https://doi.org/10.59851/mj.73.06.3
A tanulmány Baróthy Pál ügyészségi elnök pályaképén keresztül vizsgálja a magyar királyi ügyészség működését a dualizmus utolsó éveitől a Horthy-korszak végéig és az azt követő jogi értelmezésekig. A portré bemutatja Baróthy szakmai szocializációját, nagyváradi és budapesti működését, valamint szerepét a sajtórendészet és a politikai természetű büntetőeljárások gyakorlatában. Külön hangsúlyt kapnak azok az ügyek és intézkedések, amelyek jól érzékeltetik az ügyészi mozgástér korlátait és lehetőségeit egy alapvetően autoriter politikai közegben. A tanulmány amellett érvel, hogy Baróthy tevékenysége a jogszabályokhoz következetesen ragaszkodó, ugyanakkor erkölcsi dilemmákkal terhelt szakember példáját mutatja, hozzájárulva a Horthy-korszak ügyészi elitjének árnyaltabb megítéléséhez.
Kulcsszavak: Baróthy Pál; magyar királyi ügyészség; Horthy-korszak; sajtórendészet; statárium; jogtörténet; ügyészi szerepfelfogás
This study examines the functioning of the Royal Hungarian Prosecution Service through the career of Chief Prosecutor Pál Baróthy, from the final years of the Dualist era to the end of the Horthy period and its subsequent legal reinterpretations. The portrait outlines Baróthy's professional formation, his activity in Nagyvárad (Oradea) and Budapest, and his role in press supervision and politically sensitive criminal proceedings. Particular emphasis is placed on those cases and measures that illustrate both the limits and the possibilities of prosecutorial discretion within an essentially authoritarian political environment. The study argues that Baróthy's career exemplifies a legal professional who consistently adhered to statutory norms while confronting moral dilemmas inherent in his office, thereby contributing to a more nuanced assessment of the prosecutorial elite of the Horthy era.
Keywords: Pál Baróthy; Royal Hungarian Prosecution Service; Horthy era; press supervision; summary jurisdiction (statarium); legal history; prosecutorial role conception
A Horthy-korszakban a Budapesti Királyi Ügyészségnek - mint a jelenlegi Fővárosi Főügyészség jogelődjének - összesen négy vezetője volt. Ezek közül az első, Váry Albert[1] és a negyedik, Kotsis Miklós a történelem viharai miatt csak rövid ideig állhatott a budapesti szervezet élén, ellentétben Strache Gusztávval, aki tíz évig,[2] és Baróthy Pállal, aki tizenkét évig vezette az ország legnagyobb ügyészségét. Utóbbi a magyar királyi ügyészség történetében a leghosszabb ideig volt ügyészségi vezető a fővárosban.
Baróthy Pál 1872. október 16-án született Nagyváradon, Baróthy Sándor ügyvéd és Steiner Charlotte gyermekeként. A "csíkszenttamási" nemesi előnevet Apafi Mihály erdélyi fejedelemtől 1675-ben elnyerő család az 1800-as évek elején költözött Nagyváradra, és ott jól ismert jogász és orvos dinasztiává vált. Baróthy nagyapja - szintén Baróthy Pál - ügyvéd, káptalani főjegyző, Bihar vármegye táblabírája, Nagyvárad képviselő-testületének tagja és a helyi takarékpénztár elnöke,[3] egyik nagybátyja dr. Baróthy Ákos tiszti főorvos és a jogakadémia magántanára Nagyváradon, másik nagybátyja dr. Baróthy Béla törvényszéki bíró volt Debrecenben.[4] Az idősebb Baróthy Pál 1849-ben védőként járt el a nagyváradi vésztörvényszék (rögtönítélő bíróság) előtt hazaárulással vádolt Fábry Ignác csanádi kanonok, későbbi kassai püspök érdekében, amiért az később éves kegydíjjal jutalmazta,[5] és - többek között - a Csáky grófok jogi ügyeit is intézte, ennek köszönhetően unokája az 1854-ben létesített gróf Csáky Petronella alapítvány ösztöndíjasaként járt Nagyváradon a Premontrei Kanonok-Rend Katolikus Főgimnáziumába. Jogi tanulmányait szintén Nagyváradon, a Mária Terézia által alapított jogakadémián - ahol négyéves, a királyi tudományegyetemek jogi képzésével egyenértékű képzés folyt - végezte. Baróthy akkori Habsburg-ellenes, hazafias mentalitásáról fennmaradt egy érdekes történet; 1891-ben egy barátjával azt tervezte, hogy a nagyváradi székesegyház homlokzatán díszelgő kétfejű sast - ami több nemzedék óta bosszantotta a helyi magyarokat - a talapzatáról lefűrészelik, és az "exotikus madár" ennek következtében a földre zuhanva megsemmisül, de végül letettek a saját és mások testi épségét is veszélyeztető szándékukról.[6] Jogakadémistaként bizonyára igen aktív diákéletet élt, 1894-ben többedmagával ő képviselte a nagyváradi jogakadémiát a Kolozsvárott tartott első országos diákkongresszuson.[7] Jogi tanulmányai után - az akkori szokásoknak megfelelően - hosszabb külföldi tanulmányútra ment, majd igazságügyi szolgálatba lépett. 1894 júniusától előbb joggyakornok, majd aljegyző a helyi járásbíróságon, 1898. január 29-én törvényszéki jegyző. 1899-ben megvakult a bal szemére, ettől az időponttól gyakorlatilag csak az
- 370/371 -
egyik szemét tudta használni egy olyan pályán, amely egyébként is a szem erős terhelésével járt.[8] 1899. április 18-án albírói kinevezést kapott a nagyváradi királyi törvényszéken,[9] és még abban az évben részt vett a nagyváradi Jogászegylet megalakításában, amelynek első pénztárosa lett.[10] Az ő feladata volt az egylet ülésein elhangzott előadások sajtó alá rendezése és kiadás körüli teendők elvégzése,[11] ami bizonyára jó előtanulmány volt későbbi sajtóügyészi tevékenységéhez. Ebben az időben már választmányi tagja volt a "Biharvármegyei és Nagyváradi Régészeti és Történelmi Egylet"-nek is, ahová történelmi érdeklődése vezérelte.[12] A bűnvádi perrendtartás hatálybalépése - 1900. január 1. - után albíróként és előadóként a nagyváradi törvényszék vádtanácsába nyert beosztást,[13] így közvetlen tapasztalatokat szerzett a helyi ügyészség munkájáról, hisz a vádtanács döntött az ügyészség vádiratainak tárgyalásra alkalmasságáról. 1901. szeptember 16-án áthelyezték a nagyváradi királyi ügyészségre, és alügyésszé nevezték ki.[14]
Hivatásváltását később azzal magyarázta, hogy a természete és vérmérséklete vitte az ügyészi pályára, ahol "az ügyesen szónokló, mozgékony, biztos fellépésű fiatal jogászembereket" keresték. Magyarország igazságszolgáltatásának történelmében ez az időszak - egészen az első világháborúig - az esküdtszéki bíráskodás rövid korszaka. Baróthynak tetszett az esküdtszéki rendszer, vonzotta az esküdtekkel - akiket a polgári lelkiismeret képviselőinek nevezett - végzett ügyészi munka. Szavai szerint "ezek a nehéz, sokszor igen izgalmas tárgyalások megkövetelték, de ki is fejlesztették az emberben a vitakészséget, a gyors áttekintést, a dialektikus mérlegelés képességét, az érvek és ellenérvek merész csoportosításának művészetét".[15] Baróthynak olyannyira jó véleménye volt az esküdtszéki bíráskodásról, hogy évtizedekkel később egy nagy cikkben mutatta be, amelyben azt is leírta, hogy az akkori koronaügyész - Vargha Ferenc - véleményével szemben ő híve az intézménynek.[16] Az esküdtszéki bíráskodással kapcsolatosan Baróthyról még az is tudható, hogy mikor lépett fel először az esküdtszék előtt: 1901. október 26-án egy emberölési ügyben - a féltékeny vádlott nem tudta elviselni, hogy a sértett az ő élettársa laza erkölcseivel dicsekszik - képviselte a vádat. Az ügyben Baróthy "remek, érvekben gazdag, színes beszédével nagy hatást keltett a szép számú jogász közönség körében, amely főképpen az ő meghallgatására gyűlt össze".[17] A tudósítás szövegéből arra lehet következtetni, hogy a nagyváradi jogász családból származó Baróthyra helyben már akkor is nagy jövőre számító jogászként tekintettek.
A megelőlegezett bizalmat a következő években meg is szolgálta. Nagyvárad fontos ipari, kereskedelmi és kulturális központ volt, ugyanakkor a nagyváradi ügyészség illetékességi területén kilenc járásbíróság volt (így például Nagyszalonta és Berettyóújfalu), illetve a környék magyar, román és vegyes lakosságú falvai. A járásbíróságok mellett jellemzően (sokszor ügyvédekből vagy szolgabírókból kinevezett) ügyészségi megbízottak jártak el, de minden járásbíróságnak volt fogháza is, amelyek szintén az ügyészség ellenőrzése alatt álltak; munka volt tehát bőven. Ráadásul a nagyváradi királyi ügyészségen ebben az időben - egészen 1909-ig - a vezető ügyészen kívül a "Tiszti cím- és névtár" adatai szerint csak öt alügyész dolgozott, ezért Baróthy a legváltozatosabb bűncselekményekben járhatott el, amivel komoly tapasztalatokat szerzett jogi és kriminalisztikai téren egyaránt, hisz a vizsgálatokban sokszor személyesen is részt vett. A teljesség igénye nélkül ezek között volt királysértés,[18] betörés,[19] emberölés,[20] szocialista izgatás,[21] sajtó útján elkövetett rágalmazás[22] és súlyos, több halálos áldozatot követelő vasúti szerencsétlenség is. A biharpüspöki vasúti átjárónál 1902. április 29-én történt lovaskocsi és vonat ütközés helyszínére Baróthy ki is szállt[23] ugyanúgy, ahogy egy szexuális erőszakot követő gyilkosság[24] vagy a véres dobresti lázongás - ahol az adószedés miatt felháborodott román nemzetiségű parasztok a helyi csendőrök ellen fordultak, kettőt közülük majdnem agyonverve - helyszínére is.[25]
Ebben az időszakban az ügyészség megítélésére is kiható tragédia árnyékolta be a nagyváradi ügyészség életét. Nagy Géza vezető ügyész 1905. május 19-én az ügyészség épületében lőtte főbe magát, miután értesült arról, hogy egy számvizsgáló érkezik a hivatalába Budapestről. A vezető ügyész nem látott más kiutat, mert mint kiderült, kártyaszenvedélye miatt majdnem negyvenezer koronát sikkasztott az ügyészség pénztárából.[26] Az öngyilkosság oka valószínűleg közrejátszott abban, hogy meg sem próbálták helyi szakemberrel pótolni, utódját, a lugosi ügyészség korábbi vezetőjét, Virágh Bélát pályázat mellőzésével nevezték ki.[27] Virágh - aki Nagy több egyéb gyanús ügyletére is fényt derített - azonban még
- 371/372 -
három évet sem töltött Nagyváradon, 1908. január 20-án elnyerte a fehértemplomi királyi törvényszék elnöki tisztét. Ezzel megnyílt az út Baróthy előtt, akit 1908. február 22-én ügyésszé neveztek ki, és ő lett a nagyváradi ügyészség új vezetője.[28] Nagyváradon ez a pozíció nemcsak jogi szaktudást, tapasztalatot, de a speciális helyi viszonyok ismeretét és diplomáciai érzéket is megkövetelt, így Baróthy ideális választásnak bizonyult. A város püspöki székhely, ugyanakkor az egyik legnagyobb létszámú zsidó közösség is itt volt Magyarországon. Baróthynak a munkája során együtt kellett működnie a zsidó származású Gerő Ármin rendőrfőkapitánnyal és a tiszaeszlári vérvád vizsgálóbírájából nagyváradi királyi törvényszéki elnökké lett Bary Józseffel egyaránt. Azonban neki egyáltalán nem okozott nehézséget a "multikulturalizmus", általános közmegelégedésre látta el hivatalát. Mint a nagyváradi aranyifjúság egykori vezéralakja, aki Ady Endrével együtt szervezett bált,[29] sohasem nősült meg, "könnyű bor és andalító szivarfüst mellett élvezte az éjszakát", barátaival, Szemes Ferenc banktisztviselővel és Révész Jenő törvényszéki bíróval alkotott triászuk szinte állandó kelléke volt a nagyváradi korzónak és a kávéházaknak.[30] A boldog békeidőkben délelőtt 11 óra előtt ritkán látta belülről hivatali szobáját, mégis sokat dolgozott, a munkája mellett tagja volt a helyi Gyermektanulmányi Társaság választmányának, a jogakadémia államvizsga-bizottságának, a város törvényhatósági bizottságának, sőt a színházügyi bizottságnak is, ahol egyszer azért interpellálta a színház igazgatóját, mert kihagytak egy részletet Szomory Dezső éppen futó darabjából.[31] Ezekben az években egyébként Baróthynak olyan kollégái és beosztottjai voltak, mint Váry Albert, aki alügyészként szintén a nagyváradi ügyészségen kezdte a pályafutását, vagy Kármán Elemér neves jogi és kriminalisztikai szakíró és későbbi kriminálpszichológus, aki Nagyváradon a helyi csendőrségi iskola tanárával, Soltész Imre csendőr főhadnaggyal közösen írta meg a magyar kriminalisztika egyik alapművét.[32]
Az akkori büntetéskiszabási elvek miatt Baróthy azonban megtanulta azt is, hogy az ügyészi hivatás néha nagyon kemény tud lenni, és megtapasztalta - ahogy akkoriban minden igazán jó ügyész, akit ilyen ügyek közelébe engedtek - azt a lelkiismereti válságot, amelyre igaz, már nyugdíjasként, de nyilvánosan sem félt visszaemlékezni. Ehhez tudni kell, hogy az előre kitervelt emberölés ("gyilkosság") miatt elviekben kizárólag halálbüntetés volt kiszabható, ugyanakkor a jogerősen kiszabott halálbüntetések közül csak nagyon keveset hajtottak végre, a király a kegyelemre ajánlott gyilkosok esetében a halálbüntetést legtöbbször életfogytiglani fegyházbüntetésre változtatta át. Magyarországon ebben az időszakban a halálbüntetés valójában kivételes büntetési nem volt, 1895-1899 között polgári (tehát nem katonai) bíróság egyáltalán nem is szabott ki halálos ítéletet, 1900 és 1918 között pedig összesen 22 volt a kivégzettek száma.[33] Még érdekesebb adat, hogy 1904 és 1908 között 240 gyilkos közül csak egyet akasztottak fel, de 1909 és 1913 között is csak kettő kapott Bali Mihály állami ítéletvégrehajtótól hóhérkötelet.[34] Baróthy név és ügy megjelölése nélküli visszaemlékezése szerint Nagyváradon egy halálra ítélt vádlott ügyében kellett állást foglalnia arról, hogy az elítélt méltó-e a kegyelemre, ami pályájának "legnagyobb lelki válságát okozta". Az újságíró kérdésére azt válaszolta, hogy arra már nem emlékszik, milyen indítványt tett, de az elítélt kegyelmet kapott.[35] A konkrét ügy nagy valószínűséggel beazonosítható, Sipos Bálint juhász, a "kegyetlen jákóhódosi gyilkos" előbb szeretőjének öreg férjét lőtte agyon, majd egy ismerőse kérésére annak beteg feleségét mérgezte meg, de az ügy nyomozása során az is felmerült, hogy nem sokkal korábban elhalt feleségét szintén ő tette el láb alól. Sipost a nagyváradi törvényszék 1911. december 12-én halálra ítélte,[36] a király azonban 1912 júniusában megkegyelmezett neki, amit az eljáró bíró és Baróthy jelenlétében hirdettek ki az elítéltnek.[37] Baróthy nagyváradi tevékenysége alatt egyébként Siposon kívül még három gyilkos kapott kegyelmet az uralkodótól - két útonálló rablógyilkos cigány[38] és egy férjgyilkos asszony[39] - ezekben az ügyekben azonban nem Baróthy képviselte a vádat.
Baróthy egyébként is humánusan viselkedett a rabokkal, vezetővé kinevezése után például állítólag azonnal feliratot intézett az igazságügyi miniszterhez, feltárva a nagyváradi ügyészségi fogházban uralkodó áldatlan állapotokat, és kevés sikerrel, de kérte a központi kormányzat segítségét.[40] Ha az elhelyezésen nem is, de a fogvatartottak ellátásán, fizikai és mentális állapotán bizonyára segített Baróthynak az az ötlete, amely nyomán tízholdas konyhakertészet létesült a város által biztosított földterületen, ahol a rabok képzett konyhakertész segítségével termeszthettek saját maguk számára zöldséget.[41] Ilyen és hasonló megoldásokat akkoriban az országban egyébként
- 372/373 -
több rabsegélyező egylet is szorgalmazott, Baróthy azonban miniszteri és városi engedéllyel meg is valósította. "A jó ügyész sohasem haragszik a vádlottra" - mondta sok évvel később, amit ezekkel az intézkedéseivel már nagyváradi évei alatt bebizonyított.[42]
Baróthy személyiségéből eredően jó kapcsolatot tartott az újságírókkal is, egyébként hivatalból is sokat kellett foglalkoznia velük, mert a sajtóellenőrzés hagyományos ügyészi hatáskör volt. A sajtó útján elkövetett bűncselekmények meglepően sok munkát adtak az ügyészeknek, hiszen a sajtóellenőrzés szempontjából Bihar, Arad és Békés vármegyék is a nagyváradi ügyészség illetékessége alá tartoztak. Ráadásul az addig 1848-as alapokon nyugvó liberális szabályozás a munkásmozgalom és a tömegsajtó megjelenésével a háború felé sodródó országban a kormány számára egyre inkább tehertétellé vált, ezért közvetlenül az első világháború előtt új sajtótörvényt - 1914. évi XIV. törvénycikk - fogadtak el, mely 1914. március 28-án lépett hatályba. Ez jelentősen korlátozta ugyan a sajtószabadságot, Baróthy azonban barátságos gesztust tett a nagyváradi újságírók felé, mert pár nappal a törvény hatálybalépése után egy számukra összehívott értekezleten "proaktív" módon magyarázta el annak rendelkezéseit, amire az országosan sajtóban is többen felfigyeltek és pozitívan értékeltek, mondván inkább előre figyelmeztesse őket egy ügyész, mintsem utólag megvádolják őket.[43]
Az első világháború kitörésekor már 42 éves Baróthy a háborúban nem vett részt. A háború egy új, a közvéleményt rendkívül irritáló bűncselekménytípust is hozott, amelyet a háborús beszállítók, kereskedők követtek el rossz minőségű termékeknek a hadsereg részére - többnyire vesztegetéssel - történő eladásával. A kormányzat erre a nem kívánatos jelenségre az 1915. június 17-én kihirdetett 1915. évi XIX. törvénycikkel reagált, amely a hadviselés érdekei ellen elkövetett bűncselekmények, különösen a hadi szállítások körül elkövetett visszaélések megtorlásáról szólt. A törvény és az annak nyomán kiadott igazságügyi miniszteri rendelet - visszautalva az 1912. évi LXIII. törvénycikkre[44] - több bűncselekmény esetére is lehetővé tette a gyorsított bűnvádi eljárás lefolytatását. Nagyváradon a Budapestről érkezett detektívek nyomozása eredményeképpen több ilyen nagy ügy is indult - a város katonai központ is volt - az 1915. december 8-án főügyész-helyettessé kinevezett[45] Baróthy közreműködésével. Az ő rendeletére került előzetes letartóztatásba a város egyik leggazdagabb embere, egyben az ortodox izraelita hitközség elnöke, Ullmann Sándor, aki ráadásul ugyanúgy tagja volt a város törvényhatósági bizottságának, mint Baróthy. A vád szerint Ullmann és társai tudva arról, hogy az általuk eladott élelmiszer romlott, mégis kiszállítatták azt a frontra, amitől több katona súlyosan megbetegedett. A szövevényes, számos mellékszálon is futó ügy végül több évig elhúzódott, majd 1918 nyarán teljes felmentéssel végződött, miután főnöke - a nagyváradi főügyész - visszavonta Baróthynak a korábbi felmentés miatt bejelentett semmisségi panaszát.[46] A Monarchia összeomlása után 1918. december elején Baróthy megjelent az igazságügyi dolgozók, ügyészek, bírák szabad szervezetének (szakszervezet) nagyváradi alakuló gyűlésén, ahol a bírói és ügyészi jogállás teljes szétválasztása, külön bírói státusz megteremtése és a fizetésrendezés mellett szólalt fel, továbbá követelte, hogy a bírák és ügyészek is politizálhassanak.[47] Ez utóbbi követelését valószínű, hogy a pillanatnyi politikai helyzet motiválta, és biztos, hogy a helyi magyar érdekek érvényesítését szolgálta volna. Kiváltója a románok 1918. december 1-jei gyulafehérvári nyilatkozata lehetett, amely kimondta a Bánság, Partium és Erdély, valamint Máramaros egyesülését a Román Királysággal. Ez azonban akkor még egyáltalán nem volt kőbe vésve, a román reguláris csapatok például csak 1919 áprilisában vonultak be Nagyváradra.
Baróthy ezután még egy ideig hivatalban volt, majd a nagyszebeni román kormányzótanács úgy próbálta eltávolítani, hogy 1919 szeptemberében bírává nevezték ki a marosvásárhelyi ítélőtáblához.[48] Ezt az állását nem foglalta el. Személyi anyagából tudható, hogy kérte áthelyezését Budapestre, amelyet az igazságügyi miniszter 1920. május 31-én teljesített, és a budapesti királyi ügyészségre osztotta be. Baróthy 1920. június legelején több menekült ügyész és bíró társaságában érkezett vonattal a fővárosba, amelyről a sajtó is beszámolt,[49] majd június 19-én jelentkezett munkára régi alügyész kollégájánál, majd beosztottjánál, Váry Albertnél, a Budapesti Királyi Ügyészség akkori vezetőjénél. Ebben az időszakban már folytak a királyi ügyészség tagjainak 1918-19-es tevékenységét vizsgáló eljárások, amelyek alapjául akár a bírói és ügyészi szakszervezetbe való belépés ténye is szolgálhatott.[50] Baróthyt azonban a saját nyilatkozata alapján igazoltnak tekintették, mivel "az oláh uralom alatt teljesített hivatali működését és magatartását illetően olyan adat, amely akár hazafias érzület, akár a hivatali kötelességteljesítés szempontjából kifogásolható volna, nem merült fel". A Halász Lajos akkori budapesti főügyész, későbbi koronaügyész által aláírt nyilatkozat már Váry Albert 1920. október 25-i leváltása után érkezett meg a királyi ügyészségre, amelynek új vezetője, a Baróthynál csak egy nappal fiatalabb Strache Gusztáv sajtóügyészi munkára osztotta
- 373/374 -
be. 1921. október 21-én névleg a Budapesti Királyi Főügyészségre helyezték át, majd pár nappal később megbízták a budapesti ügyészség sajtóosztályának vezetésével; ebben a beosztásában 1922. augusztus 14-én királyi főügyészi címet kapott. A sajtóosztály vezetését 1930. október 21. napjáig látta el, amikor is Horthy Miklós kormányzó a Budapesti Királyi Ügyészség elnökévé nevezte ki, amely beosztásában megmaradt egészen 1942. december 31-i nyugdíjazásáig.[51]
Baróthy mint a budapesti ügyészség elnöke hivatalból a főváros törvényhatósága (önkormányzata) közigazgatási bizottságának tagja volt. Természetesen itt is "megtalálták", a szintén tag Gál Jenővel, a korszak neves védőügyvédjével, illetve a szociáldemokrata párt frakcióvezetőjével, Peyer Károllyal is voltak pengeváltásai, de mindig magabiztosan és higgadtan érvelve védte meg az álláspontját. Gál Jenő egy felszólalására egyszer azt is kifejtette, hogy maga sem ért egyet a gyanúsítottak éjszaka történő kihallgatásával, azokat a "végletekig kerülni kell", de vannak olyan szituációk egy nyomozásban, amikor az elkerülhetetlen.[52] Ezekből a vitákból kiderült az is, hogy Baróthy híve lett volna az állami rendőrségtől teljesen elkülönülő, az ügyészség alárendeltségében működő speciális bűnügyi rendőrségi szervezetnek,[53] amit egyébként éves jelentéseiben a királyi főügyészség vezetője felé hivatalosan is képviselt.[54] Peyer Károllyal 1938-ban éles vitája volt a bizottságban a zsidók ellen terjesztett - nagy valószínűséggel éppen nem is Magyarországon készülő - röplapok ügyében, aki felhívta a törvény betartatására. Baróthy kénytelen volt a szociáldemokrata politikusnak megmagyarázni egyrészt hatáskörének hiányát - a röplapok alkalmi kiadványok lévén nem tartoztak a sajtórendészeti ügyészi ellenőrzés alá, az utcai terjesztés engedélyezése sem ügyészi hatáskör volt -, másrészt azt, hogy egy folyamatban lévő konkrét bűnügy kapcsán nem áll módjában az újságokból tájékozódó politikust felvilágosítani, mert az a közigazgatási és az igazságszolgáltatási hatáskörök összezavarását eredményezné. Kiemelte azt is, hogy ő nem politikus, és Peyernek megvannak azok a fórumai, ahol a kérdést politikai szempontból megvitathatja.[55]
Ahogy kortársai, úgy az utókor is szereti Baróthyt a Horthy-korszak főcenzoraként beállítani, amiben van is igazság, hisz majdnem tíz évig vezette a budapesti ügyészség sajtóosztályát, és később ügyészségi elnökként is rajta tartotta a szemét az osztályon. A felületes ítészek elfeledkeznek azonban arról a tényről, hogy a korszak nagyobb részében nem volt előzetes cenzúra Magyarországon. Az első világháború miatt bevezetett előzetes cenzúrát ugyanis 1921. december 10-én a 10.501/1921 M.E. számú rendelet megszüntette, ahogy arra Baróthy 1921. december 19-én kelt külön hirdetményében fel is hívta az érdekeltek figyelmét.[56] Ezzel visszaállt az 1914-es sajtótörvény szerinti szabályozás, tehát a napi és hetilapok, folyóiratok, könyvek anyagát kinyomtatás előtt nem kellett bemutatni, azonban ezekből a megjelenés napján egy példányt sajtórendészeti ellenőrzés céljából a területileg illetékes ügyészségen le kellett adni. Az ügyészi jóváhagyás hallgatólagos volt, ami egyet jelentett a nem intézkedéssel. Az ügyész - utólag - akkor intézkedett, ha a fennálló társadalmi rendre nézve általa veszélyesnek ítélt művel találkozott. Ez magában foglalhatott vallásellenességet és pornográfiát is, de leginkább a rendszer erőszakos vagy radikális eszközökkel való megváltoztatásának akár kimondatlan szándékát kérték számon az ügyészek a szerzőkön és a kiadókon. Ehhez jogi hátteret a büntető törvénykönyvön kívül az állami és a társadalmi rend hatályosabb védelméről szóló 1921. évi III. törvénycikk biztosított, az ügyészi intézkedés pedig lehetett egyszerű elkobzás, de akár a konkrét személyekkel szemben megindított büntetőeljárás is. Ugyanakkor az ilyen eljárások minden lényeges mozzanatáról jelentést kellett tenni az igazságügyi minisztériumnak és az ügyész a minisztérium ügyben adott utasításait köteles volt végrehajtani. A sajtórendészeti ellenőrzés ügyészi hatáskörét azonban nem szabad kiragadni abból a történelmi kontextusból, amely a világháború, a forradalom, a kommün, a vörös és fehérterror után a biztonságot és a rendet mindennél többre becsülte. Baróthy - aki egész ügyészi pályafutása alatt azt képviselte, hogy "az ügyész a kormány bizalmi tényezője"[57] - ennek megfelelően, törvényesen járt el. Ahogy Antal István - aki több miniszteri pozíciót is betöltött a Horthy-korszakban - később jellemezte őt: "liberális Ferenc József-i szellemű dzsentri, ki ugyan utálta személy szerint Horthyt, de a jogrendnek azért állhatatos őrzője volt, s ha kellett, drákói szigorúsággal csapott le a »felforgatókra«".[58] Ez a "drákói szigor" olyan magyar költőóriásokra is lecsapott - törvényesen, túlzásból vagy ügyészi tévedésből - mint például József Attila vagy Radnóti Miklós, de ezt a képet talán árnyalja, ha tudjuk, a nyilas Szálasi Ferenc ellen 1937-38-ban öt sajtóper indult.[59] Ugyanakkor Kodolányi János egy visszaemlékezéséből az is tudható, hogy Ugron Gábor, az Írók Gazdasági Egyesületének elnöke sokszor az inkriminált, többnyire fiatal és baloldali írókat magával cipelve jelentkezett be Baróthyhoz, kérve őt a vád elejtésére, felfüggesztett
- 374/375 -
büntetés indítványozására vagy a fellebbezés visszavonására, amit Kodolányi egyik ügyében ő meg is tett.[60]
Sokkal jellemzőbb azonban Baróthy "cenzori", de leginkább ügyészi mentalitására, ahogy az akkor már világhírű szovjet/orosz író, Mihail Solohov "A csendes Don" című regényének magyar kiadása körül kialakult botrányt kezelte. A regényt 1935-től kötetenként adták ki Magyarországon, a harmadik kötetet 1941-ben, a köteteket együtt és külön-külön is meg lehetett vásárolni. 1941-ben a háború miatt - érthető módon - már ismét volt előzetes cenzúra Magyarországon, a mű kiadását azonban a Baróthy vezette budapesti ügyészség előzetesen engedélyezte. A honvéd vezérkar főnöke, Szombathely Ferenc vezérezredes emiatt 1942. május 2-án kelt átiratot intézett az igazságügyi miniszterhez, amelyben - idézetekkel alátámasztva - többek között kifejtette, hogy a mű forgalomban tartása honvédelmi szempontból aggályos, mert az kommunista propagandát tartalmaz, és kérte annak megfontolását, hogy a könyvet a forgalomból vonják ki. Radocsay László igazságügyi miniszter a budapesti királyi főügyészségen keresztül kérte Baróthyt álláspontjának (beleértve az esetleges büntetőjogi felelősség kérdését is) kifejtésére. Ő 1942. augusztus 1-jén - az 1942-es nagy német nyári offenzíva legnagyobb sikerei idején - válaszolt, és kifejtette, hogy a mű "irodalmi értékű realista regény", amelyből az idézetekkel alátámasztott, a vezérkari főnök által kifogásolt gondolatok valóban kiolvashatók. Azonban Baróthy szerint a könyv "csak egységesen elbírálható", az idézetek célzatosan vannak kivonatolva és csoportosítva, és ilyen "célzatos csoportosítás hazai szerzők, sőt hazánk nagyjainak műveiből vagy akár a Szentírásból is lehetséges", ezért "az esetleg megindítandó bűnvádi eljárás, az előzetes lefoglalás vagy sajtójogi felelősségre vonás (...) eredményre nem vezetne". Baróthy igazoló jelentése nem csak jogi és logikai szempontból volt helyes, de a Szentírásra hivatkozással rendkívül frappáns, már-már szemtelen választ adott felettesein keresztül a munkájába kívülről beavatkozni szándékozó nagyhatalmú katonatisztnek. Az i-re a pontot végül azzal tette fel, hogy a jelentése végén közölte; a könyvet egyébként (a fasiszta) Olaszországban is kiadták,[61] így Solohov regénye maradhatott a könyvesboltokban. Már a háborús cenzúra bevezetése után Baróthy részt vett a magyar írók lillafüredi értekezletén is, ahol 1942. november 22-i felszólalásában elmondta, hogy addig abban az évben a nem időszaki lapokat illetően (elsősorban idetartoztak a könyvek és a folyóiratok, a napilapok időszaki kiadványnak számítottak) 9246 nyomtatványt mutattak be cenzúrára a budapesti ügyészségen, és ezekből összesen három olyan szépirodalmi mű akadt, amelynek az ügyészség nem engedélyezte a megjelenését. Ezen kívül 55 műből húzott ki valamit az eljáró ügyész, amivel egyébként Baróthy elvi alapon nem értett egyet, mert álláspontja szerint ez nem tartozott az ügyész hatáskörébe. Véleménye szerint az ügyész hatásköre és felelőssége az engedély megadása vagy a megjelenés tiltása, ugyanakkor nem nyúlhat bele a szerzői műbe.[62]
Baróthy 1930. október 21-i kinevezése a Budapesti Királyi Ügyészség élére a nagy gazdasági világválság kellős közepén történt. A válság természetesen kihatott a bűnözési helyzetre, a bűnügyi statisztikák romlottak, súlyos bűncselekmények, így több halálos áldozatot követelő bankrablás és súlyos emberölések is történtek a fővárosban. A Monarchia gyakorlatával szakítva a halálos ítéleteket általában végre is hajtották. Az egyszerű köztörvényes bűncselekmények mellett megjelentek a politikai radikalizmus miatti bűncselekmények is; az állam büntetőjogi védelme egyre nagyobb szerepet kapott az ügyészség munkájában, amelynek oroszlánrésze a budapesti ügyészekre hárult. Ezek közül az ügyek közül is kiemelkedett az 1932-es ún. Sallai-Fürst-ügy, amelyet a biatorbágyi vasúti merénylet miatt - az első világháború után - ismételten hatályba léptetett rögtönbíráskodási (statáriális) eljárás szabályai alapján folytattak le, az igazságügyi minisztérium IV. (büntetőjogi) osztályának kifejezett utasítására. Ez ellen Baróthy aligha tiltakozott, hisz Sallai 1919-ben Korvin Ottó helyettese volt, aki Moszkvából illegálisan tért haza, így a büntetőeljárás megindítása teljesen indokolt volt. Az illegális kommunista párt szervezőit a Töreky Géza által vezetett bírói tanács halálos ítélete után azonnal kivégezték. Az ügyben eljáró védők a per alatt végig vitatták, hogy Sallaiék ügyében a statáriális eljárás szabályai alkalmazhatók, a háború után pedig a kommunista legfőbb államügyész, Domokos József két - hibás jogi érvelésen alapuló és rendkívül elfogult - könyvet is kiadott, amelyben azt állította, hogy a Sallaiékkal szemben lefolytatott eljárás az akkori szabályok szerint is törvénytelen volt.[63] Ez sajnos a mai napig vita tárgya,[64] mert nem tudja mindenki értelmezni azt, hogy a rögtönbíráskodásról szóló rendelet több szakaszában is leírt "haladéktalanság" követelményének az eljárásban miként kellett érvényesülnie. Anélkül, hogy ebben a kérdésben a részletekre is kiterjedően állást foglalnánk, tényként leszögezhető, hogy közvetlenül a háború után az ügyben szereplő bírói tanács elérhető tagjait és a vádat képviselő Széchy István ügyészt is bíróság elé állították, és elítélték, amit csak a rendszerváltás után a Legfelsőbb Bíróság Büntető Iroda Eln. Tan. B. törv. 1491/1992/3. számú ítélete tett semmissé, kimondva az ügyben eljáró jogászok elítélésének törvénytelen-
- 375/376 -
ségét. Ebből az következik, hogy a Sallai-Fürst-ügy 1932-es lefolytatására törvényesen került sor, ahogy azt Kahler Frigyes és Zinner Tibor kiváló tanulmánya már rég bebizonyította.[65] Sallai és Fürst statáriális bíróság elé állítása, halálra ítélése és kivégzése tehát törvényes volt. Más kérdés, hogy az 1945-ös ügyben tanúként hallgatták ki Baróthyt, aki vallomásában azt állította, hogy az ítélet kihirdetése után személyesen, telefonon keresztül próbálta Zsitvay Tibor igazságügyi minisztert a kivégzések elhalasztására rávenni, azzal, hogy a védők kegyelmi kérvényt nyújtanak be az államfőhöz, de nem járt sikerrel, utasították a kivégzés két órán belüli végrehajtására (a kivégzés megszervezése ügyészségi hatáskör volt). Baróthy ezen vallomását az ügyben eljáró ügyész is megerősítette, Zsitvay - aki vádlottja volt az 1945-ös ügynek - azonban ezt tagadta, mondván, ő nem beszélt Baróthyval, az ügyészségi elnök bizonyára összekeverte őt 1939-ben elhunyt fivérével, Zsitvay Gézával, és erre tanúkat is állított.[66]
A történet megértéséhez fontos tudni, hogy a rögtönbíráskodási eljárást szabályozó 9.550/1915. I.M. E. számú rendelet 40. §-a alapján, ha a halálos ítélet után a kegyelmi tanáccsá alakuló bírói tanács az elítéltet nem tartotta méltónak a kegyelemre, akkor a kegyelmi kérvényt nem kellett az igazságügyi miniszteren keresztül felterjesztenie az államfőhöz, és a kivégzést "rendszerint két órán belül" végre kellett hajtani. Ez nem azt jelentette, hogy kegyelmi kérvényt más módon nem lehetett benyújtani - hisz az államfő kegyelmi jogkörét ily módon nem lehet korlátozni - csak azt, hogy a kegyelmi kérvény benyújtásának nem volt halasztó hatálya.[67] Miután a kegyelmi tanács nem ajánlotta kegyelemre az elítélteket, a péntek délután két óra körül befejezett tárgyalás után a védők versenyt futottak az idővel, amihez bizonyítható módon egyébként az ügyben eljáró ügyész, Széchy István is segítséget nyújtott. Az ügyész, akinek a tárgyalás után bizonyára egyébként is jelentenie kellett, Szőke Sándor és Lengyel Zoltán védőkkel együtt kereste fel Baróthyt. Ő kezdetben a jogszabályra hivatkozással elzárkózott attól, hogy intézkedjen, majd azt mondta, hogy telefonál az igazságügyi miniszternek, és ha ő engedélyezi, akkor átveszi a kegyelmi kérvényeket. Ez után telefonált Baróthy a visegrádi otthonában tartózkodó Zsitvaynak - az ügyben eljáró ügyész jelenlétében, aki hallotta, hogy Baróthy "kegyelmes urazza" a vonal másik végén lévő személyt -, aki azonban elzárkózott a kérés teljesítésétől. Zsitvay állítólag szemrehányást is tett neki, ami után Baróthy azt mondta Széchynek; "orrot kaptam a minisztertől", és azt javasolta, hogy a védők forduljanak közvetlenül a kabinetirodához.[68] Ezután történhetett az, amit egyébként a sajtó is megírt, hogy a védők táviratot intéztek Horthy Miklós kormányzóhoz, és kérték védenceik kegyelemben részesítését.[69] A remélt kegyelem azonban nem érkezett meg, az elítélteket délután negyed öt körüli kezdéssel a Gyűjtőfogház udvarán felakasztották. Az ügyben eljáró jogászok ellen indított 1945-ös eljárásban egyedül Széchy István ügyészt mentették fel, de a legfőbb államügyész perújítási indítványa után 1953. június 14-én őt is elítélték emberek törvénytelen kivégzésével elkövetett háborús bűncselekmény miatt. A Sallai-Fürst-ügy tragikus epizódja ad valódi értelmet Baróthy 1943-as interjújában a halálra ítéltek kegyelemre ajánlásáról szóló - még nagyváradi főnökétől hallott - mondatának: "Fiam, ez már tisztán a lelkiismereted dolga".[70]
Baróthy nagyváradiként természetes támogatója volt a Horthy-korszak revizionista törekvéseinek. 1920-ban alig pár nappal Budapestre érkezése után a menekült nagyváradiak gyűlésén társaival együtt megalakította Nagyvárad város törvényhatóságát, amelynek még a török időkből vett hagyomány szerint egyik követe lett.[71] Számos társadalmi és más tisztsége mellett - a Jászópremontrei Iskolák Baráti Szövetségének választmányi tagja, a Pátria Magyar Írók, Hírlapírók és Művészek Klubjának igazgatósági tagja volt, nyugdíjba menetele után pedig tagja lett a Magyar Vígszínház Rt. igazgatóságának - a Biharmegyeiek és Nagyváradiak Szövetsége nevű szervezet alelnöke is volt. A második bécsi döntés után Magyarországhoz visszatért Nagyváradon ismét törvényhatósági tag lett.[72] Utolsó munkanapján, 1942. december 30-án két oldalas, szép levélben búcsúzott el munkatársaitól, büszkén említve meg, hogy 48 év 6 hónapot és 1 napot töltött a magyar igazságügy szolgálatában.[73] Pár nappal később Horthy Miklós kormányzó a Magyar Érdemrend középkeresztjével tüntette ki,[74] de talán ennél is nagyobb elismerés volt, hogy már jóval korábban a nála idősebbek is "Pali bácsi"-ként szólították.[75] Magánéletében idősebb korában is megmaradt bohém, társaságkedvelő, adomázó úrnak, baráti köréhez olyan személyek tartoztak, mint például Timkó Zoltán, a későbbi koronaügyész,[76] vagy Minnich Károly orvos, a kor neves törvényszéki szakértője, a Bonctani Intézet vezetője, akikkel sokszor ebédelt
- 376/377 -
együtt a Magyar Világ étteremben.[77] Mikor nyugdíjba vonulása miatt a fővárosi törvényhatóság közigazgatási bizottságából is kivált, Peyer Károly, a szociáldemokrata frakció vezetője ezt mondta róla; "(...) sajnálom, hogy Baróthy Pál ügyészségi elnök úr őméltósága körünkből kivált. Alkalmunk volt az évek hosszú során át megismerni ténykedését. Talán furcsán hangzik, de meg kell mondanunk távozása alkalmából, hogy az ügyészségi elnök úrban mindig az embert láttuk, aki ügyészi teendőit mindenkor az emberiség és a humanizmus szempontjából végezte, az igazságot kereste és a törvényt nem rideg betűjében, hanem a humanizmus szellemében hajtotta végre."[78]
Baróthy a második világháborús budapesti ostromot az V. kerület, Aulich utca 8. szám alatti lakásában vészelhette át, ahol egészen 1950 nyaráig lakott, majd Halász Zsigmond kúriai bíró özvegyénél élt albérletben a XIII. kerület Sallai Imre utca 8. szám alatt. A Sallai-Fürst-ügy eredeti jogász szereplői ellen indult eljárásban ugyan kihallgatták, de ügyészségi vezetői tevékenysége miatt vele szemben nem tudtak fellépni. A hatalom azonban nem felejtett. 1951. július 12-én elrendelték az addigra a másik szemére is majdnem teljesen megvakult, jobb fülére süket 79 éves nyugalmazott főügyész kitelepítését Mezőtárkány községbe,[79] ahonnan csak nem sokkal a halála előtt költözhetett vissza Alsógödre. 1955. december 11-én hunyt el egy budapesti kórházban. A Vakok Állami Intézete temettette el, Újpesten, a Megyeri úti temetőben nyugszik.
Baróthy Pál pályaképe a jogszabályokhoz következetesen ragaszkodó szakember példáját rajzolja ki, aki egy számára egyébként megfelelő, alapvetően autoriter politikai közegben fejtette ki tevékenységét. Működését a fennálló jogrend keretein belüli mozgás jellemezte, amely egyszerre jelentett korlátozott cselekvési szabadságot és felelősséget. Baróthy alakja így jól szemlélteti azt a dilemmát, amellyel a Horthy-korszak ügyészi elitjének számos tagja szembesült: miként lehetett a jog formalizált eszközeivel érvényt szerezni az állami rend védelmének anélkül, hogy az egyéni lelkiismeret teljesen háttérbe szorult volna. Defende legem, et lex te defendet.[80] Baróthynak az életútjának végén kellett rájönnie arra, hogy ennek az érvényesülésére nincs garancia. ■
JEGYZETEK
[1] Váryról bővebben: Nánási László: A jogrend szolgálatában: Váry Albert élete és működése (1875-1953). Budapest, Legfőbb Ügyészség, 2015.
[2] Strachéról bővebben: Ibolya Tibor: "Mindig csak a magyar állam érdekeit tartottuk szem előtt" Strache Gusztáv főügyész portréja. Magyar Jog, 2025. (9), 559-565. DOI: https://doi.org/10.59851/mj.72.09.3
[3] Id. Baróthy Pál gyászjelentése, https://dspace.oszk.hu/handle/20.500.12346/333666#
[4] Kupán Árpád: Nagyvárad nagy változásának vezéregyéniségei. Nagyvárad, Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság, 2012. 196.
[5] Fővárosi Lapok, 1875. december 24. 1332. A kanonokot a vésztörvényszék halálra ítélte, de Horváth Mihály csanádi püspök közbenjárására az ügyét végül rendes bíróság elé utalták, amely a szabadságharc bukása miatt az eljárást nem fejezte be.
[6] A történet az egykori egyetemista társ olvasói leveléből ismerhető. Szabadság, 1903. augusztus 13.
[7] Kolozsvár, 1894. március 17.
[8] 1932-ben a bal szemét el is kellett távolítani, üvegszemmel pótolták.
[9] HU BFL VII.18.a.4.A.1. Baróthy Pál személyi dossziéja.
[10] Szabadság, 1899. december 10.
[11] A Jog, 1905. január 7.
[12] Karácsonyi János (szerk.): A Biharvármegyei és Nagyváradi Régészeti és Történelmi Egylet Évkönyve 1896-1897. Nagyvárad, Láng József nyomdája, 1897. 64.
[13] Szabadság, 1900. január 2.
[14] HU BFL VII.18.a.4.A.1. Baróthy Pál személyi dossziéja.
[15] Lányi Viktor: Félszázadév az igazságügy szolgálatában. Baróthy Pál beszél múltjáról és az ügyészi hivatásról. Pesti Hírlap, 1943. január 17., 7.
[16] Baróthy Pál: Esküdtszékünk. Pesti Napló, 1928. április 8., 75-76.
[17] Szabadság, 1901. október 27.
[18] Szabadság, 1902. május 18.
[19] Szabadság, 1902. május 18.
[20] Szabadság, 1902. szeptember 23.
[21] Szabadság, 1902. április 24.
[22] Szabadság, 1901. november 6.
[23] Szabadság, 1902. április 29.
[24] Szabadság, 1902. augusztus 26.
[25] Szabadság, 1903. december 23.
[26] Pesti Hírlap, 1905. május 20.
[27] Igazságügyi Közlöny, 1905. június 27.
[28] HU BFL VII.18.a.4.A.1. Baróthy Pál személyi dossziéja.
[29] Szabadság, 1901. február 12. Az "Atléta Bál" nagy siker lett, ahol fellépett Nagy Endre, a magyar kabaré atyja és Fedák Sári, a híres színésznő is.
[30] Nagyvárad, 1943. január 8.
[31] Az Ujság, 1913. április 1.
[32] Kármán Elemér - Soltész Imre: Útmutatás a bűnügyi nyomozás alkalmával követendő eljárásra nézve a m. kir. csendőrség számára. Budapest, Franklin, 1911.
[33] Szöllősy Oszkár: Magyar börtönügy. A büntetések és biztonsági intézkedések végrehajtása. Második, bővített kiadás. Budapest, Révai Testvérek, 1935. 341.
[34] Angyal Pál: A magyar büntetőjog kézikönyve 2. Az ember élete elleni bűncselekmények és a párviadal. Budapest, Athenaeum, 1928. 23.
[35] Lányi: Félszázadév az igazságügy szolgálatában. 7.
[36] Az Ujság, 1911. december 12.
[37] Friss Újság, 1912. június 12.
[38] Magyar Nemzet, 1905. szeptember 20.
[39] Délmagyarország, 1913. november 15.
[40] Népszava, 1908. július 23.
[41] Felvidéki Újság, 1910. március 9.
[42] Lányi: Félszázadév az igazságügy szolgálatában. 7.
[43] Például Szamos, 1914. április 5.
[44] 1912. évi LXIII. törvénycikk a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről.
[45] HU BFL VII.18.a.4.A.1. Baróthy Pál személyi dossziéja.
[46] Magyarország, 1918. július 4.
[47] Az Est, 1918. december 4.
[48] Ellenőr, 1919. szeptember 20. A hír a nagyváradi ítélőtáblát említi, de egy 1943-as cikk szerint valójában Marosvásárhelyről volt szó, jóval messzebb a magyar határtól. Nagyvárad, 1943. január 8.
[49] Új Nemzedék, 1920. június 2.
[50] Nánási László: A magyar királyi ügyészség története 1871-1945. Budapest, Legfőbb Ügyészség, 2011. 229.
[51] HU BFL VII.18.a.4.A.1. Baróthy Pál személyi dossziéja. A korabeli szabályok alapján annak az évnek az utolsó napjáig tartott a munkaviszony, amely évben a munkavállaló betöltötte a 70. életévét.
[52] Fővárosi Közlöny, 1930. július 25.
[53] Fővárosi Közlöny, 1930. december 19.
[54] BFL.XXV.1.a.4367/1945. Krayzell Miklós és társai bűnügye. A Budapesti Királyi Ügyészség jelentése az 1932-es évről.
[55] Fővárosi Közlöny, 1938. március 1.
[56] Budapesti Közlöny, 1922. január 11.
[57] Lányi: Félszázadév az igazságügy szolgálatában. 7.
[58] Tóbiás Áron: Találkozás a kegyelmes úrral. Népszabadság, 1967. szeptember 2. 8-9., 9.
[59] Drócsa Izabella: Szálasi Ferenc sajtóperei 1937-1938 között. Aetas, 2022. (3), 30-55.
[60] Kodolányi János: Utóhang. Emlékezés Móricz Zsigmondra. Dunántúl, 1956. (19-20), 87-98., 88.
[61] Erdődi József: Adatok A csendes Don ellen tervezett 1942. évi akcióról. Filológiai Közlöny, 1960. (1), 91-96., 95.
[62] ÁBTL - 4.1. A-706. Baróthy Pál felszólalása a magyar írók értekezletén.
[63] Domokos József: Kivételes hatalom és rögtönbíráskodás a Horthy uralom alatt. Budapest, Athenaeum, 1946.; Domokos József: "...emlékezz, proletár!" Budapest, Kossuth, 1962.
[64] Drócsa Izabella: Politikusok a vádlottak padján. A két világháború közti rendtörvények dogmatikai elemzése és bírói gyakorlata. Budapest, Pázmány Press, 2023. 310-313.
[65] Kahler Frigyes - Zinner Tibor: Homo homini lupus - avagy a koncepciós ítélkezés jogállami álarcban. Büntetőjogi Tanulmányok, 2014. (15), 7-69.
[66] BFL.XXV.1.a.4367/1945. Krayzell Miklós és társai bűnügye. Zsitvay Tibor vallomása. Zsitvay Géza polgári ügyekkel foglalkozó tanácselnök volt a Curián.
[67] Ezt az álláspontot támasztja alá a 9.550/1915. I.M. E. számú rendelet 40. §-a, amely úgy fogalmaz, hogy "a rögtönítélő bíróság (...) határozatai ellen bárki által benyújtott kegyelmi kérvénynek nincs felfüggesztő hatálya".
[68] BFL.XXV.1.a.4367/1945. Krayzell Miklós és társai bűnügye. Széchy István és Baróthy Pál vallomása.
[69] Kis Újság, 1930. július 30.
[70] Lányi: Félszázadév az igazságügy szolgálatában. 7.
[71] Kis Újság, 1920. augusztus 1.
[72] Nagyvárad, 1941. március 18.
[73] HU BFL VII.18.a.4.A.1. Baróthy Pál személyi dossziéja.
[74] Pesti Hírlap, 1943. január 10.
[75] Film Színház Muzsika, 1942. december 4.
[76] Timkóról bővebben Ibolya Tibor: A szürke eminenciás. Timkó Zoltán koronaügyész portréja. Iustum Aequum Salutare, 2024. (3), 189-200.
[77] A Vilmos császár út (ma Bajcsy-Zsilinszky út) - Alkotmány utca sarkán lévő vendéglő.
[78] Fővárosi Közlöny, 1943. január 29.
[79] ÁBTL - 2.5.6. - I. sorozat - A 00797/1951. Baróthy Pál kitelepítésével kapcsolatos iratok.
[80] "Védd a jogot, és a jog is megvéd téged."
Lábjegyzetek:
[1] A szerző ügyész; címzetes egyetemi tanár, Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar. https://orcid.org/0000-0001-6749-1295.
Visszaugrás
