A nemzetközi jog hatályos normáinak kialakulása rendkívül hosszú folyamat eredménye volt ez a fejlődés a mai napig sem állt le, ennek iránya azonban bizonytalan és egyes tendenciák nem adnak okot a túlzott optimizmusra. Az önvédelem jogával kapcsolatban érvényesnek tekintett elvek kialakulásában kiemelt jelentőséggel bír - különösen az amerikai jogirodalomban gyakran hivatkozott - az ún. Caroline- ügy és az eseményekből levezetett Caroline-teszt, aminek a középpontjában elsődlegesen a szükségesség és arányosság kérdése áll. Azonban a nemzetközi jogelv alapjául szolgáló események már többé- kevésbé feledésbe merültek és az önvédelem jogával foglalkozó tanulmányok is csak néhány sorban emlékeznek meg róluk. Az amerikai függetlenségi háborút követően a mai Ontario tartomány (korábban Felső Kanada) területére folyamatosan érkeztek a bevándorlók az Egyesült Államokból. "A lakosság megkérdőjelezhető lojalitására alapozva a Kongresszus amerikai tagjai azzal számoltak, hogy Felső Kanadának az Egyesült Államokhoz történő annexiója sima ügy lesz."[1] A brit birodalom vezetői tisztában voltak a kanadai területek sérülékenységével, többek közt a határok[2] vitatottsága miatt, ezért jelentős katonai erőket állomásoztattak a határ mentén. William Lyon Mackenzie eredetileg Skóciából vándorolt be Felső Kanadába, ahol újság nyomtatással foglalkozott, majd Felső Kanada Koloniális Gyűlésének (Colonial Assembly of Upper Canada) radikális reformer tagjává választották. A Felső Kanadai Reform Mozgalom célja a brit gyarmati kormányzás demokratizálása és a korrupció csökkentése volt, William Lyon Mackenzie volt a mozgalom egyik vezetője. Politikai karrierjének csúcsát Toronto polgármesteri címének elnyerése jelentette az 1834. évben. Miután a Radikális Párt alulmaradt az 1836. évi választásokon a radikális politikus úgy döntött, hogy ideje felhagyni a békés reformokkal és hozzálátott a britek elleni fegyveres felkelés megszervezéséhez. A szabadságvágy mellett jelentős volt a britek elleni ellenérzés, ami meglehetősen gyakori volt a skót gyökerű bevándorlók körében. Az 1837. évben Toronto brit helyőrségét az Alsó Kanada területén kitört felkelés leveréséhez vezényelték át, ekkor döntött úgy MacKenzie, hogy eljött a megfelelő pillanat Toronto "felszabadítására" és a környék farmerjeiből álló 400 fős seregével a város ellen vonult. Azonban a brit kormányzó által összeállított helyi milícia Montgomery's Tavern-nél legyőzte a lázadókat. Az összecsapást túlélő MacKenzie és közel 200 támogatója megkezdte újraszervezni a "sereget" a Niagara folyón található, a brit koronához tartozó Navy Szigetén. A britek alapvetően a szükséges haderő hiányában nem támadták meg rögtön a szigetet, azonban a helyzet gyorsan változott, mivel MacKenzie 1837. december 13. napján kikiáltotta a Kanadai Köztársaság függetlenségét és New York állam területén, valamint Buffalo városában önkéntesek toborzásba kezdett a patrióta hadseregbe, továbbá megkezdte a komolyabb támadáshoz szükséges fegyverek felhalmozását. A csatlakozókat és a fegyvereket Schlosser-ből a buffalói William Wells tulajdonában álló Caroline nevű amerikai gőzös szállította át Navy szigetére. A csatlakozó, feltüzelt amerikaiak célja az volt, hogy szarvasra és "vörös rókákra" vadásszanak Kanadában. A lázadóknak számos ágyút is sikerült a szigetre szállítaniuk, amikkel Chippewa-t ágyútűz alá vették. A lázadók további megerősödésének megakadályozására és az utánpótlási vonalak elvágása érdekében
- 332/333 -
1837. december 29. napján az éjszakai órákban az Allan N. MacNab vezette brit csapatok szálltak partra Schlosser-nél és elfoglalták az ott horgonyzó Caroline-t. A legtöbb feljegyzés szerint a támadás során mindössze egy amerikai állampolgár, bizonyos Amos Durfee vesztette életét,[3] egyes feldolgozások szerint menekülés közben életét vesztette egy "Little Billy" nevű hajósinas is.[4] A csetepatét követően a britek a Caroline-t elvontatták és felgyújtották. A Niagara vízesésnél alázuhanó, lángoló hajóról készült illusztrációk nagy valószínűséggel már csak a drámai helyzetet kiszínező amerikai sajtó szüleményei voltak, "[...] későbbi kutatások azt valószínűsítik, hogy a hajó még ezelőtt széttört és elsüllyedt."[5] A rajtaütést követően MacKenzie Navy szigeten maradt támogatóit szétverték a brit csapatok. A felkelés azonban nem volt teljesen hiábavaló, Kanada végül megszerezte a lakosai többsége által követelt autonómiát.
A Caroline-ügy, mint láthattuk katonai szempontból teljesen jelentéktelennek minősíthető és a közvetlen történelemi hatása is marginális, azonban nemzetközi jogi és politikai szempontból kiemelkedő. "Így egy jelentéktelen hajó elpusztítása, amelyet az egyik tudós a 19. század elején "komikus opera ügynek" nevezett, elvezetett annak a nemzetközi jogi elvnek a megteremtéséhez, ami - legalábbis elméletben - meghatározza az erő alkalmazását immár 250 éve."[6] A Caroline-ügy kapcsán ismét előtérbe került a vita arról, hogy az államok miként védhetik meg magukat jogszerűen a határ menti, irreguláris erők által elkövetett fegyveres támadások ellen, amikor az érintett szomszédos állam nem tesz semmit a területéről kiinduló "jogtalan" támadás megakadályozására. A britek és amerikaiak közti nemzetközi jogi vita a diplomáciai levélváltásoknak köszönhetően rendkívül jól dokumentált, az 1842. évben a brit kormány Lord Ashburtont delegálta Washingtonba, hogy tárgyaljon Daniel Websterrel az Egyesült Államok külügyi államtitkárával. A Caroline-ügy kapcsán a brit jogi álláspont szerint, a jelenlegi jogi terminológiával élve preemptív önvédelmet valósított meg az amerikai területen végrehajtott katonai akcióval, ezzel megakadályozva a lázadók utánpótlását és a küszöbön álló jelentősebb támadást a brit területek ellen. A lázadók szándékai felől természetesen egyik félnek sem voltak illúzió. Az Egyesült Államok a támadást szuverenitása megsértésének és háborús cselekedetnek minősítette. Martin van Buren az Egyesült Államok 8. elnöke ellenezte, hogy amerikai állampolgárok csatlakozzanak a Kanada elleni irreguláris fegyveres támadásokhoz. A hirtelen felizzott kedélyeket a reálpolitika gyorsan lehűtötte, mivel brit bankárok jelentős pénzösszegeket szándékoztak befektetni az Egyesült Államok területén, illetve amerikai befektetői érdekeket is sértett a szembenállás, továbbá a Caroline- incidens hatósugaránál lényegesebb diplomáciai kérdések is holtvágányra kerültek. A nyílt fegyveres összetűzés egyik félnek sem állt az érdekében, a független amerikai sajtó természetesen tüzelte a britek elleni közhangulatot,[7] továbbá az Egyesült Államok vezetői is a területi expanzió pártján álltak, ami szorosan összefüggött a gazdasági érdekeikkel, de igazából a kor "szuperhatalma" ellen még az Egyesült Államok sem kívánt nyílt háborúba bocsátkozni, ezért megmaradtak az irreguláris csapatok támogatásánál, illetve a függetlenségi törekvések támogatásánál. A Caroline - incidenst követően a két állam közti kapcsolatok meglehetősen fagyosak voltak, számos kisebb csetepatéra (skirmish) került sor többnyire lelkes milíciák részvételével.[8] Lord Ashburton és D. Webster 1842. augusztus 09. napján aláírták a róluk elnevezett megállapodást, az önvédelemhez való jog feltételei kettejük levelezésének eredményeként kerültek rögzítésre és meghatározó hatással voltak a szokásjog további alakulására, továbbá az ENSZ Alapokmányában a jogos önvédelem feltételeinek kialakítására. D. Webster első levelét a Caroline-ügyben 1842. július 27. napján küldte el Lord Ashburton részére.[9] A Caroline elsüllyesztését az Egyesült Államok nem a jogszerű- jogszerűtlen tengely mentén ítélte meg, hanem önmagában hibás cselekedetnek tekintette, ami támadást jelentett az Egyesült Államok szuverenitása és méltósága ellen. Lord Ashburton válaszlevelében az önvédelmet a természet
- 333/334 -
legfőbb jogának nevezi, amit minden megállapodásnak el kell ismernie, amik az emberek közti kapcsolatok szabályozására irányulnak. Elismeri az államok területének kiemelt tiszteletét, ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy vannak helyzetek, amikor ezt a nagyszerű elvet fel kell függeszteni, ilyen például a mindent elsöprő szükség esete. Ugyanakkor ennek időtartama a lehető legrövidebb ideig kell, hogy tartson és a szükségesség legszűkebb határain belül kell maradnia. Levelében felteszi azt a kérdést a preemptív önvédelem kapcsán, amit a mai napig sem sikerült megnyugtatóan rendezni még a Nemzetközi Bíróság ítélkezési gyakorlata által sem: Mikortól kezdve van valakinek joga ahhoz, hogy megvédje magát, amikor látja, hogy semleges területen felállítják a tüzérségi ütegeket, amik elérhetnek és alkalmasak arra, hogy életben és tulajdonban kárt tegyenek? "A Caroline-ügy nézetem szerint inkább a szükséghelyzetre példa, mint az önvédelemre - mivel a sértett állam, az USA nem indított támadást Kanada ellen -, a brit akció egyébként nem is az Egyesült Államok ellen irányult, csupán a magánszemélyek elleni fellépést az USA területén hajtották végre. Jogos védelem viszont csak egy állam, vagyis egy nemzetközi jogalany támadó cselekvésével szemben fejthető ki. Bárhogy is ítéljük meg a kérdést, az kétségtelen, hogy a brit kormánynak egy későbbi, 1840. december 29-i keltezésű jegyzéke viszont már az önfenntartást nem is említve kizárólag jogos védelemre hivatkozik."[10] A levelezés során kikristályosodott a jogos önvédelemnek a feltételrendszere, amit Webster formulaként vagy Caroline-tesztként ismerünk: az önvédelem olyan azonnali, mindent elsöprő szükségszerűség, amely más eszközök igénybevételére nem hagy lehetőséget, és megfontolásra nincs idő. ("[...] a necessity of self defence, instant, overwhelming, leaving no choice of means and no moment for deliberation")[11] D. Webster kifejti, hogy szerinte semmi sem igazolhat egy éjszaka közepén alvó emberek ellen végrehajtott támadást, ami során sokan megsérültek és meghaltak. Lord Ashburton válaszában azzal érvel, hogy éppen az éjszakai támadásnak köszönhetően sikerült mindkét oldalon minimalizálni a vesztességeket. Az utóbbi levélváltás a szükségszerűség megítélésének a problémáját vetítette előre, amiben számos szubjektív elemet kell figyelembe venni. Az "azonnaliságának" a követelménye szintén fennmaradt, mivel ez logikailag nélkülözhetetlen elem az önvédelem jogosságának megítéléséhez. Az időben korlátlanul gyakorolható önvédelem jogának a léte értelmetlenné tenné az erőszak általános tilalmát, hiszen ez alapján lehetőség lenne történelmi sérelmek miatti jogszerű revansra. A II. világháborút már az I. világháborút lezáró igazságtalan békeszerződések előrevetítették és a vesztes felek alig várták, hogy bosszút állhassanak[12] a békeszerződés aláírását követően a francia Ferdinand Foch marsall kijelentette, hogy "Ez nem béke, hanem egy húsz éves fegyverszünet!" A Caroline-ügy hivatkozási alapként meglepő módon újra megjelenik az Egyesült Államok politikai érvrendszerében, azonban az eredeti amerikai állásponttól eltérően éppen a preventív önvédelemhez való jog megalapozásaként.
A II. világháborút követően ismét komoly igény jelentkezett a háborúk megakadályozására alkalmas módszerek kialakítására, a Népszövetség működéséből leszűrt tapasztalatok alapján újra kellett gondolni a békét védelmező nemzetközi intézmények működését. Az ENSZ eszmei megalapozásaként tekinthetünk Philip C. Jesup "A Modern Law of Nations" című könyvére, a szerző a jog végső célját az erőszak a kiküszöbölésében látja, ennek elérése érdekében a testületnek egyedüliként kell rendelkeznie az erőszak alkalmazásának monopóliumával.[13] 1945. február 04. napján találkozott Churchill, Roosevelt és Sztálin a Krímfélszigeten levő Jaltában és megegyeztek a létrehozandó Egyesült Nemzetek Szövetségének (ENSZ) működési alapelveiben, s nemzetközi konferenciát hívtak össze San Franciscoba az ENSZ Alapokmányának kidolgozására. A konferencia eredményeként az ENSZ Alapokmányát 1945. június 26. napján
- 334/335 -
San Franciscóban írták alá és október 24. napján (United Nation's Day) hatályba is lépett. Az Alapokmány preambulumában foglalt célokat és elveket az I. Fejezet 1. és 2. cikkei fejtik ki bővebben, 1. cikk szerint az ENSZ célja, hogy
"1. fenntartsa a nemzetközi békét és biztonságot és evégből hathatós együttes intézkedéseket tegyen a békét fenyegető bűncselekmények megelőzésére és megszüntetésére, a támadó cselekményeknek vagy a béke más módon történő megbontásának elnyomására, valamint békés eszközökkel, az igazságosság és a nemzetközi jog elveinek megfelelő módon rendezze vagy megoldja azokat a nemzetközi viszályokat és helyzeteket, amelyek a béke megbontására vezethetnek;
2. a nemzetek között a népeket megillető egyenjogúság és önrendelkezési jog elvének tiszteletben tartásán alapuló baráti kapcsolatokat fejlessze és az általános béke megerősítésére alkalmas egyéb intézkedéseket foganatosítson;
3. gazdasági, szociális, kulturális vagy emberbaráti jellegű nemzetközi feladatok megoldása útján, valamint az emberi jogok és az alapvető szabadságok mindenki részére, fajra, nemre, nyelvre vagy vallásra való tekintet nélkül történő tiszteletben tartásának előmozdítása és támogatása révén nemzetközi együttműködést létesítsen;
4. az egyes nemzetek által e közös célok elérése érdekében kifejtett tevékenységek összeegyeztetésének központja legyen."
A 2. cikk 3-4. bekezdései határozzák meg azokat az elveket, amiket érvényesíteni kell a viták békés rendezése érdekében, illetve kinyilvánítják az erőszak alkalmazásától való tartózkodást vagy az erőszakkal való fenyegetést:
"3. A Szervezet összes tagjai kötelesek nemzetközi viszályaikat békés eszközökkel és oly módon rendezni, hogy a nemzetközi béke és biztonság, valamint az igazságosság ne kerüljön veszélybe.
4. A Szervezet összes tagjainak nemzetközi érintkezéseik során más Állam területi épsége, vagy politikai függetlensége ellen irányuló vagy az Egyesült Nemzetek céljaival össze nem férő bármely más módon nyilvánuló erőszakkal való fenyegetéstől vagy erőszak alkalmazásától tartózkodniok kell."
A 2. cikk 4. bekezdése értelmében a jelenlegi nemzetközi jog meghatározó normája lett az erőszakkal való fenyegetés vagy erőszak alkalmazásának tilalma, ezeknek a céloknak a megfogalmazása már megjelent számos korábbi államközi megállapodásban, de az Alapokmány mondja ki először ezek általános tilalmát.[14] A 2. cikk 6. bekezdése a nemzetközi béke és biztonság fenntartása érdekében az elvek érvényességét a nem tagállamokra is kiterjeszti. "Az 1969. évi bécsi egyezmény elfogadása óta a nemzetközi ius cogens nemcsak - mint az előzőekben sommásan összegzett nemzetközi gyakorlat bizonyítja - meggyökeresedett a nemzetközi jogrendben, de megállapítható az ilyen rangú nemzetközi normák exemplifikatív listája is. E listán szerepel vitathatatlanul az ENSZ Alapokmányával ellentétes erőszak tilalma, a népek önrendelkezési joga, a legalapvetőbb emberi és humanitárius jogokat védő vagy azokat súlyosan sértő magatartásokat tiltó (rabszolgaság, genocídium, kínzás, súlyos háborús bűntettek) szabályok."[15] Heves vitákat követően hosszú ideig egyetértés volt abban, hogy az erőszak általános tilalma a nemzetközi jog ius cogens rendelkezése, tehát erga omnes hatályú, azaz minden államot és nemzetközi jogalanyt kötelez, hatálya alól senki sem vonhatja ki magát. A 2. cikk 6. bekezdése értelmében azokra az államokra is vonatkoznak a rendelkezések, amelyek nem ratifikálták azt. "A nemzetközi ius cogens szempontjából az ENSZ Alapokmánya azért különösen fontos, mert egyrészt implicit módon meghatározza azokat az elveket, melyekre az egész nemzetközi jogrend felépül, másrészt egyértelműen bevezeti a nemzetközi jogba a hierarchia elvét. Az ENSZ Nemzetközi Jogi Bizottsága arra a felismerésre jutott, hogy le kell vonni a nemzetközi jog lényegét kifejező szabályok létezésének következményeit e területen is, melynek alapján kimondta a nemzetközi jog feltétlen érvényesülését kívánó szabályaiba ütköző szerződés semmisségét, illetve megszűnését. Az 1968-69-es Bécsi Konferencia nagy viták során végül
- 335/336 -
magáévá tette a Nemzetközi Jogi Bizottság álláspontját. [...] A bécsi egyezmény szerint: "[...] az általános nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabálya olyan normát jelent, amelyet az államok nemzetközi közössége, mint egész, olyanként fogadott el és ismert el, mint amelytől nem lehet eltérni, és amelyet csak a nemzetközi jognak az ugyanilyen jellegű későbbi szabályával lehet megváltoztatni."[16]
Az Alapokmány szövegében nem a háború kifejezés szerepel, hanem az "erőszakra" hivatkozás, ennek az a jelentősége, hogy kiszélesedik a tilalom alkalmazási köre és kötelező ereje a tényleges háborús állapottól függetlenné válik. A kiszélesedő tartalom miatt azonban szükségessé vált a fogalom pontos meghatározása, mivel az aktuális érdekeknek megfelelő értelmezés lehetősége lerontotta volna magát a jogintézményt. Az 1974. évi ENSZ közgyűlésnek az agresszió fogalmáról szóló 3314. sz. határozata[17] pótolta ezt a hiányosságot. Az 1. cikk általános megfogalmazását adja az agresszió fogalmának: "[...] egy állam fegyveres erejének alkalmazása egy másik állam szuverenitása, területi integritása és politikai függetlensége ellen [...]" A 3. cikk a) - g) pontjai részletesen meghatározzák azokat a cselekményeket, amik agressziónak minősülnek a hadiállapot fennállása tényétől függetlenül, a 4. cikkely pedig nyitva hagyta a lehetőséget a lista bővítésére. "A lista nem teljes, vagyis nem taxatív, mert az ENSZ BT bármikor egy adott cselekményt agressziónak nyilváníthat, akkor, ha az az ENSZ Alapokmányában foglaltakkal ellentétes."[18] Az agresszió fogalmának részletes meghatározása mellett a határozat 5. cikk 2-3 bekezdései is kiemelkedő fontosságúak, kimondásra kerül, hogy bármilyen agresszív háború a nemzetközi béke elleni bűncselekménynek minősül, továbbá semmiféle területi változás vagy bármilyen más előny nem ismerhető el jogszerűnek, ami agresszió eredménye. A határozat rendkívül alaposan határozta meg az agresszió típusait és a következmények tekintetében sem hagy kétséget, azonban alkalmazhatóságát korlátozza az önvédelemnek a gyakorlatban "tágan értelmezett" joga. Agresszió mindig fegyveres erőszak, de nem minden fegyveres erőszak minősül automatikusan agressziónak, a cselekménynek ehhez egy bizonyos szintet el kell érnie. Ennek a szintnek a meghatározása jelenti az igazi kihívást, mivel minden esetben külön meg kell vizsgálnia az összes körülményt, a 3314. sz. határozat 2. cikke pontosan ezt az értelmezési lehetősége biztosítja a BT részére. Az agresszió az erőszak jogtalan alkalmazásának a legkomolyabb és legveszélyesebb formája, a hivatkozott határozat sem szakít érdemben azzal a felfogással, ami a jogellenes fegyveres erőszakot államok közti konfliktusként határozza meg, az 1. cikk pontosan ekként definiálja az agressziót. Azonban újdonságként a 3. cikk g) pontjában[19] szerepel az agresszió elkövetésének közvetett módja. Az f) pontban meghatározott cselekményt passzivitással lehet elkövetni, ezzel szemben a g) pont tevőleges magatartást követel meg, az agresszió esetei közül ez a két pont a leginkább vitatható. Mindkét esetben az agresszió megállapításához szükséges a cselekmény betudása valamely állam részére, illetve a g) pont esetén az "ellenőrzés" tényének is fenn kell állnia. A 6. cikk kifejezetten deklarálja, hogy a határozat nem érinti az Alapokmányban foglalt eseteket, amikor az erőszak alkalmazása jogszerű. Az elvi deklaráció szintjével nincs gond, hasonlóan a Népszövetséghez, de az elvek érvényesítése már problémás, ez visszavezethető a II. világháborút követő politikai helyzetre. A második világháború után a nemes célok megfogalmazását követően szédületes gyorsasággal alakult ki a kétpólusú világrend, a korábbi szövetségesek közti ideológiai ellentétek és a bizalmatlanság légkörének köszönhetően a két pólust az egymás elleni gyűlölet és irracionális félelem határozta meg. Ez a fajta ideológiai megosztottság természetesen átterjedt a legfőbb testületre, a BT-re is, a 24. cikk 1. bekezdése a nemzetközi béke és biztonság fenntartásáért a fő felelősséget átruházza a BT-re. A jogok átruházásának vannak praktikussági okai is, emellett azonban az állandó tagok kiemelt politikai érdekeinek a védelmét is szolgálja a "felelősség" átruházása. A BT működésének "neuralgikus pontját" a 27. cikk 3. bekezdésé-
- 336/337 -
ben meghatározott döntési mechanizmus jelenti, eszerint csak az állandó tagok egyhangú támogatásával hozható döntés, leszámítva az eljárási jellegű kérdéseket. Bármelyik állandó tag "nem" szavazata a határozathozatal során gyakorlatilag vétónak minősül.[20] A határozathozatalhoz szükséges egyhangú támogatás a hidegháborús időszakban gyakran megbénította a BT működését, mivel nem tartozik a politikai realitások közé, hogy bármelyik állandó tag megszavazza a saját vagy szövetségese cselekményét elítélő határozatot. A hidegháborút követően az érdekek diverzitásának köszönhetően a legtöbb esetben valamelyik állandó tagnak jelentős érdeke fűződik ahhoz, hogy megvétózza a határozatot. Időről időre felmerül az ENSZ működésének felülvizsgálata és átalakításának szükségessége, a BT állandó tagjai azonban - érthető módon - nem kívánnak lemondani privilegizált helyzetükről. "Az ENSZ-nek óriási lehetőségei lennének, de mostanra olyan lett, mint egy klub, amelyben a tagok összejönnek, beszélgetnek, és jól szórakoznak. Szomorú!"[21] Egy BT határozat megszületéséhez a nagyhatalmak egyetértése vagy legalább "passzív támogatása" szükséges, ilyet láthattunk az Egyesült Államok terror elleni háborúja esetében. A fentiek alapján az erőszak általános tilalma jogos/jogellenes koordináta rendszeren belül értelmezi és minősíti a fegyveres összeütközéseket, de a minősítést természetesen áthatja a nagyhatalmi érdekek. Az erőszak általános tilalma jelentősen hozzájárult a hidegháborús éra és az azt követő időszak hadviselési módjainak változásához, folyamatosan előtérbe kerültek a nem állami szereplők által kirobbantott konfliktusok, emellett előtérbe került az önvédelem jogára, azon belül is a preemptív és a preventív önvédelem jogára való hivatkozás a különféle katonai erő alkalmazásával járó cselekedetek esetén. Az Egyesült Államok és a NATO katonai dominanciájával jellemezhető időszakban nyílt fegyveres konfliktust egyetlen ország sem kockáztathat meg, ezért felértékelődik a nem állami szereplők támogatása. Ezt kiegészítik a hatalmi, politikai befolyási technikák modernebb eszközei, amik már mellőzik a katonai megszállás szükségességét, elég a "soft power" és "smart power" eszközeire utalni.
Az erőszak általános tilalma alóli kivételt jelent az önvédelem joga, ezt az Alapokmány 51. cikke szabályozza: "A jelen Alapokmány egyetlen rendelkezése sem érinti az Egyesült Nemzetek valamelyik tagja ellen irányuló fegyveres támadás esetében az egyéni vagy kollektív önvédelem természetes jogát mindaddig, amíg a Biztonsági Tanács a nemzetközi béke és a biztonság fenntartására szükséges rendszabályokat meg nem tette. A tagok az önvédelem e jogának gyakorlása során foganatosított rendszabályaikat azonnal a Biztonsági Tanács tudomására tartoznak hozni és ezek a rendszabályok semmiképpen sem érintik a Biztonsági Tanácsnak a jelen Alapokmány értelmében fennálló hatáskörét és kötelességét abban a tekintetben, hogy a nemzetközi béke és biztonság fenntartása vagy helyreállítása végett az általa szükségesnek tartott intézkedéseket bármikor megtegye." Jelentős az eltérés a BT felhatalmazására adott, a kollektív biztonság keretei közt megvalósuló erőszak és az 51. cikkben az államok számára biztosított, a szuverenitásból levezethető és a nemzetközi szokásjog eredményeként az azonnaliság, szükségesség és arányosság feltételeivel összekapcsolódó önvédelemhez való jog között. Az államoknak ma is természetes joga az önvédelem 2. cikk 4. bekezdése nem vitatja el az államoktól ezt a jogot. Eltérő intenzitással, de a mai napig tart a vita az 51. cikkben hivatkozott "fegyveres támadás" (armed attack) és a 2. cikk 4. bekezdésében használt "erőszak" (use of force) különböző megfogalmazásából eredő, illetve az 51. cikkben megfogalmazott önvédelem jogának és a nemzetközi szokásjogon alapuló önvédelem jogának a viszonyáról szóló vita. Az 51. cikkben "önvédelem természetes jogára" való utalás alapján az önvédelemhez való jog túlmutat az Alapokmányon és eredetét visszavezeti a szuverenitáselméletekhez, illetve hangsúlyozza a nemzetközi szokásjogi gyökereit. "A Nemzetközi Bíróság a Nicaragua ügyben világosan megállapította, hogy a nemzetközi szokásjogban és az ENSZ Alapokmányában egyaránt megtalálható az önvédelem termé-
- 337/338 -
szetes joga: "Az Alapokmány 51. cikke csak úgy értelmezhető, ha létezik az önvédelem "természetes" vagy "elidegeníthetetlen" joga, mint szokásjogi eredetű jog, még ha az alapokmány megerősítette és befolyásolta is jelenlegi tartalmát. [...] nem lehet tehát arra a következtetésre jutni, hogy az 51. cikk olyan rendelkezés, amelyik "magában foglalja és meghaladja" a nemzetközi szokásjogot."[22]
Az ENSZ történetében korábban az el nem kötelezett országok és a szovjet blokk államai támogatták az erőszak fogalmának a legtágabb értelmezését és ennélfogva tilalmát, ez részben érthető a NATO tagállamok gazdasági és katonai fölényének fényében. A hidegháború bipoláris szemléletmódjából kimaradni igyekvő államokra gyakran valamelyik blokk érdekszférája kiterjesztése részeként tekintett, ami általában a másik fél beavatkozását is magával hozta. Számos állam vált a két szuperhatalom proxy háborúinak színterévé, ezek a konfliktusok az érintett államok és lakosságuk számára csak pusztítást és destabilizációt hoztak, az erőszak általános tilalmát természetesen a hidegháborús logika erősen kikezdte. "A tényleges hadviselés tényének elismerésekor az Alapokmány által biztosított önvédelemnek igen szélesen, sok esetben egyértelműen visszájára értelmezett jogára hivatkoznak az államok, ha egyáltalán tesznek bármilyen állásfoglalást a konfliktus jogi minősítését illetően. Ezzel szeretnék ugyanis jogi védelem alá helyezni az önvédelemnek esetenként nehezen definiálható cselekményeket."[23] Egyre gyakrabban találkozhatunk olyan politikai és jogi érveléssel, ami az erőszak alkalmazását igyekszik elterelni a jog területéről, hogy morális megfontolásokkal leplezett hatalmi, politikai és gazdasági érdekek vegyék át a helyét. Fő érvként az igazságos háború elmélete jelenik meg ismét, amit igyekeznek modern és aktuális tartalommal megtölteni, ezt láthattuk a demokrácia és a szabadság védelmében vagy a szocialista társadalom előmozdítása érdekében történő beavatkozások esetén. Ezek a cselekmények változatos skálán mozogtak a nyílt fegyveres erőszak alkalmazásától a wilsoni elvek kiforgatásával, a szabadságra való hivatkozással lázadások támogatásáig vagy akár polgárháborús állapotok előidézéséig. "[...] az államok az önvédelmet használják fel a leggyakrabban arra, hogy a fegyveres erővel járó intézkedéseiket legalizálják vagy legalábbis megpróbálják legitimálni. Teszik ezt időről időre az önvédelmi jog szűk kereteinek kitágítását megkísérelve vagy szélsőséges esetekben - mint ahogy azt a terrorizmus elleni háború is mutatja - akár normatív keretének teljes megkérdőjelezésével"[24] A hidegháború után az Egyesült Államok külpolitikájában egyre dominánsabbá vált a tévedhetetlenség és törvények felettiség elve, ami párosult az általuk elképzelt demokrácia és kapitalizmus felfogás agresszív eszközökkel való terjesztésével. A demokrácia exportjának eredményei erőteljesen megkérdőjelezhetők, mivel a célországok többségében a demokráciának, a megfelelő hagyományok hiányában, nem sikerült szárba szöknie. "Amerika mindig abban a tudatban indult háborúba a hidegháború utáni időszakban, hogy legyőzi az ellenséget, megdönt egy rendszert, elűzi a rosszfiúkat, az adott nép pedig rögtön berendezkedik a demokráciára, és minden szép lesz. Ez annak idején kétségkívül sikeres volt a második világháború után Nyugat-Németországban és Japánban, azonban a Közel-, és Közép-Kelet muszlim országaiban kudarcot vallott, Afganisztánban és Irakban egyaránt."[25]
A jogos Önvédelem feltételei:
a) A mennyiségi feltétel: A fegyveres támadásnak a ténye az 51. cikken alapuló önvédelem gyakorlásának feltétele és egyben a kulcskérdése is, az aktuális érdekek mentén ezt lehet a legtágabban értelmezni. Az önvédelemhez való jog feltétele az állam elleni fegyveres támadásnak a ténye, amit egy másik állam hajt végre, vagy ami egy másik államnak betudható. A fegyveres erőszaknak pedig el kell érnie egy bizonyos szintet, hogy az Alapokmány szerint is fegyveres támadásnak minősüljön és jogszerűen kiválthassa/aktiválhassa az önvédelem jogát.[26] A mennyiségi feltétel megemelésével paradox helyzet áll elő elméleti síkon, egyrészről veszélyezteti az általános erőszaktilalom érvényesülését, mert nem minősül minden fegyveres erőszak egy-
- 338/339 -
ben agressziónak is, illetve az önvédelem jogát is csorbítja, mivel a kis intenzitású, de az állam szuverenitását sértő, társadalom biztonságát veszélyeztető bizonyos támadások ellen nem lehet jogszerűen védekezni. A mennyiségi feltétel értelmében csak az agresszió legsúlyosabb esetei minősülnek egyben fegyveres támadásnak. Az 51. cikk szerinti önvédelem jogával kapcsolatban a fegyveres támadás tényét maga a sértett állam állapítja meg. Ezzel szemben a 39. cikk érvényesüléséhez a BT határozata szükséges. Hogy az agressziónak minősülő cselekmény mikor "elég súlyos" ahhoz, hogy az már fegyveres támadásnak minősüljön az egyik legnehezebb kérdés, ami a BT előtt mindig átpolitizált kérdésnek számít és alapvetően az állandó tagok aktuális érdekei határozzák meg.
b) A minőségi feltétel: Fegyveres támadást csak egy állam követhet el egy másik állam ellen. Az önvédelemhez való joghoz kapcsolódó valamennyi kérdés közül talán a legproblémásabb a betudás kérdése. Annak a feltételét, hogy fegyveres támadást egy állam ellen csak egy másik állam követhet el, joggal kérdőjelezi meg a nem állami szereplők részvétele és szerepe a különféle konfliktusokban. Ezek a szervezetek valamely állam hathatós támogatása nélkül nem lennének képesek tevékenységük kifejtésére, egy szuverén állam elleni agresszió elkövetésére. A nyílt támogatás rendkívül ritka, pontosan a betudás jogintézménye miatt.[27] A hidegháború alatt nem volt jellemző a betudás kérdésének a feszegetése, mivel a BT maga is megosztott volt.[28] Alapvetően az irreguláris csapatok alkalmazásával kapcsolatban merült fel a közvetett fegyveres támadás fogalma, a betudás kérdése kapcsán ebből az időszakból három ügy számít kiemelkedő fontosságúnak az egyik a Kongói Demokratikus Köztársaság ügyében[29] hozott 241. sz. BT határozat, az ún. teheráni túsz ügye,[30] valamint a Nicaragua ügy.[31] Az állami felelősség és a betudás kérdésében drámai változást hozott a terror elleni háborúk időszaka, ami legitimációs alapul szolgált és szolgál az Egyesült Államok és szövetségesei számára katonai beavatkozások kivitelezésére, itt nemcsak az iraki és afganisztáni háborúkra kell gondolni, hanem a drónok által végrehajtott célzott csapásmérésekre is szerte a világban.[32] Az irreguláris egységek támogatása kapcsán a betudás kérdéséhez az ellenőrzés szintjének vizsgálata jelenti az értelmezési keretet, mint azt a már említett Nicaragua ügyben láthattuk. Hatékony és erős ellenőrzést feltételez a "küldés" fogalmával egyenértékű támogatás szintje, ami megalapozza az irreguláris csoportok által elkövetett cselekmények betudhatóságát a "küldő" állam részére.
Az önvédelem jogszerűségéhez a nemzetközi szokásjog az 51. cikken túl is tartalmaz feltételeket, amiket a Nemzetközi Bíróság is megerősített, ezeket a Webster formulával írhatjuk le a legegyszerűbben. A szükségesség kritériumának tartalma, hogy az önvédelem a támadás elhárítására vonatkozik, szűken értelmezve ez lényegében a támadás visszaverését jelenti. Tehát az erőszak alkalmazása addig jogszerű ameddig az szükséges a támadás visszaveréséhez, azaz nem lehet büntető jellegű (represszália). A represszáliát leegyszerűsítve úgy is értelmezhetjük, hogy egy állam az őt ért jogellenes cselekményt egy hasonlóan jogellenes cselekménnyel viszonoz, ez a gyakorlatban nagyon szorosan kapcsolódik a betudás kérdéséhez, az agresszió fogalmához, valamint az önvédelem jogához.[33] Sokan a jogon túli önsegély módszereként tekintenek rá. "Az önsegély nézetem szerint is gyűjtőfogalom és mindazokat a jogi és jogon kívüli eszközöket jelenti, mellyel a sértett állam igyekszik az őt ért sérelem jóvátételét kikényszeríteni, ezek közé azonban nem tartozik a jogos védelem intézménye."[34] Represszáliák alkalmazása, a tilalmuk ellenére, rendkívül elterjedt, alkalmazásuk célja rendkívül összetett. Ebben megtalálható egy adott cselekmény megtorlásának a ténye, de részben belpolitikai üzenete van: a kormány teszi a dolgát és kemény kézzel lesújt az ellenségre bárhol legyen is. Emellett egy erős külpolitikai üzenettel is rendelkezik, ami világossá teszi, hogy minden jövőbeli támadás hasonlóan megtorlásra kerül, az elrettentés eszközeként értelmezett represszáliának így preventív funkciója is van. A nemzetközi jog ezen a területen még nem
- 339/340 -
követi a lassan kialakuló és elfogadottá váló gyakorlatot, egyelőre csendben tudomásul veszi a represszália alkalmazása tilalmának lassú elhalását és negligálását. Az arányosság követelménye szintén szorosan kapcsolódik a jogszerűen alkalmazható önvédelemhez, de ennek zsinórmértéke rendkívül vitatható, mivel az erőszak alkalmazásának arányban kell lennie a fegyveres támadásnak a mértékével.[35] Ez a követelmény az, ami talán a legmélyebben gyökerezik a keresztény hagyományokban, illetve legszorosabban kapcsolódik az igazságos háború eszményéhez. Az önvédelem jogszerűségének megítélését bonyolítja, hogy számos formájáról beszélhetünk a "fegyveres támadás" elhárítása kapcsán. A terror elleni hadműveletek kapcsán az önvédelem jogára való hivatkozás számos alkalommal került elő, mint a katonai beavatkozást legitimáló érv, amit más igazságosnak tűnő célkitűzések is megtámogatnak, ilyen volt például az ún. második öbölháborúban Irak állítólagos tömegpusztító fegyvereire való hivatkozás. "Brown megállapítja könyvében, hogy Iraknak nem voltak bevethető vegyi, biológiai vagy nukleáris fegyverei, és nem voltak tervei sem az ellene felvonult nemzetközi hadikoalíció tagjainak megtámadására. Brown szerint így nem teljesültek az "igazságos háború" kritériumai sem: nem az invázió volt az iraki válság megoldásának lehetséges legvégső eszköze, és a csaknem másfél évtizeddel ezelőtti katonai beavatkozást - amelyben 179 brit katona vesztette életét - nem lehet "arányos válaszlépésnek" sem tekinteni."[36] Az önvédelem "azonnaliságának" követelményéből nem az következik, hogy az önvédelem jogszerűségének a feltétele lenne az, hogy karba tett kézzel kéne várni az ellenség támadásának megindulását.[37] Már a Caroline ügy kapcsán sem erről volt szó, a megelőző vagy preemptív önvédelem (anticipatory self-defence) logikája alapján teljesen jogszerű és a katonai logika szerint ésszerű a küszöbön álló támadás elleni védekezés, az ellenséges erők megsemmisítése még azelőtt, hogy a tényleges hadművelet megindulhatna. A preemptív önvédelem esetében az időtényező figyelembevétele rendkívüli fontosságú, éppen ezért nagyon nehéz elhatárolni egymástól a preemptív és a preventív önvédelmet. A legfőbb jogi különbséget az jelenti, hogy a nemzetközi jog a feltételezett támadás megelőzésére vonatkozó preventív önvédelmet, ahol nem beszélhetünk közvetlen támadásnak a lehetőségéről, jogellenesnek ítéli meg.[38] A preemptív önvédelemhez hasonló fogalom a megelőző csapáshoz való jog, ami tipikusan politikai termék, emellett még a katonai szakzsargon használja. A megelőző csapáshoz való jog tipikus terméke volt a hidegháborús érának, egy speciális formájaként tekinthetjük a nukleáris csapásra vonatkozó esetét,[39] ami az atomhatalmak katonai doktrínájának és így a kölcsönös elrettentés elvének is a sarokkövét képezte. Az önvédelem különféle formái, ha a politikai és hatalmi szempontoknak alárendelve, szélsőségesen kiterjesztő módon kerülnek alkalmazásra, akkor magának az önvédelem jogát és végső soron az erőszak általános tilalmát kimondó elvet rombolják. A modern kor katonai technikai színvonalához igazítva az erőszak általános tilalmának fokozottan kéne érvényre jutnia. Mindenképpen elkerülendő az a helyzet, hogy az államok közti konfliktusok elkerülése vagy mérséklése annak legyen köszönhető, hogy a potenciális ellenfeleket a nukleáris elrettentés, illetve a háború sikeres megvívásának magas költségei tartják vissza a nemzetközi jogi normák helyett.
A hidegháborút követő éra legkomolyabb jogi és politikai kihívását jelenti az erőszak általános tilalma alóli kivételeknek az elszaporodása, az egyes államok érdekeit szolgáló kiterjesztő értelmezése, legyen szó a demokráciaexportról vagy a terrorizmus elleni küzdelemről. A közelmúlt katonai beavatkozásainak egyike sem járult hozzá érdemben a globális biztonsághoz vagy a béke előmozdításához, sőt elmondhatjuk, hogy a terrorellenes háború eredményeként a világ kevésbé lett biztonságos vagy békés hely. A nemzetközi jogi ius cogens elemeinek, különösen az erőszak általános tilalma létjogosultságának a tagadása az összes korábban említett hiányossága mellett
- 340/341 -
hibás. Ennek hiányában elképesztően gyorsan visszatérne a háborúnak, mint az emberiség természetes állapotának az időszaka. A jelenlegi technikai színvonalon lényeges minőségi változást jelent, hogy az erősebb már nem kőbunkóval a kezében szerez érvényt az akaratának, hanem a pusztításra sokkal szélesebb körű arzenál áll a rendelkezésre, ezt a pusztító erőt tökéletesen szemléltette a második világháborút lezáró és a hidegháborút elindító Hirosima ellen bevetett "little boy" és Nagaszaki ellen bevetett "fat man" névre keresztelt atombomba.[40] A nagyhatalmak a kölcsönösen biztosított megsemmisítés elvének[41] továbbélése miatt egymástól viszonylagos biztonságban lennének addig, amíg valamelyik szereplő ki nem tud fejleszteni egy olyan nagy biztonsággal működő védelmi rendszert, ami képes semlegesíteni a többi globális szereplő valamennyi csapásmérő képességét. Láthatjuk, hogy a világ újabb felosztása van terítéken és fokozatosan kialakul a multipoláris világrend, a Trump által jelenleg vezetett Egyesült Államok felismerte ezt a tendenciát, egyelőre az "America first" jelszó még csak a gazdasági érdekek erőteljes és agresszív érvényesítését jelenti, de csak idő kérdése hogy, mikor kerül előtérbe a politikai és katonai jelentősége. A Trump adminisztráció eddigi rövid teljesítménye komoly aggodalmakra ad okot, a történelem során már számos alkalommal láttuk, hogy a gazdasági érdekek érvényesítése előbb vagy utóbb társul az ágyúnaszád diplomáciával.[42] "Az öt pénzügyminiszter szerint az európai országokat az a lehetőség aggasztja, hogy a Trump- kormányzat az adóreformot az "America first" jelszó jegyében kereskedelmi diszkriminációra használja fel."[43] Az Egyesült államok által dominált világrend kihívását jelenti az egyelőre gazdasági elsőbbséget átvenni igyekvő Kína, illetve az újjáéledő nagyhatalmi ambíciókkal kacérkodó Oroszország. Az Európai Unió megosztottságának és a koncepciótlan vezetésnek köszönhetően nem képes megoldani az őt érő kihívásokat (elhúzódó pénzügyi válság a mediterrán térség államaiban, megoldatlan és az Unió tagállamait és lakosságát veszélyesen megosztó migrációs válság), emiatt a világpolitikában relatíve súlytalan szereplővé vált. A világ középtávú biztonságát számos kockázati tényező fenyegeti a megoldatlan regionális konfliktusok, illetve a "befagyott" konfliktusok következtében, ezeknek a többsége csak az utóbbi néhány évtizedben jelent meg, de okaik korábbi elhibázott politikák végrehajtásában gyökereznek. Új szövetségi rendszerek formálódnak és régiek kezdenek felbomlani a különféle konfliktusok és érdeksérelmek miatt, ezek közül talán a leglátványosabb a Törökország elidegenedése az Egyesült Államoktól és NATO-tól.[44] A jelenlegi világrend "jogi" kereteit okkal éri számos kritika, hiszen látható, hogy különféle módszerekkel a béke és biztonság zálogát jelentő általános erőszaktilalmat kijátsszák az egyes hatalmak, ezért naivitás lenne arról beszélni, hogy az erőszak általános tilalma maradéktalanul érvényesülhetne. Paul Kennedy nagyon helyesen rámutatott, hogy a nemzetközi viszonyok alakulására komoly veszélyt jelent egy olyan Egyesült Államok, ami normaszegésre hivatkozva, azt megtorolva maga is sárba tiporja a nemzetközi jogi normáit. A XX. század végén az Egyesült Államok a vitathatatlan szuperhatalmi helyzetével, ahogy a terror elleni háborúkban láthattuk, egyre kevésbé tudott felelősséggel élni, kudarcai és botrányai jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy vezető szerepét megkérdőjelezzék és új kihívók jelenjenek meg a globális politikai porondon. A nemzetközi jog szabályainak az éppen aktuális érdek szerinti értelmezése és alkalmazása következtében elveszett az Egyesült Államoknak az erkölcsi és morális iránytűként felfogott szerepe, a globális politikának és egyre kevesebben tekintenek rá a demokratikus értékek és a szabadság védelmezőjeként. "A látszattal ellentétben az Egyesült Államok különböző adminisztrációi az ötvenes években és később sem az általános erőszaktilalom normáját vonták kétségbe, kivételezettként csupán saját magukat igyekeztek kivonni hatálya alól."[45]
Megfigyelhető az a tendencia, ami az általános erőszaktilalom relativizálására, ius cogens jellegének vitatására irányul. A világosan megfogalmazott és a nemzetközi szerep-
- 341/342 -
lők többsége által érvényesnek elfogadott nemzetközi jogi szabályrendszert gyakran az önvédelem tágan és erősen megkérdőjelezhető módon értelmezett jogára hivatkozva igyekeznek egyes államok kijátszani, azonban addig nem beszélhetünk ezeknek a szabályoknak a végzetes meggyengüléséről, amíg az egyes állami szereplők jelentős energiát fektetnek abba, hogy cselekedeteiket ugyanezen szabályrendszeren belül található érvekkel próbálják jogszerűnek beállítani. Az erősebb jogához való visszatérés veszélye azonban még sosem volt ennyire reális a II. világháborút követően, mint most a XXI. század elején, ez pedig együtt járna további, a jelenlegieknél sokkal súlyosabb konfliktusok kirobbanásának a veszélyével. Egy újabb, az egész világra kiterjedő fegyveres konfliktus következményei pedig beláthatatlanok, de talán Albert Einstein járt a legközelebb a következményei felméréséhez: "Azt nem tudom, hogy a harmadik világháborút milyen fegyverekkel fogják megvívni, de a negyediket biztosan botokkal és kövekkel."[46] ■
JEGYZETEK
* E tanulmány az Igazságügyi Minisztérium jogászképzés színvonalának emelését célzó programjai keretében valósult meg.
** A tanulmány első része a Jura 2018. évi 1. számában jelent meg.
[1] Nicolas J.S. Davies: The Caroline Case and American Drone Strikes in Pakistan. In. A Journal of Social Justice, Taylor & Francis Group, LLC, 2009. 430. o.
[2] Az Egyesült Államok és a brit korona közti konfliktusok eredendően arra vezethetők vissza, hogy az 1783-as párizsi békeszerződés véget vetett a függetlenségi háborúnak, de a nem rendezte világosan az Egyesült Államok és Kanada közti határokat. Többek közt Maine állam és New Brunswick tartomány határainak megállapítása, valamint Oregon állam területi kérdései is rendezésre vártak. A kanadai felkelések sok hasonlóságot mutatnak az 1836. évi texasi felkeléssel, az amerikai külpolitika célja azonban jelentősen megváltozott és a békés megoldásokat felváltotta a nyugati part felé történő területi expanzió igénye, ami az 1846-48-as mexikói- amerikai háborúban manifesztálódott. A Guadalupe Hidalgó-i békeszerződésben a győztes Egyesült Államok megszerezte Alta California és Santa Fé de Nuevo México területét az 1821-ben függetlenné vált Mexikótól, a jelentős területi vesztesség és a rendkívül súlyos pénzügyi feltételek következtében Mexikó mély válságba süllyedt.
[3] Érdekesség, hogy a híres és sokat hivatkozott "parancsra cselekedve" elv is a Caroline- ügy farvizén került alaposabban kifejtésre. Az amerikaiak letartóztatták Alexander McLeod kanadai állampolgárt és bíróság elé állították a schlosser-i katonai akció során életét vesztett Amos Durfee megölésével. A britek a diplomáciai levelezés során kifejtett álláspontja szerint, ha az egyének parancsra cselekszenek, akkor személyesen nem felelősségre vonni őket a kormány parancsainak a végrehajtásáért.
[4] http://epa.oszk.hu/00200/00294/00002/20042rouillard1.htm
[5] Davies: i.m. 430. o.
[6] Nichols, Thomas: The Coming Age of Preventive War. University of Pennsylvania Press, 2008. 2. o.
[7] Durffe holttestét Buffalóba szállították és az Eagle Tavern előtt, ami egyben toborzó központ is volt, közszemlére tették, hogy a britek elleni hangulatot tovább szítsák. Számos drámai hangvételű újságcikk született ebben a témában: "[...] pisztolygolyó által szétroncsolt fakó homloka és vértől összetapadt hajtincsei! A barátai és polgártársai a kísérteties látványt nézve várták a lehetőséget, hogy megbosszulják őt." http://www.buffaloah.com/h/caroline.html
[8] 1838-1839 közt zajlott az Egyesült Államok és a brit korona közt az Aroostook háború (a háború elnevezésnek pusztán retorikai jelentősége van) a már korábban hivatkozott Maine állam és New Brunswick tartomány határai mentén. A két állam közti utolsó határvitát végül a Webster - Ashburton megállapodás zárta le. Az Aroostook háború során számos kanadait elfogtak az amerikaiak, de néhány sérültet leszámítva senki sem vesztette életét ebben a "háborúban". A megállapodás értelmében a vitatott területek nagy részét Maine államhoz csatolták, cserébe biztosítva volt a britek katonai és kereskedelmi összeköttetése Alsó Kanada és az atlanti parti kolóniák közt.
[9] Hangsúlyozni kell, hogy a hivatkozott levelezésre 5 évvel a Caroline- incidenst követően került sor, a felek jogi álláspontjukat már korábban is kifejtették egymásnak, akkor a feleket Forsythe és Fox képviselték. Ekkor a brit jogi érvek 3 csoportra voltak oszthatók: 1. a Caroline tevékenységének kalóz jellege, 2. az Egyesült Államok törvényei nem érvényesültek a lázadók tekintetében, 3. a britek az önvédelemhez való joga, illetve szükséghelyzetre való hivatkozása. Később a brit jogi érvek fokozatosan az önvédelemre összpontosítanak.
[10] Nagy Károly: Önvédelem és jogos védelem a mai nemzetközi jogban. In: Acta Universitatis Szegediensis: Acta Juridica et Politica, Szeged 1990. 181. o.
[11] Http://epa.oszk.hu/00200/00294/00002/20042rouillard1.htm
[12] A revans tökéletes megtestesítője volt az elhíresült compiegne-i vasúti kocsi, amiben először 1918-ban a németek írták alá a kapitulációt, majd 1940-ben A. Hitler is ragaszkodott ahhoz, hogy a franciák ugyanabban a vasúti kocsiban írják alá a Harmadik Birodalom előtti kapitulációt.
[13] A kezdeti elképzelések az ENSZ rendelkezett volna állandó fegyveres haderővel, ez az elképzelés nem valósulhatott meg, ehelyett a tagállamok felajánlásaiból kerülnek felállításra a katonai kontingensek az egyes békefenntartó missziókhoz. Az állandó haderő létrehozásának szükségessége időről-időre felmerül, azonban politikai egyetértés hiányában erre eddig nem került sor.
[14] A jogi relevanciáját erősítette, hogy a tokiói és nürnbergi törvényszékek előtt a vádlottak ellen felhozott bűnök közt szerepeltek a béke ellen elkövetett bűncselekmények (emellett emberiesség elleni bűncselekménnyel, háborús bűncselekményekkel, továbbá az előző három bűncselekmény elkövetésére irányuló összeesküvéssel vádolták őket). A nürnbergi perekben kimondott és érvényre jutatott nemzetközi jogelveket az ENSZ közgyűlése is megerősítette.
[16] Http://www.fajltube.com/gazdasag/jogi/A-NEMZETKOZI-IUS-COGENS31754.php
[17] Külön Bizottság került létrehozásra az agresszió meghatározása kérdésében és több évnyi kodifikációs munka eredményeként született meg a tervezet.
[18] Dr. Ádány, Dr. Bartha és Dr. Törő: 20. o.
[19] "3. cikk g) ha egy állam fegyveres bandákat, csoportokat, irreguláris egységeket vagy zsoldosokat küld - vagy nevében
- 342/343 -
küldenek - egy másik állam ellen fegyveres cselekmények végrehajtására, melyek olyan súlyosak, hogy kimerítik a fent felsorolt cselekményeke, illetve, ha egy államnak komoly része van ebben."
[20] Erre precedenst az Egyesült Államok gyakorlata jelenti, amikor az aktuális adminisztrációtól függetlenül nem szavazza meg az Izraelt elítélő határozatokat. Ez alól kivételt jelentett az Obama adminisztráció, amikor nem élt a vétóval a ciszjordániai és kelet jeruzsálemi izraeli telepbővítések elítélése kapcsán.
[21] http://hvg.hu/vilag/20161227_trump_ensz_obaba_izrael
[22] Malcom N. Shaw: Nemzetközi jog. Osiris Kiadó, Budapest 2001. 689. o.
[23] Dr. Ádány, Dr. Bartha és Dr. Törő: 49-50. o.
[24] Kajtár: i.m. 24. o.
[26] Etiópia és Eritrea ügyében a Nemzetközi Bíróság kimondta, hogy a határvillongások - még akkor sem, ha emberveszteséget okoznak - nem minősülnek fegyveres támadásnak. A döntés hátterében a leszűkítő értelmezés teljesen indokolt, mivel a határ menti csetepaték ezen logika mentén az önvédelem jogának gyakorlásához vezetnének, amik az államok közti igazságosnak és jogosnak tartott háborúk számának exponenciális növekedésével járna együtt. A leszűkített értelmezés azonban nem bátorítja a határvillongások elkövetését, mivel a rendszeres határsértések szankcionálására egyéb lehetőségek is rendelkezésre állnak. A Nemzetközi Bíróság értelmezése leszűkíti az önvédelem jogára való hivatkozást és ezzel a jogszerű háborúk megindításának a számát is, mivel katonai szövetségi rendszerek és különféle védelmi megállapodások következtében egy határvillongásból könnyen államok közti fegyveres összeütközés, majd regionális konfliktus bontakozhatna ki.
[27] A terrorizmus elleni harc során számos államot, amelyek a terrorizmust támogató országok listájára is felkerültek, súlyos szankciók sújtottak vagy szélsőséges esetben katonai beavatkozással kellet szembesülniük. Ez világosan látszott Afganisztán esetében a tálib uralom megdöntésére irányuló hadműveletekkel. 9/11 után tágan és szubjektíven lett értelmezve a különféle terrorcselekményekért való állami felelősség kérdése, a támadások során az ún. szaúdi szálat a hírszerzés meglehetősen visszafogottan vizsgálta, illetve a politikai reakciók és következmények is látványosan visszafogottak voltak Washington hűséges szövetségesével szemben.
[28] Proxy háborúk legtipikusabb esete Vietnám és Afganisztán voltak, ahol a szuperhatalmak összecsapásaikat katonai tanácsadókkal, a felkelők kiterjedt támogatásával vívták egymással, anélkül, hogy reguláris haderőik egymással harci érintkezésbe léptek volna hivatalosan. Tevékenységük a saját befolyási övezetük megőrzésére és kiterjesztésére irányult, illetve igyekeztek a másik felet támogató kormányokat és államokat destabilizálni.
[29] KDK eredetileg Belgium gyarmata volt, ami 1960. június 30-án nyerte el függetlenségét, ezt követően polgárháborús időszak következett, amiben Angola, Ruanda, Uganda, Zimbabwe, és Namíbia is beavatkozott. A hivatkozott BT határozat kiváltó oka az volt, hogy Angola területéről indultak irreguláris csapatok a KDK területe elleni akciókra. A fegyveres konfliktus csak az érintett államok közti 1999. évi lusakai tűzszüneti megállapodással került nyugvópontra, a béke biztosítására a BT megfigyelő missziót (MONUC) küldött a térségbe, 2010. után a misszió elnevezése MONUSCO névre változott. A feladata is kibővült, a célja, hogy minden eszközt bevessen a polgári lakosság, a humanitárius és emberi jogi aktivisták erőszakos fenyegetése esetén, továbbá támogassa a stabilizációs és konszolidációs törekvéseket.
[30] Az amerikai-iráni konfliktus nyomán a Nemzetközi Bíróság elé került ügy nemcsak az Alapokmány kapcsán érint fontos kérdéseket, hanem kiterjed a diplomáciai, valamint konzuli kapcsolatok jogára is. Az iszlám forradalom során megbukott sah számára az Egyesült Államok engedélyezte a beutazást "orvosi kezelés" céljából, az iráni vezetés ezt a döntést hevesen ellenezte. Ezt követően iráni "diákok" több száz fős fegyveres csoportja betört az Egyesült Államok teheráni nagykövetségére és az ott tartózkodókat túszul ejtették. A BT határozata a túszok szabadon engedését rendeli el, miután a felek diplomáciai erőfeszítései nem vezettek eredményre. Az Egyesült Államok az ügyet a Nemzetközi Bíróság elé vitte és kérte, a betudás jogintézménye alapján, Irán felelősségének a megállapítását a "diákok" cselekményeiért. A bíróság azt nem látta bizonyítottnak, hogy Irán kapcsolatban állt volna a támadókkal, illetve azok az állam nevében jártak volna el. Azonban Irán felelőssége megállapítható az 1961. évi és 1963. évi Bécsi Egyezményekből fakadó kötelezettségek megsértésével, mivel elmulasztották a fogadó államot terhelő védelmi kötelezettség teljesítését. A betudhatóság pedig megvalósult azzal, hogy az iráni kormány kommunikációjában folyamatosan hívott fel az Egyesült Államok (a nagy sátán) elleni harcra, és nem tett semmit a túszok helyzetének rendezése érdekében, ezzel mintegy felvállalva az eseményeket és azonosul velük. Az Egyesült Államok katonai akciót indított a túszok kiszabadítására, ami kudarcba fulladt. A felek 1981 januárjában, Algírban megállapodtak a túszok szabadon bocsátásáról, de a két állam fagyos viszonya a mai napig fennmaradt.
[31] A nicaraguai sandinista kormány kezdetben jó viszonyt ápolt az Egyesült Államokkal, ami megromlott Nicaragua segélyezésének leállításával és a kormány hatalmát megdönteni igyekvő fegyveresek (kontrák) támogatásával. Az események fegyveres összecsapássá fejlődtek a kormányerők és a kontrák közt, a helyzetet súlyosbította, hogy az Egyesült Államok elaknásította a nicaraguai kikötőket és ennek tényről nem tájékoztatott senkit. Nicaragua a Nemzetközi Bírósághoz fordult az Egyesült Államok által elkövetett jogsértések megállapításáért, kártérítés megállapításáért, továbbá ideiglenes intézkedések elfogadásáért, amik eltiltják az Egyesült Államokat a további jogsértések elkövetésétől. Az Egyesült Államok kezdetben a Nemzetközi Bíróság joghatóságának hiányára hivatkozott, aminek alapját az Egyesült Államok alávetési nyilatkozata, illetve azt kiegészítő ún. Schultz- jegyzék jelentette. Ezek elutasítását követően az Egyesült Államok a BT elé kívánta utalni az ügyet, ahol vétójával értelemszerűen megakadályozhatta volna az elítélő határozat meghozatalát. A Nemzetközi Bíróság kimondta, hogy a BT politikai feladatokat lát el, ezzel szemben Nemzetközi Bíróság jogi jellegűeket, így a két eljárás ugyanabban az ügyben folyhat akár egymással párhuzamosan is. A Nicaragua ügy legfontosabb megállapításai közé hozzátartozik a joghatóság kérdésének tisztázása, de a leghangsúlyosabb kérdés a 3314. sz. határozat 3. cikk g) pontjának értelmezése volt. Nicaragua azzal vádolta az Egyesült Államokat, hogy a kontrákat maga állította fel, támogatta és az általuk végrehajtott akciókat is az Egyesült Államok irányította. A Bíróságnak tulajdonképpen a kapcsolat természetéről kellett döntést hoznia, ami alapján a kontrák tevékenysége betudható-e az Egyesült Államoknak. A Nemzetközi Bíróság szerint, bár megállapítható, hogy az Egyesült Államok rendszeresen és különféle formákban támogatta a kontrákat (kiképzés, felszereléssel való ellátás, stratégiai iránymutatás és egyéb támogatás), de ez nem érte el azt a szintet, hogy működésük teljes egészében az amerikai irányítástól és támogatástól függött volna. Továbbá a kontrák akciói feletti csak részleges amerikai ellenőrzés állapítható meg, emiatt nem állapítható meg, hogy a kontrákat az Egyesült Államok "küldte" Nicaragua elleni akciókra, ezért a kontrák cselekményei nem betudhatók az Egyesült Államoknak.
- 343/344 -
[32] A legutóbbi korszak univerzális "csodafegyvereként" tekintenek a drónokra (Unmanned Aerial Vehichle), mivel a bennük rejlő teljes katonai potenciál még mindig kiaknázásra vár. Csapásmérő képességük elvitathatatlan, de a terror elleni háborúban a célzott likvidálások kapcsán betöltött szerepük miatt ez vitatottá vált. A csapásmérés elrendelése hírszerzési adatokra támaszkodva történik, amik nem mindig megbízhatóak. Továbbá a járulékos vesztességek is magasak ezekben az akciókban még akkor is, ha "kozmetikázzák" az áldozatok számát és az ártatlan civil áldozatokat is utólag a harcosként azonosítják. A drónok legnagyobb előnye, hogy élőerő alkalmazása nélkül támadható hatékonyan a célpont, nincs szükség a csapásmérő egységnek célterületre való bejuttatására és az akció végrehajtását követően sem kell a csapatok kivonásával foglalkozni. Továbbá a drón megsemmisülése nem jár személyi veszteséggel és a pilótát sem kell kimenteni az ellenséges területről. A drónok elterjedésének és alkalmazásának a fentieknél is jelentősebb szempontja, hogy a hagyományos 4. vagy 5. generációs repülőgépekhez képest az előállítási és üzemben tartási költségeik lényegesen alacsonyabbak.
[33] A bonyolult összefüggés szemléltetésére példa az Izrael területét érő ún. kasszám rakétákkal végrehajtott támadásokra adott izraeli légierő által végrehajtott válaszcsapások esete.
[34] Nagy Károly: Az állam felelőssége a nemzetközi jog megsértése miatt. Akadémiai Kiadó, Budapest 1995. 91. o.
[35] Az állampolgárok védelmére való hivatkozással történő erőszak alkalmazása az Egyesült Államok grenadai, illetve panamai inváziójával kapcsolatban is megjelent, a beavatkozások kapcsán az arányosság kérdése meglehetősen vitatott volt. Ehhez hasonló eset volt Izraelnek az állampolgárai a kiszabadítására irányuló akciója az entebbei reptéren.
[37] A feltartóztató (interceptive) önvédelemnek a muskéták korában még volt jelentősége és létjogosultsága, de a gépesített hadseregek és a légierő, illetve a drónok csapásmérő erejének ismeretében mindenképpen felülvizsgálásra szorulnak harcászati szempontból. Az ICBM rendszerek által képviselt csapásmérő erőről nem is beszélve.
[38] Az "Opera" hadművelet során az Izraeli Légierő bombatámadása megsemmisítette a Bagdad közelében található francia segédlettel épülő Osirak elnevezésű atomreaktort 1981. június 07. napján. A cél az volt, hogy Irak nukleáris programját megállítsák, még mielőtt a létesítményt üzembe helyezték volna, és ezzel meggátolják Irak nukleáris fegyverekhez való jutását. A támadás szükségességében a térség két meghatározó hatalma Izrael és Irán egyetértett. A történelem fintora, hogy Izrael komoly aggodalommal figyeli Irán saját nukleáris programját. Ez az aggodalom az iráni urándúsító centrifugák elpusztításához vezető stuxnet vírus bevetéséhez vezetett. Az ENSZ BT 487. sz. határozata elvetette Izrael preventív önvédelemre hivatkozó álláspontját az osiraki atomreaktor elpusztítása kapcsán. Jogi szempontból képtelenség volt igazolni, hogy egy még épülőfélben lévő atomreaktorban, majd valamikor kifejlesztésre kerülő atomfegyver Izrael biztonságát fogja fenyegetni.
[39] Az ENSZ Közgyűlése tanácsadó véleményt fogadott el a nukleáris fegyverek alkalmazásának és az azokkal való fenyegetésnek a jogszerűségéről.
[40] Komoly vitát eredményezett, hogy egyáltalán szükség volt-e Japán kapitulációjának a kikényszerítéséhez az atombombák bevetésére, mivel a célpontok nem katonai jellegűek voltak, és az áldozatok túlnyomó része is civil volt.
[41] A mutualy assured destruction (MAD) elve a hidegháború során került kifejlesztésre, a doktrína lényege, hogy a szemben álló feleknek elegendő atomfegyvere áll rendelkezésre ahhoz, hogy a másik oldalt elpusztítsák. Egy meginduló atomcsapás esetén a megtámadott fél képes hasonló vagy még nagyobb pusztítást véghezvinni az ellenfél területén, a nukleáris csapások végül az ellenfelek kölcsönös megsemmisüléséhez vezetnek. Mivel a másik csapásmérő képességével a felek tisztában vannak, ezért egyik sem fog élni az "első" csapás lehetőségével.
[42] Eredetileg az európai gyarmatosító hatalmak fegyverrel (eredetileg haditengerészettel) alátámasztott politikai és igényérvényesítési módszerének elnevezésére használták.
[44] Recep Tayyip Erdogan vezette Törökország regionális hatalmi ambíciói és az elnök belpolitikai manőverei egyre inkább kiszámíthatatlan szövetségessé teszik a NATO tagállamok szemében. A Trump adminisztráció fegyvereladás központú külpolitikája következtében az SZ - 400 triumf típusú légvédelmi rendszer Oroszországtól való megvásárlása szinte szentségtörésnek számít.
[45] Kajtár: i.m. 260. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD hallgató, PTE ÁJK.
Visszaugrás
