Az emberiség történelme, ha leegyszerűsítve tekintjük nem más, mint különféle országok, népek és csoportosulások egymással vívott háborúinak a krónikája és a fegyveres harcok közti szünetekben sikerült megteremteni az emberi civilizáció kulturális vívmányait, valamint előre lépni tudományokban. Számos tudományos felfedezés született katonai kutatások eredményeként, illetve a felfedezések civil felhasználását megelőzte a katonai célú alkalmazásuk. Az emberiség mindig kiemelten foglalkozott a háborúval, illetve annak jogi természetével, jogi értékelésével. A pusztítás mértéke, az áldozatok- és a konfliktusban valamelyik oldalon résztvevő államok száma, valamint a konfliktus hosszú távú hatásai miatt a két világháború kiemelkedik az emberiség fegyveres konfliktusai közül. A háborúk végigkísérik a történelmet az emberiség hajnalától mind a mai napig, a háborúkat (fegyveres összeütközéseket) és azok kegyetlen voltát az emberi élet szerves részének tekintették és mindig is központi szerepet játszottak az egyes államok közti viszonyokban. A háborúk sosem törnek ki maguktól vagy véletlenszerűen, megvívásuk mindig valamilyen cél elérése érdekében történik. A háború mindig szorosan összefonódott az igazságosság fogalmával legyen szó védekező- vagy akár támadó jellegű háborúról. Korábban a harcoló felek céljai egyértelmű és leplezetlen módon kerültek kinyilatkoztatásra,[1] idővel az elérendő célok egyre összetettebbekké váltak és a konfliktusból hasznot húzók száma is növekedett. A háborúk eredeti céljai fokozatosan egyre inkább leplezésre kerülnek, manapság a háborúindítás igazságos színben való feltüntetésére komoly erőfeszítéseket kell tenniük az egyes államoknak. A háborúkban harcoló felek a történelem hajnalától napjainkig meg vannak-, illetve az eljövendő idők konfliktusainak résztvevői is meg lesznek győződve arról, hogy jó és igaz ügy érdekében fogtak fegyvert és indultak embertársaik leölésére, álljanak a támadó, védekező vagy bármely fél érdekében beavatkozó hatalom oldalán. A harcoló felek egy konfliktusban való részvételüket mindig igyekeztek legitimálni, bizonyos esetekben ezt magával a fegyveres konfliktusnak a kiélezésével vagy kikényszerítésével érték el, ennek a legkézenfekvőbb és politikailag leginkább eladható eszköze az igazságos és jogszerű háborúra való hivatkozás. Az okok meglehetősen egyértelműek, a háborúkat emberek vívják emberek ellen, a hadsereg morálja pedig alacsony, ha olyan célért kell küzdeniük, amiben nem hisznek a katonák, az alacsony harci morál pedig egyenes út a katonai vereséghez. A fegyveres konfliktus kitörése előtt a politikai vezetésnek meg kell győznie igazáról saját lakosságát vagy annak jelentősebb részét, mivel fegyveres konfliktus huzamosabb ideig nem folytatható a lakosság támogatása nélkül.[2] Ez persze fordítva is igaz, a lakosság belenyugvása nélkül a fegyveres konfliktust nem lehet lezárni, mivel a reguláris hadsereg veresége és az ország megszállása nem jelenti azt, hogy irreguláris vagy gerilla erők nem veszik fel a küzdelmet a megszállókkal.
A nemzetközi jog jelenlegi szabályrendszere alkalmas arra, hogy a fegyveres összecsapásokat részlegesen korlátok közé szorítsa, az elvileg mindenki számára kötelezően betartandó szabályok pedig csökkentik ezek intenzitását és brutalitását. A háború lényegének a korlátozása, miszerint emberek haljanak meg más emberek keze által, puszta illúziónak tűnhet a történelem ismeretében.[3] A háborús szenvedések mérséklésének igénye mellett mindig megtalálható a háború realitásának a nyers kifejezése. "A háború lényege az erőszak. Háborúban a mérséklet ostobaság. [...] Teljes badarság a civilizált hadviselésről beszélni! Ezzel az erővel a mennyei pokolról is lehetne beszélni."[4] A háborúk következményei rendkívül súlyosak a résztvevő államok civil lakossága, a gazdaság, de elsősorban a harcban résztvevő katonák szempontjából, ez hatványozottan igaz a háborúban vesztes oldalon álló államokra nézve. A háborúhoz való jog esetében a nemzetközi jognak az előtérbe kerülésével a harcoló felek céljaik jogosságáról, igazáról már kénytelenek a nemzetközi közvéleményt is meggyőzni, illetve a nemzetközi szerveztek támogatását elnyerni. A harcoló felek az idők során igazuk alátámasztásához a legkülönfélébb érveket és elveket használták és használják fel legyen az vallás,[5] - többnyire régmúlt időkben gyökerező -vélt vagy valós sérelmek megtorlása, jól vagy rosszul palástolt vagy egyszerűen nyíltan felvállalt imperialista törekvések. Valószínűleg valamennyi
- 252/253 -
érv közül a legtöbb áldozatot a háborúnak az elnyomáshoz képest történő kisebbik rosszként történő beállítása, illetve a demokrácia vagy a szabadság érdekében történő beavatkozások okozták. Az igazság, a szabadság és a különféle izmusok[6] győzelme érdekében vagy vallásos meggyőződésből számolatlan milliók adták életüket, ezek többnyire nem harcoló katonák, hanem csak rosszkor, rossz helyen lévő civilek voltak. Az irracionális félelem és az előítéletek jellemzően megjelennek minden fegyveres konfliktus kitörése előtt, a háborúskodás kitörését követően ezek még inkább eltúlozva jelennek meg a propagandának köszönhetően, ami együtt jár az ellenfél dehumanizálásával[7] és alacsonyabb rendűségének hangoztatásával. A hidegháború idejére jellemző kétpólusú világrend megszűnésével véget ért a világban bekövetkező események kétféle módon való értelmezése, azonban a hidegháborús gondolkodásmód most is jelen van, az ellenségképek kreálása nem idegen jelenleg sem a világ vezető hatalmai esetében. A hidegháború lezárását és az Egyesült Államok, illetve a kapitalista világrend "győzelmét" követően a történelmi folyamatok nem a túlidealizált elvárásoknak[8] megfelelően alakultak, a történelem az elvárásokkal szemben nem ért véget. Látszólag az ENSZ Alapokmányában lefektetett erőszak általános tilalma uralta és uralja az új világrendet. Az Egyesült Államok azonban nem tudott érdemben szakítani a hidegháborús reflexekkel, illetve a befolyási övezetek kiterjesztésére irányuló, "neokon" törekvésekkel. A különféle államok érdekei változatlanul egymásnak feszülnek, a történelem során ezt egyszerűen háborúkkal oldották fel, de ez manapság költséges megoldást jelent, valamint kül- és belpolitikailag is népszerűtlen. A nyílt fegyveres konfliktusok helyett egyre inkább teret nyer a hidegháborús időszakhoz hasonlóan - gyakran titkosszolgálati eszközök alkalmazásával - az egyes államok számára nem kedvező kormányok vagy politikusok megbuktatása, elmozdítása vagy szélsőségesebb esetekben a célország politikai megosztása érdekében a belső elégedetlenség szítása, ellenzék támogatása, felfegyverzése vagy akár polgárháború kirobbantása is.[9] A befolyásszerzés biztosítása érdekében fokozatosan előtérbe került a "soft power", illetve a "smart power"[10] eszköztárának a kiterjedt alkalmazása, elterjedésükhöz hozzájárult részben a nemzetközi jogi környezet és nem utolsó sorban ezeknek az eszközöknek a hatékonysága, illetve "költséghatékonysága". A XX. század végére a fegyveres konfliktusok megvívásának módja a korábbi korok nyílt összecsapásaihoz képest, ahol mindenki számára világos volt, hogy ki - ki ellen harcol és nagyjából az is egyértelmű volt, hogy a résztvevő feleknek mi volt a célja, mára jelentősen megváltozott, "hagyományos" titkosszolgálati akciók (covert ops) mellett megjelent a hibrid hadviselés és a kiberhadseregek.[11] A modern kor kihívásai közt kiemelkedően fontos a nem állami szereplők által mozgásba hozott és megvívott fegyveres konfliktusok, jogi szempontból pedig a legkomolyabb kihívást a nem állami szereplők elleni önvédelem jogának az értelmezése, illetve szándékos félreértelmezése jelenti. Főleg akkor, ha valamely szuverén állam támogatását élvező nem állami szereplő elleni önvédelem jogából levezetve államok közti nyílt fegyveres összeütközés robban ki, mint ahogy a terror elleni háború során látni lehetett egyes, a terrorizmust nyíltan támogató országokkal szemben. De ide sorolható a nemzetközi közösséget komoly kihívás elé állító, eddig példanélküli fegyvertény, hogy a számos közel keleti fegyveres szervezet közül egy képes volt kiemelkedni és kvázi államként funkcionálni.[12] Az egypólusúvá vált és egyre inkább többpólusúvá váló világrendben, azonban az egyes államok (a feltörekvő gazdasági és katonai hatalmak mint Kína vagy India, az újjáéledő Oroszország, a regionális hegemóniára törő hatalmak mint Irán, Törökország vagy Szaúd Arábia) a befolyásszerző, illetve befolyási övezetüket kiterjesztő szándéka nem szűnt meg csak a nyílt katonai agresszió vált ritkábbá. A nemzetközi jog rendszere átalakulásnak a legfőbb irányát az erőszak általános tilalmának kereteit feszegető, az államok önvédelemhez való joga és a megelőző csapáshoz való jog jelentik, amikre az érintett államok a saját érdekeiknek megfelelően szeretnek hivatkozni.
Évezredeken keresztül a fegyveres konfliktusokra a háború elnevezést használták, a fegyveres összeütközés kifejezés a modern kor terméke, hasonlóan a ius ad bellum (a háborúhoz való jog) és a ius in bello (a háborúban alkalmazandó jog vagy a hadviselés szabályai) megkülönböztetéséhez. "[...] a háború két vagy több állam egymással vívott fegyveres küzdelme vagy az egymás ellen erőszak alkalmazásával harcolók állapota."[13] A háború fogalmát rengetegen igyekeztek meghatározni, ezekben a meghatározásokban számos közös elem található. Jogi szempontból a háború fogalmát talán a legátfogóbban Csarda János írta le: "háború alatt nyílt harcot értünk államok, illetve egy államnak különböző pártokhoz polgárai között (polgár-
- 253/254 -
háború), melynek célja fegyveres erővel kivívni azt, amit barátságos úton, békés eszközökkel elérni nem sikerült."[14] A háború lényegét, értelmét vagy igazságosságát a legautentikusabban a csatatéren bajtársaitól hátrahagyott haldokló katona vagy a precíziós bombázás után otthona romjai közt a statisztikában járulékos veszteségként (collateral damage) megjelenő, halott kisgyermekét sirató anya tudja megragadni. Általánosságban elmondható, hogy a háború fogalmi meghatározásainak a legfőbb hiányossága, hogy nem tud elszakadni a szuverén államok közti fegyveres konfliktustól. A háború fogalma, amit kettő vagy több állam reguláris fegyveres erőinek az egymással vívott harcát jelenti a mai viszonyok közt már egyre nehezebben lehet alkalmazni, főleg a fegyveres konfliktusokban megjelenő nem állami szereplők miatt. A félreértések elkerülése érdekében ki kell jelenteni, hogy a nem állami szereplők (csoportok) mögött is szinte minden esetben megtalálhatóak a szuverén államok mint támogatók, ennek a támogatásnak a formája rendkívül széles skálán mozoghat. A leplezett vagy burkolt támogatásnak az oka is szintén sokféle. A legfőbb jogi érvet az erőszak általános tilalma jelenti, kevés állam vezetése vállalja fel nyíltan a katonai agressziót, mint azt Kuvait Irak általi lerohanásakor láthattuk vagy az agresszióval való fenyegetést.[15] "[...] 1945 óta az államok, hacsak nem a BT felhatalmazása alapján járnak el, általában nem vállalják fel azt a politikai és jogi felelősséget, amely azzal járna együtt, hogy nyíltan hadat üzennek vagy elsőként elismernék egy másik állammal fennálló hadiállapotot. Ezzel ugyanis azt kockáztathatják, hogy könnyen politikai és jogi értelemben is agresszornak minősíthetnék őket."[16] Jelenleg a nemzetközi jog kiemelkedő ius cogens normája az általános erőszaktilalom, ez azonban nem mindig volt így. A háborúindítást évszázadokon át az állam természetes jogának tekintették, semmiféle nemzetközi jogi tilalom nem korlátozta a törekvések vagy érdekek háború útján való érvényesítését. A ius ad bellum értelemszerűen kiemelten érinti az államok szuverenitását, annak szerves részét képezi, végső soron magának az állam létének a végét is jelentheti egy elhibázott háború megindítása vagy egy támadás visszaverésére való képtelenség. Számos ókori, középkori állam a vesztes háborúknak vagy hódításoknak köszönhetően vált lábjegyzetté a történelemkönyvekben, a történelem dinamikájának köszönhetően a hódítók által összerakott hatalmas és legyőzhetetlennek hitt birodalmak hullottak szét külső hatalom által eltiporva vagy belső elégedetlenség, felkelések miatt. A "háborúhoz való jog" a vélt vagy valós sérelem, fenyegetés megtorlására evidenciaként létezett már az első állam megjelenésekor, illetve az államot megtestesítő uralkodó megjelenésével. Az államok és uralkodók háború indításához való jogának korlátozására az egyedüli eszközt a szuverén államok, illetve az uralkodók által megkötött bilaterális, illetve multilaterális szerződések jelentették. A háborúk kitörését már a középkorban is az uralkodók egymás közti szerződésekkel igyekeztek megelőzni. Ezeknek a megállapodásoknak a megszegésére viszonylag ritkán került sor, mivel megszegésük becstelenségnek számított. A középkorban az uralkodók megállapodásaikat bizalomhiány esetén gyakran területek zálogba adásával, házasságkötéssel vagy rokonaik biztosítékul adásával erősítették meg, ezeket a megállapodásokat tipikusan határozott időre kötötték. Nemzetközi jogi normák és ezeknek érvényt szerezni képes nemzetközi közösség hiányában az adott szó hosszú távon az érdekek múlásával kevésnek bizonyulhatott, az uralkodó halálát követően a stratégiai szempontból már nem előnyös megállapodásokat gyakran mondták fel.[17] A modern nemzetközi szerződések fontos előzményeként tekinthetünk arra az esetre, ha a háborúzó felek közti békekötést vagy bizonyos kiemelkedően fontos megállapodásokat más uralkodók is aláírták és személyesen szavatolták az egyezményben foglaltak betartását. A háborúnak és a politikának a szoros kapcsolata szintén régmúlt időkig visszavezethető Carl von Clausewitz poroszosan tömören és precízen fejezete ki ezt elhíresült mondásában: "A háború nem egyéb mint a politika folytatása más eszközökkel." ("Der Krieg ist eine bloße Fortsetzung der Politik mit anderen Mitteln.") A háborús győzelmek pozitív belpolitikai PR értéke, az esetleges személyi veszteségek kapcsán a kötelességtudat, illetve patrióta értékek hangsúlyozása a konkrét politikai célok elérése mellett magának az államnak és politikai rendszernek (a társadalmi elitet is beleszámítva) a stabilitását és nem utolsó sorban a gazdasági hasznát szolgálja. A politikai akarat fegyveres erő általi megtámogatása a hidegháborús szuperhatalmak eszköztárának is elengedhetetlen eszköze volt. Ez az Egyesült Államok külpolitikájának a hidegháborút követően is fontos sarokköve maradt, ennek része az ellenségek kreálása és az ellenük való védekezés szükségessége,[18] ami a számos kudarcot vallott beavatkozás, az elhibázott demokráciaexport és a világban rosszul értelmezett vezető (kivételezett) szerep miatt már számos problémát okozott.
A jogtudósok mindig is különbséget tettek az igazságos és igazságtalan háború között, a ius ad
- 254/255 -
bellumot csak az igazságos háború esetében ismerték el, valamely háborúban résztvevő félnek az igazát azonban általában a győztesek ítélték meg. "Kezdetben minden fegyveres összeütközést háborúnak neveztek. A háborúval nemcsak a jogi szakirodalom, hanem az irodalom, vallási művek is foglalkoznak évezredek óta. A legtöbb mű nem a fogalom meghatározását kutatja, hanem a háborúban alkalmazandó szabályok összefoglalására törekszik és legfőképp a háború jogosságának a kérdése áll a középpontban."[19] A szakirodalom egy része hajlamos a háborúk igazságosságának a kérdését az ókori római köztársasághoz, illetve a római birodalomhoz kötni. Ez azonban nem felel meg teljesen a valóságnak, elég a trójai mondakörre gondolni, ami romantikus köntösbe öltöztette a városállamok támadását a hegemóniájukra veszélyes Trójával szemben. Már itt is tetten érhető a törekvés, hogy a dominanciáért indított háborút megideologizálják, hogy az jogosnak tűnjön az alattvalók és az utókor szemében. A kor legfejlettebb propagandaeszköze ekkor a szóbeszéd és legendák voltak. A görög- perzsa háborúk kapcsán is hasonlóan felmerül az igazságosság kérdése, ha csak a filmipar termékeire hagyatkozunk, akkor az a meglehetősen egysíkú kép alakul ki, hogy a hatalmas perzsa birodalom az apró, de hősies görög államokat megtámadta és rabigába akarta hajtani. A perzsák egy jogtalan háborút indítottak, ami ellen teljesen jogos volt az ellenállás,[20] illetve ez alapján Nagy Sándor Perzsiát meghódító hadjárata is legális alapokon állt, mivel csak a korábbi igazságtalanság megtorlását szolgálta. A középkori keresztény államok erős pápai nyomásra igyekeztek a háborúkat korlátok közé szorítani, erre a legkézenfekvőbb eszközt a háború igazságossága jelentette, amihez morális feltételrendszer is társult. A szankciórendszer alapjai a modern kor felfogásával szemben mélyen a vallásos hitben gyökereztek, a végső megoldást az egyház kezében a kiátkozás jelentette.[21] Szt. Ágoston szerint a háború célja a rossz megbüntetése és a béke helyreállítása.[22] Általános vélekedésnek számított, hogy akkor igazságos egy háború, ha annak oka az elszenvedett jogtalanság, jogsértés megtorlása és a megtorlásnak pedig arányosnak kell lennie az okozott sérelemmel. A monarchiák idején, amikor az uralkodó személye általában egyet jelentett az állammal a felségsértés, az uralkodói büszkeség megsértése már elégséges okot szolgáltatott az igazságos háborúk megindítására. Le kell szögezni, hogy az igazságos háború doktrínájának általános elfogadottsága sem jelentette a szuverén államok esetén bármilyen célú háború megindításának a gátját. Az államok hatalmi elitjei mindig megtalálták és megtalálják a mai napig az okot (casus belli) a háború megindítására és annak igazságos színben való feltüntetésére. Mivel a történelmet a győztesek írják, ezért a történelem tele van igazságos háborúkkal.[23] Az európai nemzetállamok kialakulása és megerősödése során a dinasztikus kapcsolatok bonyolult hálója is kialakult. Az abszolút monarchiák és birodalmak korában senki sem kérdőjelezte meg a monarcha döntésének a jogosságát, a birodalmak építésével együtt járó diplomáciai erőfeszítéseket és a háborúkat. A királyok végső érve[24] hosszú időn keresztül kikezdhetetlen érvelésnek számított és tökéletesen jellemezte a háborúhoz való hozzáállást. Az 1648. évi vesztfáliai béke[25] a korábbi időszakhoz képest relatív békét, nyugalmat és prosperitást hozott Európának. A jog alapvetően nem feszegette a háború igazságosságának a kérdését, mivel a háborúhoz való jog alapjai az állami szuverenitás fogalmában gyökereztek. A szuverén államok méretüktől, gazdasági-, katonai erejüktől függetlenül formálisan egyenlők voltak és ugyanazokkal a jogosítványokkal rendelkeztek,[26] ebből a formális egyenlőségből fakadt, hogy az államok nem ítélhetik meg a másik állam által indított háború igazságos vagy igazságtalan voltát kivéve, ha érintettek voltak a konfliktusban vagy saját érdekeik így kívánták. Európa viszonylagos stabilitásában számos tényező játszott közre, a politikai realitások talaján állva a totális háború a birodalmak közt kiszámíthatatlan eredménnyel járt volna és a vesztességek miatt egyszerűen nem érte meg egy ilyen konfliktus kirobbantása, mivel ez még a győztes fél számára is pürrhoszi győzelmet jelentett.[27] A világ ekkorra már kiszélesedett, az újvilág kolonizációja (gyarmatosítása) rengeteg lehetőséget rejtett magában, a lehetőségek kiaknázása érdekében megindult a birodalmak versenyfutása a gyarmatokért, amik kifogyhatatlan erőforrások ígéretét jelentették a katonailag fejlett európai államok számára. A gyarmatokért folytatott küzdelmek során az érdekellentétek a birodalmak közt kezdetben csak kisebb, helyi szintű konfliktusokat okoztak, mivel a gyarmatokon a felkelések és lázadások mindennaposak voltak és ezek elfojtása komoly erőket igényelt, illetve az állandó katonai jelenlét biztosítása is jelentős erőket kötött le.[28]
Az igazságos háború eszméje a történelem során szorosan Összekapcsolódott a hadüzenet tényével, illetve annak közlésével. Vélt vagy valós indokok alapján egy állam bejelenti a hadüzenetet vagy valamelyik meghatározott fegyveres esemény hatására megállapítja a hadiállapot beálltának a tényét.[29] A hadüzenet és a hadiállapot formá-
- 255/256 -
lis elismerésének a kérdése alapvetően történelmi korszakok függvénye, még az első világháború idején is általános volt a hadüzenet átadása és csak ezt követően állt be a hadiállapot. Az első világháborúig lényegében nem volt értelme a hadüzenet nélküli támadásnak a haditechnika fejletlensége miatt, ehhez kapcsolódott a lovagiasság és becsület eszménye is, mivel a hadüzenet nélküli háború morális szempontból nem felelt meg az igazságos háború követelményeinek. A technika fejlődése miatt azonban - a gépesített hadseregek, a blitzkrieg tankhadseregei, illetve a nehézbombázók megjelenésével - a váratlan, gyors és súlyos katonai csapásmérés lehetőségével a katonai taktika szempontjából már maga a győzelem múlhatott egy jól kivitelezett és megsemmisítő erejű katonai csapással. Ezt a logikát követte 1941. december 07. napján Japán, amikor a Nagumo tengernagy vezette flotta megtámadta és nagyrészt megsemmisítette az Egyesült Államok csendes- óceáni tengeri haderejét Pearl Harbour-nál.[30] Ezt követően Franklin D. Roosevelt elnök december hetedikét "a gyalázat napjának" nevezte, a japán támadás véget vetett az Egyesült Államokban az izolacionizmus politikájának és az addig vonakodó közvéleményt a háborús részvétel pártjára állította. Az igazságos és jogos háború megítélésében a formális hadüzenet követelményét gyorsan felváltotta az önvédelemre és a megelőző csapásra való hivatkozás. A hidegháború alatt az ICBM rendszerek miatt a szuperhatalmak, illetve a két katonai tömb közti hadüzenet katonai taktikai szempontból értelmezhetetlen lett volna. A fentiek miatt a kezdeményező hadüzenet lényegében visszaszorult, tipikusabbá vált a tényleges hadviselés, annak előzetes kinyilvánítása vagy utólagos elismerése nélkül. Ez természetesen együtt járt a hadviselés módszereinek a megváltozásával is, ami tipikusan az irreguláris csapatok (nem állami szereplők) széleskörű alkalmazását jelenti. A ius ad bellum kérdésében a politika és a közvélemény szempontjából még mindig elsődleges kérdés a fegyveres összeütközésekben való részvétel kapcsán az igazságosság, de az ENSZ Alapokmány elfogadásával és az erőszak általános tilalmának elfogadásával a fegyveres konfliktusok és főként a katonai beavatkozások jogszerűsége került előtérbe. Ezzel együtt járt a "jogászkodás" és a nemzetközi jogi normaszövegeknek az aktuális érdekeknek megfelelő szemantikai értelmezése.[31]
A történelem során számos megállapodás szolgálta a saját eszközrendszerével a szerződő felek érdekeit és járult hozzá az európai kontinens időszakos békéjéhez, ilyen volt például vesztfáliai béke vagy akár a Szent Szövetség, azonban hangsúlyozni kell, hogy a béke megőrzését elsődlegesen az európai hatalmi egyensúly szavatolta. A történelem minden jelentős áldozatokkal járó háborúját követően felerősödnek azok a hangok, amik békét követelnek és megszaporodnak azok a deklarációk, amiknek a célja az újabb háború kitörésének megakadályozása. Ilyenkor a politikusok, akik korábban még az igazságos háború apostolai voltak hirtelen igyekeznek megfelelni a pacifista követeléseknek. A háborúk elkerülésének az eszközei már az ókorban is a különböző államok és uralkodók közti szerződések voltak. A nemzetközi jog fejlődésében a béke biztosítása, a háború jogszerűségének a kérdése[32] és jogi szabályozása[33] központi helyet foglal el. A különféle vallások szintén kiemelten foglalkoznak a béke fontosságával, azonban ez nem akadályozta meg a hívőket, hogy páratlan brutalitással gyilkolják más vallások követőit vagy akár saját hittársaikat is. "[...] a nemzetközi jog nem ragadható ki sem a korábbi zsidó- keresztény - humanista, valamint a jelenlegi univerzális és a nemzetközi békét és biztonságot fenntartani kívánó kontextusból sem a jelen könyv szerzője nem vonatkoztathat el abbéli hitéből, hogy a nagy vallások és humanista eszmeáramlatok fő célkitűzései között megkülönböztetetten jelenik meg a béke üzenete és ezzel a háború elkerülésének az imperatívusza."[34] A nemzetközi jog normativitása részben realitás részben pedig idealizmus, túl sokszor láthatjuk, hogy a szabályok alól mindig van kivétel és a kivételek kedvezményezettjei mindig a nagyhatalmak. Azonban az ember nem élhet szabályok nélkül, illetve a szabályok normativitásába vetett hit nélkül. A jelenlegi világrend legfontosabb dokumentumát jelentő ENSZ Alapokmány elfogadásához és az erőszak általános tilalmának kimondásához is rendkívül hosszú út vezetett, ami kudarcokkal és tévedésekkel teli jogfejlődés eredménye. A háború korlátozásának céljára számos egyezmény született a XX. században, a korábbi korok ilyen jellegű megállapodásai nem tudták megakadályozni az Európát romba döntő és az évszázadok alatt kialakult hatalmi rendszereket átformáló I. világháborút, de hozzá kell tenni, hogy az I. világháborút követően elfogadott egyezmények sem voltak alkalmasak arra, hogy meggátolják a következő, még nagyobb
- 256/257 -
pusztítással járó II. világháború kitörését. A két világháború közti időszak kiemelkedő multilaterális megállapodását 1928. augusztus 27-én fogadták le Párizsban, az Aristide Briand francia- és Frank Billigs Kellog amerikai külügyminiszterekről elnevezett Kellog-Briand paktumot[35] vagy más néven az örök béke- paktumot aláíró 15 állam lemondott arról, hogy vitás kérdéseiket fegyverrel rendezzék. A paktumot az akkor létező 63 államból végül 59 ratifikálta, Magyarország 1929. február 14. napján csatlakozott a megállapodáshoz. A paktum 3 kiemelkedő fontoságú cikkből állt:
"I. cikk. A Magas Szerződő Felek népeik nevében ünnepélyesen kijelentik, hogy a háborúnak a nemzetközi viszályok elintézése céljából való igénybevételét elítélik s egymáshoz való viszonyukban erről, mint a nemzeti politika eszközéről lemondanak.
II. cikk. A Magas Szerződő Felek elismerik, hogy a közöttük esetleg felmerülő bármely természetű vagy eredetű vitáknak vagy nézeteltéréseknek megoldását vagy elrendezését mindenkor békés úton szabad keresni.
III. cikk. A jelen szerződést a bevezetésben felsorolt Magas Szerződő Felek alkotmányaik követelményeinek megfelelően meg fogják erősíteni, s mihelyt minden megerősítő okirat letétetik Washingtonban, a szerződés közöttük hatályossá válik."
A paktum jelentőségét az adta, hogy a történelemben először a résztvevő államok lemondanak a szuverenitásuk részét képező háború indításának jogáról és kijelentik, hogy vitáik rendezésére békés eszközöket fognak alkalmazni. A megállapodásnak azonban számos hiányossága volt, egyrészt csak a paktumot aláírók egymás közti viszonyaira vonatkozott a háborúindításra vonatkozó szuverenitás korlátozása, illetve hiányzott a paktum megszegése esetére a hatékony szankciórendszer.[36] A résztvevő államok a nemes célok kinyilatkoztatása mellett azonban tartották magukat Julius Caesar mondásához miszerint "Ha békét akarsz, készülj a háborúra!" (Si vis pacem, para bellum!) Az I. világháborút lezáró igazságtalan békerendszer és gazdasági világválsággal súlyosbított gazdasági nehézségek miatt a világ jelentős politikai változásokon ment keresztül, a megoldatlan nehézségek miatt számos országban agresszív nacionalista kormányok szerezték meg a hatalmat. "A Briand-Kellog-paktum nem tudott gátat szabni a - versailles-i békerendszerből eredő feszültségek miatt kirobbanó - második világháborúnak sem, ám a kudarc ellenére később mégis pozitív változásokat eredményezett. A szerződésben megfogalmazott nemes törekvések alapozták meg ugyanis azt a felfogást, hogy a háború kirobbantása bűncselekmény, aminek végrehajtói szigorú büntetést érdemelnek."[37] A II. világháború kitörésével a paktum nem vesztette automatikusan hatályát, hanem a nemzetközi jog rendszerének meghatározó dokumentuma lett, ami jelentős hatással volt a későbbi jogfejlődés irányára. "A Nürnbergi perekben a háborús bűnösökkel szemben ezzel a paktummal jártak el (börtön vagy halálbüntetés), a paktum a nemzetközi szokásjog szintjére emelkedett, ez azért is fontos, mert a nemzetközi jog az egyetlen eszköz, amivel személyeket és rezsimeket is felelősségre lehet vonni, olyanokat is, akiknél ez nem működött belső szabályozásként."[38] A paktum rendelkezései alapján a támadó jellegű háború jogellenességéből fakad, hogy az agresszióval szembeni önvédelem jogszerű és ennélfogva igazságos, mivel egyetlen állam sem köteles tétlenül elviselni az ellene elkövetett fegyveres támadást. A paktum aláírásával az államok nem mondtak le a szuverenitásuknak arról a részéről, hogy adott körülmények közt éljenek az önvédelem jogával. Az önvédelem jogának részletes szabályait az ENSZ Alapokmánya részletesen kifejti, azonban ennek alapjait a következő fejezetben ismertetésre kerülő Caroline-ügy jelentik.
A szövetséges hatalmak a párizsi békekonferencián 1919. január 25. napján kezdeményezték a Nemzetek Szövetsége, ismertebb nevén Népszövetség (League of Nations) létrehozását. A versailles-i békeszerződés első fejezetében rögzítették megalakítását, még ez év június 28. napján meg is született a szervezet 44 alapító állam képviselőinek az aláírásával. 1923. évben már 53 ország volt tagja a szervezetnek. "Az emberiség történetében a Népszövetség volt az első kísérlet arra, hogy egyetemes akarattal szervezetet hozzanak létre a világbéke megőrzése érdekében."[39] A Népszövetség két legfőbb szerve a Közgyűlés és a Tanács. A Népszövetség létrehozásának a célját az Egyezségokmány preambuluma a következőként fogalmazta meg:
"A Magas Szerződő Felek, avégből, hogy a nemzetek együttműködését előmozdítsák és a nemzetközi békét és biztonságot megvalósítsák, azzal, hogy egyes esetekben kötelezettséget vállalnak a háború elkerülésére, azzal, hogy nyílt, igazságos és becsületes nemzetközi összeköttetéseket tartanak fenn, azzal, hogy a nemzetközi jog szabályait ezentúl a Kormányok kölcsönös magatartásának valóságos zsinórmértékéül határozottan elismerik, és azzal, hogy a szervezett népeknek egymás közti érintkezésében az igazság uralmát és
- 257/258 -
mindennemű szerződéses kötelezettségnek lelkiismeretes tiszteletben tartását biztosítják, megállapították a Nemzetek Szövetségének alább következő Egyezségokmányát."
Már a preambulumból is jól látható, hogy a szervezetnek a fő célja a nemzetközi béke és biztonság előmozdítása és a háború korlátozása volt. Nem beszélhetünk ius cogens normákról, mivel az Egyezségokmány címzettjei a tagállamok voltak és a 17. és a 22. cikkek esetében is csak a szabályok alkalmazási körének kiterjesztéséről beszélhetünk. Az Egyezségokmány 8. cikkének fegyverzetkorlátozásra vonatkozó rendelkezései rendkívül előremutatóak voltak: "A Szövetség tagjai elismerik, hogy a béke fenntartása megköveteli a nemzetek fegyverkezésének csökkentését addig a legalacsonyabb fokig, amely az Állam biztonságával és nemzetközi kötelezettségeknek közös eljárás útján megvalósítandó kikényszerítésével még összeegyeztethető."[40] A 10. cikk rendelkezései: "a szövetség tagjai kötelezik magukat arra, hogy a Szövetség valamennyi tagjának területi épségét és jelenlegi politikai függetlenségét tiszteletben tartják és minden külső támadással szemben megóvják" már megfogalmazták a későbbi kollektív biztonság rendszerének alapjait. A 11. cikk rendelkezései azonban még egyáltalán nem jelentették a fegyveres erőszak alkalmazásának általános tilalmát olyan formában mint azt később az ENSZ Alapokmánya deklarálja, inkább a béke fenntartására való intézkedési kötelezettségről szólt, aminek címzettje a Tanács volt. "Ezennel kimondatik, hogy minden háború vagy háborúval való fenyegetés, akár közvetlenül érinti a Szövetség bármelyik tagját, akár nem, a Szövetséget a maga egészében érdeklő ügy és a Szövetségnek ilyenkor kötelessége, hogy a nemzetek békéjének fenntartására alkalmasnak és hathatósnak mutatkozó minden intézkedést megtegyen." A 12-13. cikkek szerint a Szövetség tagjai kötelezettséget vállaltak arra, hogy más tagállammal szembeni vitájukat ésszerű határidőn belül tárgyalásos úton rendezik és tartózkodnak a háború megindításától, a viták rendezése során a Tanács eljárását a 15. cikk szabályozta. Számos kritika érte a Népszövetséget amiatt, hogy döntéseinek nem tudott érvényt szerezni és megőrizni a békét, sokan az elégtelen szankciórendszernek tudták be ezt a hiányosságot. Az azonban tévedés, hogy az Egyezségokmány ne tartalmazott volna szankciókat. A 16. cikk meglehetősen részletes szankciórendszerről rendelkezett, az ebben megfogalmazott lehetőségek nem sokban különböznek a napjainkban alkalmazható szankcióktól, itt már megjelent a ius cogens jellegű szabályozás iránya is. Papíron a szankciós rendelkezések a jelenlegi szabályoknál lényegesen komolyabb és automatikus következményekkel sújtották azt a tagállamot, amelyik az Egyezségokmány 12-13. és 15. cikkeit megsértve háborúhoz folyamodik, az ilyen cselekményt úgy kellett tekinteni, mintha a Szövetség valamennyi tagja ellen háborús cselekményt követett volna el. "[...] Ez utóbbiak kötelezik magukat, hogy az ilyen Állammal minden kereskedelmi és pénzügyi összeköttetést haladéktalanul megszakítanak, saját állampolgáraik és a szerződésszegő Állam polgárai között minden érintkezést betiltanak és minden pénzügyi, kereskedelmi vagy személyes összeköttetést megszüntetnek a szerződésszegő és minden más Állam polgárai között, tekintet nélkül arra, hogy a másik Állam a Szövetség tagja-e vagy sem." A szankciórendszer gyengeségét és hatástalanságát a világgazdaság fejletlensége és a Szövetség politikai megosztottsága okozta. A Népszövetség legsúlyosabb kihívásával az olasz- etióp háború kapcsán szembesült.[41] Az olasz küldött, Pompeo Aloisi az olasz támadás jogosságának alátámasztására az önvédelem jogára hivatkozott - egészen pontosan a preemptív önvédelemre-, amiről az Egyezségokmány aláírásakor egyetlen tagállam sem mondott le. "Olaszország, mivel nem számíthatott a Népszövetséggel való együttműködésre biztonságának garantálása és jogainak elismerése érdekében, kénytelen volt a maga eszközeit használni, hogy elhárítson egy nagyobb és fenyegetőbb veszélyt. Több mint egymillió ember mozgósítása, melyről az etióp parlament a napokban döntött -és határozott jelleget adott az agressziónak etióp részről - túlment azon a mértéken, amit Olaszország elővigyázatossága el tudott viselni. Ez az azonnali veszély Olaszországot arra kényszerítette, hogy megtegye a megfelelő katonai lépéseket."[42]
Az ENSZ Alapokmánya magasabb szinten áll az erőszak alkalmazása általános tilalmának ius cogens normává nyilvánításával, mivel a Népszövetség Egyezségokmányában részes felek csak egyes esetekben vállaltak kötelezettséget a háború elkerülésére. "A Nemzetek Szövetsége azonban mégsem tudta betölteni az eredetileg neki szánt szerepet, mert az eredeti feladata helyett valójában a győztesek erőpolitikájának eszközévé vált. Túl gyorsan bekövetkezett az, amitől Wilson elnök mindenkit óvott: "Teljes bizonyossággal állítom, hogy egy nemzedéknyi idő sem telik el, s újabb világháború tör majd ki, ha a világ nemzetei nem tesznek közös erőfeszítéseket megakadályozására."[43] A szervezet későbbi eljelentéktelenedéséhez Németország, Japán és Olaszország kilépése veze-
- 258/259 -
tett, története során egyetlen tag kizárására került sor az Egyezségokmány 16. cikke alapján. Väinö Tanner finn külügyminiszter előterjesztésére kizárták a Szovjetuniót a Népszövetségből Finnország megtámadása miatt. A sors fintora, hogy egy évtizeddel az Népszövetség megalakulását követően minden korábbi háborúnál pusztítóbb konfliktus tört ki, a II. világháborúban már nyoma sincs a korábban hangoztatott nemes elveknek, egyedüli cél az ellenség fizikai megsemmisítése lett mind a tengelyhatalmak, mind a szövetségesek részéről, az I. világháborútól eltérően a civilek is legitim célpontnak számítottak, ez pedig hozzájárult a minden korábbit felülmúló vesztességekhez és romboláshoz. Formailag a második világháború alatt is létezett a Népszövetség, megszűnését az ENSZ megalakulásakor jelentették be. ■
JEGYZETEK
* A tanulmány az Igazságügyi Minisztérium jogászképzés színvonalának emelését célzó programjai keretében valósult meg.
[1] Marcus Porcius Cato Maior elhíresült mondása mindennél jobban kifejezte az ókori Róma külpolitikáját: "Ceterum censeo Carthaginem esse delendam" (Továbbá úgy gondolom, Karthágónak vesznie kell.) A harmadik pun háború kirobbanásához és végül Karthágó elpusztításához ürügyül szolgált, hogy a rómaiak által támogatott és felbíztatott numídiai király hódító törekvéseit a karthágóiak fegyveres erővel elhárították, ezt Róma a korábbi békeszerződés nyílt megszegésének tüntette fel. A háború valódi oka azonban Karthágónak a háborút követő békés időszakban elért gazdasági erejére és vagyonára irigyen tekintő Róma félelme volt, hogy Karthágó újra megerősödhet és ismét a Földközi- tenger nagyhatalmává válhat.
[2] Ennek iskolapéldája lehet az Egyesült Államok vietnámi háborúja, ahol katonai értelemben véve nem következett be vereség, de a háború mégis komoly presztízsveszteséget jelentő kivonulással ért véget, amit a háború vietnamizálására tett kísérletek sem tudtak igazán tompítani. A másik oldal szemszögéből pedig megállapítható, hogy még az 1968. évi tétoffenzíva katonai kudarca sem jelentette a vereséget és a harci szellem megroppanását. A híradóknak köszönhetően a háború gyakorlatilag a hátország és a nemzetközi közvélemény számára napi szinten követhetővé és átélhetővé vált, a bombázások és a civilek elleni atrocitások jelentősen megtépázták az Egyesült Államok nemzetközi tekintélyét és a belföldi közvélemény egyre hangosabban követelte a háború befejezését és az amerikai fiúk hazahozatalát. Tendenciaként mostanra már megfigyelhető, hogy az Egyesült Államok közvéleményének egyre kevesebb időre van szüksége ahhoz, hogy a kezdetben lelkesen támogatott katonai beavatkozásból kiábránduljon és elutasítsa azokat.
[3] Az ókori kínai hadvezér Szun Ce a "Hadviselés tudománya" című klasszikus művében stratégiai szempontból a háborús pusztítás mérséklése mellett érvel, de természetesen a háború realitásait sem veszti szem elől. "A hadviselés gyakorlati tudományában a legjobb dolog mindenek felett elfoglalni az ellenség országát egészében és sértetlenül; összezúzni és elpusztítani nem annyira jó. Ugyancsak így van, hogy jobb egy egész hadsereget elfogni, mint elpusztítani elfogni egy ezredet, egy csapatot, vagy egy századot egészben, mint elpusztítani őket."
[4] Admiral of the Fleet Lord Fisher: Records. Hodder and Stoughton, London 1919. 75. o.
[5] A történelem talán legismertebb ilyen mottójává a "Deus vult!" (Isten akarja!) vált, ami keresztes hadjáratoknak köszönhetően a kereszt nevében a szent városnak Jeruzsálemnek és jelentős közel-keleti területek időszakos elfoglalásához vezetett, de végső soron az iszlám megerősödését eredményezte. A katolikusok és protestánsok (illetve eretneknek nyilvánított mozgalmak: katharok, albigensek, hussziták, valdensek, ...) közti vallásháborúk ideológiája mögött is megtalálhatóak a politikai, hatalmi küzdelmek, hasonlóan az iszlám síita és szunnita ága közti nyílt ellentéthez.
[6] A hidegháború alatt a kommunizmus terjesztése és a demokrácia védelmében a felek semmilyen eszköztől nem riadtak vissza, hogy saját befolyási övezetüket kiterjesszék, illetve a másik felet meggyengítsék. Ez a legegyértelműbben Eisenhower elnök 1954. április 07. napi beszédében az ún. "dominó elv"-ként került megfogalmazásra. Eredetileg az indokínai kommunista térnyerés megakadályozására tett erőfeszítések ideológiai megalapozását szolgálta. Ennek a korszaknak a legjózanabb hangját az el nem kötelezett országok blokkja jelentette, kohéziójukat a két szuperhatalom beavatkozásától való félelem erősítette.
[7] Már az ókori államok esetében is általános jelenség volt az ellenségnek "barbárként" való megbélyegzése, akik alacsonyabb szintűek a görögöknél vagy a rómaiaknál. Ugyanez vonatkozott a rabszolgákra is, akik nem voltak többek beszélő szerszámoknál ("Servi res sunt"). A modern propaganda eszközei a világháborúk alatt a teljes ellenséges populáció dehumanizálására irányultak, ez megalapozta a különféle etnocidiumoknak és genocídiumoknak az alapját.
[8] Francis Fukuyama "The end of history and the last man" című művében kifejtésre került, a liberális demokráciát éltető értekezése talán a leginkább elhíresült ezek közül. Azonban a realistán gondolkozó politológusok már akkor megfogalmaztak egy ettől jelentősen eltérő irányt. Ezek közül Samuel P. Huntington megállapításait igazolta vissza leginkább a történelem, Huntington a sokpólusú világrend kialakulásáról- és a civilizációk harcáról szóló téziseit először 1993-ban fejtette ki, "The Clash of Civilizations and the Remaking of World Order" című művében összegzi és kiegészíti ezeket.
[9] Az internet korában azonban a kiszivárogtatásoknak köszönhetően - elég a WikiLeaks felületén közzétett titkosszolgálati anyagokra gondolni - egyre kockázatosabbá válik az ilyen típusú tevékenység és a fedett akciók keretében elérhető előnyök gyakran nincsenek egyensúlyban azzal a kárral, amiket a kiderülésük okozhat. Elég a közelmúltban kirobbant "német megfigyelési botrányra" utalni, ami a Bundesnachrichtendienst és a National Security Agency kooperációjában végrehajtott európai megfigyelési program feladatait osztotta meg a két ország titkosszolgálatai közt. Természetesen az igazi visszatartó erőt az jelentené, ha ezeknek az ügyeknek meglenne a megfelelő nemzetközi jogi következménye is.
[10] A "soft power" koncepcióját a későbbi Clinton adminisztráció alkalmazásában álló Joseph Nye dolgozta ki a "Bound to Lead: The Changing Nature of American Power" című könyvében. A koncepció lényege, hogy más államok azt a végeredményt akarják, amit az Egyesült Államok akar és ezt "hard power" alkalmazása nélkül sikerüljön elérni. A "smart power" a nemzetközi kapcsolatok rendszerében a "soft power" és a "hard power" stratégiáinak az ötvözetét jelenti. A Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központja megfogalmazása szerint olyan megközelítést takar, ami az erős katonai potenciál szükségessége mellett, jelentősen támaszkodik a szövetségekre, a partnerségekre és az intézményekre, hogy kibővítsék "valaki" befolyását és megteremtsék a cselekményeinek a legitimitását. J. Nye szerint a sikeres külpolitikának a "smart power"-en kell alapulnia. Sokan a "smart power" első megfogalmazójának T. Roosevelt elnököt tekintik a következő mondása miatt: "Speak softly and carry a big stick."
- 259/260 -
[11] Számítógépes hálózatok felelnek a gazdasági és nemzetbiztonsági szempontból kiemelten fontos létesítmények üzemeléséért, ezek megtámadása, a felettük való irányítás átvételével komoly nemzetgazdasági szintű károkat lehet okozni.
[12] Fennállása során számos néven nevezték, de a legelterjedtebb az Iszlám Állam elnevezés volt, az állam kritériumai közül lényegében csak a nemzetközi közösség elismerése hiányzott.
[13] Herczegh Géza: Nemzetközi jog. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 1995. 338.o.
[14] Csarda János: A tételes nemzetközi jog rendszere. Politzer Zsigmond és fia kiadása, Budapest 1901. 435. o.
[15] Jelenleg a leglátványosabb kivételt ez alól Észak Korea jelenti, a speciális politikai és katonai helyzetéből adódóan az agresszióval (nukleáris csapás kivitelezésének és Szöulnak hagyományos fegyverekkel való megsemmisítésének a képessége) való fenyegetés jelenti a politikai rendszer és vele együtt a politikai elit túlélésének a garanciáját. Amennyiben az Egyesült Államokon múlt volna akkor valószínűleg már megtörtént volna a rendszer megdöntése és nyugatbarát "demokratikus" berendezkedés alakult volna ki. Trump elnök ugyan retorikai szinten erősen kacérkodik a fegyveres beavatkozással, de a jelenlegi rendszer csak katonai úton távolítható el, ennek pedig komoly ára van, a katonai veszteségek és a civil áldozatok száma is megbecsülhetetlen. Emellett a legnyomósabb és a legkevésbé hangoztatott oka a rendszer túlélésének a "demokrácia győzelmét" követő észak koreai átmenetnek és az újjáépítésnek a finanszírozása, amihez senkinek sem fűlik a foga, továbbá Észak Korea fenyegetésére hivatkozva növelhetőek a katonai kiadások és megőrizhető az Egyesült Államokban a fenyegetettség érzet. A hidegháborús időszakra emlékeztető elrettentés elve jelenleg működik és ez bizonyos egyensúlyi helyzetet teremt, azonban könnyen eszkalálódhat teljes háborúvá egy meggondolatlan Észak Korea elleni akció eredményeként.
[16] Dr. Ádány Tamás Vince, Dr. Bartha Orsolya és Dr. Törő Csaba: A fegyveres összeütközések joga. Zrínyi kiadó, Budapest 2009. 49. o.
[17] A nemzetállamok megjelenéséig az állam és a szuverenitás fogalma gyakran összekapcsolódott az uralkodó személyével. A középkor folyamán az államok területei folyamatosan változtak, a területeket az uralkodók tartották össze, az is gyakori volt, hogy az uralkodók szuverenitása nem terjedt ki a királyság teljes területére, egyes főurak függetlenítették magukat az uralkodótól. Ilyen volt a Magyar Királyság történetében a "kiskirályok" uralma. Ennél súlyosabb volt az ún. interregnum időszaka, amikor egy államnak nem volt uralkodója, ezt a legtöbb ország azzal kerülte el, hogy az uralkodó halálakor vagy lemondásával automatikusan előrelépett a trónörökös.
[18] Ennek alátámasztására elég megtekinteni a 2017. december 18. napján elfogadott, az Egyesült Államok nemzetbiztonsági stratégiájának Trump elnök által jegyzett, America first mottója köré épített külpolitikáról szóló bevezetőjét vagy az "erő általi béke megőrzéséről" szóló III. és "az amerikai befolyás kiterjesztéséről" szóló IV. pillérét.
[19] Dr. Ádány, Dr. Bartha és Dr. Törő: i.m. 18. o.
[20] A történelemben ennél lényegesen árnyaltabb képet fest az eseményekről, a görög-perzsa háborúk közvetlen kiváltó oka az i.e. 499-493. közti kis-ázsiai ión felkelés volt, amit Athén támogatott. A perzsa birodalom számára a casus bellit görögföld megtámadására a görög városállamok kis- ázsiai beavatkozásai jelentették (Perzsia területén élő görög városok függetlenségi törekvéseinek támogatása), a ión felkelés során Szardeisz elfoglalása és elpusztítása volt a legsúlyosabb Perzsia elleni atrocitás. "A történelem atyját" Hérodotoszt is bírálták, mivel a háborúk történetében objektíven számolt be az eseményekről és kevésbé a görögök álláspontját és igazát támasztotta alá. Plutarkhosz "Hérodotosz rosszindulata" című írásában egyenesen philobarbos-nak nevezte őt.
[21] A katolikus egyház hatalmi érdekeinek védelme érdekében előszeretettel alkalmazta a kiátkozást a vele szembeforduló uralkodókkal. 1075-ben VII. Gergely pápa a Dictatus papae című enciklikájában deklarálta, hogy a római egyház isteni alapítású, így a római pápa hatalma egyetemes, ezáltal kiterjed az egyházi tisztségviselők kinevezésének és elmozdításának kizárólagos jogára. A pápa kétszer is kiátkozta IV. Henrik németrómai császárt, konfliktusuk emblematikus eseménye az ún. Canossa-járás volt. Amikor Barbarossa Frigyes német-római császár birodalmi ambíciói szembe kerültek a pápaság érdekeivel, akkor III. Sándor pápa sem habozott ellenfelét kiközösíteni az 1160. évben. A világi és egyházi hatalom összecsapását végül Frigyes 1176. évi Legnano melletti katonai veresége döntötte el. Magyarország történelme során sem volt ismeretlen a pápai beavatkozás, 1279. októberében Fülöp pápai legátus kimondta a IV. Kun László személyére és országára az egyházi interdiktumot, a pápa felszólította és felhatalmazta az országot, hogy keljen fel a király ellen. Ennek eredménye az lett, hogy a konszolidálódó országban újra nyílt polgárháború kezdődött.
[22] A treuga Dei (Isteni Kegyelem vagy Isteni Fegyvernyugvás) a 11. században meghirdetett elv volt, eszerint a katolikus egyház nyomására bizonyos esetekben szüneteltek a háborús állapotok, illetve a böjti időszakokra és az egyházi ünnepek időtartamára betiltásra került minden fegyveres erőszak alkalmazása. Ehhez sokban hasonlított a pax Dei (Istenbéke, peace of God) eszméje, ami elsődlegesen a feudális uraknak a védtelenek megoltalmazására vonatkozó esküjét jelentette.
[23] Dan Brown: "A történelmet mindig a győztesek írják. Amikor két kultúra megütközik, a vesztes megsemmisül és a győztes írja meg a történelemkönyveket."
[24] Ultima ratio regum azaz a királyok végső érve kifejezést XIV. Lajos francia királynak tulajdonítják, a hadserege ágyúin ez a jelmondat szerepelt, érzékeltetve, hogy a háború és a fegyveres erő jelenti a végső érvet.
[25] Az 1618-48. közt lezajlott részben vallási alapú konfliktust sokan XVII. századi világháborúnak nevezik, mivel lényegében kiterjedt egész Európára és elképesztő pusztítással járt. A konfliktussorozatot lezáró Vesztfáliai béke teremtette meg az európai független nemzetállamok kialakulásának reményét, illetve kialakította az európai hatalmi egyensúlyt.
[26] Az államfogalom kialakulását a szakirodalom elsődlegesen Niccolo Machiavelli munkásságához kapcsolja, aminek egyik központi kérdése a politikai hatalom volt. Az állam fogalmához szorosan kapcsolódnak a különféle korszakok szuverenitáselméletei. Jean Bodin Szuverenitás elmélete még részben kapcsolódik a kereszténységhez, de a természetjog is megjelenik benne: "Ez a hatalom abszolút és szuverén, mivel nincs más feltételhez kötve, mint amit Isten és a természet törvénye parancsol." A nemzetközi jog megteremtője Hugo Grotius a szuverenitást úgy határozta meg, hogy a szuverén cselekedetei nincsenek más jogának alárendelve, más ember döntése az övét nem hatálytalaníthatja, továbbá az uralkodó cselekedeteit nem lehet erkölcsi helyességük alapján megítélni, mert ez zűrzavarhoz vezetne.
[27] A napóleoni háborúkat követően Európa békéjét és a status quo-t az ún. Heilige Allianz (Szent Szövetség) garantálta, ez 1815. szeptember 26. napján Párizsban I. Sándor orosz cár, I. Ferenc osztrák császár és magyar király és III. Frigyes Vilmos porosz király által megkötött politikai és katonai szövetség volt. Az elsődleges célja a "kegyesség és békeszeretet elvei alapján" egymás támogatása és a monarchiák fennmaradásának biztosítása.
[28] A többnemzetiségű birodalmak európai területén is gyakoriak voltak a felkelések, lázadások, elég visszaemlékezni a
- 260/261 -
XIX. században bekövetkezett, számos nemzeti függetlenség kivívására irányuló háborúkra.
[29] Magyarország esetében ilyen volt a Kassa elleni 1941. június 26. napján végrehajtott bombázás, máig nem tisztázott, hogy melyik állam a felelős a bombázásért. Egyedül a bombázás következményei világosak, mivel az incidens szolgáltatott okot Magyarország Szovjetunióval szembeni hadba lépésére.
[30] Egyes beszámolók szerint a washingtoni japán nagykövet még a támadás előtt át akarta adni országa hadüzenetét az Egyesült Államok külügyminiszterének, azonban "szándékosan" megvárakoztatták, így a hadüzenet átadására csak a támadás megkezdését követően kerülhetett sor, ez a várakoztatás vált a "szándékos tétlenség elméletében" hívők egyik legfontosabb érvévé. A Japán katonai stratégia, az Egyesült Államok hadba lépésével realitásként számolt, amit a november 25. napján átadott ultimátum csak megerősített. A japán stratégiai lényege az lett volna, hogy a csendes-óceáni haderő megbénítása elég időt biztosít a csendes-óceáni hadszíntéren és Indokinában a teljes Japán hegemónia kialakítására.
[31] Ennek az egyik korai példája az agresszió fogalma kapcsán a "küldés" (send) szó értelmezése volt a Nemzetközi Bíróság előtt lefolytatott Nicaragua-ügy kapcsán.
[32] Látszólag jelentéktelen eseménynek tűnik az 1907. évi Drago-Porter-egyezmény (II. Hágai- egyezmény), ami megtiltotta az államközi tartozások fegyveres erőszak alkalmazásával történő behajtását. A történelem során számtalan háború tört ki amiatt, hogy egyes államok tartozásaikat, illetve korábbi háborúkat lezáró békeszerződésekből fakadó fizetési kötelezettségeiknek nem tettek eleget. Az egyezmény alapjául Luis Maria Drago argentin külügyminiszter által 1902. évben megfogalmazott Drago-elv szolgált, eszerint egyetlen idegen hatalom - beleértve az Egyesült Államokat - sem alkalmazhat erőszakot Latin-Amerika államai ellen tartozások megfizetetése érdekében. A Drago-elv sokban hasonlít az Egyesült Államok által megfogalmazott Monroe- elvhez. A Drago-Porter-egyezmény közvetlen kiváltó oka Venezuela adóssága miatti erőszakos fellépés volt.
[33] A hatályos nemzetközi humanitárius jogi rendszer, illetve a háborúban alkalmazandó jog (ius in bello) alapjait a Genfben elfogadott nemzetközi hadijogi egyezmények képezik az 1899. évben és 1907. évben elfogadott Hágai egyezményekkel együtt. A legelső genfi egyezmény 1864-ben született, a tárgya a háborús sebesültek megkülönböztetés nélküli megsegítése volt. 1949. évben fogadták el a jelenleg is hatályban lévő 4 genfi egyezményt, ezeket 3 kiegészítő jegyzőkönyv módosította.
[34] Kajtár Gábor: A nem állami szereplők elleni önvédelem a nemzetközi jogban. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest 2015. 22.o.
[35] Eredetileg A. Briand francia külügyminiszter 1927-ben kezdeményezte, hogy az Egyesült Államok és Franciaország kössön egymással örök barátsági szerződést. F. B. Kellogg amerikai külügyminiszter az erős izolacionista attitűd miatt inkább azt javasolta, hogy a francia-amerikai bilaterális szerződés helyett nyerjék meg az összes nagyhatalom, majd a további államok hozzájárulását egy a háború alkalmazását elvető általános nyilatkozathoz.
[36] A paktum szövegében utalást találunk arra az esetre, ha valamelyik aláíró fél megszegné a szerződésből fakadó kötelezettségeit: "meggyőződvén arról, hogy egymáshoz való viszonyaikban minden változást csak békés eszközökkel kell keresni, s a rendes és békés úton megvalósítani, és hogy minden aláíró hatalmat, amely nemzeti érdekeinek fejlesztését ezentúl háború útján keresné, a jelen szerződés előnyeitől meg kell fosztani." A paktum fenti kikötését tágabban értelmezve tekinthetjük úgy, hogy kimondásra kerül a szerződés megszegőivel szemben az önvédelem joga. A paktum betartásának alapját leginkább a szerződések jogára, a józan észre és morális alapokra helyezték.
[37] http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1928_augusztus_27_a_briand_kellog_paktum_alairasa/
[39] Szélinger Balázs: A Népszövetség halála. JATE Press, Szeged 1999. 4. o.
[40] A 8. cikk további rendelkezései a fegyverzetcsökkentés mértékének meghatározását a Tanács feladatának határozták meg, azonban miután megtörtént az tengelyhatalmak kilépése és az újabb európai háború kitörése realitássá vált, már értelmét is vesztette a fegyverzetkorlátozásról való diskurzus.
[41] 1935. október 3. napján az olasz csapatok átlépték a határt és megkezdődött a II. olasz- etióp háború. Olaszország cselekedetével megszegte a Népszövetség Egyezségokmányában foglaltakat és így a 16. cikk értelmében gazdasági szankciók sújtották. A szankciókat október 9-én megszavazta a Közgyűlés, csupán három ország, Albánia, Ausztria és Magyarország tartózkodott.
[42] http://napitortenelmiforras.blog.hu/2016/08/15/_a_nepszovetseg_oldalarol_nem_varhato_zavar
Lábjegyzetek:
[1] A szerző Phd hallgató, PTE ÁJK Doktori Iskola.
Visszaugrás
