Jelen tanulmány egy, a magyar Alkotmánybíróság gyakorlatának empirikus elemzését célzó kutatási program néhány módszertani problémáját tárgyalja és tárja a szakmai nyilvánosság elé. A projekt célja az Alkotmánybíróság 2005 és 2017 közötti döntéseinek statisztikai elemzése, mindenekelőtt a bírók közpolitikai preferenciáinak és a döntésekből kirajzolódó attitűdjének a vizsgálata.[2] Kutatásunk egy jól behatárolható elméleti hagyományra támaszkodik, amelynek gyökerei az amerikai jogi realizmusra vezethetők vissza.
A jogi realizmus képviselői irányították rá először a figyelmet arra, hogy a jogszabályok rendszerint aluldeterminálják a bírói döntéseket. Ez azt jelenti, hogy bár a szabályok korlátozzák a bírók mérlegelési szabadságát, rendszerint nem jelölnek ki egyetlen lehetséges megoldást. Ha ugyanazon szabályokat követve az egyik bíró A döntést hoz, míg a másik B-t, akkor a szabályokon túlmutató egyéb oka lehet annak, hogy az egyik bíró miért pont A, míg a másik miért pont B mellett döntött. Miként az alapkérdést Jerome Frank megfogalmazza: "Egy jogász azt szeretné tudni pontosan, hogy mi késztet egy bíróságot arra, hogy valamely konkrét ügyben egy bizonyos módon, vagyis mondjuk Jones felperes vagy Smith alperes javára és ne másképpen döntsön."[3]
A jogi realistáknak sok gondolatébresztő intuíciója volt, nem voltak azonban elég kifinomult analitikai eszközeik ahhoz, hogy beazonosítsák ezeket a jogon kívüli tényezőket. A második világháború után új problémák kerültek a jogelméleti érdeklődés fókuszába, a jogi realisták által feltett kérdés azonban továbbra is válaszra várt. Az 1940-es évek végétől már inkább a politikatudomány és a szociálpszichológia, semmint a mainstream jogelmélet foglalkozott ezzel a kérdéssel. Az első úttörő e vonatkozásban C. Herman Pritchett 1948-ban megjelent könyve volt, amely az amerikai Legfelső Bíróság 1937 és 1947 közötti gyakorlatát elemezte.[4] Pritchett fő állítása az volt, hogy a bírók közpolitikai preferenciái, illetve ezeknek a rendszere, amit a bíró attitűdjének nevezhetünk, döntő módon meghatározza, hogy miért így vagy úgy dönt egy-egy bíró; innen az elmélet közismert neve: az attitudinális modell. Ez az elméleti megközelítés azóta rendkívül sikeresnek bizonyult, mivel igen kifinomult elemzési apparátust dolgozott ki, és minden más modellnél meggyőzőbb és koherensebb magyarázatát adta az amerikai Legfelső Bíróság döntéseinek.[5] A bírói döntéshozatal sok más elméletével szemben az attitudinális modell állításai verifikálhatók: az ezáltal prognosztizált és a tényleges döntések összevethetők egymással, s megállapítható, hogy az elméletnek milyen magyarázó ereje van egy bizonyos bíróság vagy jogrendszer esetében. Az attitudinális megközelítés egyik előfeltétele egy olyan adatbázis létrehozása, amely minden eset főbb paramétereit tartalmazza, beleértve a bírók szavazásának megoszlását is.[6]
Az amerikai politikatudomány által kidolgozott fogalmi keretet azóta egy sor más ország bírósági gyakorlatának elemzésére felhasználták.[7] Az elmélet egyes esetekben több, más esetekben kevesebb magyarázó erővel bír. Kutatásunk hipotézise, hogy az attitudinális megközelítés a magyar alkotmánybírósági gyakorlat számos jellegzetességére is rá tud világítani, ezért céljaink között szerepel egy, az amerikaihoz hasonló adatbázis létrehozása.[8] Jelen tanulmány azonban még nem kíván semmilyen tartalmi állítást tenni az attitudinális modell alkalmazhatóságáról vagy magyarázó erejéről. Elemzésünk azzal a módszertani előkérdéssel kapcsolatos, hogy miként szerkeszthető leghatékonyabban egy olyan adatbázis, amely a későbbi elemzés alapjául szolgálhat.
A bírói attitűdöket vizsgáló amerikai elemzések azt feltételezik, hogy minden eset egy konkrét indítványhoz kapcsolódik, amit vagy helybenhagy, vagy elutasít a bíróság. Mivel a common law jogrendszerekben az alkotmányossági vizsgálat diffúz modellje terjedt el, a politikatudományi elemzések fókuszában álló legfelső bírósá-
- 11/12 -
gok tipikusan fellebbezések sorsáról döntenek, tehát a döntés leggyakrabban arra vonatkozik, hogy a fellebbezést a bíróság helybenhagyja-e vagy elutasítja. Minden, az eljárásban részt vevő bíró szavaz erről a bináris kérdésről, és minden bíró szavazatát ismerjük. Ezek a szavazatok adják aztán az attitűdelemzés nyersanyagát.
Ahhoz, hogy ezekből a szavazatokból következtessünk a bírók attitűdjére, azt is feltételeznünk kell, hogy a helybenhagyás vagy elutasítás közötti választás valamilyen tartalmi, az attitűdvizsgálat számára megragadható, alkotmányjogilag releváns álláspontot tükröz. Ha például a bíró egy ügyben a szólásszabadság védelmében szavaz, akkor szavazata elárul valamit a szólásszabadságról vallott felfogásáról. Éppen ezért logikusnak tűnik feltételezni, hogy azok a bírók, akik hasonlóan szavaznak, hasonlóan vélekednek az ügyben perdöntőnek számító jogi kérdésről (legal issue), még ha eltérő módon is jutottak ugyanarra a következtetésre. Ha minden egyes esetben egy alapvető alkotmányossági kérdés merül fel, akkor logikus döntés az egyes eseteket megtennünk elemzésünk alapjának, és a bírók szavazatának a megoszlását esetenként nyilvántartani.
Noha időnként az amerikai esetek is jóval komplikáltabbak ennél, a modell még kevésbé alkalmazható az európai, s így a magyar alkotmánybíráskodásra.[9] Az amerikai és a magyar gyakorlat között van egy lényeges eltérés, ami megnehezíti a bírók attitűdjének feltárását. Mivel ez a különbség nem kapcsolódik szorosan az adatbázis-szerkesztés problémájához, ezért csak röviden említjük itt meg. Az amerikai Legfelső Bíróság eredetileg a bírósági döntések indoklásának az angol bíróságokon bevett gyakorlatát követte, ahol a bírók egyenként, egymás után tárják fel az üggyel kapcsolatos álláspontjukat (seriatim indoklás). A testület ugyan egy évtized után szakított ezzel a módszerrel, s az egyenkénti véleményadást felváltotta a testületi döntések gyakorlata, egyvalami nem változott: az ún. per curiam döntések kivételével a közzétett indoklásból most is egyértelműen megállapítható minden bíró szavazata.
A római-germán jogcsaládhoz tartozó országokban ezzel szemben a bírók hagyományosan nem írhattak párhuzamos vagy különvéleményt, és a szavazatok arányát sem hozták nyilvánosságra.[10] Ma már ugyan a legtöbb alkotmánybíróságon megengedett, hogy a bírók párhuzamos vagy különvéleményeket csatoljanak a határozathoz, de a szavazati arányok közzététele továbbra sem kötelező. A Velencei Bizottság elemzése a különvélemények közlését a bíró jogosultságaként értelmezi, és azt tartja kívánatosnak, ha a bírók csak ultima ratióként élnek a különvélemény írásának jogával.[11] Ez az ajánlás előbbre valónak tartja a bírói kollegialitást, mint a döntések átláthatóságának elvét, ami korántsem magától értetődő. E gyakorlatot követve előfordulhat, hogy egy bíró a testületi döntés ellen szavaz, de ha nem ír különvéleményt, úgy egyet nem értéséről a közvélemény nem szerez tudomást. Ebből adódik, hogy a szavazati arányok ismerete nélkül az elemzők csak a bírók nyilvánosságra hozott véleményére támaszkodhatnak. Munkánk során mi is a bírók indoklását használjuk egyfajta proxy gyanánt a szavazatuk helyett. Azt vélelmezzük, hogy egy bíró a többséggel szavazott, ha nem írt különvéleményt, és a többségi döntés ellen szavazott, ha írt.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
