A szociális biztonsághoz való jog gyakorlati megvalósulása központi kérdés minden 21. századi jóléti állam társadalmában, az azonban, hogy az állam ez irányú kötelezettsége meddig terjed és milyen tartalommal bír, még nem körvonalazódott határozottan. A szociális biztonsághoz való jog tartalmazza annak követelményét, hogy az állam biztosítsa minden rászoruló számára egy olyan életszínvonal fenntartását, amely szükséges ahhoz, hogy emberi méltóságukat megőrizzék. Ezen követelményt a szakirodalom többféleképpen (megélhetési minimumhoz való jog,[2] létminimumhoz való jog,[3] minimális ellátás elve[4]) jelöli, dolgozatomban elsődlegesen, de nem kizárólagosan a "minimális ellátás elve" megnevezést fogom használni arra tekintettel, hogy ahogyan azt a későbbiekben bemutatom, ezen elvet jogként a törvényhozás és az alkotmányos gyakorlat csak korlátozottan és folyamatosan változó tartalommal ismeri el.
Jelen tanulmányban elsőként bemutatom a jóléti állam nemzetközi modelljeit, melyek jellegzetességeinek ismeretében értékelhetővé válnak a magyar szociális ellátórendszer változásai is. Ezt követően ismertetem a szociális biztonsághoz való hazai alkotmányos szabályozását, annak változásait, valamint az ahhoz fűződő alkotmánybírósági gyakorlatot, amiben a minimális ellátás elve is részletezésre kerül. Dolgozatom következő részében elemzem a rászorultsági alapú pénzbeli ellátások jelenlegi szabályozását a minimális ellátás elvének szempontjából.
A rendszerváltás után egyértelművé vált, hogy Magyarország 1989 előtti szociális ellátórendszere nem lesz képes megküzdeni a gazdasági és politikai átalakulással járó társadalmi problémákkal. Céllá vált a jóléti állam fenntartásához szükséges intézményrendszer kiépítése, melynek során több nemzetközi példa is a jogalkotó rendelkezésére állt.
A nemzetközi jóléti modellek bemutatásakor Gøsta Esping-Andersen The Three Worlds of Welfare Capitalism című művében felvázolt rendszerre támaszkodom, hiszen ezen tipológiát annak 1990-es megjelenése óta is a legtöbbet idézi a szakirodalom.[5] Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy Esping-Andersent nemegyszer bírálták elsősorban Európa-centrikussága és a svéd modellel szembeni elfogultsága miatt.[6]
Esping-Andersen megkülönbözteti a szociáldemokrata (skandináv), a liberális (angolszász) és a konzervatív-korporativista (bismarcki) modellt.
A szociáldemokrata jóléti modellben az állam jelentős szerepet vállal a szociális ellátórendszer működtetésében. A rendszert kiterjedt állampolgári jogosultságok jellemzik, melyből következik, hogy az egységes összegű pénzügyi transzferekből az ellátottak jövedelmüktől és teljesítményüktől függetlenül részesülnek.[7] A szociáldemokrata jóléti államokat mindemellett a szociális szolgáltatások széles köre jellemzi.[8]
Mindezen tulajdonságok következtében ebben a jóléti modellben a legnagyobb az intézkedések "jövedelemkisimító" jellege, a szociális ellátórendszer effektíven csökkenti a társadalmi különbségeket. A rendszer rendkívül szolidáris, és jelentős redisztribúció jellemzi.[9]
Az angolszász jóléti modell alapjaiban különbözik a korábban felvázolt szociáldemokrata rendszertől. A pénzbeli juttatások jelentősége igen csekély, ami kedvezően hat a gazdaság fejlődésére, hiszen ennek eredményeképp a rászoruló rétegek alacsonyabb bérért is kénytelenek munkába állni.[10] A szűkre szabott szociális támogatások esetében a rászorultság megállapítását aprólékos vizsgálat előzi meg, amelynek során a hatóság értékeli, hogy az igénylő mindent megtett-e kiszolgáltatott helyzetének elhárítására. Ez gyakran a jogosult stigmatizációját eredményezi.[11]
A pénzbeli ellátások mellett hangsúlyosabb szerep jut az esélykiegyenlítő funkciójú szolgáltatásoknak, melyek a munkára való "képessé tételt" támogatják. Így jött létre a liberális jóléti modellek munkaalapú társadalom (Workfare State) koncepciója, amely érdemesség alapján osztályoz a támogatottak körében.[12]
A konzervatív-korporativista modellben a liberális országoknál nagyobb szerep hárul az államra. A jóléti programok kiterjedtek, a pénzbeli juttatások jelentősebbek, mint az angolszász országokban. A juttatások mértéke ugyanakkor itt is szorosan kapcsolódik a munkaviszonyhoz, így a redisztribúció kisebb, mint a szociáldemokrata modellben.[13]
A magyar szociális ellátórendszer későbbi vizsgálata során megállapíthatóvá válik, hogy bár Magyarország minem nősíthető tisztán egyetlen jóléti modellhez tar-
- 70/71 -
tozónak sem, a rendszerváltás utáni berendezkedés a bismarcki modell jegyeit hordozta magában, azonban az Alaptörvény elfogadása óta bekövetkezett szakpolitikai paradigmaváltás eredményeképp a magyar szabályozás mindinkább a liberális angolszász modell felé közelít.
A minimális ellátás elvének koncepciója alkotmányos alapokon nyugszik, így annak tartalmának meghatározásához szükséges áttekinteni az Alkotmány és az Alaptörvény releváns rendelkezéseit.
Az Alkotmány 1989-ben az 54. § (1) bekezdésében rögzítette az emberi méltósághoz való jogot. A 70/E. § (1) bekezdése emellett kimondta, hogy minden állampolgárnak joga van a szociális biztonsághoz, majd megnevezte azokat a különösen kiszolgáltatott élethelyzeteket (öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibán kívül bekövetkezett munkanélküliség), melyekben az államnak kötelessége volt a megélhetéshez szükséges ellátást biztosítani. Így az Alkotmány explicit kifejezte a minimális ellátás elvét, azaz, hogy a rászorulóknak nyújtott szociális ellátásoknak olyan színvonalúnak kell lenniük, ami biztosítja az ellátottak megélhetését. Ezzel megteremtette a lehetőséget és az állam kötelezettségét arra, hogy a bismarcki jóléti modell alapján kerüljön kiépítésre a szociális ellátórendszer.
A minimális ellátás elve szempontjából mérföldkőnek számít a 32/1998. (VI. 25.) AB határozat, amelyben az AB meghatározta ennek az elvnek a tartalmát. Ezt az alkotmánybírósági határozatot a szakirodalom egy része akként értékeli, mint ami által az AB bizonytalan lépést tett a szociális biztonsághoz való jog alapjogként való elismerése felé.[14] A határozat ugyanis kimondja, hogy "az Alkotmány 70/E. §-ában meghatározott szociális biztonsághoz való jog a szociális ellátások összessége által nyújtandó olyan megélhetési minimum állami biztosítását tartalmazza, amely elengedhetetlen az emberi méltósághoz való jog megvalósulásához".[15] Az AB e döntésben tehát az emberi méltósághoz való jogból eredeztette a minimális ellátás elvét. A határozat megteremtette az alapjait egy kiterjedt jogosultságokat biztosító bismarcki jóléti modell kiépítésének.
Az Alaptörvény a szociális biztonság területén már jóval kisebb kötelezettséget rótt az államra, ezzel megteremtve a lehetőséget egy angolszász, liberális jóléti berendezkedés kialakítására. Az Alaptörvény XIX. cikk (1) bekezdése szerint ugyanis Magyarország pusztán törekszik arra, hogy állampolgárainak szociális biztonságot nyújtson, így a szociális biztonság államcéllá szelídült. Bár az XIX. cikk (1) bekezdése az Alkotmányhoz hasonlóan nevesíti, mely kiszolgáltatott élethelyzetekben köteles az állam polgárait ellátni, azonban nem szól arról, hogy ennek az ellátásnak biztosítania kell a megélhetést; az állam kötelezettsége csupán annyi, hogy törvényben meghatározott támogatást nyújtson. Így az Alaptörvény a törvényhozóra bízza annak meghatározását, mekkora kötelezettséget ró az államra a rászorulók szociális biztonságának biztosítására;[16] nem írja elő azon követelményt, hogy a támogatás biztosítsa a rászoruló megélhetését. A minimális ellátás elve ezáltal tulajdonképpen kikerült az Alaptörvény szövegéből.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
