Az alkotmánymódosítások bírói felülvizsgálata a közelmúltig partikulárisnak tűnt, de az elmúlt években a nemzetközi[1] és a hazai[2] jogtudományi diskurzus fókuszába került. Jóllehet az alkotmányellenes alkotmánymódosítások problémája számos elméleti kérdést vet fel, és a bíróságoknak kihívást jelent az alkotmánymódosítás alkotmányellenességéről dönteni a probléma komplexitása, valamint gazdag elméleti háttere miatt, mégis, az alkotmánymódosítások bírói felülvizsgálatának mára kiterjedt gyakorlata van.
Az alkotmánymódosítások bírói felülvizsgálatának kérdésében a világ különböző pontjain számos eltérő megközelítés érvényesül. Ha megpróbálunk valamilyen rendszerezést elvégezni, akkor két jellemző befolyásolja leginkább a bíróságok gyakorlatát. Az egyik az alkotmánymódosítások felülvizsgálatára vonatkozó kifejezett hatáskör megléte vagy hiánya. Vannak olyan államok, ahol az alkotmányban kifejezett felhatalmazás található a módosítások bírói kontrolljára, míg más országok alaptörvényében nincs rá explicit utalás. A másik meghatározó tényező, hogy tartalmaz-e megváltoztathatatlan rendelkezést az alkotmány. A legritkább és legegyértelműbb helyzet, ha van kifejezett tartalmi hatáskör az alkotmánymódosítások bírói felülvizsgálatára. Például a Dél-Afrikai Köztársaság 1993-as ideiglenes alkotmánya nemcsak hogy megengedte az alkotmánymódosítások felülvizsgálatát, hanem az új alkotmány érvényességi kellékeként jelölte meg az alkotmánybírósági kontrollt. A demokratikus átalakulást lezáró 1996-os alkotmány - elődje szellemében - saját módosításai alkotmányossági kontrolljára az alkotmánybíróságot ruházta fel.[3] Ahol nincs explicit hatáskör, ott gyakran a megváltoztathatatlan rendelkezésekre hivatkozva végez az alkotmánybíróság eljárási és tartalmi felülvizsgálatot. Ezek a megváltoztathatatlan rendelkezések kifejezett, tartalmi korlátot jelentenek az alkotmánymódosító hatalom gyakorlásának.
A módosítások felülvizsgálatát elvégző bíróságok közül a német Szövetségi Alkotmánybíróság (Bundesverfassungsgericht) gyakorlata mintaadónak számít. A német alkotmány a weimari alkotmány kudarcára és a második világháború borzalmaira reagálva "örökkévalósági klauzulát" tartalmaz, amely alapján a Szövetségi Alkotmánybíróság (Bundesverfassungsgericht) kifejezett hatáskör hiányában is kezdettől fogva felülvizsgálja az alkotmánymódosításokat azért, hogy a megváltoztathatatlan rendelkezéseket valóban ne érintse egyetlen módosítás sem. Az explicit hatáskör nélküli felülvizsgálat nem vitatott, a bíróság beleértett hatáskörét konszenzus övezi. Ez alapján a német gyakorlat az alkotmánymódosítások bírói felülvizsgálatának egyik tipikus modellje. Kifejezett hatáskör nélkül is felülvizsgálja az alkotmánymódosításokat a megváltoztathatatlan rendelkezések érvényesülése érdekében.
Németországban az alkotmánymódosítás elfogadásához a Bundestag és a Bundesrat képviselői kétharmadának szavazata szükséges. Mivel a szövetségi parlament általában eltérő többségű, a két kamarában megkívánt abszolút kétharmados többség nem teszi könnyen módosíthatóvá a német alkotmányt, de merevvé sem, mivel 1949-es elfogadása óta a Grundgesetzet mintegy hatvanszor változtatták meg.[4]
Hasonlóan más országokhoz, mintaadó jellege mellett a német gyakorlat is beágyazódik az adott országra jellemző jogi és társadalmi környezetbe, így a helyi sajátosságokra utalás hozzásegíthet ahhoz, hogy teljes képet kaphassunk az "örökkévalósági klauzula" működéséről. Németország esetén nagy szerepe van a weimari alkotmány kudarcának és a második világháború tapasztalatainak abban, hogy egyáltalán van megváltoztathatatlan rendelkezése az alkotmányának. A tanulmány ezért a bíró gyakorlat áttekintését megelőzően az "örökkévalósági klauzula" keletkezésének körülményeire is kitér.
Az "örökkévalóság" kifejezés (Ewigkeitklauzel) a megváltoztathatatlan rendelkezésekre német eredetű, és arra vonatkozik, hogy az alkotmány meghatározott részei nem módosíthatók, de egy új alkotmány létrehozásakor a klauzulába foglalt változtatási tilalom már nem rendelkezik kötőerővel.[5] Ezért lehet indokolt idézőjellel használni a kifejezést.
A Grundgesetz 79. cikk (3) bekezdése megtiltja az olyan alkotmánymódosítást, amely a szövetségi állam tartományra tagozódását, a tartományok részvételét a törvényhozásban, illetve az alaptörvény 1-20. cikkeibe foglalt alapelveit érinti, amelyek a következőek: emberi méltóság védelme, emberi jogok elismerése, szövetségi rendszer, köztársaság, szociális államiság, demokrácia,
- 69/70 -
népszuverenitás, hatalommegosztás elve, hatalmi ágak alkotmányhoz kötöttsége, végrehajtó és bírói hatalom törvényekhez kötöttsége.
A weimari köztársaság bukása és a náci éra tapasztalatai két szempontból voltak nagyon fontosak az alkotmány szövegezői számára. Egyrészt konkrét korlátokat javasoltak az alkotmánymódosításokkal szemben a természetjog által adott szabad és demokratikus rendszer védelmére és az alkotmány rombolása elleni biztosítékként. Másrészt az "örökkévalósági klauzula" elfogadása melletti fő érv az volt, hogy egy jövőben esetlegesen előforduló forradalom legitimációját tagadhatja meg.[6] A klauzula bevezetésével a cél az olyan radikális és rendszerszintű átalakítások megakadályozása volt, amelyek az alkotmány formális felfüggesztése nélkül mentek volna végbe.
Az alkotmányozási folyamatban azonban vita volt arról, hogy szükség van-e ilyen kifejezett alkotmányba épített korlátra, vagy az valójában szükségtelen. Végül Thomas Dehler álláspontja vált uralkodóvá, aki azzal érvelt, hogy az "örökkévalósági klauzula" azért szükséges, hogy lerombolja egy forradalom legitimitásának maszkját.[7]
A náci rezsim a felhatalmazási törvény[8] elfogadásával vált teljhatalmúvá.[9] A törvény lehetővé tette, hogy a kormány négy éven keresztül a parlament és a birodalmi elnök kiiktatásával alkothasson jogot. A felhatalmazási törvény ezzel felfüggesztette a weimari alkotmány egyes részeinek alkalmazását, anélkül, hogy az alkotmány szövegén változtatott volna. Ráadásul a törvény elfogadásának körülményei sem feleltek meg minden szabálynak. A korabeli vitákban ennek ellenére az volt az uralkodó álláspont, hogy a felhatalmazási törvény a legalitás követelményeinek megfelelt, és ez a felfogás sokáig tartotta magát.[10] Sólyom Péter szerint azonban a náci rezsim működésének a jogalapja valóban a felhatalmazási törvény volt, de ez nem jelenti egyúttal azt is, hogy a felhatalmazási törvény megfelelt volna a weimari alkotmánynak, a legalitás és ebben az értelemben a jogfolytonosság követelményeinek.[11]
Az "örökkévalósági klauzula" kialakítása során, a történelmi tapasztalatokra reagálva ezért főként arra törekedtek, hogy egy forradalmi változtatás legalitása fel se merülhessen. Michaela Hailbronner szerint a 79. cikk tehát elsődlegesen nem a jogok védelmét érinti, hanem a demokratikus állam alapvető struktúrájának védelmét a nem demokratikus erőkkel szemben.[12] Azonban nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az "örökkévalósági klauzula" részét képezi a német alkotmány 1. cikke. A Grundgesetz azzal, hogy az emberi méltóság sérthetetlenségével indít, egyszerre fejezi ki szembefordulását a korábbi rendszerrel és nyilvánítja ki az új alkotmányos demokrácia legfőbb alapértékét. Ugyanakkor persze nem meglepő, hogy a Grundgesetz elfogadásakor nem az alapvető jogok felől közelítettek elsődlegesen, hiszen a mai értelemben vett erős emberi jogvédő bíróság még nem létezett.[13]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
