Köztudott, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezményének (a továbbiakban EJEE, Egyezmény) célja az egyéni alapjogsérelmek orvoslása, azaz nem általános kisebbségvédelmi eszköz. Mégis, az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban EJEB, Bíróság) közvetett módon védheti a nemzeti és etnikai kisebbségi közösségeket (hazai terminológiában: nemzetiségeket) azáltal, hogy bizonyos alapvető jogokat - így többek között a választójogot - a diszkriminációtilalom kontextusában értelmezi. Ez azért is különösen releváns, mert az etnikai és nemzetiségi feszültségek korszakunkban tényleges társadalmi konfliktusokat katalizálnak,[2] amelyek hozzájárulnak a 21. század első évtizedeinek krízishullámához, és amelyeket - meggyőződésünk szerint - a lehető legbékésebben jogi eszközökkel lehetne feloldani, európai konszenzus alapján. De létezik-e ez a konszenzus? Vállalkozik-e az EJEB arra, hogy meghatározza, mi a kisebbség (fogalomalkotás, konceptualizálás),[3] és ki tartozik kisebbségi csoporthoz (operacionalizálás)?[4] Ez nyilván azon is múlik, milyen egyezményes jog sérelme merül fel. Ebben a rövid áttekintésben a szuverenitás szempontjából legérzékenyebb területet, a választójogot vizsgáljuk. Vajon aktivista vagy tartózkodó a Bíróság? Bár nem vállalkozunk a vonatkozó strasbourgi joggyakorlat teljes körű elemzésére, az áttekintésben olyan esetekről lesz szó, amelyekben lett volna lehetőség európai szintű dogmatikai igényű jogfejlesztésre, de - akár történeti, akár politikai okokból - a Bíróság nem indult el az európai konszenzusformálás útján. Az áttekintés aktualitását az adja, hogy 2023-ban véglegessé vált az EJEB-nek a magyar országgyűlési nemzetiségi választójogról szóló ítélete.[5]
A választások szabadságához való jog a megkülönböztetés általános tilalmával összekapcsolva látszólag alkalmas lehetne a kisebbség fogalmának meghatározására. Az alábbiakban négy olyan ügyet idézünk fel - egyet a korai, hármat pedig az újabb esetjogból -, amelyekben a Bíróság nem, vagy csak csekély mértékben élt ezzel a lehetőséggel.
Az első példa a Mathieu-Mohin és Clerfayt kontra Belgium ügy[6] 1987-ből, amely a képviselethez való jog és a nyelvhasználathoz való jog metszéspontjában helyezhető el. A felperesek, Mathieu-Mohin asszony és Clerfayt úr francia nyelvű belga állampolgárok voltak, akik a flamand régióban lévő Halle-Vilvoorde közigazgatási körzetben és Brüsszel főváros választási körzetében laktak. Tagjai voltak a nemzeti parlamentnek (előbbi a szenátusnak, utóbbi a képviselőháznak), és parlamenti esküjüket francia nyelven tették le. Ezért a Flamand Tanács tagjai köréből kizárták őket. Mindketten azt állították, hogy a vonatkozó belga törvény diszkriminatív volt a szabad választójog szempontjából, mivel egyrészt a Halle-Vilvoorde kerület francia nyelvű választói nem jelölhettek francia nyelvű képviselőket a Flamand Tanácsba, míg a holland nyelvű választók ugyanebbe a grémiumba holland nyelvű képviselőket jelölhettek, másrészt a törvény megakadályozta, hogy a Halle-Vilvoorde kerületben megválasztott bármely parlamenti képviselő a Flamand Tanácsban helyet foglaljon, ha a képviselőház vagy a szenátus francia nyelvű frakciójához tartozott.
A Bíróság megállapította, hogy ebben a konkrét esetben nem sérült sem az EJEE 1. jegyzőkönyv 3. cikke (szabad választások) önmagában, sem a 14. cikkel (a megkülönböztetés tilalma) összefüggésben. Korábbi gyakorlatával összhangban azzal érvelt, hogy a szabad választásokhoz való jog önmagában nem garantálja az "egyenlő súlyú választási eredményhez való jogot, vagy azt, hogy minden jelöltnek egyenlő esélyekkel kell rendelkeznie a győzelemre" (54. bekezdés). A belga választási rendszer általános összefüggéseire tekintettel - a Bíróság álláspontja szerint - ideiglenesen megkísérelte elérni mind a kulturális és nyelvi, mind a területi körzetek kiegyensúlyozott képviseletét, és ebben a törekvésében a belga kormány széles mérlegelési mozgásteret kapott. A választókat nem lehet kizárólag nyelvi és kulturális szempontból meghatározni; politikai, gazdasági, társadalmi, vallási és filozófiai megfontolások is befolyásolják szavazataikat. Ugyanakkor a Bíróság elismerte, hogy egy olyan országban, mint Belgium, a nyelvi preferenciák fontos tényezőt jelentenek a polgárok szavazási szokásaiban, különösen az olyan "érzékeny" területek lakói esetében, mint a Brüsszel külvárosában lévő települések (56. bekezdés). Az EJEB szerint az adott rendszer beépített biztosítékokkal rendel-
- 106/107 -
kezett a kisebbségek védelmére, és az akkori választási rendszer nem jelentett aránytalan korlátozást "a nép véleményének szabad kinyilvánítására a törvényhozás megválasztásában" (57. bekezdés). A belga választási törvény a területi és kulturális képviselet közötti egyensúlyra törekedett, és nem feltétlenül veszélyeztette a kisebbségek érdekeit. A Bíróság nem ment bele annak kifejtésébe, hogy mi számít kisebbségnek, hanem teljes mértékben elfogadta az ügy kontextusát és a belga helyzetet. Meg kell jegyezni, hogy viszonylag korai ítéletről van szó, még a Nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezmény (a továbbiakban Kisebbségvédelmi Keretegyezmény)[7] elfogadása előtti időből. Ugyanakkor a Bíróság részletesebben is kifejthette volna a belga jognak a kisebbségvédelem érdekében beépített garanciáit, így közelebb kerülhetett volna a kisebbségi csoportnak való minősítés kritériumainak koncepcionális megfogalmazásához. Ez különösen hasznos lett volna a későbbiekben, abból az, akkor még talán nem egyértelműen előre látható szempontból, hogy az 1990-es években számos új tagállam csatlakozott az EJEE-hez, amelyek között számos többnemzetiségű és etnikailag összetett politikai közösség volt.
Az Aziz kontra Ciprus ügyben[8] a kérelmező, Ibrahim Aziz úr ciprusi állampolgárként 2001 januárjában a Belügyminisztériumtól kérte a választói névjegyzékbe való felvételét, hogy a 2001. május 27-i parlamenti választásokon gyakorolhassa választójogát. Kérelmét azzal az indokkal utasították el, hogy az alkotmány értelmében a ciprusi török közösség tagjai nem vehetők fel a ciprusi görög választói névjegyzékbe. A kérelmező ezt követően az EJEE 1. jegyzőkönyvének 3. cikke alapján fellebbezett a ciprusi Legfelső Bírósághoz. Azzal érvelt, hogy a közösségi tanácsok feloszlatását követően a ciprusi kormány elmulasztotta két külön választói névjegyzék létrehozását annak érdekében, hogy mindkét közösség tagjainak választójogát biztosítsa. Kérelmét nemzeti szinten elutasították. Az EJEB viszont 2004 decemberében megállapította az Egyezmény 14. cikkének az 1. jegyzőkönyv 3. cikkével összefüggésben értelmezett megsértését azon az alapon, hogy a kérelmező által kifogásolt eltérő bánásmód abból a tényből fakadt, hogy a ciprusi török kisebbségi közösséghez tartozott, amelynek következtében megfosztották a választásokon való részvételhez való jogától. Az EJEB - anélkül, hogy az érintett közösségek fogalmi meghatározásába kezdett volna - utalt arra, hogy "a rendezetlen ciprusi helyzet az észak-ciprusi terület török csapatok általi megszállását követően romlott, és ez az elmúlt harminc évben sem változott [...], [azonban] annak ellenére, hogy a vonatkozó alkotmányos rendelkezések nem hatályosultak, nyilvánvalóan hiányzik az ebből eredő problémák megoldására szolgáló nemzeti jogszabály" (29. bekezdés). Mi a tanulsága ennek az ügynek? Az EJEB ítéletében egyéni jogvédelmet biztosított, de nem vizsgálta, hogy mik a kisebbség/közösség jellemzői, illetve, hogy a kérelmező milyen alapon volt a kisebbség tagja (azaz nem vizsgálta, hogy milyen kritériumok alapján állapította meg a tagállam, melyik közösséghez tartozik a kérelmező) - ebből a szempontból az ítélet tipikusan elszalasztott lehetőség, mégpedig politikai okból, mivel a Bíróság reflektált is a történelmi helyzetre és annak politikai jellegére, amelybe nyilvánvalóan nem kívánt beavatkozni.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
