1999. 01. 01. napján lépett hatályba a Német Szövetségi Köztársaságban az új német rendelet a csődjogról (a továbbiakban: Csődr.). Egységesíti és megreformálja az eddigi csődjogot. A Csődr. is a munkavállalókra nézve kedvező speciális védelmi előírásokat tartalmaz, melyeket - akárcsak az eddigi jogban - a munka- és szociális jogi tárgyú törvények további védelmi szabályai egészítenek ki. Másrészről a Csődr. - legalábbis részben - hatékonyabban harmonizálja a munkavállalók védelmét a csődjogi reformcélokkal. A munkavállalók vállalkozások fizetésképtelenségének esetére vonatkozó védelmének részletei fejlődésükben és hatásukban érthetőbbé válnak, ha ezeket az eddigi csődjog alapjaival és gyakorlatával, valamint a csődjogi reform súlypontjaival összefüggésben vizsgáljuk.
A Csődr. azokban az államokban, amelyek a német újraegyesítés előtt a Szövetségi Köztársasághoz tartoztak a felszámolási eljárásról szóló rendeletet (Fer.), és az egyezségi eljárásról szóló rendeletet (Er.) váltotta fel, míg az egykori NDK területén az együttes végrehajtási rendeletet (Evr.). A Csődr. tehát regionálisan is egységesíti a csődjogot, de emellett elsősorban tartalmilag is annyiban, hogy a felszámolási eljárás - melynek elsődleges célja a hitelezők kielégítése az adós vagyonának felszámolásával -, illetve az egyezségi eljárás - melynek célja a részbeni kielégítés a lehetőségekhez képest az adós vagyonának megtartásával - eddigi kettéválasztását egy egységes csődeljárás érdekében feladja. Tartalmilag a Csődr.-nek lehetőleg azokat a hiányosságokat kellene orvosolnia, melyek a korábbi törvényszövegek és az eddigi csődjogi gyakorlat eltéréseiből adódtak. Végül főként a munkavállalók csődhelyzet esetére vonatkozó védelmének fejlődését befolyásolta jelentősen.
A felszámolás német gyakorlata - említésre méltó egyezségi gyakorlat nem létezett - messze távol állt alapgondolatától, a hitelezők egyenlő kielégítésétől ("par conditio creditorum"). Jóllehet maga az alapgondolat magától értetődő. A közeljövőre előre jelezhető fizetésképtelenség, és a jogi személyek túlzott eladósodása számos hitelező teljes kielégítését kizárja. A felszámolás egyik megnevezett oka egy csődvagyon megléte esetén a felszámolási eljárás bíróság általi megindításának igényéhez vezetett. Az adós vagyonára vonatkozó ügyviteli és rendelkezési jogosultságok az adósról ("csődadós") a felszámoló bíróság által megnevezett felszámolóra szálltak át. Minden (egyszerű) hitelező, akinek a felszámolási eljárás megindulásának időpontjában a csődadóssal szemben követelése volt, ezt a követelését (a felszámolási eljárás ideje alatt) csak a Fer. alapján érvényesíthette. A Fer. pedig a hitelezők egyenlő kielégítését irányozta elő.
A felszámolási jog ismert privilegizált követeléseket, melyeket az egyszerű követelések előtt kellett kielégíteni. Ezek közé tartoztak elsősorban a munkavállalók és a társadalombiztosítási intézmények egyes követelései, akárcsak például az adóhatóságé. Mindenekelőtt azonban mindazok a hitelezők, akik követelésüket dologi jogok segítségével biztosították, biztosítékaikat a felszámolási eljáráson kívül érvényesíthették; vagy a kiemelési jog által, elsősorban mint tulajdonosok, akik a felszámolási eljáráson kívül egy dolog kiadását követelhették a csődtömegből, vagy az elkülönítési jog által. Ez utóbbi esetben a biztosíték tárgya jóllehet a csődvagyonhoz tartozott, a hitelező mégis értékesítési joggal rendelkezett, melyet végrehajtás útján érvényesíthetett. Ezen jogosítványoknak éppen a vállalkozások felszámolása során volt különösen nagy jelentősége. A német vállalkozások tőkéjéhez történő saját hozzájárulás átlagosan 20%-ot tesz ki, az építési szektorban pedig csak 7%-ot, míg összehasonlításképpen ugyanez az USA-ban 63%. A fennmaradó rész Németországban a vételárak megfizetésére adott haladék, vagy pénzkölcsön által gyakorlatilag mások által finanszírozott. Ennek következményei a hitelbiztosítékok és a felszámolási eljárásban érvényesülő előjogok jelentősége.
Ezért mondott csődöt az egész felszámolási eljárás a gyakorlatban. A mások általi finanszírozás aránya annyira magas volt, és a vállalkozások hitelképessége olyan biztosítékokat igényelt, hogy a kiemelési és elkülönítési jogok gyakorlása után legalábbis nem sok, vagy gyakran semmi sem maradt. 1995-ben a kérelmezett felszámolási eljárásoknak csaknem 75%-a vagyon hiányában meg sem indult, illetve további 10%-uk ugyanezen okból megszüntetésre került. Míg a kielégítési arány a dologi biztosítékkal rendelkező pénzkölcsönt nyújtók esetén 80%-ot, biztosított áruszállítók esetén 60%-ot tett ki, a biztosítékkal nem rendelkező hitelezők ezekben az esetekben üres kézzel távoztak. Az esetek fennmaradó 15%-ában - amikor végül is sor került a felszámolásra - sem volt sokkal jobb a helyzet. A privilegizált hitelezők, közöttük egyes követeléseikkel a munkavállalók, átlagosan követeléseik nem egész 33%-ára kaptak fedezetet, az egyszerű hitelezők pedig még 3%-ra sem. Ekkor beszéltek a "csődjog csődjéről".
A gyakorlat befolyásolta a munkavállalók fizetésképtelenség esetére szóló védelmének fejlődését is. Speciális védelem hiányában a munkavállalók többnyire semmit sem kaptak, jóllehet a bérigények érvényesítésének meghiúsulása őket egzisztenciálisan is érintheti, és emellett egy vállalkozói csőd munkahelyüket is veszélyezteti. A csődjogi, valamint a munka- és szociális jogi törvények vonatkozó szabályozása megpróbálta a munkavállalók speciális kockázatait hatástalanítani, de ugyanakkor a védelmüket csak a legszükségesebbre korlátozni. A munkajogviszonyból fakadó járandóságok elmaradását differenciálta a Fer.: a felszámolási eljárás megindulását megelőző hat hónapon belül keletkezett követelések a csődvagyon tartozásai voltak, az ennél régebbi, de egy éven belüli követelések pedig első csoportba tartozó, privilegizált hitelezői követelések. A felszámolási eljárások 85%-ában, amelyek vagyon hiányában meghiúsulnak, ezek a privilégiumok mindenesetre semmit sem értek. Mégis, a felszámolás megindulása, vagy az erre vonatkozó kérelem, vagyon hiánya miatti elutasítása előtti utolsó három hónapra vonatkozó elmaradt munkabérekre fennállt a lehetőség, hogy a munkaügyi hatóságtól felszámolási jövedelempótló járadékot igényeljenek. Hasonlóan stabil volt az üzemi nyugdíjbiztosítás védelme az üzemi nyugdíjbiztosítás javításáról szóló törvényben (Ünyb. Tv.), amely a munkáltató fizetésképtelensége esetén, sőt már ezen "gazdasági szükséghelyzete" előtt is ugyanolyan mértékű igényt alapozott meg egy saját alapítású csődbiztosító intézménnyel szemben, mely intézmény a munkáltatók által fizetett díjakból finanszírozott kötelező biztosító (Ünyb. Tv. 7. §). Ezzel szemben egy szociális tervből - melynek alapjairól később szólunk - a "szociális tervről felszámolási és egyezségi eljárásban" szóló korábbi törvény alapján fakadó igények csak a - többnyire értéktelen - első csoportba tartozó hitelezői követelésként történő besorolást kapták meg (Ünyb. Tv. 4. § 1. mondata). Ezenkívül, ha a felszámolási vagy egyezségi kérelem előtt három hónappal, vagy annál később keletkeztek, úgy az érintett munkavállaló két és fél havi munkabérére, ráadásul a hitelezők kielégítésére rendelkezésre álló csődvagyon legfeljebb egyharmadára voltak korlátozva. Másrészről a munkahely védelme elsősorban felmondási tilalmat jelent. A felszámolás csupán rendes felmondásra adott jogot, amelyre a speciális felmondási tilalmak (terhes nők, mozgáskorlátozottak), illetve a felmondási tilalmakról szóló törvényben (Fet. Tv.) szabályozott általános felmondási tilalom, mely a munkáltatói felmondások bírósági felülvizsgálatát tette lehetővé, alkalmazhatóak voltak.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
