellett a reparáció.
[20] Eörsi Gyula: Kártérítés jogellenes magatartásért, KJK, Budapest 1958., 8. o.
[21] Elsőként a Code Civil 1382. §-ában került kimondásra.
[22] Petrik Ferenc: Kártérítési jog, HVG-Orac, Budapest 2002. 19. o.
[23] Sólyom László: A polgári jogi felelősség hanyatlása, Akadémiai Kiadó, Budapest 1977. 14. o.
[24] A vaspályák által okozott halál és testi sértésért való felelősségről szóló 1874. évi XVII. törvény, majd az üzemi balesetekért való felelősségről szóló 1883. évi XXVIII. törvény.
[25] Eörsi Gyula: Kötelmi jog, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 2007. 243. o.
[26] Eörsi Gyula: Tézisek a polgári jogi felelősségről, Állam- és Jogtudomány 1976. 192. o.
[27] Eörsi Gyula: Tézisek a polgári jogi felelősségről, Állam- és Jogtudomány 1976. 203. o.
[28] Bárdos Péter: Az új Ptk. kárfelelősségi fejezete, Polgári Jogi Kodifikáció 5-6/2004:3. o.
[29] Petrik Ferenc: Kártérítési jog, HVG-Orac, Budapest 2002. 12. o.
[30] Eörsi Gyula szerint felelőssé tenni csak azt érdemes, akinek a jövőbeli magatartása a felelőssé tétellel ténylegesen befolyásolható, ennek hiányában ugyanis elvész a pozitív hatás, amely abból ered, hogy ha az ember tudja, hogy kellő gondosság, körültekintés tanúsítása esetén nem vonható felelősségre az általa okozott kárért, akkor ténylegesen törekedni is fog e kellő gondosság, körültekintés tanúsítására, lásd részletesebben: Eörsi Gyula: Tézisek a polgári jogi felelősségről, Állam- és Jogtudomány 1976. 185-205. o.
[31] Bárdos Péter: Az új Ptk. kárfelelősségi fejezete, Polgári Jogi Kodifikáció 5-6/2004:3-6. o.
[32] Eörsi Gyula: Kötelmi jog, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 2007. 242. o.
- 158/159 -
[33] Sólyom László: A polgári jogi felelősség hanyatlása, Akadémiai Kiadó, Budapest 1977. 7. o.
[34] Petrik Ferenc: Kártérítési jog, HVG-Orac, Budapest 2002. 21. és 24. oldalak
[35] Az EGK 1985. évi irányelve a közvetlen kárfelelősségről vagy a Bécsi Vételi Konvenció.
[36] Bárdos Péter: A kárfelelősség a Ptk. rendszerében, HVG-Orac, Budapest 2001. 105. o.
[37] Eörsi Gyula: Kártérítés jogellenes magatartásért, KJK, Budapest 1958. 49-50. o.
[38] Kecskés László: Polgári jogi tanulmányok, Pécs 1995. 214. o.
[39] Petrik Ferenc: Kártérítési jog, HVG-Orac, Budapest 2002. 48-50. o.
[40] Eörsi Gyula, Kártérítés jogellenes magatartásért, KJK Kerszöv Kiadó, Budapest 1958., 68. o.
[41] Bárdos Péter: Kárfelelősség a Ptk. rendszerében, HVG-Orac, Bp. 2001. 56. o.
[42] Petrik Ferenc: Kártérítési jog, HVG-Orac, Budapest 2002. 48. o.
[43] Eörsi Gyula: A jogi felelősség alapproblémái. A jogi felelősség, Budapest 1961. 81. o. és Szamel Lajos: Az államigazgatás felelősségi rendszere, KJK, Budapest 1986. 32. o.
[44] Az elméletek közül elterjedt a culpa in eligendo-teória - amely szerint a szerv azért felelős alkalmazottja károkozásáért, mert vétkes annak helytelen kiválasztásában -, a másik az úgynevezett képviseleti teória - amely pedig arra a klasszikusnak számító polgári jogi elvre épít, amely szerint a képviselő cselekményeit a képviseltnek kell beszámítani -, míg harmadikként az államigazgatás kifogástalan működésének elméletét tudjuk példaként felhozni - mely szerint a közhivatalnok jogellenes magatartása kellően szervezett munka mellett nem következhet be, így az alkalmazott hibája végső soron a szerv hibája.
[45] Szamel Lajos: Az államigazgatási felelősség alapproblémái, Igazságügyi Minisztérium Tudományos és tájékoztatási Főosztály kiadványai, Budapest 1982. 130. o.
[46] Eörsi ugyan a felróhatóság helyett a vétkesség fogalmával dolgozott, felróhatóság alatt inkább a felelősségre vonhatóságot értette, de elméletének érdemi jelentése azonos volt a mai uralkodó állásponttal.
[47] BH 1997.126., BH 1998.534., BH 1995.403.
[48] A jogos védelem és a károsult beleegyezésének törvényi tényállásai a kártérítés általános szabályai közt szerepelnek, a szükséghelyzet azonban a tulajdonjog tartalma körében került szabályozásra abbéli kontextusban, miszerint a tulajdonos szükséghelyzetben tűrni köteles a károkozást azzal, hogy azért neki a későbbiekben a szükséges mérték túl nem lépése esetén kártalanítás, míg annak túllépése esetén kártérítés jár.
[49] Az új Ptk. tervezete a Pp. 2. §-ának tartalmát helyezné el az anyagi jog szabályai között akként, hogy a tisztességes eljáráshoz és a perek ésszerű időtartamához való jogokat a személyiségi jogok körébe vonja, azonban nem teszi lehetővé a felróhatóságtól független polgári jogi igények alkalmazását, hanem a vétkességi alapú kártérítés lehetősége mellet egy pluszelemet ad, amely szintén szubjektív felelősségi formula: ez pedig a sérelemdíj intézménye - a jogalkotó ezt tartja a Pp. szabályozásával összhangban állónak, és az elégtétel jogi fogalmával adekvát szabályozási tartalomnak.
[50] Szamel Lajos: Az államigazgatási felelősség alapproblémái, Igazságügyi Minisztérium Tudományos és tájékoztatási Főosztály kiadványai, Budapest1982. 145. o.
[51] Szamel Lajos: Az államigazgatási felelősség alapproblémái, Magyar Államigazgatási jog, Budapest 1976. 59. o.
[52] Takáts Péter: Az államigazgatási jogkörben okozott kár, Jogtudományi Közlöny 1982. 171. o.
[53] Uttó György, Az államigazgatási (bírósági, ügyészségi) kárfelelősség néhány időszerű kérdése, Magyar Jog 1994. 130. o.
[54] Bihari Mihály: A felelősség jogelméleti kérdései, In: Asztalos-Göncz: Felelősség és szankció a jogban, KJK, Budapest 1980. 52. o.
[55] Sólyom László: A polgári jogi felelősség hanyatlása, Akadémiai Kiadó, Budapest 1977. 15-18. oldalak
[56] Marton Géza: A polgári jogi felelősség, Triorg, Budapest 1992. 60. o.
[57] Eörsi Gyula: Tézisek a polgári jogi felelősségről, Állam- és Jogtudomány 1976. 19. 186. o.
[58] A bíróságok mint az ítélkezési tevékenység által közhatalmat gyakorlók például a tisztességes eljáráshoz és a perek ésszerű időtartamon belül való befejezéséhez fűződő jog megsértése esetén a polgári perrendtartás alapján ma már az eljáró bíró felróható magatartására való tekintet nélkül, objektíve felelnek.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD-hallgató.
Visszaugrás
