Kárpáti József írásában a Háttér Társaság kontra Károli Egyetem ügyben hozott másodfokú bírósági határozatot elemzi, amelynek során arra jut, hogy előremutató a döntésnek az a megállapítása, hogy a szexuális orientáció az emberi személyiség lényegi vonása, ugyanakkor az, hogy az ésszerűségi kimentésére hivatkozva viszonylag széles körű lehetőséget ad a diszkrimináció alóli mentesülésre, a döntést alkotmányossági szempontból aggályossá teszi.
"Összességében a Legfelsőbb Bíróság ítélete inkább előremutató jelleg?. A melegjogok tekintetében nagy jelentőség?, hogy leszögezi: a szexuális orientáció az emberi személyiség lényegi vonása, e vonatkozásban pedig utal az egyenlő méltóság eszményére."
A Legfelsőbb Bíróság nyáron ítéletet hozott az első magyar közérdekű antidiszkriminációs igényérvényesítési perként számon tartott Háttér Társaság kontra Károli Egyetem ügyben.[1] Az ítélet számos ponton értelmezi az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvényt (a továbbiakban: antidiszkriminációs törvény), különös tekintettel a közérdekű igényérvényesítés intézményére és a megosztott bizonyítási kötelezettség szabályaira. Habár a felperes a pert elveszítette, az eljárás számos részkérdésben sikeresnek minősíthető.
Az új antidiszkriminációs törvény alapján megindított kereset ténybeli alapja az volt, hogy a Magyarországi Református Egyház által alapított és fenntartott Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának Kari Tanácsa 2003 októberében meghozta és a www.reformatus.hu honlapon 2004 januárjában közzétette A homoszexualitásról című tézisgyűjteményét. A tanulmány elvi éllel tért ki arra, hogy az egyetem miként vélekedik a melegekről és leszbikusokról: "Azok tehát, akik tudatosan ilyen életet folytatnak, nem találhatják helyüket az Isten uralmát és akaratát komolyan vevő emberek körében." Miközben az anyag etikaimorális kérdésként közelít a homoszexualitáshoz, kifejezetten kirekesztő kijelentéseket is megfogalmaz: "Ezért az egyház a Biblia alapján nem helyeselheti a homoszexuális kapcsolatok megáldását, a homoszexuális párok házasságkötését, gyermekvállalását, homoszexuális életet folytató, vagy azt propagáló vallástanárok és lelkészek képzését, szolgálatba állítását, illetve szolgálatban tartását..." A felsőoktatási intézmény grémiuma kijelenti:"...készek vagyunk vállalni a szembenállást a társadalom általános vélekedésével, ha az Isten Igéjéből más meggyőződésre jutottunk..."
A felperes mint kiemelkedően közhasznú, az emberi és állampolgári jogok védelme és a hátrányos helyzetű csoportok esélyegyenlőségének elősegítését céljai közt feltüntető társadalmi szervezet az antidiszkriminációs törvény és a Polgári törvénykönyv több rendelkezése alapján keresetében azt kérte a bíróságtól, állapítsa meg, hogy az alperes A homoszexualitásról című téziseivel megsértette a homoszexuálisok mint társadalmi csoport egyenlő bánásmódhoz való jogát, és alkalmazza ennek megfelelően a törvények által meghatározott jogkövetkezményeket.
Az alperes természetesen kérte a kereset elutasítását. Az első fokon eljáró Fővárosi Bíróság a keresetet elutasította, a másodfokon ítélkező Fővárosi Ítélőtábla a döntést helyes indokainál fogva helyben hagyta. A felülvizsgálati bíróságként eljárt Legfelsőbb Bíróság - indokolásbeli módosítással - az ítéleteket hatályukban fenntartotta.
Az ítélet az antidiszkriminációs törvény több olyan passzusát is értelmezi, amelyek egyértelműen elvi jelentőségűnek minősíthetők.
Az első fokon eljáró Fővárosi Bíróság[2] viszonylag röviden foglalkozott ezzel a kérdéssel. Megállapította, hogy mivel nem az egyházi jogi személyek közvetlen hitéleti tevékenységéről van szó, a törvény rendelkezései az egyetemre is kiterjednek. A Fővárosi Ítélőtábla[3] nem foglalkozik érdemben ezzel a kérdéssel: a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló 1990. évi IV. törvény 3. § (1) bekezdésében foglaltakra - és külön nevesítés nélkül a 15. § (1) és (2) bekezdésére - hivatkozva kifejti, hogy vallása, meggyőződése és azok kinyilvánítása, illetőleg gyakorlása miatt senkit semmilyen hátrány nem érhet, továbbá deklarálja, hogy az Alkotmány 60. § (3) bekezdése szerint a Magyar Köztársaságban az állam az egyháztól elválasztva működik, ezért "az állam nem avatkozik be az egyházak belső ügyeibe, és különösen nem foglalhat állást hitbéli igazságok kérdésében".
Az e vonatkozásban helyes, de szűkszavú első fokú indokolást az ítélőtábla határozata összezavarta, ezért mindenképpen szükség volt arra, hogy a felperes felülvizsgálati kérelmében mint elvi értelmezésre váró kérdést felvesse azt a legfőbb bírói fórum előtt. Szerencsére e körben a Legfelsőbb Bíróság a jogszabályoknak megfelelő, egyértelmű és igen egyszerű érveléssel osztja a felperes álláspontját: Az antidiszkriminációs törvény 4. § g) pontja értelmében az egyenlő bánásmód követelményét a közoktatási és felsőoktatási intézmények jogviszonyaik létesítése során, jogviszonyaikban, eljárásaik és intézkedéseik során kötele-
- 105/106 -
sek megtartani. A törvény tárgyi hatálya alóli kivételt az egyházi jogi személyeknek az egyházak hitéleti tevékenységével közvetlenül összefüggő jogviszonyaik képezik. Tekintettel arra, hogy az egyház által alapított egyetem jogi személyisége az egyházétól elkülönül, az előbbi nem tekinthető az 1990. évi IV. törvény 8. § (1) bekezdése, 9. § (1) bekezdése és 13. §-a szerinti, államilag nyilvántartásba vett egyházi jogi személynek, annak nem szervezeti egysége, így kizáró rendelkezés hiányában a törvény hatálya az egyház által fenntartott egyetem jogviszonyaira is kiterjed.
A korábban az egyházi autonómia kérdéseit is boncolgató Alkotmánybíróság a 32/2003. (VI. 4.) AB határozatának indokolásában - egyebek mellett - az alábbiakat mondta ki: "A felsőoktatásról szóló ... törvény ... szerint felsőoktatási intézmény az állami és az állam által elismert nem állami egyetem és főiskola. A [törvény] hatálya tehát a nem állami egyetemre, illetve az egyetemmel oktatói jogviszonyban álló személyekre kiterjed. Így van ez annak ellenére is, hogy a [törvény] számos kérdésben ad eltérésre lehetőséget az egyházi felsőoktatási intézmények esetében. A [törvény] szerint a felsőoktatási intézmény jogi személy, és mint ilyen, jogképes. A jogi személy jogalanyisága elkülönül az alapítótól, működésében, gazdálkodásában teljes önállósággal bír, így az általa létesített jogviszonyok is elkülönülnek az alapító által létesített jogviszonyoktól."
A kérdés annyiban érdekes, hogy ismételten felveti, vajon hol húzódik a határ a világi és az egyházi ítélkezés joghatósága között. Az AB döntése is mutatja, hogy a maguknak időről időre világi ítélkezési jogköröket követelő egyes egyházak álláspontjával szemben a rendesbíróságoknak is érdemi döntést kell hozniuk a jelenlegihez hasonló kérdésekben - az állam és az egyház Alkotmányban kimondott elválasztása mellett is.
Ezt a felperes által felvetett kérdést lényegében mindegyik bírói fórum helyesen válaszolta meg, de a legszínvonalasabb indokolást a Legfelsőbb Bíróság nyújtotta. A testület szerint az a körülmény, hogy az egyetem kinyilvánította: a homoszexuális életvitelt folytató vagy a homoszexualitást propagáló személyek számára lelkészi és vallástanári szakon hitéleti képzést nem kíván biztosítani, és ennek szellemében az alkalmassági minősítés rendjét meghatározó szabályzatot alkotott, továbbá az, hogy korábban az alperes az egyik hallgatójával szemben már alkalmazta ezeket az elveket, elvi alapul szolgál a lelkészi és vallástanári szakon az oktatásba való bekapcsolódás során a szexuális irányultság szerinti különbségtételhez. Mindezek okán az alperes tézisei az antidiszkriminációs törvény 7. § (1) bekezdésében meghatározott olyan rendelkezésnek minősülnek, amely alapját képezheti az intézményes megkülönböztetésnek.
Ez a megállapítás azért fontos, mert az absztrakt megkülönböztetést is diszkriminációs módnak tekinti: az állásfoglalás közzététele és annak kibontott tartalma folyamatos magatartást jelez, amely állapot a jelenben is fennáll, így a 2004. január 27. napján hatályba lépett antidiszkriminációs törvény rendelkezései alkalmazhatók rá.
A Legfelsőbb Bíróságnak a felperes álláspontjával megegyező nézete szerint az absztrakt jogsértésre való hivatkozással (amely az egyéni jogsértés bekövetkezésének lehetőségét folyamatosan hordozza), továbbá annak igazolásával, hogy a felperes a homoszexuálisok által alkotott társadalmi csoport érdekképviseletét ellátja, a felperes perbeli legitimációra tett szert, azaz jogosulttá vált az eljárás saját nevében történő megindítására. A közérdekű igényérvényesítés kapcsán óhatatlanul felvetődik az a dilemma, hogy több, de pontosan meg nem határozható személyt miként érhet olyan sérelem, amely az egyedi jogsértés szintjére nem fordítható le. Ha nem található olyan személy, akit ténylegesen bizonyítható hátrány ért, a hátrány elvont veszélye megalapozza-e a kereset megindítását?[4] Az eset a közérdekű igényérvényesítés egyik ideáltípusát jeleníti meg: a kvázinorma jellegű diszkriminációt, általános érvényű szabályzatok, kiáltványok, tézisek megjelenítését.
Úgy tűnik tehát, hogy a közérdekű igényérvényesítés jogosultjának a diszkrimináció bekövetkezésének lehetőségére való hivatkozása önmagában megalapozza a perbeli legitimációt.
Az első és másodfokú bíróság ítéleteinek legszembetűnőbb fogyatékossága az volt, hogy a véleménynyilvánítási szabadság alkotmányos modelljét próbálta erőltetni egy diszkriminációs tényállás feltárása és jogi értékelése során. Az első fokon eljáró bíróság odáig jutott el, hogy elismerte a felperes perbeli legitimációját, elismerte, hogy az alperes egyetemre kiterjed az antidiszkriminációs törvény hatálya, de ezen a ponton megállt, holott nyilvánvaló, hogy mi lett volna a diszkriminációs teszt következő lépése: az osztott bizonyítási kötelezettség vizsgálata.
Ahogyan azt a felperes a keresetlevélben is kifejti, a törvény rendelkezései szerint az egyenlő bánásmód
- 106/107 -
követelményének megsértése miatti eljárásokban a jogsérelmet szenvedett félnek vagy a közérdekű igényérvényesítésre jogosultnak kell bizonyítania, hogy a jogsérelmet szenvedő személyt vagy csoportot hátrány érte, és a jogsérelmet szenvedő személy vagy csoport a jogsértéskor rendelkezett a törvényben meghatározott védett tulajdonsággal.
Ha a felperes igazolja a keresetindítási jogát, és azt, hogy az adott jogviszonyban elméletileg alkalmazható az antidiszkriminációs törvény, a továbbiakban azt kell bizonyítania, hogy rendelkezik a védett tulajdonsággal (illetőleg azon csoport tagja, amelynek nevében fellép, rendelkezik ezzel), és emiatt a csoport közös tulajdonsággal rendelkező tagjai hátrányt szenvedtek.
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint a felperes igazolta, hogy a homoszexuálisokat mint védett csoportot az alperesi rendelkezés folytán hátrány érte. Ehhez bizonyítékként értékelte a 2003. október 10-én meghozott és az alapító egyház által 2004. május 6-án megerősített állásfoglalásokon túlmenően az egyetem - e dokumentumon is alapuló - alkalmassági szabályzatát, valamint azt, hogy korábban az egyik hallgatójával szemben már alkalmazta ezt az elvet. A Legfelsőbb Bíróság megállapítása szerint "a felperes [...] felülvizsgálati kérelmében megalapozottan kifogásolta, hogy az eljárt bíróságok az alperes állásfoglalását kizárólag valláserkölcsi kérdésben alkotott véleménynek tekintették, és nem mérlegelték annak a Hittudományi Kar képzési rendszerére gyakorolt hatását. Az alperes által megfogalmazott tézisek gyakorlatban való érvényesülése nem teszi lehetővé az állásfoglalásnak csupán véleményre szűkítő értelmezését. A Legfelsőbb Bíróság ezért megállapította, hogy az alperes állásfoglalása [...] olyan rendelkezés, amely szexuális orientáció szerint alkalmaz hátrányos megkülönböztetést a lelkészi és vallástanári képzésbe bekapcsolódni kívánó hallgatókkal szemben, akik homoszexualitásukat nyíltan vállalják."
A hátrány fogalmának értelmezésekor a jogorvoslati fórum annak tulajdonított jelentőséget, hogy az alperes magatartásának van-e vagy lehet-e hatása az antidiszkriminációs törvény hatálya alá tartozó valamely jogviszonyra, azaz arra az álláspontra helyezkedett, hogy egyedi bírói mérlegelés után egy elvont fenyegetés is szankcionálható lehet. A perben az alperes vitatta, hogy az egyetem által közzétett álláspont - állítása szerint vélemény - az antidiszkriminációs törvény 7. § (2) bekezdése szerinti "rendelkezés" lenne. A rendelkezést a hátrányos megkülönböztetés megvalósulásának átfogó kategóriájaként használja a jogalkotó, ilyennek tekinti a magatartást, intézkedést, feltételt, mulasztást, utasítást vagy gyakorlatot is. Az alperes téziseit a Legfelsőbb Bíróság rendelkezésnek tekintette, mivel abból indult ki, hogy annak hatása bizonyos személyekkel kapcsolatos bánásmódot tükröz.
A rendesbíróságok dokumentált gyakorlata ez idáig nem sok esetben foglalkozott a melegek alapjogainak védelmével vagy éppen azok korlátozásával. A Szivárvány-ügyben több, méltatlanul alacsony színvonalú döntés korrigálásával az Alkotmánybíróság elvi élű állásfoglalásának beszerzése után a Legfelsőbb Bíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy a homoszexualitás kapcsán az állam gyermekvédelmi kötelezettsége kiterjed arra is, hogy úgy óvja meg az előítéletes társadalom vélhető rosszallásától az életkoruknál fogva még nem teljes belátási képességgel rendelkező gyermekeket, hogy nem jegyzi be azt a jogvédő szervezetet, amely megengedi tagként való felvételüket. 2002-ben, a Sziget-ügy tárgyalásakor a rendes hatáskörű bíróság már nem ad védelmet az óbudai polgármesternek akkor, amikor - szintén az állam gyermekvédelmi kötelezettségére hivatkozva - megkísérli kitiltani a "homoszexuális propagandát hirdető" szervezeteket a Pepsi-szigetről: az Alkotmány 70/A. §-ára hivatkozva érdemben foglal állást az alapjogok védelmében, noha pusztán formai okokból is semmissé nyilváníthatta volna a kirekesztő szerződést.[5] Ugyanakkor a munkaügyi bíróság 2004-ben az azonos nemű élettársaknak járó özvegyi nyugdíj időbeli hatályának kérdésében úgy teszi lehetővé a visszamenőleges igényérvényesítést, hogy a kereset ellenére valós alapjogi kérdésekkel nem foglalkozik, hanem a jogalkotási törvény passzusait értelmezi.
A Legfelsőbb Bíróság mostani ítélete viszonylag széles körben foglalkozik melegjogokkal is. Az egyik legfontosabb megállapítást éppen a homoszexualitásról mint az emberi szexuális orientáció egyik alternatívájáról teszi. Erre többek között az alperesi védekezés iránya adott alapot: az egyetem a perben vitatta, hogy a homoszexualitás az emberi személyiség lényegi vonása lenne. A felülvizsgálati kérelem elbírálását követően meghozott végső döntés kimondja: "A szexuális irányultság (így a heteroszexualitás, illetve a homoszexualitás) az emberi méltóság lényegéhez tartozik. A szexuális irányultság szerinti különbségtételre mint egyéb helyzet szerinti különbségtételre csak kivételes indokok alapján kerülhet sor. Ilyen például a házassághoz való jog tekintetében a homoszexualitás megkülönböztetése."
Miután a Legfelsőbb Bíróság arra a meggyőződésre jutott, hogy az antidiszkriminációs törvény 19. § (1) bekezdésében hivatkozott, osztott bizonyítási kötele-
- 107/108 -
zettség alkalmazása során a felperes bizonyítási kötelezettségének eleget tett, érdemben vizsgálta, hogy az egyetem tudta-e bizonyítani, hogy megtartotta vagy az adott jogviszonyban nem volt köteles megtartani az egyenlő bánásmód követelményét.
A törvény rendelkezései szerint nem sérti az egyenlő bánásmód követelményét az a védett tulajdonságon alapuló rendelkezés, amelynek tárgyilagos mérlegelés szerint az adott jogviszonnyal közvetlenül összefüggő, ésszerű indoka van. A törvény szövege az úgynevezett ésszerűségi kimentési tesztet alkalmazza, amely kevésbé szigorú, mit az alapjogi (szükségességi-arányossági) teszt. Az Alkotmánybíróság (sajnos nem mindig egységes) álláspontja szerint ha a hátrányos megkülönböztetés valamely alapjoggal összefüggésben történik, az alapjogi tesztet kell alkalmazni a megkülönböztetés alkotmányosságának megítélésekor, míg az alapjognak nem minősülő, egyéb jogra vonatkozó megkülönböztetés csak akkor jogellenes, ha a megkülönböztetés önkényes, vagyis nincs tárgyilagos mérlegelés szerinti ésszerű indoka. Adott helyzetben a homoszexuálisok jogainak korlátozására az oktatáshoz való alapjoggal kapcsolatosan került sor egy másik alapjog, a vallásszabadság alapján. Nyilvánvalóan alapjog korlátozásáról van szó, ilyen esetben a szükségességi-arányossági teszt alkalmazása lett volna helyes - ha a törvény szövege az Alkotmánybíróság gyakorlatához igazodna.
A Legfelsőbb Bíróság megítélése szerint a vallástanári és hittudományi szakon folyó képzés, az abba való bekapcsolódás és a részvétel elválaszthatatlan kapcsolatban van az adott egyház vallási (hitbeli) felfogásával, morális kérdésekben kialakult elveivel, a lelkészeivel, hittanáraival szembeni elvárásaival. A hitéleti képzés ezért szükségszerűen igazodik az egyháznak a vallási tanok tartalmával kapcsolatos felfogásához. Az egyetem és az azt alapító egyház erre vonatkozó nézeteit az állam és intézményei nem bírálhatják felül. A bíróság e vonatkozásban nem tulajdonított jelentőséget annak, hogy állami támogatásban részesül-e az intézmény vagy sem. Kétségtelen, hogy ez az indok ésszerűnek tekinthető; a felperes keresete az utolsó "próbatételen" bukott el.
A döntés, de főként a döntés alapját képező jogi szabályozás egyaránt aggályos. Az adott jogviszonnyal összefüggő, tárgyilagos mérlegelés szerinti ésszerű indok ugyanis nagyon egyszerűen igazolható: például azért zárja ki a vállalat a terhes és a gyerekeket vállalni szándékozó nőket a munkaerő-felvételből, mert a terhesség és a szülési szabadság igénybevétele, az ehhez kapcsolódó kedvezményrendszer közgazdaságilag tárgyilagosan kimutatható veszteséget okoz a cégnek. A fiktív tényállásban van az adott jogviszonnyal összefüggő, tárgyilagos mérlegelés szerinti ésszerű indok a megkülönböztetésre, jóllehet a munkához való jog korlátozásáról van szó.
A szükségességi-arányossági teszttel ezek a jogsértések nyilván nem lennének igazolhatók: ennek alkalmazása során akár a jelen perben is nagyobb eredményességgel lehetne vizsgálni, mennyiben van jelentősége annak, hogy egyrészt a teológiai diploma államilag érvényes felsőfokú végzettséget nyújt, másrészt valamely szakmai képzés nem azonos a szakma, a hivatás gyakorlásával, harmadrészt hogy a hátrányosan megkülönböztető rendelkezés csak a homoszexuálisokra vonatkozik, nem utal más személyekre vagy magatartásokra, akikre vagy amelyekre az egyház szintén rosszallással tekint (például házasságon kívül szexuális életet élő személyek csoportjára).
Összességében a Legfelsőbb Bíróság ítélete inkább előremutató jellegű. A melegjogok tekintetében nagy jelentőségű, hogy leszögezi: a szexuális orientáció az emberi személyiség lényegi vonása, e vonatkozásban pedig utal az egyenlő méltóság eszményére. Rámutat, hogy a közérdekű igényérvényesítésre akkor is van lehetőség, ha annak jogosultja absztrakt diszkriminációs tényállást állít, sőt, a jogsértés bekövetkezésének állandó, elvont fenyegetése akár a diszkrimináció bírói megállapítására is okot adhat. Értelmezi az osztott bizonyítási kötelezettség és bizonyítási teher intézményét, foglalkozik az egyházi jogi személy mibenlétével és az egyházi joghatóság kereteivel. A szexuális orientáció szerinti jogszerű megkülönböztetés lehetőségét viszonylag keskeny mezsgyére szorítja. Ugyanakkor az antidiszkriminációs törvény 7. §-ában megfogalmazott ésszerűségi kimentésre hivatkozva viszonylag széles körű lehetőséget ad a diszkrimináció alóli mentesülésre, és azzal, hogy ilyen egyszerűvé teszi az alapjogok korlátozását, a döntést alkotmányossági szempontból aggályossá teszi. ■
JEGYZETEK
[1] A Legfelsőbb Bíróság 2005. június 8. napján meghozott Pfv.IV.20687/2005/5. számú ítélete. Jelen sorok írója képviselte az egyesületet a bírósági eljárás során.
[2] Lásd a Fővárosi Bíróság 2004. október 8. napján meghozott, 19.P.21788/2004/10. számú ítéletét.
[3] Lásd a Fővárosi ítélőtábla 2004. december 9. napján meghozott, 2.Pf.21318/2004/4. számú ítéletét.
[4] Adott helyzetben a kereset nem azon alapult, hogy egy károlis diákot "eltanácsoltak", ez csupán az egyik bizonyíték volt a diszkriminatív gyakorlatra.
[5] Lásd bővebben Kárpáti József: A Szivárvány-teszt próbája, Fundamentum, 2002/3-4, 126-131.
[6] Lásd a Fővárosi Munkaügyi Bíróság 30.M.623/2004/6. számú ítéletét.
Visszaugrás
