Az elmúlt években a hálózat-semlegesség (net neutrality) kérdés az internettel kapcsolatos szabályozási viták középpontjába került, különösen az Egyesült Államokban. Az internet kilencvenes években elkezdődött terjedése után gyorsan kiderült, hogy a hálózati tartalom gyakorlatilag nem szabályozható, így a világháló bármennyire is az infokommunikációs szektor fejlődésének hajtóereje volt, szabályozási szempontból tulajdonképpen érintetlen maradt. Az utóbbi években a lehetséges szabályozói beavatkozás lehetősége egy új területen, az IP alapú hálózatok használata és az egyes tartalomtípusok megkülönböztetésének kérdésében, vagyis a hálózat-semlegesség kapcsán jelent meg. A vita - bár mindkét oldal képviselői elsősorban az internet szabadságára, és fejlődésére valamint a fogyasztók védelmére hivatkoznak - valójában arról is szól, hogy mi lehet a hatékony megoldás a hálózatikapacitás-problémák kezelésére, s milyen ösztönzőkre van szükség ahhoz, hogy a hálózatok szűkössége a jövőben se legyen akadálya a tartalom és alkalmazások fejlesztésében testet öltő kreatív energiáknak.
Edward Whitcare, az AT&T CEO-ja 2005-ben a következőt nyilatkozta arra a kérdésre, hogy mit gondol az új internetes szolgáltatások (pl. Google, MSN, Vonage) megjelenéséről: "Hogy fognak ezek eljutni a fogyasztókhoz? Szélessávú hálózaton keresztül. A kábelszolgáltatók rendelkeznek ilyennel, mi úgyszintén. Ezek a szolgáltatók most a mi hálózatainkat szeretnék használni, teljesen ingyen, de nem fogjuk hagyni, mert rengeteget költöttünk erre és szeretnénk, ha megtérülne. Ki kell alakítani valamilyen eljárást, hogy ezek a szolgáltatók fizessenek a hálózat azon részéért, amit lekötnek. Miért kellene hagynunk, hogy a mi hálózatunkat használják? Az internet nem lehet ingyenes ebben az értelemben, mert mi és a kábelszolgáltatók jelentős beruházásokat hajtottunk végre, de nem azért, hogy a Google, a Yahoo! vagy a Vonage ingyenesen használhassa."1
Az idézett interjú után két évvel már látható volt, hogy a hálózati forgalom növekedésében kiemelkedő szerepe van a videó tartalmaknak, és a hálózat-semlegességről szóló vita nem hogy nem csitult, hanem egyre nagyobb jelentőségű vált. Az Ellacoya Networks 2007-es kutatása szerint a YouTube videómegosztó oldal önmagában a HTTP alapú forgalom 20 százalékát generálta, érthető tehát, hogy a hálózatüzemeltetők szeretnék az infrastruktúra fejlesztésével és fenntartásával kapcsolatos költségeiket megosztani a hálózat legnagyobb felhasználói között.
A hálózat-semlegességről folyó teátrális nyilatkozatokat sem nélkülöző vita kirobbanása mögött elsősorban az a jelenség húzódik meg, hogy a hálózatüzemeltetői szerint az erőteljes növekedésnek, s ezzel párhuzamosan komoly összetétel változásnak indult szolgáltatás kínálat egyben a hálózat menedzsment korábban kialakult elveit is kihívás elé állítja, és a hosszú távú fejlődés érdekében erre reagálni kell.
Az IP alapú hálózatok eredetileg egyszerű hálózati architektúrára épültek, aminek alapelve, hogy bármelyik számítógép képes adatcsomagot továbbítani bármely más gépre anélkül, hogy azt a hálózat ellenőrizné. Egy új alkalmazás vagy új tartalom létrehozásához és terjesztéséhet nem kell - akár az internet szolgáltatótól akár a hálózatüzemeltetőtől - engedélyt kérni.
Az internet-hozzáférésért természetesen fizetni kell, jellemzően a sebesség, a minőség függvényében. Ugyanakkor a hálózatüzemeltető nem viselkedhet egyfajta kapuőrként (gatekeeper), és a tartalomszolgáltatónak sem kell azért fizetnie akár a hálózatüzemeltetőnek, akár az internet-szolgáltatónak, hogy tartalmai a felhasználókhoz eljuthassanak. Az internet így az összekapcsolódás szabadságára épül és a hálózat-semlegességgel jellemezhető.2 Összefoglalóan tehát az internet hálózat ma semleges a felhasználók, az általuk használt alkalmazások és a hálózatra csatlakoztatott eszközök szempontjából, a küldött adatok továbbítása diszkrimináció nélkül, beérkezési sorrendben történik, ún. best effort eljárással.
Az internet hálózat ma semleges a felhasználók, az általuk használt alkalmazások és a hálózatra csatlakoztatott eszközök szempontjából, a küldött adatok továbbítása diszkrimináció nélkül, beérkezési sorrendben történik, ún. best effort eljárással.
Mint a fenti idézetből láthattuk, az IP alapú hálózatok semleges architektúrájának fenntartásában nem minden piaci szereplő érdekelt. A hálózatüzemeltetők, akik a tulajdonképpeni kapcsolatot, illetve átvitelt biztosítják, szeretnének ellenőrzést gyakorolni a hálózaton terjesztett információk felett. Ezzel megkülönböztethetőek lennének a garantált minőségű (Quality of Service -, QoS) alkalmazások a többi szolgáltatástól, és ez egyben lehetővé tenné az árdiszkriminációt, vagyis azt, hogy a különböző információk, szolgáltatások továbbítása különböző árakon történjen.
A hálózatüzemeltetők, akik a tulajdonképpeni kapcsolatot, illetve átvitelt biztosítják, szeretnének ellenőrzést gyakorolni a hálózaton terjesztett információk felett. Ezzel megkülönböztethetőek lennének a garantált minőségű alkalmazások a többi szolgáltatástól, és ez egyben lehetővé tenné az árdiszkriminációt, vagyis azt, hogy a különböző információk, szolgáltatások továbbítása különböző árakon történjen.
A korábbi best effort továbbítás maximalizálta a hatékonyságot és minimalizálta a költségeket: amennyiben az adatforgalom meghaladta a hálózat kapacitását, a first come first served alapelv biztosította, hogy a beérkezés sorrendjében kerüljenek továbbításra az adatcsomagok. Ez tökéletesen megfelelt az olyan alkalmazások számára, ahol a késleltetett továbbítás nem okozott különösebb problémát, mint pl. az e-mail vagy az internetes böngészés. Ugyanakkor az újabb, ma már egyre népszerűbb szolgáltatások esetében (pl. VoIP, video streaming, on-line játékok) már kulcskérdés a garantált minőség, ennek hiányában ezek a szolgáltatások funkcionálisan nem használhatók.3 Ugyanakkor még itt is lehet egyfajta különbséget tenni: egy streaming video esetében, ha szórakoztató tartalomról van szó, nincs drámai hatása annak, ha esetleg akadozik az átvitel. Más esetben, például egy orvosi jellegű alkalmazásnál, ez már sokkal komolyabb következményekkel járhat, így azonos szolgáltatás típusok esetében is célszerű lehet tartalom alapú megkülönböztetést tenni.
Technikai értelemben már régóta napirenden van a magasabb minőség elérését biztosító tartalom-priorizálás (traffic prioritisation, traffic shaping, vagy access-tiering) kérdése. Ez lehetővé teszi, hogy a hálózatüzemeltető a routernél megkülönböztesse egymástól az egyes küldőket, címzetteket, adatáramokat vagy tartalom-típusokat. Forgalomtorlódás esetén tehát a magasabb prioritású adatok hamarabb juthatnak át, mint az alacsonyabb prioritásúak és ez garantálhatja az elvárt szolgáltatásminőséget (QoS). Ez persze azt is jelenti, hogy hálózatüzemeltető ellenőrzést gyakorol az adatok felett, hátráltathatja vagy akár megakadályozhatja tartalomtípusok vagy akár egyes tartalomszolgáltatók tartalmainak továbbítását. Ez a lehetőség robbantotta ki valójában a hálózat-semlegességről szóló vitát.4
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
