"Saját alkotmányos követelményeivel összhangban a tagállamok bármelyike úgy határozhat, hogy kilép az Unióból. A kilépést elhatározó tagállam ezt a szándékát bejelenti az Európai Tanácsnak. [...]"[1] E két mondat, látszólagos egyszerűségével, második éve áll a common law alkotmányjogi diskurzus középpontjában. A saját alkotmányos követelmények, az "úgy határozás" és a szándék bejelentése mögötti bizonytalan tartalom, kiegészülve az írott alkotmány hiányával és azzal, hogy a kilépési folyamat nemcsak a belső, hanem az uniós jogban is meglehetősen alulszabályozott, komoly vitákat eredményezett jogtudósok, állami intézmények és tagjaik, átruházott és központi (uniós kontextusban tagállami) hatalomgyakorlók között.
A 2016 júniusában tartott népszavazás után az Egyesült Királyság kormánya bejelentette, hogy élve felségjogával megkezdi az ország kiléptetését az Európai Unióból. Egyes értelmezések szerint ehhez a végrehajtó hatalom elhatározása önmagában kevés, a parlament hozzájárulására is szükség van. A törvényhozás által 1972-ben elfogadott European Communities Act (ECA) ugyanis jogokkal ruházza fel a királyságban élőket, amely jogoktól csakis ugyanilyen módon lehet őket megfosztani. Ezt azzal az angol jogban régóta ismert alapelvvel támasztják alá, amely szerint a parlament által alkotott normák elsőbbséget élveznek a kormány felségjogával szemben, ezért utóbbinak meg kell hajolnia az előbbi előtt. Ezzel ellentétesen az is felmerült,
- 63/64 -
hogy a kormányt felségjog illeti meg a külpolitika egésze terén, vagyis például az, hogy milyen nemzetközi szerződéseket köt az Egyesült Királyság nevében, és mely szerződésekből lép ki (legyenek azok akár az uniós alapszerződések), kizárólag a saját elhatározásán múlik. Erre az ECA-tól függetlenül jogosult, az abban foglaltakat ugyanis eleve kizárólag a brit uniós tagság idejére szánták. Másképpen fogalmazva, a törvény elfogadásakor a parlament tudta, és ennek tudatában vállalta, hogy kilépés esetén a benne foglalt jogosultságok funkciójukat, és ezzel együtt hatályukat vesztik. A kérdésben első fokon 2016. november 7-én született döntés,[2] elismerve, hogy kizárt a felségjog gyakorlása, azzal ugyanis a belső jogban már létező jogokat és kötelezettségeket szüntetne meg a kormány, vonatkozó felhatalmazás nélkül. Másodfokon a legfőbb bírói fórum, a Supreme Court 2017. január 24-én hozott határozatot,[3] benne két kulcsfontosságú megállapítással: a parlament felhatalmazása nélkül nem indulhatnak el a kilépési tárgyalások, a skót, a walesi és az északír törvényhozás származtatott hatáskörei pedig nem terjednek ki a Brexit megakadályozására.
A bírák többsége (nyolc a három ellenében) szerint az uniós jog az CA-val a belső jog részévé vált. Ebből adódik, hogy a jogrendszerből való törlése nem tisztán külpolitikai kérdés, vagyis nem vonható a kormányt megillető előjog körébe. Ehhez hozzájárul, hogy a törvény megalkotásával a parlament az uniós tagságnak igyekezett érvényt szerezni: azért fogadta el a rendelkezéseket, hogy az Egyesült Királyság eleget tehessen uniós kötelezettségeinek, és ezáltal az Unió tagja maradhasson, nem pedig azért, hogy feltétel nélküli jogosultságot adjon a kormánynak az ország kiléptetésére. Ezen a referendum kimenetele sem változtat, az ugyanis véleménynyilvánító jellegéből adódóan legfeljebb politikai kötelezettséget keletkeztet az intézményrendszer oldalán, jogit semmiképp sem.
Az ítélet szerint az ECA egyfajta "forrása" az uniós jognak, amely nélküle képtelen lenne betölteni szerepét az angol jogban. Ezzel együtt a bírák elismerik, hogy az uniós jog valódi forrásai az uniós jogalkotó szervek, a törvény inkább azzal járul hozzá az érvényesüléshez, hogy kötelező hatályt biztosít a belső jogban. Furcsamód ennek tükörképe is megjelenik a döntésben: az uniós jog az ECA-n keresztül jogokat juttat az Egyesült Királyság polgárainak, vagyis az uniós jogból mint "forrásból" belső jogosultságok vezethetők le a törvényen keresztül. A testület tehát különállóként kezeli az uniós jogot és a belső jogot, viszont elismeri, hogy az előbbi hatályos a belső jogban, mivel az így rendelkezik (a belső jog az uniós jog "forrása"), illetve hogy ennek okán az uniós jogból konkrét jogosultságok vezethetők le a belső jogban (az uniós jog a belső jog "forrása"). Ebből adódóan pedig kizárt a felségjog gyakorlása, ugyanis a kormány általi kiléptetés legkésőbb két év (plusz ráadás) elteltével megszüntetné ezeket a jogokat, vagy legalábbis azok egy részét (azokat, amelyeket eleve nem lehet megmenteni, így például az EP-választásokon való részvétel jogát, illetve azokat, amelyeket nem tart fenn időközben az állam, ilyen lehet például a fizetett szabadság jelenleg uniós direktíván alapuló kötelező mértéke).
A többségi megfontolás szélesebb kontextusban is értelmezhető. A csatlakozással olyan, az angol jogtól teljesen különálló joganyag vált a belső jog részévé, amely egyből a jogforrási hierarchia csúcsára került. Ez az angol alkotmányos berendezkedést jelentősen átalakította, az évtizedek alatt pedig relatíve egységes és folytatólagos gyakorlatot eredményezett. Éppen ezért az Unióból való kilépés azt vonná maga után, hogy az alkotmányos rendszer e közel negyven éve létező, fejlődő, a kezdetektől fogva domináns, és az évek során csak még tovább erősödő szelete kikerülne a jogrendszerből. Az ilyen szintű átalakítás pedig nem függhet pusztán miniszteriális döntésektől, szükségképpen feltételezi a legfőbb jogalkotó szerv közreműködését.
A különvéleményt megfogalmazók közül Lord Reed érvelése a legátfogóbb. Szerinte az uniós jog nem tekinthető a belső jog részének. Elkülönült réteget képez, amelynek az ECA mindösszesen hatályt ad a belső jogban, annak integráns részévé nem teszi. Ezért ha az Egyesült Királyság úgy dönt, hogy kilép az Unióból, a törvény és a benne foglalt jogok ugyan hatályukat vesztik, azonban ez teljesen logikus és jogszerű következmény lesz, ugyanis eleve úgy alkották meg őket, hogy az uniós tagság idejére szóljanak. Mivel nem kötötték ki, hogy egyes jogosultságok a kilépés után is érvényben maradnak, a hatályvesztés indokolt, és nem azért áll be, mert a kormány önkényesen így rendelkezik, hanem mert a törvényben foglalt feltétel (az uniós tagság vége), amelyet maga a jogalkotó kötött ki, bekövetkezik. Ezért nem alkalmazandó a felségjoggyakorlás korlátozása, mivel egyrészt nem belső jogosultságok és kötelezettségek módosításáról vagy félretételéről van szó, hanem uniós jogviszonyokról, másrészt maga a parlament adott felhatalmazást arra, hogy a kormány külpolitikai döntéseivel határozzon a hatály esetleges megszüntetéséről. És bár elismeri, hogy a kilépés léptékekkel nagyobb változást hozna az uniós jog érvényesülésében, mint mondjuk egy új rendelet vagy irányelv elfogadása, ennek nem tulajdonít jelentőséget (tekintettel arra, hogy az ECA sem tesz különbséget, és az uniós jogból fakadó kötelezettségek bárminemű megváltozását, így akár a teljes megszűnést is reális forgatókönyvként kezeli, amelyre nem állapít meg külön szabályokat).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
