A második világháború utáni Európa első igazi nagy nemzetközi szervezete az 1949. május 5-én Strasbourg székhellyel alapított Európa Tanács. Jelenleg 47 tagállama van - Fehéroroszország és Koszovó kivételével minden európai állam szerződő fél, legutóbbi csatlakozó Montenegró volt.1 Öt további nemzetközi jogalany megfigyelői státussal rendelkezik: a Szentszék, az Amerikai Egyesült Államok, Kanada, Japán és Mexikó. Az Európai Unió jelenlegi 27 tagállama már uniós tagságát megelőzően az Európa Tanács tagja volt. Az egykor exkluzív nyugati klubként működő szervezet valódi páneurópai intézménnyé vált az elmúlt húsz esztendőben.
Létrejötte óta az Európa Tanács következetesen és kitartóan fellépett az emberi jogok, a pluralista demokrácia és a jogállamiság fenntartásáért2 - mindehhez olyan hatáskörök és eszközök álltak és állnak jelenleg is rendelkezésére, amelyek eredményessége bizonyított és Európán kívüli hatásuk sem elhanyagolható. Az európai posztkommunista demokráciák számára pedig egyfajta politikai és esetenként jogi kapaszkodót is jelentett: Közép- és Kelet-Európa országai hivatkozási pontként tekintettek az Európa Tanácsra, amikor gazdasági reformjaik mellett a feltétlenül szükséges politikai, jogi és alkotmányos reformjaikat kialakították és azok érvényre juttatásán fáradoztak.
A 21. századi Európa két nagy nemzetközi szervezete, az évtizedek óta részben tudatos, részben ösztönös munkamegosztást megvalósító Európa Tanács és az Európai Unió 2007 májusában aláírta azt a politikai szándéknyilatkozatot3, amelyben együttesen megfogalmazták az emberi jogok védelmére, valamint a demokrácia és jogállamiság közös fenntartására irányuló akaratukat. Eszerint a két szervezet a korábbiaknál még szorosabban és tudatosabban kíván az említett kérdésekben konzultálni és koherens, egymás tevékenységét erősítő intézkedéseket foganatosítani. E szándék érdemi megvalósítása elől az utóbbi hónapokban két akadály is elhárult: 2009. december 1-jén hatályba lépett a Lisszaboni Szerződés, amely az Európai Uniót, mint nemzetközi jogalanyt felhatalmazza az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezményhez való csatlakozásra, valamint 2010. június 1-jén hatályba lépett az Egyezmény 14. Kiegészítő Jegyzőkönyve, amely - az Emberi Jogok Európai Bíróságának szerkezeti reformja mellett - lehetővé teszi kifejezetten az Unió felvételét a szerződő államok körébe.4
Az Egyezmény, amely az Emberi Jogok Európai Bíróságának, mint az európai szintű emberi jogi védelem tényleges és szimbolikus intézményének jogi alapja, éppen idén érkezik 60. évfordulójához. Működése és kivételes eredményei előtti méltó tisztelgés volna, ha az Egyezmény 48. szerződő feleként az Unió csatlakozása, illetve a szükséges csatlakozási okmányok aláírása 2010-ben megtörténne.
Az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, 1950. november 4-én Rómában aláírt Egyezményt hatálybalépése óta a szerződő felek többször is módosították és kiegészítették. Jelenleg hatályos változatának szövegszerűen is szerves részét képezik a 11. és 14. Kiegészítő Jegyzőkönyvek rendelkezései, valamint hatályban vannak az Egyezmény mellett az 1., 4., 6., 7., 12. és 13. sorszámú kiegészítő jegyzőkönyvek is.5
1989 után az egyéni panaszok számának exponenciális növekedése az Emberi Jogok Európai Bíróságát igen nagy tehertétel elé állította - a jelenség okai viszonylag egyszerűen feltárhatók. Az Európa Tanács tagállamainak száma az elmúlt húsz évben megduplázódott, ráadásul a gyors bővülés olyan kelet- és kelet-közép-európai államok belépését jelentette, amelyek posztkommunista államokként még az átmeneti demokrácia állapotában jártak. Nem rendelkeztek az Európa Tanács által korábban megkövetelt hatásfokú állami intézményrendszerrel sem. Az Emberi Jogok Európai Bírósága elé kerülő ügyek java része, közel a fele, így nem véletlenül még ma is összesen négy-öt közép-kelet-európai országból kerül ki.6 Megdöbbentő nagyságrendnek tekinthető az összes ügyszám előbbiekben jelzett megoszlása, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy 2010 elején összesen több mint százhúszezer függőben lévő ügy szerepelt a Bíróság napirendjén. A strasbourgi bíróság kétségtelenül túlterhelt: nem csupán az elfogadhatatlan ügyek száma, de az elfogadható esetek száma is elképesztő nagyságrendet képvisel. A kamarák elé utalt, elfogadható ügyek 29%-a pedig legalább három éve (!) folyamatban lévő ügynek tekintendő7 - ilyen hosszúságú eljárást nemzeti bíróságok tekintetében a strasbourgi bíróság normális esetben éppen az Egyezményben szereplő jogsérelemnek minősítene. A szemlélő persze igen könnyen átléphet a jelenségen, megelégedve azzal a részben igaz megállapítással, miszerint a strasbourgi bíróság saját sikerének áldozata, de nagy valószínűséggel inkább áldozata számos szerződő tagállamban fennálló jogállami deficitnek, amelynek okozója többek között a jogorvoslati eljárások elhúzódása, vagy egyebek mellett a jogerős bírósági ítéletek végrehajtásának rendszeres elmaradása. A túlterheltség és a szükséges anyagi jogi és eljárásjogi reformok összefüggéseiről az utóbbi években számos vélemény született különböző formában: jelentések, tudományos eszmefuttatások, javaslatok egyaránt olvashatók a szakirodalomban.8 Ahogyan azonban Luzius Wildhaber, a strasbourgi bíróság 1998 és 2007 közötti elnöke fogalmazott9, az Egyezmény és a hozzá kapcsolódó bírósági eljárás az egyéni panasz lehetőségével egyetemben igen nagy szolgálatokat tett az európai jogközösségnek - de nem érinthetetlen képződmény. A folyamatosan felmerülő új problémák kezelése érdekében még a "világ leghatékonyabb emberi jogi rezsimje"10 is reformokra szorul - a reformlépések beazonosítása, megalkotása és elfogadtatása minden bizonnyal nehéz és elhúzódó feladat, amelynek elmaradása azonban valóban áldozattá teheti az Egyezményt és eddigi eredményeit.
2004. május 13-án, a fentiekben jelzett légkörben került sor, a korábbi módosítások és bírósági szerkezeti reformok után, az Egyezmény 14. Kiegészítő Jegyzőkönyvének aláírására.11 Az új kiegészítő jegyzőkönyv az Egyezmény ellenőrző rendszerének módosításáról szól, tartalma szerint elsősorban a strasbourgi bírósági eljárás gyorsítását kívánja lehetővé tenni. Egy év alatt, 2005. június végéig minden tagállam aláírta, és 2006. október végéig minden tagállam ratifikálta is a jegyzőkönyvet - egyedül Oroszország nem. Aláírta ugyan 2006 májusában, de négy további éven keresztül gyakorlatilag blokkolta a jegyzőkönyv hatálybalépését. A duma, az Orosz Föderáció parlamentje, kétévnyi halogatás után, 2006 decemberében, kifejezetten el is elutasította a jegyzőkönyv ratifikálását.12 Az Európa Tanács tagállamai - bár Oroszország magatartása igen erős visszatetszést keltett - kerülték a közvetlen konfrontációt, és végül taktikusabb megoldást választottak a helyzet átmenetinek szánt megoldására. Madridban, pontosan öt évvel a 14. Kiegészítő Jegyzőkönyv megalkotása után - 2009. május 12-én - a tagállamok megállapodtak a jegyzőkönyv egyes fontos rendelkezéseinek átmeneti hatályba léptetéséről.13 A szerződések jogáról szóló bécsi egyezmény 25. cikke képezi az általános nemzetközi jogi alapot a nemzetközi szerződések vagy egyes részeik átmeneti alkalmazásához.14
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
