Mára már világossá vált, hogy Közép- és Kelet-Európa több országában, különösen Magyarországon és Lengyelországban az utóbbi években lezajlott tekintélyelvű átmenet komoly kihívást jelent a kommunista rezsimek bukása után a régióban kialakult, nyugati típusú alkotmányos demokráciák számára. A jogállamiság rendszerszerű leépítése[1] élénk nemzetközi figyelmet keltett, és az említett két ország esetében a 2010-es évek végére már az Európai Unió ingerküszöbét is elérte.[2] Ennek eredményeként az Európai Bizottság Lengyelország vonatkozásában a jogállamiság védelmében 2017 decemberében aktiválta az Európai Unióról szóló szerződés 7. cikke szerinti eljárást, amit Magyarországgal szemben 2018 decemberében az Európai Parlament indított el. Jóllehet az új tekintélyelvűség terjedése nemzetközi jelenség, s nem korlátozódik erre a két országra, a magyarországi és lengyelországi változások a szakmai-tudományos diskurzusban is jelentős érdeklődést keltettek, mert korábban éppen ezek az államok jártak élen a kommunista rendszerek összeomlása utáni demokratikus átmenet, valamint az Európai Unióhoz való csatlakozás folyamata során. Mivel az újabb, ezúttal autokratikus átmenetek jelentős alkotmányos változásokkal is jártak, a politikatudósok mellett számos az alkotmányjoggal és -elmélettel foglalkozó kutató is e változások természetének és jellemzőinek tanulmányozásába fogott, s ma már egyre terebélyesedő szakirodalom foglalkozik ezek leírásával és konceptualizálásával. Ennek során, meglepő módon, Magyarországot és Lengyelországot gyakran állítják párhuzamba olyan országokkal, mint Venezuela, a Fülöp-szigetek, Törökország, Szingapúr, Kína vagy Oroszország,[3] amelyek alkotmányos rendszere pedig nagyon eltérő; valójában nagyon nehéz lenne különbözőbb országokat találni az összehasonlításhoz, tekintettel ezen államok kormányformájára, államszerkezetére vagy akár alkotmányos kultúrájára és hagyományaira. Az elmúlt években azonban az alkotmányelméleti szakirodalomban megjelent számos elméleti munka szerint mindezekben az országokban olyan hasonló alkotmányos változások következtek be, amelyek mégis megalapozzák a közös csoportba sorolást.
Amíg széles konszenzus van abban a tekintetben, hogy Magyarországon 2010, Lengyelországban pedig 2015 óta populista kormányok vannak hatalmon, jelentős eltérések vannak az általuk végrehajtott politikai és alkotmányos változások megítélését illetően. A különböző szerzők ugyanis a liberális demokráciák jelenkori hanyatlását sokféleképpen értékelik. A változások eredményeként megjelent politikai rendszereket a politikatudományi munkákban gyakran jelölik, egyebek között, "illiberális demokráciákként",[4] "hibrid rezsimekként",[5] "versengő"[6] vagy "választási"[7] autoritarizmusként, míg mások inkább magát a folyamatot jellemzik "autokratizmusként",[8] "lopakodó autoritarizmusként"[9] vagy "demokratikus recesszióként".[10] Más szerzők a jogi átalakulást minősítik, például mint "alkotmányos visszaesést",[11] "autokratikus legalizmust",[12] "alkotmányos bomlást",[13] "ellen-alkotmányosságot",[14] vagy "visszaélésszerű alkotmányosságot".[15] Ismét más megközelítések szerint a populizmus olyan politikai jelenség, amelynek alkotmányos törekvéseit jobban jellemzik az "illiberális" vagy "nem-liberális alkotmányosság"[16] kifejezések, amelyek a liberális demokráciából egy tekintélyelvű rendszer irányába való átalakulás valamely állomását jelzik, mint az alkotmányfejlődés egy olyan sajátos formáját, amely relativizálja a jogállamiságot, a demokráciát és az emberi jogokat, és populista nacionalizmust intézményesít.[17] Hasonlóan más, általános jelenségekhez, a versengő fogalmak egy része felcserélhető, vagy a fő- és alcsoport viszonyában áll egymással.
Mindazonáltal ezek közül valószínűleg a "populista alkotmányosság"[18] elmélete vagy elemzési kerete a legkidolgozottabb, egy olyan fogalmat használva, amely
- 11/12 -
kifejezetten a populizmus által előidézett változásokra utal, s amely meghatározó politikai folyamat, illetve jelenség volt az elmúlt években Lengyelországban és Magyarországon is.
Az elméleti konstrukciók lényege, hogy általuk jobban megismerhetjük és megérthetjük a valóságot. Az olyan elméletek azonban, amelyek premisszái nem kötődnek szorosan a valósághoz, nem képesek ilyen szerepet játszani. De más probléma is adódhat: ha a magyarázatok és következtetések csak olyan jellemzőkön alapulnak, amelyek az elméleti ellentmondás-mentességet szolgálják, akkor félrevezetők és a valóságos problémákat elhomályosítók lehetnek. Ebben a cikkben amellett érvelek, hogy a populista alkotmányosság elméleti kerete ilyen problémáktól szenved, s ezért nem képes pontosan leírni, illetve magyarázni azokat az alkotmányos változásokat, amelyek Magyarországon és Lengyelországban 2010, illetve 2015 után a populista kormányzás idején végbementek. Az alábbiakban először azt mutatom be, hogy mi igazolja a legújabb magyar és lengyel alkotmányfejlődés összehasonlítását politikai helyzetük és jellemzőik kétségtelen eltérései ellenére is. Ezt követően azt vizsgálom meg, hogy a populista alkotmányosságnak milyen fogalmi kísérletei születtek eddig. Jóllehet e fogalomnak nincs pontos vagy konszenzusos meghatározása, az elmélet hívei általában hasonló ismérveket tulajdonítanak neki, és a különböző konceptualizációk gyakran csak abban térnek el egymástól, hogy eltérő jelentőséget tulajdonítanak egyik vagy másik kritériumnak. A vonatkozó szakirodalom áttekintése során, pusztán elemzési okok miatt meg fogom különböztetni a populista alkotmányosság elsődleges és másodlagos ismérveit azon az alapon, hogy a szakirodalomban mennyire általános az előfordulásuk. A 4. részben e kritériumokat empirikus tesztnek vetem alá, vagyis azt vizsgálom, hogy a populista alkotmányosság legfőbb jellemzői hogyan, illetve milyen mértékben érvényesültek a populista kormányzás alatti magyar és lengyel alkotmányfejlődésben. Ennek az elemzésnek a végkövetkeztetése az lesz, hogy a populista alkotmányosság nem biztosít hasznos elemzési keretet e két ország alkotmányos átalakulásának tanulmányozásához. A következő részben e teória gyengeségeit, illetve annak lehetséges okait igyekszem bemutatni. Végül az utolsó részben összegzem a tanulmány legfontosabb következtetéseit, kitérve azokra az elméleti problémákra is, amelyek felmerülnek, ha e két ország alkotmányos változásait a populista alkotmányosság fogalomkészletével kívánjuk megérteni.
A jelenkori populista politikai hullám tárgyalásakor számos szerző mutat rá a magyar és a lengyel helyzet hasonlóságaira, s e két országot gyakran emlegetik együtt, mint amelyek a leginkább képviselik a tekintélyelvű és nacionalista populizmust a mai Európában. Mindkét országnak hosszú évek óta populista kormánya van, amely jelentős alkotmányos változásokat hajtott végre.
A közelmúlt magyar és a lengyel alkotmánytörténete valóban sok hasonlóságot mutat. A második világháborút követően mindkét országban szovjet típusú kommunista rezsim és jogrendszer jött létre. Ezek bukása után e két államban került sor a leggyorsabb demokratikus átmenetre, amely nyugati mintájú alkotmányos demokráciához, majd 2004-ben az Európai Unióhoz való csatlakozáshoz vezetett. Habár e két ország élen járt ez utóbbi folyamatban, elsőként és a legradikálisabban kezdtek a liberális alkotmányosság lebontásába is, miután Magyarországon a Fidesz 2010-ben, Lengyelországban pedig a Jog és Igazságosság Pártja (Prawo i Sprawiedliwość, PiS) 2015-ben hatalomra került. Korábban már mindkét párt volt egy rövid időre kormányon, a Fidesz 1998 és 2002, a PiS 2005 és 2007 között, de akkor nem tudták konszolidálni a hatalmukat. Kezdetben konzervatív jobbközép pártoknak számítottak, de újabb hatalomra jutásuk után a szélsőjobb irányába mozdultak el.[19] Tartós kormányon maradásukat erős támogatottságuk tette lehetővé (a PiS két egymás utáni, a Fidesz három egymás utáni választást nyert meg), ami pedig nagyrészt a 2010-es évek gazdasági boomján alapult. A hasonlóság azonban leginkább mégis a legújabb politikai fejlődés eredményében mutatkozik meg: csak ebben a két országban voltak képesek a populista pártok a fékek és ellensúlyok lebontására, amely hasonló eszközökkel és (keresztény-konzervatív) ideológiára hivatkozással történt. Jóllehet a populisták Közép- és Kelet-Európában hosszabb-rövidebb ideig bekerültek a kormányba Ausztriában, Bulgáriában, Csehországban, Szlovákiában és Szlovéniában is, csak Magyarországon és Lengyelországban voltak képesek arra, hogy jogi reformok és alkotmányos változások útján[20] féltekintélyelvű politikai és alkotmányos rendszert intézményesítsenek.[21] A különböző felfogások szerint a magyar és a lengyel rezsim a populizmus sajátos formáját képviseli, amelyeket egyes szerzők "választási autoritarizmusnak",[22] "illiberális demokráciának"[23] vagy "irányított illiberális kapitalizmusnak"[24] neveznek, amelynek fő jellemzői a politikai illiberalizmus, a nacionalizmus és a gazdasági etatizmus. A PiS hatalomra kerülése, azaz 2015 után Lengyelországban sok tekintetben a magyarországihoz hasonló változások kezdődtek, mint például a jogrendszer gyors átalakítása az ellenzékkel való együttműködés teljes mellőzésével, a civil szervezetekkel szembeni kampányok, új médiaszabályozás, az alkotmánybíróság megszállása, illetve politikai ellenőrzés alá helyezése, a bírói kar megrostálása a kötelező nyugdíjkorhatár leszállításával, a legfelső bíróság elnökének eltávolítása, a bíróságok központi igazgatásának átalakítása, illetve az országos igazgatási szerv összetételének politikai befolyásolása, az Európai Unióval szembeni bizalmatlanság, vagy az LMBTQ-csoportokkal szembeni kampányok. A PiS által vezetett kormány nyíltan felvállalta a magyar példa követését, sőt számos reformot még gyorsabban bevezetett.[25]
Mindazonáltal - természetesen - számos különbség is van a két ország legutóbbi fejlődése között; ezek közül talán a legfontosabb, hogy amíg Magyarországon a
- 12/13 -
kormánynak 2010 óta egy megszakítással mindvégig alkotmányozó többsége volt, s ezáltal a saját politikai és ideológiai céljait és érdekeit tükröző új alkotmányt fogadtathatott el, addig Lengyelországban a populisták nem rendelkeztek ilyen többséggel. Amíg továbbá Magyarországon az ellenzék gyenge és megosztott volt (legalábbis 2021-ig), Lengyelországban a kormánynak sokkal erősebb parlamenti és parlamenten kívüli ellenzéke volt. Különbség az is, hogy Magyarországon sokkal erősebb és elterjedtebb a korrupció, és a Fidesz-közeli oligarcháknak jelentős gazdasági befolyásuk van. S végül, noha a politikai és alkotmányos fejlődésben valóban sok hasonlóság figyelhető meg, a populista törekvések részben eltérő célokra irányulnak és eszközökkel folynak, illetve eltérő sebességgel valósulnak meg; amíg például Magyarországon az állami vagyon egy részét és az egyetemeket a Fidesz politikai befolyása alatt álló közcélú alapítványokba szervezték ki, addig Lengyelországban ilyen folyamatra nem volt példa, viszont ott szigorú abortusztilalmat vezettek be,[26] ami pedig Magyarországon nem következett be eddig. Mindezzel együtt az alkotmányfejlődés szempontjából lényeges hasonlóságok messze felülmúlják a különbségeket, és e két országot általában a populista alkotmányosság modellállamainak tekintik, ahol a populisták morális igényt formálnak a nép kizárólagos képviseletére, ahol a populizmus illiberális és nacionalista jellegű,[27] és ahol a legfőbb politikai vezetők, Orbán Viktor és Jarosław Kaczyński szinte korlátlan személyes hatalmat gyakorol a liberális demokráciákban szokásos intézmények asszisztálásával.[28]
A populizmus fogalmáról szóló legújabb politikatudományi vita gyorsan elérte az alkotmányelméleti szakirodalmat is, felismerve, hogy a modern populizmus egyik sajátossága "alkotmányos projektje", vagyis a populisták azon ambíciója, hogy hatalomra kerülve törekvéseiket alkotmányos változások útján segítsék vagy érjék el.[29] Alkotmányos populizmusnak azt a folyamatot nevezik, amely által populista kormányok populista célok érdekében alkotmányos reformokat hajtanak végre.[30] Ez az elméleti keret empirikus alapokra is támaszkodhat, mivel néhány olyan országban, ahol a tekintélyelvű populisták kerültek hatalomra, új alkotmányokat fogadtattak el, amelyek saját céljaikat szolgálták, mint például Peruban 1995-ben, Venezuelában 1999-ben, Ecuadorban 2008-ban, Bolíviában 2009-ben és Magyarországon 2011-ben, vagy jelentős alkotmányos reformokat vittek keresztül, mint ahogy Törökországban 2017-ben és Lengyelországban 2015 óta. Ahogy ezzel kapcsolatban gyakran érvelnek, a modern populizmus "nem csupán egy kampánystratégia vagy politikai mobilizációs stílus", hanem, ahogy azt a magyar példa demonstrálja, az ország átalakítását célozza "egy nacionalista alapokon álló illiberális állammá".[31] A populista alkotmányosság elméleti keretének támogatói között széles körben osztott nézet az is, amely szerint ezek a rezsimek - politikai attitűdjeik és aspirációik alapján - hasonló alkotmányos változásokat hajtottak végre. Végül többen arra is rámutatnak, hogy a populista kormányzás egyik legfőbb jellemzője az, hogy ilyenkor feszültség jön létre a modern demokráciák két alapeleme, a közakarat és az alkotmányosság között.[32]
A populista alkotmányosság koherens politikai elméletként is felfogható.[33] E megközelítés szerint a populista rezsimek a liberális alkotmányosság alternatívái, amelyek a nép általi közvetlen legitimáción alapulnak.[34] Ahogy valójában maga a liberális alkotmányosság is meghatározott értékek érvényre juttatását célozza, a konstitucionalizmus illiberális változata szintén normatív teória, még ha épp ellentétes irányú is.[35] A populizmusnak eszerint sajátos alkotmányossága van, amely bizonyos értelemben a liberális konstitucionalizmus ellentéte, amelynek tipikus példája a kormányzat által folytatott, intézményesített populizmus, mint amely jól megfigyelhető Venezuelában, Bolíviában vagy Magyarországon.[36] Az alkotmányosságot tagadó, azzal ellentétes, "anti-konstitucionalista" rendszerekkel szemben az ilyen rezsimeknek a hatalmat korlátozó alkotmányuk van, amelyek középpontjában azonban nem az egyéni jogok állnak, és amelyek ideológiai értelemben nem semlegesek, hanem az etnikumon, a valláson vagy a kommunitárius erkölcs sajátos értékein alapulnak.[37] A populisták alkotmányos felfogása radikálisan különbözik a liberális jogi-alkotmányos rendszerekétől, vagyis az alkotmányos ortodoxiától,[38] még ha - egyesek szerint legalábbis - néhány ország, mint Lengyelország vagy Magyarország inkább egyfajta "ellen-alkotmányosságot" képvisel is.[39]
Valójában a populista alkotmányosság fogalma vitatott, legalábbis abban az értelemben, hogy mi a viszonya a demokráciához. Míg egyes szerzők szerint az alkotmányosság nem feltétlenül liberális,[40] mások úgy gondolják, hogy az illiberális vagy populista alkotmányosság oximoron, mert az alkotmányosság fogalmilag csakis liberális lehet.[41] Ez utóbbi nézet szerint ugyanis a liberalizmus nemcsak a többségi elv korlátozását jelenti, hanem a demokrácia előfeltétele is, amely a jogállamiság, a fékek és ellensúlyok rendszerének és az alapjogok garanciája. Márpedig ha az alkotmányosság legfőbb jellemzője a kormányzati hatalom jogi korlátozottsága, akkor az nem lehet sem tekintélyelvű, sem illiberális.[42] Más szóval, ha a populisták elutasítják a politikai hatalom korlátozását, ezzel elvetik az alkotmányosság eszméjét is,[43] mert a konstitucionalizmus per se azt jelenti, hogy a törvényeknek meg kell felelniük a liberális elveknek.[44] A populizmus azzal, hogy belső lényege szerint az egységes nép homogén akaratát érvényesíti, egyben tagadja a vox populi olyan korlátait, mint a hatalommegosztás, a politikailag semleges intézmények autonómiája vagy a kisebbségek jogai.[45] Ennélfogva nem lehet értelmesen populista alkotmányosságról beszélni, mert a populisták nemcsak a konstitucionalizmus technikai vagy szervezeti jellemzőit akarják megváltoztatni, hanem alapértékeit ássák alá.[46] Egyes szerzők azt is kiemelik, hogy a populizmus nem statikus állapot, hanem olyan folyamat, amelynek során a populista kormányzás lépésről lépésre, békés úton és formális értelemben legitim módon rombolja le
- 13/14 -
az alkotmányosságot, s az illiberális demokrácia önellentmondásossága csak hosszabb távon érvényesül.[47]
E felfogásokkal szemben mások úgy érvelnek, hogy "a populista alkotmányosság [...] a demokrácia procedurális víziójára korlátozódik",[48] vagyis nem feltétlenül ássa alá az alkotmányos demokráciát, és ezért hibás az az állítás, amely szerint a populizmus belső lényegét tekintve mindenképpen összeegyeztethetetlen a modern alkotmányossággal.[49] Az Egyesült Államokban például, éppúgy, ahogy a populizmusnak létezik pozitív, demokratikus hagyománya, a populista alkotmányosság is lehet progresszív folyamat, amely nagyobb szerepet tulajdonít a népnek az alkotmány tartalmának meghatározásában,[50] s megkérdőjelezve abban a bírói hatalom eddigi befolyását, az alkotmányossági felülvizsgálat egy mérsékeltebb formáját preferálja.[51] Jóllehet Európában a populizmus újabb hulláma elsősorban negatív megítélésű, az tulajdonképpen olyan Janus-arcú jelenség, amelynek különböző változatai vannak, s amely lehet tekintélyelvű vagy demokratikus; a lényeg azonban az, hogy a populista alkotmányosság úgy is felfogható, mint amely megkísérli a liberális alkotmányosság és a demokrácia elveinek összehangolását.[52] Ráadásul a populista alkotmányosság nem önellentmondás, ha az alkotmányosság fogalma alatt csak azt értjük, hogy a hatalomgyakorlás megfelel az alkotmányos követelményeknek (bármilyenek is legyenek azok), és ha az az "alkotmányok és alkotmányos gyakorlatok [olyan] elmélete, amely azok populista jellegét hangsúlyozza, és populista céloknak megfelelő fejlődését javasolja".[53] Annak érdekében, hogy a tekintélyelvű populizmus jelenlegi terjedése ellenére e fogalom pozitív jelentéstartalmát megőrizzék, néhányan megkülönböztetik a "befogadó" és "kirekesztő",[54] "kozmopolita" és "kommunitárius"[55] alkotmányosságot (amely valójában a liberális-illiberális dichotómia kifejezése más kontextusban), a nacionalista és nemzetek feletti alkotmányos populizmust[56] és így tovább. Ezek persze legalább részben egymást átfedő fogalmak, amelyek a populista kormányzás alkotmányos hatásainak kifejezésére szolgálnak.
E konceptualizációs viták hátterében az áll, hogy amíg sokan az alkotmányosság formális fogalmát fogadják el, amely az alkotmányok puszta működését vagy érvényesülését jelenti azok tartalmára tekintet nélkül, addig mások a konstitucionalizmus kifejezést "materiális" értelemben használják, amely szerint csak akkor lehet értelmesen alkotmányosságról beszélni, ha az alkotmányos gyakorlat meghatározott (liberális) elveknek is megfelel.
A populista alkotmányosságot gyakran nemcsak a liberális alkotmányosság antitéziseként határozzák meg, hanem egy vagy több alapvető jellemzője szerint is. Számos szerző csak egy meghatározó szempontot emel ki. E kritériumok persze sokszor hasonlóak a különböző fogalmi kísérletek esetén. Egyes kutatók például egyszerűen a populizmus mint politikai jelenség fogalmi elemeit alkalmazzák a populista alkotmányosság meghatározásakor azzal, hogy az utóbbi olyan alkotmányos gyakorlatot jelent, amelynek alapvető jellemzője két homogén és egymással antagonisztikus viszonyban álló csoport (egyrészt a homogénnek tételezett nép, másrészt valamely speciális érdekcsoport mint a hatalmi elit, a technokraták, a nemzetközi szervezetek, a bevándorlók vagy valamely kisebbség) közti konfliktus, s amely új típusú egyensúlyt hoz létre az egyéni és a kollektív érdekek között.[57] Mások a populista alkotmányosság alatt olyan alkotmányos stratégiát értenek, amelynek célja a politikai hatalom konszolidálása,[58] s megint mások az alkotmányozó hatalom és a népszuverenitás egy meghatározott felfogásával azonosítják e fogalmat.[59]
A fogalommeghatározások e sokfélesége ellenére a különböző definíciók között jelentős átfedés van, még akkor is, ha egyes szerzők a populista alkotmányosság egyes kritériumait valamilyen normatív elméletből vezetik le, míg mások empirikus megfigyelések alapján határozzák meg a fogalom ismérveit.
Tekintettel az értelmezések változatosságára, a fogalom alkalmazhatósága érdekében érdemes a populista alkotmányosság fogalmi elemeit elsődleges és másodlagos kritériumokra osztani azon az alapon, hogy mennyire közösek, azaz általánosan vagy széles körben elterjedtek a különböző definíciókban. Az alábbiakban azokat a fogalmi ismérveket tekintem elsődleges kritériumoknak, amelyeket valamennyi, vagy a legtöbb szerző a populista alkotmányosság fontos jellemzőjének tart, míg a másodlagos kritériumok csoportjába azokat a sajátosságokat sorolom, amelyek kevéssé általánosan elfogadottak. Érdemes megjegyezni, hogy néhány kritérium negatív formában, a liberális alkotmányosság kritikájaként vagy egyes jellemzőinek tagadásaként szokott megjelenni, amelyekből azonban következtetni lehet a populista értékekre és elvekre. Mindez persze csupán elemzési célokat szolgál: ha azonban a populista alkotmányosság koncepciója valóban helyesen írja le a populizmus modern megnyilvánulási formáit, és tényleg segít e jelenség megértéséhez, illetve magyarázatához, akkor legfontosabb, széles körben elismert jellemzői is felismerhetők kellenek hogy legyenek a valóságosan működő alkotmányos rendszerekben - legalábbis azokban, amelyeket ezzel a jelenséggel szoktak leírni.
A populista alkotmányosság elsődleges ismérvei között kitüntetett szerepe van a népszuverenitás, illetve a közvetlen demokrácia preferálásának, szemben a képviseleti demokráciával, amely erős elitellenességgel társul. A populisták általában az egységes népet (nemzetet, közösséget), vagy az "átlagembereket" állítják szembe a privilegizált, kozmopolita elittel, vagy másként, a nép általános érdekeinek képviseletét hangsúlyozzák, amelyeket egy arrogáns elit, a korrupt politikusok vagy bizonyos kisebbségek elnyomnak, azaz nem engednek érvényesülni.[60] Ez a fajta megközelítés a népakaratot, illetve a népszuverenitást tekinti a politikai és az alkotmányos legitimáció egyetlen forrásának.[61] A képviselet
- 14/15 -
valóságos, illetve kívánatos funkciója ennek megfelelően az, hogy a közérdek állandóan és akadálymentesen érvényesülhessen,[62] ami azon a feltételezésen alapul, hogy a közérdek egységes és pontosan meg-, illetve felismerhető.[63] "A nép által elfogadott jogszabályok maguk a pőre populizmus legtisztább példái", és a populisták "a népszavazásokat gyakrabban használhatják, mint a nem-populista alkotmányos rendszerek".[64] Ezen az alapon számos szerző szerint a populizmus a közvetlen demokratikus döntéshozatali formákat részesíti előnyben az intézményesített (képviseleti) demokráciával szemben.[65] "A populizmus a maga részéről elutasítja a képviselet [hagyományos] modelljét, a demokrácia közvetlen megközelítését ajánlva helyette, amely lehetőséget biztosít a nép számára, hogy befolyásolhassa, illetve megváltoztathassa az alkotmányt a parlamentáris képviselet hozzájárulása nélkül is".[66] "A populista alkotmányosság azt állítja, hogy a liberális-demokratikus jogállamiság megfosztja az átlagpolgárt attól a hatalmától, hogy dönthessen saját alkotmányáról", és "elutasítja az olyan liberális-demokratikus eljárásokat, mint a bírói felülvizsgálat".[67] Az átlagemberek szembeállítása a hatalmat bitorló korrupt elittel utat nyit az elitellenességnek, ami a populizmus egy további sajátossága. "A populisták nem tartoznak az elit politikusai közé - olyan figurák, akik azt állítják, hogy »a nép« hangját képviselik, és háborút folytatnak azokkal szemben, akiket a korrupt és bűnös elit tagjainak tartanak".[68] A radikális elitellenesség szerint ugyancsak a népakarat az alkotmányosság kizárólagos legitimációs forrása.[69]
Mivel a nem többségi alapon működő közhatalmi szerveket a populisták gyakran a kormányzat és a nép közti szükségtelen közvetítőknek tartják, számos szerző a populizmusnak intézményellenességet is tulajdonít, amit az a tapasztalat is megerősít, hogy ahol a populisták hatalomra kerültek, igyekeztek meggyengíteni vagy ellenőrzésük alá vonni a nem-választott, politikailag semleges ellenőrző intézményeket,[70] különösen az alkotmánybíróságokat, a felsőbíróságokat, illetve általában az igazságszolgáltatás szerveit, és más, politikailag semleges szerveket, mint amilyenek például a választási bizottságok vagy az ombudsmanok. Az illiberális populisták elutasítják a közhatalom alkotmányos korlátozását, valamint a kisebbségi jogok védelmét.[71] Az intézményellenesség részben antiglobalizmusban ölt testet, amennyiben a populisták ellenségesen viszonyulnak minden "idegen" politikai értékhez és intézményhez, mert azokban fenyegetést látnak a nemzeti szuverenitásra és a valódi népakaratra. Az ilyen érvelési logika szerint különösen az olyan idegen eredetű eszmék és politikák, mint az Európai Unió bevándorlási és menekültpolitikája vagy az "emberi jogi fundamentalizmus", illetve az olyan intézmények, mint az EU szervei, a nemzetközi bíróságok vagy a nemzetközi emberi jogi szervezetek testesítik meg ezt a fajta fenyegetést.
A populista felfogás a népakarat elsőbbségének hangsúlyozását összeköti a pluralizmusellenességgel, és az autentikus képviselet iránti igénnyel. Az elemzők között széles körű konszenzus van abban, hogy a populisták ellenzik a pluralizmust, mivel csak saját magukat tekintik a közemberek valódi érdekei kizárólagos képviselőinek.[72] A legtöbb populista párt kritikusan viszonyul a képviseleti demokrácia működéséhez, és gyakran kérdőjelezi meg a hagyományos pártok legitimációját.[73] Az erről szóló szakirodalom jelentős része szerint a populizmus olyan politikai ideológia, stílus vagy retorika, amit a fenti értelemben vett nép kizárólagos és autentikus képviseletének igénye jellemez.[74] A populista pártok azáltal különböztetik meg magukat más pártoktól, hogy úgy tekintenek magukra, mint akik a nép valódi érdekeit képviselik az elitekkel szemben,[75] és legitimációjukat is erre építik.[76]
A populista alkotmányosságot a többségi elv szélsőséges érvényesítése jellemzi, amely a választási eredményeket a népakarat kifejezésének tekinti, és ezen az alapon elutasítja a hatalom alkotmányos korlátozását.[77] Számukra ez a felfogás igazolja a nem-választott ellenőrző intézmények meggyengítését, a többségi döntésekkel szembeni, jogi vagy alkotmányos alapú vétóhatáskörök elutasítását, végső soron pedig a többségi elv és a jogállamiság szembeállítását.[78] E felfogás "a nem politikai típusú, nem a többségi elv alapján működő intézmények szerepét a demokratikus többségi elv illegitim megsértésének [tekinti]. Így a populista alkotmányosság fő jellemzője a többségi elv jogi korlátozásának elutasítása."[79]
A populista alkotmányosság egy másik, széles körben elfogadott ismérve a hatalom központosítása a karizmatikus, erős vezető kezében.[80] Az alkotmányjog a végrehajtó hatalom megerősítésével (mint például Latin-Amerikában a "szuper-elnöki" rendszerek vagy Törökországban a prezidencializmus intézményesítésével) vagy a törvényhozó és a végrehajtó hatalom ellensúlyaként működő intézmények semlegesítésével, illetve az újraválaszthatósági korlátok eltörlésén keresztül (ahogy az több dél-amerikai országban vagy Oroszországban a 2020. évi alkotmánymódosítással történt) hatékony eszköz lehet a hatalomkoncentráció számára.
A jog instrumentalizációja ugyancsak jellemzője a jelenkori populizmusnak. E gondolkodásmód a jogra egyfelől a politikai akarat végrehajtásának eszközeként tekint, másrészt azt a hatalom megőrzéséhez szükséges feltételek előteremtésére kívánja felhasználni.[81] Ez azon a felismerésen alapul, hogy az alkotmány hatékony eszköztár lehet a fékek és ellensúlyok lebontásához, ezért a modern populista rezsimek, ha tehetik, élénk alkotmányozást folytatnak. Néhány elemző szerint a politikai döntések legalizálása tekintet nélkül azok tartalmára csupán formálisan tartja fenn az alkotmányosságot, vagyis tulajdonképpen csak imitálja azt.[82] Ezt a nézetet támaszthatja alá a populisták joggal szembeni bizalmatlansága (legal resentment), amely szerint a liberális demokráciák politikailag semleges jogfelfogása aláássa a nemzeti érdekek képviseletét, például azzal, hogy lehetővé teszi a népakarat érvényesülésének akadályozását az alkotmánybíróságok vagy más felsőbíróságok által.[83]
Azokat a jellemzőket, amelyek gyakran csak egy régióra vagy országcsoportra érvényesek, vagy amelyek a populizmus valamely sajátos válfaját jellemzik, "má-
- 15/16 -
sodlagos kritériumoknak" tekinthetjük. Számos ilyen ismérv azonosítható, némelyikük azért érdemel külön figyelmet, mert alkotmányos jelentőségük van.
Az egyik ilyen jellemző az alkotmányos identitás hangsúlyozása, amit néhány kutató szerint a populisták eszközként használnak ahhoz, hogy alkotmányos változások útján határozzák és védjék meg a közösségi identitás általuk preferált értékeit. Gyakran ilyenek a nemzetfogalomhoz társított nacionalista és vallásos jegyek, amelyeket tekintélyelvű célok támogatására használnak.[84] Az alkotmányos identitás a nép mint politikai egység szimbolikus megerősítését, s ezáltal a populista kormányzás legitimálását szolgálhatja.[85]
A válságkezelés ugyancsak a populizmus legitimációs forrása lehet, mert a külső fenyegetésekkel szembeni fellépés szükségessége lehetőséget biztosít a populisták számára, hogy áttörjék a hatalomgyakorlás jogi korlátait.[86] Nem meglepő módon ennek a szempontnak a jelentőségét kiemelte a koronavírus-járvány, amely törvényes kereteket biztosíthatott a populista kormányoknak kivételes hatalom gyakorlására, illetőleg az ellenzékben lévő populista pártok számára ahhoz, hogy kampányt folytassanak a hagyományos képviseleti szervekkel szemben.
Az ún. visszaélésszerű jogimport (abusive legal borrowing) módszerét szintén használni szokták a populista hatalom legitimációjának növelésére. E jelenség lényege, hogy formálisan olyan intézményeket vagy eljárásokat hoznak létre, amelyek más országokban is léteznek, s azzal kívánják igazolni a vitatott alkotmányos-jogi megoldásokat, hogy azokra a konszolidált demokráciákban is van példa. Amikor pedig a populista rezsimek a fejlett nyugati demokráciák gyakorlatára, illetve látszólag hasonló intézményeire hivatkoznak,[87] egyben azt is állítják, hogy bírálóik kettős mércét alkalmaznak, hiszen hasonló változásokat vagy intézményi megoldásokat más országokban nem kritizálnak. A külföldi minták átvétele vagy felhasználása azonban azok kontextusától függetlenül olyan "Frankenstein-államok" kialakulásához vezet, amelyek "különböző, tökéletesen észszerű részekből állnak, és [amelyek] szörnyű eredménye abból a rettenetes módból következik, ahogyan azokat egymáshoz ragasztották".[88]
A populista alkotmányosságot néha nativizmusán keresztül jellemzik, vagyis a bizonyos kisebbségekkel szembeni türelmetlenséggel és diszkriminációval. Különösen a bevándorlók, az LMBTQ-közösségek és bizonyos vallási "szekták" szoktak a populisták célkeresztjébe kerülni, mint amelyek nem tartoznak a néphez. Ezenkívül néha az alkotmányos populizmus jellemzőjeként utalnak egyes alapjogok korlátozására, amely főleg az olyan politikai jogokat szokta érinteni, mint a véleménynyilvánítás szabadsága, a gyülekezési és az egyesülési jog,[89] illetve amely egyes esetekben kiterjed némely személyes szabadságjogra is, mint amilyen például az egyenlő emberi méltóság vagy a tulajdonjog. A nativizmus és az alapjogok korlátozása miatt szokták sokszor "illiberális" jelzővel felruházni a populizmust.
Végül a klientelizmus, az állam foglyul ejtése (state capture) és egyes társadalmi rendszerek "gleichschaltolása" (közvetlen politikai kontroll alá helyezése) szintén olyan jellemzők, amelyeket több szerző a populista kormányzásnak tulajdonít, s amelyek érvényesülése jogi, illetve alkotmányos eszközöket igényel. Így a rendszerszerű patronázst,[90] az állam "gyarmatosítását", vagyis a legfontosabb állami intézmények "megszállását" (azaz politikailag megbízható személyekkel való feltöltését) is a populizmus jellegzetességeinek tartják.[91] "Az állam elfoglalására akkor kerül sor, amikor politikai és gazdasági szereplők átveszik az állam intézményeit, és azokat saját szűk politikai és gazdasági érdekeik szolgálatába állítják. A kormány nem társadalmi érdekeket képvisel, hanem szerzett érdekek számára kedvező befolyásolási eszközzé válik, aláásva a demokratikus döntéshozatali folyamatokat." [92]
Ahogy láttuk, a népszuverenitás eszméje központi szerepet játszik a populista alkotmányosság elméletében, amely szerint a választásokon kialakult többség a demokratikus legitimáció egyetlen forrása. Ennek megfelelően gyakran jellemzik a közvetlen demokrácia eljárásainak alkalmazásával, mint amelyek során a népakarat közvetítő mechanizmusok nélkül nyilvánul meg. A közvetlen részvétel különböző formáinak alkalmazása azonban egyáltalán nem jellemzi a legújabb magyar és lengyel alkotmányfejlődést. Magyarországon a kormány befolyása alatt működő Nemzeti (korábban Országos) Választási Bizottság 2010 óta az országos népszavazási kezdeményezések százait utasította el jelentős részben mondvacsinált okokból, és csak a kormány két népszavazási kezdeményezését hitelesítette, jóllehet mindkettő alkotmányossága erősen vitatott volt.[93] Az országos népszavazás feltételeit 2013-ban megszigorították, az érvényességhez szükséges részvételi arányt a választójogosultak 25%-áról 50%-ára emelésével. Noha néhány kutató úgy érvel, hogy a populizmus valójában nem vezet a nép aktívabb közvetlen részvételéhez, mert a populisták csak a már meghozott politikai döntések utólagos megerősítését várják a választóktól,[94] a valóságban a populista kormányzás idején egyetlen konzultatív népszavazást sem tartottak a két országban. A populista alkotmányosság egyes teoretikusai ezt a problémát annak hangsúlyozásával hidalják át, hogy a népre mint absztrakt és egységes entitásra való gyakori hivatkozás csupán retorika, és a populizmus inkább csak a demokrácia olyan plebiszcitárius felfogását jelenti, amelyben a választói akarat kinyilvánítása a választásokon való részvételre korlátozódik.[95] Ezt a véleményt megerősíteni látszik az ún. nemzeti konzultációk gyakorlata Magyarországon, ahol 2011 óta már 13 ilyen speciális közvélemény-kutatást szervezett a kormány különböző közpolitikai kérdésekről. Csakhogy az állampolgári részvétel e formájának semmilyen jogi jelentősége nincs; az inkább csak a kormánypártok politikai propagandaeszköze, amely a kormány politikáját kívánja népszerűsíteni könnyen megválaszolható, manipulált kérdéseken keresztül. Ebből a szempontból Lengyelországban sem jobb a
- 16/17 -
helyzet, ahol a PiS-vezette kormány idején (vagyis 2015 októbere óta) még egyetlen országos népszavazást sem tartottak.
Valójában a népakaratra való gyakori hivatkozás a lengyel és a magyar populista rezsimben is csupán a politikai kommunikáció része bármilyen alkotmányos vagy jogi hatás nélkül. Bár igaz, hogy a lengyel PiS és a magyar Fidesz sokszor utal a "lengyelek" illetve a "magyarok" érdekeire és akaratára, és politikusaik sokszor lépnek fel az egész nép vagy "az emberek" nevében, a népszuverenitás alkotmányos elve semmilyen értelemben nem nyert nagyobb hangsúlyt vagy érvényesülést egyik országban sem.
A populizmus, s ezáltal a populista alkotmányosság egy további jellemzője az antielitizmus, amely logikusan következik a népszuverenitás narratívájából. Ez megnyilvánulhat a kormányzó pártok radikalizálódásában,[96] amely egyaránt igaz a Fideszre és a PiS-re is. Az elitellenesség nemcsak a kormányzaton belüli tömeges személycserékben valósul meg, hanem a független ellenőrző intézményeknél, vagyis a bíróságoknál, az alkotmánybíróságoknál, az ügyészségeknél, a közmédiumoknál, a külügyi szolgálatoknál, és az állami vállalatoknál és bankoknál végrehajtott személyi változásokban is. [97] Az uralkodó elitekkel szembeni érzések azonban inkább olyan politikai percepciók, amelyek sokkal inkább a politikai kommunikációban és stílusban jelentkeznek, semmint a jogban. Fontos továbbá, hogy a Fidesz, valamint a Jog és Igazságosság Párt hatalomra kerülésük után gyorsan saját embereiket ültették a vezető tisztségekbe, s a tapasztalat inkább azt mutatja, hogy a populista kormányok maguk is elitisták, amint hatalmi pozícióban vannak. Magyarországon és Lengyelországban tehát a populisták elitellenessége csak a korábbi politikai, gazdasági és kulturális elitek lecserélésében jelentkezett, míg a személyes privilégiumok rendszerét megőrizték, sőt kiterjesztették, amikor már ők voltak kormányon, ahogy azt mindennél szemléletesebben mutatja a személyre szabott törvényhozás elburjánzó gyakorlata Magyarországon.[98] Itt a kormányhoz közelálló oligarchák gazdagodásának elősegítése az irányított közbeszerzések által igazán jól szimbolizálja az új, ezúttal populista típusú elitizmust. Más szóval a kormányon lévő populistákra a legkevésbé sem jellemző az elitellenesség.
A populista alkotmányosságot gyakran nem csupán az uralkodó elitekkel szembeni politikai fellépés, hanem a liberális demokrácia intézményei legitimációjának megkérdőjelezése is jellemzi. A populisták állítólag szívesen mellőzik az intézményeket, ha azok akadályozzák a hatalomgyakorlást, és általában is bizalmatlanok a képviseleti típusú, illetve a független ellenőrző szervekkel szemben:[99] "erős elkötelezettséggel a többségi elv iránt, a populista konstitucionalisták elutasítják a fékek és ellensúlyok rendszerét, és az alkotmánybíróságok és a felsőbíróságok ebben játszott szerepét".[100] A populisták, ha csak tehetik, éles támadást indítanak a liberális intézmények ellen, és olyan új alkotmányos rendszer kiépítésére törekednek, amely lebontja a hatalommegosztás horizontális szisztémáját.[101] Ezzel szemben Magyarországon és Lengyelországban a populisták nem önmagukat az intézményeket bírálták, hanem csak azok korábbi működési módját. Miután azonban hatalomra kerültek, mindent elkövettek annak érdekében, hogy a megörökölt intézményeket saját szolgálatukba állítsák. A 2011. évi magyar Alaptörvény például nagyjában-egészében megőrizte a kormányzás korábbi intézményrendszerét, jóllehet működési szabályaikat és különösen összetételüket a kormánypártok saját érdekeiknek megfelelően alakították át. Lengyelországban a Szejm (a kétkamarás parlament alsóháza) olyan intézményi változásokat hajtott végre, amelyek biztosítják a kormány befolyását, illetve politikai ellenőrzését a független közhatalmi szervek felett. Mindkét országban az intézményi reformok gyakran abban merültek ki, hogy lehetővé tegyék a korábbi vezető tisztségviselők lecserélését a kormányhoz hű személyekre. Erre a két országra az intézményellenesség egyáltalán nem jellemző, ezzel szemben inkább a végrehajtó hatalom ellensúlyozására alkalmas intézményi autonómia lebontása történt. Még azok a strukturális reformok sem tekinthetők intézményellenességnek, amelyek korlátozták egyes hatalmi szervek jogkörét (mint Magyarországon, ahol az Alkotmánybíróságot lényegében eltiltották a közpénzügyi törvények alkotmányossági felülvizsgálatától), vagy megnehezítették működésüket (ahogy Lengyelországban, ahol kétharmados többségi követelményt írtak elő az Alkotmánytanács számára a törvények megsemmisítéséhez), mivel más változások sok esetben kiterjesztették a kormányzat által már alávetett e szervek hatásköreit és forrásait. Magyarországon például az Alkotmánybíróság az egyéni alkotmányjogi panasz intézményének kiterjesztésével jogot kapott a jogerős bírósági határozatok alkotmányossági felülvizsgálatára, ami a testület régi ambíciója volt már az 1990-es évek eleje óta. Lengyelországban az Alkotmánytanács rendkívüli, támogató aktivizmust mutat olyan ügyekben - mint az EU-jog elsőbbségének megkérdőjelezése vagy az abortusz tilalma -, amelyek fontosak a kormánypártok számára. Valójában, ahogy azt több szerző is kimutatta, a populistáknak ambivalens a viszonyuk az intézményekhez: amíg ellenzékben sokszor élesen támadják azokat, kormányon nem csupán védelmezik, hanem igyekeznek saját céljaik érdekében kihasználni.[102] Még ha nem is hajtanak végre intézményi reformokat, nagy gondot fordítanak arra, hogy vezető tisztségeiket saját híveikkel töltsék fel,[103] ez azonban semmiképp sem tekinthető intézményellenességnek. Ahogy azt Jan-Werner Müller helyesen jegyzi meg, a populisták a hatalomban ugyanúgy viselkednek, mint a régi, korrupt elit tagjai, és tulajdonképpen semmi kifogásuk nincs az intézményekkel szemben, ha azokat ők uralják.[104]
A populizmus pluralizmussal szembeni szkepticizmusa állítólag azért sajátos, mert az a népakarat autentikus képviseletének morális igényével társul. Kaczyński és Orbán, az olyan populistákkal együtt, mint Erdogan, Putyin, Salvini, Morales, Maduro, Le Pen és Wilders, magukat a nép igazi képviselőinek tekintik.[105] Az ilyen ambíciókat általában a populista politikusok egyes beszédeivel vagy interjúival igyekeznek bizonyítani. Halmai Gábor például arra utal, hogy miután Or-
- 17/18 -
bán Viktor elveszítette a 2002-es parlamenti választásokat, azzal a kijelentéssel próbálta aláásni a győztesek legitimációját, hogy "a haza nem lehet ellenzékben, csak a kormány lehet saját népének ellenzéke". Ezzel szemben a 2010. évi általános választások elsöprő sikerét követően már a "szavazófülkék forradalmáról" beszélt, amely teljes felhatalmazást ad a kormánynak, hogy az egész politikai és alkotmányos rendszert átalakítsa,[106] mert az a valódi népakarat kifejezése volt.[107] Mindez azonban a politikai kommunikáció világába tartozott, amely nem járt semmilyen alkotmányjogi következménnyel, még ha a későbbiekben mindkét ország törvényhozása a végrehajtó hatalom akaratát mindenben kiszolgáló, pecsétnyomogató parlamentté változott is. Ugyanakkor a pluralizmusellenességnek mindkét országban valóban vannak komoly jelei. Csakhogy még az ellenzéki pártok mozgásterének szűkítése, a kormánypártok választásokon való kedvezményezése sem célozta közvetlenül a többpártrendszer mint alapvető politikai struktúra megszüntetését.
Az erős vezető meghatározó szerepe, mint a populizmus egy további alapvető jellemzője mindkét országban érvényesülő jelenség, ahogy minden elemzés kimutatja Orbán Viktor, illetve Jarosław Kaczińsky személyes dominanciáját. Azonban személyi befolyásuk és hatalmuk jelentős részben informális módon érvényesül, s nem, vagy alig alapul alkotmányos elismerésen. Jóllehet a félelnöki rendszer bevezetése állítólag felmerült a 2011. évi magyar alkotmány előkészítése során, a kormányforma végül megmaradt parlamentárisnak. Amíg továbbá az alkotmányos előírások szerint a miniszterelnök meghatározza a kormány általános politikáját, s a miniszterek önállóan irányítják az államigazgatás feladatkörükbe tartozó ágazatait és szerveit, Orbán gyakran ad közvetlen utasításokat a kormány tagjainak, s vezető szerepe egyébként is megkérdőjelezhetetlennek látszik. Lengyelországban pedig, miközben Kaczińsky Orbánhoz hasonló, meghatározó szerepet játszik a politikaalakításban, 2020-ig semmilyen formális kormányzati tisztsége nem volt.[108]
A többségi elv szélsőséges érvényesítése ugyancsak mindkét országot jellemzi; Magyarországon a Fidesz a 2010-es, 2014-es és 2018-as választásokon szerzett kétharmados parlamenti többségét kezdetektől fogva úgy értelmezte, hogy az a kormánytöbbséget bármilyen intézkedés megtételére feljogosítja, beleértve egy új alkotmány egyoldalú előkészítését és elfogadását. Ez a felfogás vezetett a kormánytól független ellenőrző intézmények gátlástalan elfoglalásához és alávetéséhez, amely sok tekintetben hasonló módon zajlott mindkét országban. Magyarországon elsőként az Alkotmánybíróság függetlenségét szüntették meg úgy, hogy a lejárt megbízatású alkotmánybírák helyére a kormányhoz hű jogászokat választottak a testületbe, továbbá korlátozták az AB hatáskörét és megnehezítették a működését. Az alkotmánybírák jelölésének szabályait például oly módon változtatták meg, hogy csak a kormánytöbbség jelöltjei kerülhessenek a testületbe. Emellett megcsonkították az AB hatáskörét, kivonva a közpénzügyeket az alkotmányossági felülvizsgálat alól, erősen korlátozva az AB-hoz fordulás lehetőségét. A kormánypártok, alkotmányozó többségüket felhasználva alkotmánymódosításokkal felülírták az Alkotmánybíróság számukra kedvezőtlen döntéseit, sőt érvénytelenítették az AB összes határozatát, amely az Alaptörvény hatálybalépése előtt született.[109] A parlamenti többség skrupulusok nélkül foglalta el a legfontosabb közjogi tisztségeket, nem csupán a politikai típusú pozíciókat, mint amilyen a köztársasági elnöké vagy az Országgyűlés elnökéé, hanem az elvileg politikailag semleges közhatalmi szervek, mint az ügyészség, az Állami Számvevőszék, az Országos Bírósági Hivatal, a Kúria, a Nemzeti Választási Bizottság, és az autonóm szabályozási szervek vezető tisztségeit is saját híveivel töltötte be, így folyamatos - informális - kontroll alatt tartva ezek tevékenységét.[110] A korlátlan politikai hatalmi struktúra kiépítésének érdekében átalakították a Költségvetési Tanács nevű intézményt, amely az alkotmányos demokráciák között példátlan módon abszolút vétójogot kapott az éves költségvetési törvény felett, amelynek gyakorlása az Országgyűlés feloszlatásához vezethet. Lengyelországban, miután a Jog és Igazságosság Pártja a 2015. októberi parlamenti választásokon abszolút többséget szerzett, a kormánytöbbség alkotmányosan vitatható módon, az előző Szejm által megválasztott tagok lecserélésével megváltoztatta az Alkotmánytanács összetételét. Annak ellenére, hogy a kormány nem rendelkezett alkotmányozó többséggel, képes volt az Alkotmánytanács működését részlegesen megbénítani, mivel az egyszerű többség is elegendő volt a Tanács működési szabályainak megváltoztatásához, ami több törvénymódosítással 2015-ben és 2016-ban meg is történt.[111] Tulajdonképpen a hatalommegosztás elvének sérelmét jelentette, amikor a törvényhozás semlegesítette a független ellenőrző intézményeket, hiszen ezzel kiiktatta a hatalomgyakorlás korábbi ellensúlyait. A 2017-ben indult igazságügyi reform például súlyosan sértette a bírói függetlenség elvét, amikor megbízatási idejük lejárta előtt lecserélte a legfelső bíróság tagjainak, valamint a bírósági vezetők egy részét, újjászervezte a bíróságok központi igazgatását és a bírák fegyelmi felelősségre vonásának egy új, a parlamenti többség által befolyásolt mechanizmusát hozta létre.[112] 2016-ban a Nemzeti Hírközlési Tanács, azaz az országos médiahatóság egyes jogköreit az újonnan megalakított Nemzeti Médiatanácsra ruházták, amelynek összetételére a kormánytöbbség közvetlen befolyást gyakorol. Márpedig az új szerv nevezi ki és menti fel a közmédia irányító és felügyeleti szerveinek tagjait. Ennek következtében - Magyarországhoz hasonlóan - a közmédia elvesztette politikai kiegyensúlyozottságát, s a kormánypártok szócsövévé vált. A hatalomkoncentráció mindkét országban jelentős hatással volt a parlament működésére is, pecsétnyomogató törvényhozásokká degradálva e szerveket, amelyek automatikusan törvénnyé transzformálják a kormánytöbbség politikai akaratát, bármi legyen is az. A magyar és a lengyel parlamenti jog változásaiban egyaránt megfigyelhető a törvényalkotási eljárás felgyorsítása, az egyéni képviselői javaslatok elszaporodása a kötelező társadalmi egyeztetések elkerülése érdekében és így tovább.[113]
- 18/19 -
A jog instrumentalizálódása, azaz a politikai akarat érvényesítésének puszta eszközeként való felfogása ugyancsak hasonló jelenség ebben a két országban. Ezt legjobban talán a magyar Alaptörvény kilenc eddigi módosítása mutatja legjobban, amelyek többször is felülírták az Alkotmánybíróság olyan döntéseit, amelyek akadályozták a kormány politikai szándékainak megvalósítását. A jelenség egy másik szemléletes példáját az ún. salátatörvények adják, amelyek alkalmanként egymással össze nem függő tárgyú törvények tucatjait módosították napi politikai érdekből. Lengyelországban alkotmányozó többség hiányában[114] gyakran a rendes törvényeket használják az alkotmány jelentésének megváltoztatására,[115] amit egyesek "törvényi anti-alkotmányosságnak" neveznek,[116] hasonlóan az ún. "alkotmányidegen értelmezés"[117] gyakorlatához. Ez utóbbi módszer az alkotmány olyan értelmezését jelenti, amely megfelel az új többség által elfogadott törvényekben foglalt interpretációnak. Ilyen módon az alkotmány jelentésének megállapítását a napi politikai igényekhez igazítják abból a célból, hogy "legitimálják a parlamenti többség politikáját".[118]
Ami az általam másodlagosnak nevezett kritériumokat illeti, azok egy része a populista kormányzatú országokra is jellemző, míg mások nem. Az alkotmányos identitás hangsúlyozása mint az Európai Unió hatáskörbővítésének szubsztantív korlátja például távolról sem csak az ilyen államokra igaz. Megkülönböztető jellemző lehetne ugyan az alkotmányos identitásnak valamilyen sajátos normatív felfogása, de ilyesmi egyrészt olyan valóban demokratikus országokra is jellemző, mint például Németország, másrészt szemben Magyarországgal, ahol ezt a narratívát a populista kormány aktívan igyekszik használni, kevéssé érvényes Lengyelországra nézve.[119] Ez utóbbi országban az alkotmányos identitás fogalma még a "régi" Alkotmánytanács (vagyis 2015, a PiS-kormányzás előtti időkben) gyakorlatában merült fel a testület Lisszaboni Szerződésről szóló határozatában,[120] annak ellenére, hogy ez a kifejezés nem jelenik meg az alkotmányszövegben, amely csak a "nemzeti identitásra" (6. cikk), illetve a "vallási" és "kulturális" identitásra [35. cikk (2) bek.] utal. Ebben a döntésben az alkotmányos identitás a szuverenitás védelméhez kapcsolódott,[121] csakúgy, mint Magyarországon, ám az annak részeként meghatározott olyan értékek védelme, mint az alkotmányos jogok, a nemzeti szuverenitás, a jogállamiság vagy a demokráciaelv, aligha tekinthető a populista alkotmányosság ismertetőjegyének. Magyarországon ezzel szemben az alkotmányos identitás fogalma 2018-ban bekerült az Alaptörvénybe is, s jóllehet az alkotmányszöveg szerint az a második világháború előtti történeti alkotmányon alapul, valóságos tartalmát a kormánytöbbség aktuális politikai érdekei alakították.[122]
2020 márciusában a lengyel kormány járványügyi veszélyhelyzetet hirdetett ki a Covid-19 járvány által okozott egészségügyi válsághelyzet kezelésére. Az ennek keretei között hozott egyes intézkedések azonban nehezen voltak a járvány elleni védekezés szükséges lépéseinek tekinthetők, mint például azok, amelyek néhány autonóm szabályozó szerv, mint például az Elektronikus Hírközlési Hivatal vezetőjének idő előtti menesztéséről szóltak. A válságkezelés által biztosított kivételes hatalmat azonban a magyar kormány aknázta ki a leginkább, miután az ellenőrző funkciójáról lemondott parlamenttől lényegében korlátlan felhatalmazást kapott, sőt egy törvény arra is feljogosította, hogy a jövőben hasonló - egészségügyi - válsághelyzetek esetén a parlament nélkül is kvázi-különleges jogrendet léptethessen életbe és tarthasson fenn.[123]
A visszaélésszerű jogátvételre is előfordulnak példák mind a két országban, ami elsősorban egyes intézményi változások igazolását segítette például az alkotmánybíróságok működésének korlátozásában vagy a bíróságok központi igazgatásának átalakításában. Mindazonáltal csak kevéssé jellemző, hogy a magyar vagy a lengyel populista kormányok kész intézményi megoldásokat vegyenek át más államok gyakorlatából, hanem inkább a már meglévő szervek működését, illetve tényleges funkcióit alakították át saját érdekeiknek megfelelően, s ennek igazolásához kerestek nemzetközi mintákat.
A magyar és a lengyel kormányra messzemenően jellemző az euroszkepticizmus és nativizmus. Gyakran utalnak "Brüsszelre", amely a szemükben mintegy megtestesíti a külföldi eliteket, vagyis a brüsszeli bürokráciát és az EU-intézményeket, mint amelyek a "föderális Európa" vízióját akarják a tagállamokra kényszeríteni "a nemzetek Európájának" gondolatával szemben. Ez azonban egyrészt szintén nem csak a populista kormányok jellemzője, másrészt pedig egyébként is inkább a politikai kommunikáció része, aminek nincsenek alkotmányjogi következményei, így aligha lehetnek valamilyen speciális alkotmányosság sajátosságai. A két ország alkotmányai egyaránt felhatalmazást adnak bizonyos nemzeti hatáskörök EU-intézményekre való átruházására, az 1997. évi lengyel alkotmány pedig meg sem említi az Európai Uniót mint e jogkörök címzettjét. A lengyel Alkotmánytanács egyébként már egy 2011-es határozatában felvetette a másodlagos EU-jog ultra vires felülvizsgálatának lehetőségét[124] kimondva, hogy az alkotmány alapján átruházott hatáskörök nem terjedhetnek ki olyan döntések meghozatalára, amelyek ellentétesek magával az alkotmánnyal.[125] Az a felfogás, amely szerint az EU-intézményekre átruházott nemzeti hatáskörök nem jelentik a szuverenitásról való lemondást, általánosan elfogadottnak tekinthető egész Európában, és semmiképp sem tulajdonítható a populista alkotmányosság kizárólagos jellemvonásának még az olyan határozott igények nyomán sem, mint amilyen a magyar Alkotmánybíróságnak az EU-jog "szuverenitáskontrolljára" vonatkozó fenyegetése volt[126] (amit egyébként is a német Szövetségi Alkotmánybíróság gyakorlatából vettek át).
A bizonyos kisebbségekkel szembeni fellépésnek, illetőleg egyes alapvető jogok korlátozásának, vagyis a jogrendszer "illiberális" átalakításának szintén vannak jelei mindkét országban. Magyarországon például a bevándorlásellenes politika nemcsak azokra az évekre volt jellemző, amikor a kormány heves idegenellenes kampányt folytatott, hanem jogi lépésekhez is vezetett, mint például "a tömeges bevándorlás okozta válság-
- 19/20 -
helyzet", egy kvázi-különleges jogrend bevezetése és folyamatos fenntartása 2015 óta, vagy annak a 2018-as alaptörvény-módosításnak az elfogadása, amely megtiltotta "idegen népesség letelepítését". Az LMBTQ-ellenes kampány ugyancsak alkotmányos változáshoz, az Alaptörvény kilencedik módosításához vezetett 2020 decemberében kimondva, hogy "az apa férfi, az anya nő", megtiltva egyben a homoszexuális párok általi örökbefogadást. Hasonló jelenségek Lengyelországban is megfigyelhetők, hiszen a lengyel kormány is bevándorlásellenes politikát folytat,[127] az utóbbi években pedig számos helyi önkormányzat nyilvánította magát "LMBT-mentes övezetnek". A magyar és a lengyel alkotmány a házasságot egyaránt egy férfi és egy nő életközösségének tartja, és a hagyományos családfogalmat védi [L) cikk (1) bek., illetve 18. cikk]. Noha a kirekesztő családfogalmat a magyar Alkotmánybíróság korábban alkotmányellenesnek nyilvánította, a parlamenti többség ezt a döntést az Alaptörvény negyedik módosításával 2013-ban felülírta.
Hasonló tendenciák figyelhetők meg egyes alapvető jogok korlátozásával kapcsolatban is. Ezek egy része személyes szabadságokat érint, mint az abortuszra vonatkozó szigorú szabályok Lengyelországban, a szexuális orientáción alapuló diszkrimináció (mint például a melegházasság tilalma) mindkét országban, más korlátozások bizonyos politikai jogokra vonatkoznak. Így például a közmédiát mindkét kormány saját propagandaeszközévé tette, a médiapiacot pedig az állami reklámok politikai szempontú elhelyezésével, irányított közbeszerzésekkel, a hozzájuk kötődő gazdasági szereplők közreműködésével jelentősen átalakította, súlyosan korlátozva egyben a sajtószabadságot. Az alapvető jogok korlátozása azonban, még ha az nem is olyan súlyos, mint a stabil diktatúrákban, megint csak aligha tekinthető a populista alkotmányosság differentia specificájának. Ugyanez vonatkozik egyes konkrét jogkorlátozásokra: a homofób rendelkezések például nem csupán a populista kormányzatú országokra jellemzők: egyrészt az (hivatalosan legalábbis) általában nem része a populista pártok és mozgalmak programjának, másrészt pedig érdemes azt is megjegyezni, hogy a házasság klasszikus (keresztény) fogalma már 1997-es elfogadása óta része volt a lengyel alkotmánynak (sőt a lengyel parlament a 2000-es évek eleje óta több alkalommal is elutasította a bejegyzett élettársi kapcsolat elismerésére vonatkozó törvényjavaslatokat),[128] Magyarországon pedig az Alkotmánybíróság már egy 1994-es határozatával megtagadta az azonos neműek házasságának alkotmányos védelmét.[129]
Végül, ami a klientelizmust és az állam foglyul ejtését mint a populista alkotmányosság további állítólagos ismérveit illeti, e jelenségek különböző mértékben és formákban érvényesülnek Magyarországon és Lengyelországban. Magyarországot a szakirodalom gyakran említi a központosított korrupció és a state capture mintaállamának.[130] Ez nemcsak azt jelenti, hogy számos gazdasági terület átalakítását "alacsony fokú átláthatóság és nagyfokú vezetői mérlegelési jogkör jellemzi,"[131] hanem az "irányított közbeszerzések" rendszere, valamint a közvagyon, mint az állami tulajdon vagy a koncessziós jogok politikailag motivált elosztása, ami sokkal kevéssé jellemző Lengyelországra.
Ha a populista alkotmányosság állítólagos kritériumainak tényleges előfordulását vizsgáljuk, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a populista kormányzás alatti magyar és lengyel alkotmányfejlődésben azok közül csak néhány érvényesült, elsősorban is a másodlagos ismérvek közül (lásd a táblázatot). Fontos emlékeztetni arra, hogy az elemzés e jellemzők alkotmányos, vagyis formalizált hatásainak vizsgálatára irányult, hiszen a populista alkotmányosság egész elméletének vagy elemzési keretének alapja az, hogy a jelenkori populizmus speciális, jól meghatározható alkotmányos változásokat hajt végre, vagy legalábbis azok megvalósítására törekszik. Ez azért lényeges szempont, mert amíg például mind Orbán Viktor, mind pedig Jarosław Kaczyński politikai értelemben megfelel az erős, karizmatikus vezető kritériumának, ennek nincs, vagy csak csekély alkotmányos alapja (vagy következménye) van, azaz több szempont csak informálisan érvényesül anélkül, hogy annak alkotmányjogi relevanciája lenne.
A populista alkotmányosság több alapvetőnek tételezett ismérve tehát nem jellemző a jelenlegi magyar és lengyel alkotmányosságra, pedig ezeknek az országoknak általános felfogás szerint hosszú ideje populista kormányzatuk van. S bár nyilván nem lehet elvárni, hogy valamennyi ismérv egyformán érvényes legyen ahhoz, hogy egy országban kimutatható legyen az alkotmányos populizmus, ahhoz, hogy az értelmes és használható elméleti konstrukció legyen, legtöbb jellemzőjének vagy legalább e kritériumok egy meghatározott kombinációjának mégiscsak érvényesülnie kellene a valóságban is, máskülönben sem a vizsgált alkotmányos rendszer leírására, sem fejlődésének magyarázatára nem lehet alkalmas.
A populista alkotmányosság jellemzőinek tényleges érvényesülése a legújabb magyar és lengyel alkotmányfejlődésben
| Magyarország* | Lengyelország** | ||
| Elsődleges kritériumok | A népszuverenitás és a közvetlen demokrácia preferálása | nem | nem |
| Elitellenesség | nem | nem | |
| Intézményellenesség | nem | nem | |
| Pluralizmusellenesség/a nép autentikus képviseletének igénye | mérsékelten | mérsékelten | |
| Többségi elv szélsőséges értelmezése | igen | igen | |
| Erős/karizmatikus vezető | nem | nem | |
| A jog instrumentalizálása | igen | igen | |
| Másodlagos kritériumok | Alkotmányos identitás | igen | mérsékelten |
| Válságkezelés | igen | nem | |
| Visszaélésszerű jogimport | mérsékelten | nem | |
| Euroszkepticizmus/nativizmus | igen | igen | |
| Illiberalizmus (kisebbségellenesség, alapjogok korlátozása) | igen | igen | |
| Klientelizmus/az állam foglyul ejtése | igen | mérsékelten |
* 2010 óta
**2015 óta
Valójában, ha a populista alkotmányosság azon jellemzőit összegezzük, amelyek az utóbbi magyar és lengyel alkotmányfejlődésben ténylegesen jelen voltak, így a többségi elv szélsőséges érvényesítését, a független, ellenőrző intézmények megszállását és semlegesítését, a xenofóbiát, az európai integrációval szembeni bizalmatlanságot, az egyes kisebbségi csoportokkal szembeni hátrányos megkülönböztetést, bizonyos alapjogok korlátozását, a klientelizmust és az állam foglyul ejtését, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy azok sokkal inkább egy jelző nélküli tekintélyelvű rendszer vagy átmenet szokásos ismérvei. Összességében a populista alkotmányosság empirikusan nem igazolható a magyar és a lengyel alkotmányos változások alapján. További probléma, hogy az alkotmányos populizmus állítólagos kritériumai alapján nem is írható le pontosan e két ország újabb alkotmányfejlődése; amint láttuk, néhány lényeges jellemző egyáltalán nem jelenik meg ezekben az országokban, sőt néhány tekintet-
- 20/21 -
ben éppen ellentétes tendenciák érvényesülnek. A populizmus egyik legtöbbet idézett meghatározása szerint például az olyan "szűk értelemben vett ideológia, amely a társadalmat végső soron az »önmagában vett nép« és a »korrupt elit« két homogén, antagonisztikus táborára osztja, és amely szerint a politikának a volonté générale-t, a nép általános akaratát kell kifejeznie".[132] Ez persze igaz a jelenlegi magyar és lengyel rezsimre abban az értelemben, hogy azok nem alapulnak olyan hagyományos és jól meghatározható ideológiákon, mint a szociáldemokrácia, a liberalizmus vagy a kereszténydemokrácia, még ha időnként tesznek is kísérleteket sajátos politikai eszmerendszer kialakítására.[133] Azonban ezek a kormányok a valóságban nem valamely határozott ideológiai programot követnek vagy valósítanak meg, más értelemben mégis egész Európa talán legideologikusabb politikáját folytatják. A 2011. évi magyar Alaptörvény szövege például az Isten, haza, család konzervatív értékeire utal, egyes alkotmányos reformok pedig ezen értékeket kívánják érvényre juttatni a polgárok magánszférájában is, például az iskolák egy jelentős részének egyházi fenntartásba adásán vagy Lengyelországban a szigorú abortuszszabályozáson keresztül. Ugyanez a tendencia figyelhető meg a központilag meghatározott történeti narratíva népszerűsítésén, Lengyelországban a történelmi múlt újraértékelésén alapuló nemzeti identitás kialakításán, vagy Magyarországon a történeti alkotmány feltámasztási kísérletén keresztül.
Ugyancsak gyakran hangoztatott mítosz, hogy a modern populisták mindent a formális legalitás tiszteletben tartásával tesznek. Különösen Magyarország vonatkozásában általános az a hit, hogy a kormány, élve alkotmányozó többségével, minden politikai döntést gondosan "lepapíroz", azaz szabályos módon transzformál joggá. A valóságban azonban az Alaptörvény számos rendelkezése az ún. adósságfék-szabályoktól a nemzeti vagyon védelmére vonatkozó paragrafusokon keresztül a veszélyhelyzet kihirdetéséig és folyamatos fenntartásáig az alkotmány olyan holt betűje, amely egyáltalán nem érvényesül. Éppígy igaz ez számos törvényi előírásra is, amelyeket a kormány politikai ellenőrzése alatt működő állami szervek a kormány érdekeinek megfelelően értelmeznek és alkalmaznak. Még inkább igaz ez Lengyelország tekintetében, mivel ott a kormánypártoknak a formális alkotmányos változásokhoz nincs meg a szükséges parlamenti többségük, s így egyszerű törvényekkel írják felül, illetve értelmezik át az alkotmány rendelkezéseit, s alkalmazzák azokat a kormány politikai kontrollja alatt működő intézmények. Mindezeken túl, az Alkotmánytanács által hozott, a kormány számára kedvezőtlen határozatok kihirdetésének megtagadásától a Nemzeti Médiatanács létrehozásáig egy sor nyilvánvalóan alkotmányellenes törvény tanúsítja, hogy a legalitás elvének tiszteletben tartása éppen nem a legjellemzőbb vonása a populista kormányzásnak.
Ha a populista alkotmányosság elmélete - legalábbis Magyarország és Lengyelország vonatkozásában - valóban ilyen kevéssé tükrözi a valóságot, érdemes azt is megvizsgálni, hogy ennek mi az oka, különös tekintettel arra, hogy ezekben az országokban általános megítélés szerint hosszú ideje populista kormányok vannak, s amelyekben olyan jelentős alkotmányos változások történtek, hogy e rendszerek ma már aligha sorolhatók a nyugati típusú alkotmányos demokráciák, illetve jogállamok körébe.
Az egyik probléma valószínűleg abból ered, hogy egyes ismérvek azonosítása számos szerzőnél csak azt a célt szolgálja, hogy egy konkrét alkotmányos rendszer tekintetében igazolja a populista alkotmányosság normatív elméletét, ahelyett, hogy azok alapján próbálnák jellemezni a vizsgált ország alkotmányos felépítését vagy változásait. Ez gyakran a különböző alkotmányos rendszerek jellemzésének szelektív módszertanát
- 21/22 -
eredményezi, mert sokszor csak azokat a jellemzőket veszik figyelembe, amelyek megfelelnek az elméleti előfeltevéseknek.
Egy másik jellemző hibaforrás a politikai retorika, illetve kommunikáció összekeverése az alkotmányos valósággal, amelynek legfőbb megnyilvánulási formája, amikor bizonyos politikusi nyilatkozatoknak tulajdonítanak bizonyíró erőt. Így például Orbán Viktor egy 2014-es beszéde[134] az egyik leggyakrabban hivatkozott bizonyítéka a liberális demokrácia tagadásának,[135] míg Orbán számos utalása a demokratikus értékekre vagy a jogállamiság tiszteletben tartására figyelmen kívül maradnak. Ehhez hasonlóan, Orbán már idézett, 2002-es nyilatkozatát is gyakran tekintik a nép autentikus képviseletére irányuló morális igény bejelentésének, ami a populizmus egyik fő jellemvonása, ennek azonban semmilyen alkotmányjogi következménye sem volt, még akkor sem, ha Orbán esetleg valóban hisz abban, hogy kizárólag ő hivatott az ország vezetésére.
Egy további nehézség származik abból, hogy a mai közép- és kelet-európai szélsőjobboldali pártokra és kormányokra legtöbbször olyan populizmusdefiníciókat alkalmaznak, amelyeket jelentősen más kontextusban az 1980-as és 2000-es évek populista mozgalmaira, illetve politikai törekvéseire dolgoztak ki.
Könnyű belátni azt is, hogy a populizmus mint politikai jelenség sajátosságai nem feltétlenül alkalmazhatók a populisták által megvalósított alkotmányos változások jellemzésére. A legfontosabb jellemvonások érvényesek lehettek a 2000-es évek olyan jelentős ellenzéki populista pártjaira, mint a Jörg Haider-féle osztrák Szabadságpárt, a Jean-Marie Le Pen vezette francia Nemzeti Front vagy a holland Pim Fortuyn-lista,[136] de kevéssé alkalmasak azon alkotmányos reformok leírására és magyarázatára, amelyeket a posztkommunista populisták hajtottak végre a 2010-es években Közép- és Kelet-Európában.
Néha teljesen vagy részben téves információk, vagy egyes negatív folyamatok szükségtelen eltúlzása vezet hibás következtetésekhez. Így például a magyar Alaptörvény 2011-es elfogadásának legitimitását időnként azon az alapon kérdőjelezik meg, hogy az 1949/1989-es Alkotmányt[137] csak négyötödös többséggel érvényteleníthette volna az Országgyűlés,[138] noha a magyar alkotmány soha nem tartalmazott ilyen előírást, vagy az új alkotmányt azzal támadják, hogy az "a Fidesz illiberális értékeit tükrözi, például korlátozva a sajtószabadságot, tisztességtelen módon megváltoztatva a választási rendszert, és aláásva az igazságszolgáltatás függetlenségét",[139] pedig az Alaptörvénynek a hatalommegosztás rendszerére vagy az alapjogokra vonatkozó rendelkezései alig térnek el a korábbi Alkotmányétól - valójában a legtöbb probléma az autokratikus alkotmányos gyakorlattal, s csak kevéssé a szabályozással kapcsolatban merül fel.
Mindkét alkotmányos rendszert időnként a jogállami normák és eljárások "felszínes intézményesítésével" jellemzik, ami hozzájárult a kommunista rendszerek bukását követő demokratikus átmenet leegyszerűsítő értékeléséhez, és olyan következtetésekhez vezet, mint hogy mindennek eredményeként csak látszatintézmények alakultak ki ezekben az országokban.[140] Ezzel szemben a rendszerváltás eredményeként mind Magyarországon, mind pedig Lengyelországban az alkotmányos demokrácia egész intézményrendszere kiépült és évtizedeken keresztül működött - a jelenkori aggodalmak épp ezek lebontása miatt keletkeztek.
Magyarország és Lengyelország 2010, illetve 2015 utáni alkotmányfejlődésének empirikus elemzése nem támasztja alá azt az értelmezést, amely szerint ezen országok alkotmányos változásai nyomán ezekben az országokban valamifajta populista alkotmányosság jött volna létre. Még ha elfogadnánk is azt a feltételezést, hogy a kormányzás politikai jellemvonásai, törekvései és retorikája hasonló Venezuelában, a Fülöp-szigeteken, Kínában, Törökországban, Oroszországban, Lengyelországban és Magyarországon valamint néhány más országban, ezeknek az államoknak az alkotmányos rendszerei alapvető jellemzőik vagy akár átalakulásuk irányai alapján aligha sorolhatók a populista alkotmányosság közös kategóriájába. Abból, hogy a populizmus mint politikai jelenség nagyon különböző politikai rendszerekre jellemző, nem következik, hogy alkotmányos hatásai és következményei a konstitucionalizmus egy sajátos formáját alakítanák ki. A populista alkotmányosság feltételezett kritériumai, amelyek oly elterjedtek a szakirodalomban, a magyar és a lengyel alkotmányos rendszereket csak szelektíven, különböző mértékben és módon jellemzik. Azok az ismérvek, amelyek mégis kimutathatók e két ország alkotmányos változásaiban, alapvetően inkább egy tekintélyelvű átmenetre utalnak, s csak mérsékelten mutatják a populizmus sajátosságait, még ha e reformokat populista kormányok vagy politikusok valósították is meg. Összességében a magyarországi és lengyelországi alkotmányos változások sokkal inkább egy nyugati típusú alkotmányos demokráciából egy félig-meddig autokratikus rendszer irányába való átmenetet mutatnak,[141] s a populista alkotmányosság azon sajátos körülményei, amelyek valóban érzékelhetők, egybeesnek az autoritarizmus ismérveivel.[142] Ha csak a megvalósuló alkotmányos változásokat vizsgáljuk, amelyek a populista alkotmányosság elméletének középpontjában is állnak, azt kell mondanunk, hogy a Fidesz, illetve a PiS által uralt kormányok olyan autokratikus intézmények, amelyek demokratikus módon és demokratikus felhatalmazás alapján működnek,[143] de amelyek elfoglalták és saját céljaik érdekében működtetik a közhatalmi intézményeket. Valójában korlátlan hatalomra törekednek erőszak igénybevétele nélkül, jelentős részben a formális legalizmus keretei között, ahol "nincsenek tankok az utcákon".[144] Mindez azonban nem változtat a hatalomgyakorlás önkényes jellegén, s a demokratikus és jogállami elvek kiüresítésének tényén.
A populista alkotmányosság megközelítésével nem az a probléma, hogy az nem teljesen pontosan írja le a populista kormányzatú államok alkotmányos rendszereit, illetve változásait; az összehasonlíthatóság érde-
- 22/23 -
kében tett bizonyos egyszerűsítések mindig elkerülhetetlenek. Inkább az okoz áthidalhatatlan nehézséget, hogy egy bizonyos elméleti konstrukció - mint amilyen például a populizmus hagyományos fogalmi kerete - fenntartása fontosabbnak bizonyul, mint a valóság leírása vagy megértése. Ennek azonban túl nagy ára van: egyrészt túl sebezhetővé teszi a populista alkotmányosság elméletét az empirikus alapú bírálatokkal szemben, amely a vizsgált alkotmányos rendszerek jogos és legitim bírálatát is diszkreditálhatja. Másrészt elfedi az e kategóriába sorolt európai, ázsiai és dél-amerikai alkotmányos rezsimek közti lényeges különbségeket, amelyek pedig jelentősen meghaladják a köztük lévő hasonlóságokat. Harmadsorban félrevezető, mert olyan tág értelmezési keretet ad, amely a magyar és a lengyel jogrendszer átalakulását összemossa olyan tendenciákkal, amelyek valóban a demokrácia korrekciójára irányulnak, s ezáltal elfedi ezen országok alkotmányfejlődésének valóságos jellegét.
Ahogy azt Wojciech Sadurski helyesen állapítja meg, "a liberális-demokrata alkotmányossággal szembeni kiterjedt támadás kumulatív hatással jár, amely erősebb, mint részeinek összessége".[145] A megvalósult alkotmányos változások azonban nem minősíthetők populistának csupán azon az alapon, hogy azokat populista politikusok szavazták meg, ha egyébként más, tekintélyelvű átalakulásokhoz képest nem mutatnak sajátos jegyeket. Sadurski a lengyelországi változásokat populistaként írja le, mert a populisták "társadalmi támogatásra törekednek", míg az autoriter rezsimek "teljesen érzéketlenek uralmuk társadalmi támogatásának mértéke iránt."[146] Ez azonban igen távol áll a valóságtól, mert például a rendszerváltás előtti Magyarországon a Kádár-rendszer egyik alapvető jellemzője a viszonylag széles körű társadalmi elfogadottság fenntartása volt, és azt hiszem, ez fontos szempont volt a késő kommunista Lengyelországban is. A "nép egységére" való propagandisztikus utalás (Sadurski másik érve a "populista" jelleg mellett) szintén alapvető jellemzője volt a legtöbb kommunista rezsimnek (Kádár János például a kommunista propagandában maga volt az "átlagember" megtestesítője). A "népakaratra" való állandó hivatkozás és a politikai propaganda ugyancsak aligha lehet a populista rezsimek kizárólagos tulajdonsága.
E cikk lezárásakor sem Magyarországon, sem Lengyelországban nem biztos a populista kormányzás tartós fennmaradása. Már önmagában ez megkérdőjelezi, hogy e két országban teljesen kiépült volna egy autokratikus uralmi forma. De ez egyáltalán nem jelenti, hogy ennek ellenkezője igaz lenne, vagyis hogy akár politikai, akár közjogi értelemben demokratikusak lennének - a politikai verseny feltételei se nem tisztességesek, se nem demokratikusak ezekben az országokban. S még ha a mostani ellenzék kerülne is hatalomra, alighanem olyan intézményekkel kerülnének szembe, amelyek ha tehetik, még évekig a jelenlegi kormánypártokhoz és politikusokhoz lennének lojálisak.
Lehet, hogy a Fidesz, illetve a PiS vezette kormányok politikai értelemben populisták; de az általuk ilyen vagy olyan módon végrehajtott alkotmányos változások irányukban és következményeikben alapvetően tekintélyelvűek, s korrekciójuk, azaz az alkotmányos demokrácia helyreállítása minden bizonnyal gyötrelmes, sőt bizonytalan sikerű lesz még akkor is, amikor már rég nem a populisták lesznek hatalmon. ■
JEGYZETEK
* A cikk alapjául szolgáló kutatást az Európai Unió Horizon 2020 kutatási és innovációs programja finanszírozta a DEMOS (Democratic Efficacy and the Varieties of Populism in Europe) projekt keretében a 822590. számú támogatási szerződés alapján, valamint a "Populizmus a közpolitika- és a jogalkotásban" című, NKFI K-129245. számú projektje támogatta.
[1] A jogállam lebontása, e folyamat egésze, illetve egyes elemei a szakirodalomban részletesen és gazdagon dokumentált. Magyarország tekintetében l. pl. Nóra Chronowski - Márton Varju: Two Eras of Hungarian Constitutionalism: From the Rule of Law to Rule by Law. Hague Journal on the Rule of Law 2016. 8. évf. 2. sz. 271-289. o.; Zoltán Szente: Challenging the Basic Values: The Problems of the Rule of Law in Hungary and the Failure of the European Union to Tackle Them. In: The Enforcement of EU Law and Values: Ensuring Member States' Compliance (szerk. András Jakab - Dimitry Kochenov). Oxford University Press, Oxford 2017. 456-475. o.; Gábor Halmai: A Coup Against Constitutional Democracy: The Case of Hungary. In: Constitutional Democracy in Crisis? (szerk. Mark A. Graber - Sanford Levinson - Mark Tushnet). Oxford University Press, New York 2018. 243-256. o.; András L. Pap: Democratic Decline in Hungary: Law and Society in an Illiberal Democracy. Routledge, New York-London 2018. Lengyelországról: Urszula Jaremba: The Rule of the Majority vs the Rule of Law: How Poland Has Become the New Enfant Terrible of the European Union. Tijdschrift voor Constitutioneel Recht 2016. 7. évf. 3. sz. 262-274. o.; Adam Bodnar: Protection of Human Rights after the Constitutional Crisis in Poland. In: Jahrbuch des Öffentlichen Rechts der Gegenwart. Neue Folge, Band 66 (szerk. Susanne Baer et al.). Mohr Siebeck, Tübingen 2018. 639-662 o.; Wojciech Sadurski: Poland's Constitutional Breakdown. Oxford University Press, Oxford 2019.; Maciej Bernatt - Michał Ziółkowski: Statutory Anti-Constitutionalism. Washington International Law Journal 2019. 28. évf. 2. sz. 487-526. o.
[2] European Commission, 2020 Rule of Law Report Country Chapter on the rule of law situation in Hungary (2020); European Commission, 2020 Rule of Law Report Country Chapter on the rule of law situation in Poland (2020); European Commission, 2020 Rule of Law Report Country Chapter on the rule of law situation in Hungary (2021); European Commission, 2020 Rule of Law Report Country Chapter on the rule of law situation in Poland (2021).
[3] L. pl. Steven Levitsky - Daniel Ziblatt: How Democracies Die. Penguin Random House, New York 2018. 13. o.; Simone Chambers: Democracy and Constitutional Reform: Deliberative versus Populist Constitutionalism. Philosophy & Social Criticism 2019. 45. évf. 9-10. sz. 1117. o.; Valerio Fabbrizi: Constitutional Democracy in the Age of Populisms: A Commentary to Mark Tushnet's Populist Constitutional Law. Res Publica 2019. 438. o. https://doi.org/10.1007/s11158-019-09430-7; Julian Scholtes: The complacency of legality: Constitutionalist vulnerabilities to populist constituent power. German Law Journal 2019. 20. évf. 3. sz. 354. o.
[4] András László Pap - Anna Śledzińska-Simon: The Rise of Illiberal Democracy and the Remedies of Multi-Level Constitutionalism. Hungarian Journal of Legal Studies 2019. 60. évf. 1. sz. 65-85. o.; Tímea Drinóczi - Agnieszka Bień-Kacała: Illiberal Constitutionalism: The Case of Hungary and Poland. German Law Journal 2019. 20. évf. 8. sz. 1140-1166. o.; Vratislav Havlik - Vít Hloušek: Differential Illiberalism: Classifying Illiberal Trends in Central European Party Politics. In: Illiberal Trends and Anti-EU Politics in East Central Europe (szerk. Lisa H. Anders - Astrid Lorenz). Palgrave Macmillan, Cham 2021. 111-136. o.
[5] Matthijs Bogaards: How to classify hybrid regimes? Defective democracy and electoral authoritarianism. Democratization 2009. 16. évf. 2. sz. 399-423. o.
[6] Steven Levitsky - Lucan A. Way: Competitive Authoritarianism: Hybrid Regimes After the Cold War. Cambridge University Press, Cambridge 2010. 78-81. o.
[7] Andreas Schedler: The Politics of Uncertainty Sustaining and Subverting Electoral Authoritarianism. Oxford University Press, Oxford 2013.
[8] Luca Tomini - Seda Gürkhan: Contesting the EU, Contesting Democracy and Rule of Law in Europe. Conceptual Suggestions for Future Research. In: Illiberal Trends and Anti-EU Politics in East Central Europe. Palgrave Macmillan, Cham 2021. 285-299. o.
- 23/24 -
[9] Ozan O. Varol: Stealth Authoritarianism. Iowa Law Review 2015. 100. évf. 4. sz. 1673-1742. o.
[10] Larry Diamond: Facing up to the Democratic Recession. Journal of Democracy 2015. 26. évf. 1. sz. 142. o.
[11] Sadurski: Poland's Constitutional Breakdown...
[12] Kim Lane Scheppele: Autocratic Legalism. The University of Chicago Law Review 2018. 85. évf. 2. sz. 545-583. o.
[13] Jack Balkin: Constitutional Crisis and Constitutional Rot. In: Constitutional Democracy in Crisis? (szerk. Mark A. Graber - Sanford Levinson - Mark Tushnet). Oxford University Press, New York 2018. 16-17. o.
[14] Paul Blokker: Populist Counter-Constitutionalism, Conservatism, and Legal Fundamentalism. European Constitutional Law Review 2019. 15. évf. 3. sz. 519-543. o.
[15] David Landau: Abusive Constitutionalism. UC Davis Law Review 2013. 47. évf. 1. sz. 213. o.
[16] Graham Walker: The Idea of Non-Liberal Constitutionalism. In: Ethnicity and Group Rights (szerk. Ian Shapiro - Will Kymlicka). New York University Press, New York and London 1997. 169. o.
[17] Drinóczi-Bień-Kacała: i. m. 1165. o.; Aron Buzogány: Illiberal democracy in Hungary: authoritarian diffusion or domestic causation? Democratization 2017. 24. évf. 7. sz. 1307-1325. o.
[18] L. pl. Paul Blokker: Populist Constitutionalism. Verfassungsblog 2017/5/04, https://verfassungsblog.de/populist-constitutionalism/; David Landau: Populist Constitutions. The University of Chicago Law Review 2018. 85. évf. 2. sz. 521-543. o.
[19] Sadurski: Poland's Constitutional Breakdown... 3. o.
[20] Rosalind Dixon - David Landau: 1989-2019: From democratic to abusive constitutional borrowing. International Journal of Constitutional Law 2019. 17. évf. 2. sz. 490. o.
[21] Bojan Bugarič: Central Europe's descent into autocracy: A constitutional analysis of authoritarian populism. International Journal of Constitutional Law 2019. 17. évf. 2. sz. 599. o.
[22] B. Guy Peters - Jon Pierre: A typology of populism: understanding the different forms of populism and their implications. Democratization 2020. 27. évf. 6. sz. 8. o.
[23] Buzogány: i. m., Drinóczi-Bień-Kacała: i. m.
[24] Bugarič: Central Europe's... 604. o.
[25] Sadurski: Poland's Constitutional Breakdown... 3. o.
[26] L. a lengyel Alkotmánytanács 2020. október 22-i K 1/20 számú döntését; Ewa Łętowska: A Tragic Constitutional Court Judgment on Abortion. Verfassungsblog 12 November 2020, https://verfassungsblog.de/a-tragic-constitutional-court-judgment-on-abortion/.
[27] Bugarič: Central Europe's... 603. o.; Drinóczi-Bień-Kacała: i. m. 1141. o.
[28] Pablo Castillo-Ortiz: The Illiberal Abuse of Constitutional Courts in Europe. European Constitutional Law Review 2019. 15. évf. 1. sz. 50. o.
[29] Paul Blokker: Populism as a constitutional project. International Journal of Constitutional Law 2019. 17. évf. 2. sz. 552. o.; Adam Czarnota: Populist Constitutionalism or New Constitutionalism. Krytyka Prawa 2019. 11. évf. 1. sz. 47. o.
[30] Manuel Anselmi: Populism: An Introduction. Routledge, London and New York 2018. 87. o.
[31] Cas Mudde: Europe's Populist Surge. Foreign Affairs 2016. 95. évf. 6. sz. 28. o.
[32] Yves Mény - Yves Surel: The Constitutive Ambiguity of Populism In: Democracies and the Populist Challenge. (szerk. Yves Mény - Yves Surel). Palgrave, Houndmills, Basingstoke 2002. 7-11. o.
[33] Oran Doyle: Populist constitutionalism and constituent power. German Law Journal 2019. 20. évf. 2. sz. 165. o.
[34] Landau: Abusive Constitutionalism... 541. o.
[35] Mark Tushnet: The Possibility of Illiberal Constitutionalism? Florida Law Review 2017. 69. évf. 6. sz. 1368, 1371. o.
[36] Anselmi: i. m. 87. o.
[37] Li-Ann Thio: Constitutionalism in Illiberal Polities In: The Oxford Handbook of Comparative Constitutional Law (szerk. Michael Rosenfeld - András Sajó). Oxford University Press, Oxford 2013. 136. o.
[38] Neil Walker: Populism and constitutional tension. International Journal of Constitutional Law 2019. 17. évf. 2. sz. 529. o.
[39] Blokker: Populist Counter-Constitutionalism... 520. o.
[40] Tushnet: The Possibility of Illiberal... 1367-1384. o.; Tom Ginsburg - Aziz Z. Huq: How to Save a Constitutional Democracy. The University of Chicago Press, Chicago 2018.
[41] L. pl. Gábor Attila Tóth: Constitutional Markers of Authoritarianism. Hague Journal on the Rule of Law 2019. 11. évf. 2. sz. 37-61. o.; Gábor Halmai: Populism, authoritarianism and constitutionalism. German Law Journal 2019. 20. évf. 3. sz. 296-313. o.; Gábor Halmai: Making of ‘Illiberal Constitutionalism' With or Without a New Constitution: The Case of Hungary and Poland In: Comparative Constitution Making (szerk. David Landau - Hanna Lerner). Edward Elgar, Cheltenham 2019. 302-303. o.
[42] Halmai: Populism, authoritarianism and constitutionalism... 311-312. o.
[43] Scholtes: i. m. 353. o.
[44] Scheppele: Autocratic Legalism... 563. o.
[45] Jan-Werner Müller: Populism and constitutionalism In: The Oxford Handbook of Populism (szerk. Cristóbal Rovira Kaltwasser - Paul Taggart - Paulina Espejo Ochoa - Pierre Ostiguy). Oxford University Press, Oxford 2017. 598. o.
[46] Martin Krygier: The Challenge of Institutionalisation: Post-Communist "Transition", Populism, and the Rule of Law. European Constitutional Law Review 2019. 15. évf. 3. sz. 570. o.
[47] Wojciech Sadurski: Constitutional Crisis in Poland In: Constitutional Democracy in Crisis? (szerk. Mark A. Graber - Sanford Levinson - Mark Tushnet). Oxford University Press, New York 2018. 272. o.; Gábor Attila Tóth: Breaking the Equilibrium: From Distrust of Representative Government to an Authoritarian Executive. Washington International Law Journal 2019. 28. évf. 3. sz. 321. o.
[48] Théo Fournier: From rhetoric to action, a constitutional analysis of populism. German Law Journal 2019. 20. évf. 3. sz. 381. o.
[49] Bojan Bugaric: The two faces of populism: Between authoritarian and democratic populism. German Law Journal 2019. 20. évf. 3. sz. 395. o.
[50] L. ehhez Lucia Corso: What does Populism have to do with Constitutional Law? Discussing Populist Constitutionalism and its Assumptions. Rivista di filosofia del diritto 2014 III. 2. sz. 443-470. o.
[51] Így pl. Mark Tushnet: Taking the Constitution Away from the Courts. Princeton University Press, Princeton 1999.
[52] Vagyis nem csupán kirekesztő, hanem befogadó populizmus is lehetséges. Cédrich M. Koch: Varieties of populism and the challenges to Global Constitutionalism: Dangers, promises and implications. Global Constitutionalism 2021. 10. évf. 3. sz. 400-438. o., https://doi.org/10.1017/S2045381719000455
[53] Doyle: i. m. 164. o.
[54] Paul Blokker: Varieties of populist constitutionalism: The transnational dimension. German Law Journal 2019. 20. évf. 3. sz. 343. o.
[55] Koch: i. m. 403. o.
[56] Blokker: Varieties of populist constitutionalism... 344. o.
[57] Walker: Populism and constitutional tension... 533. o.
[58] Chambers: i. m. 118. o.
[59] Luigi Corrias: Populism in a Constitutional Key: Constituent Power, Popular Sovereignty and Constitutional Identity. European Constitutional Law Review 2016. 12. évf. 1. sz. 9. o.; Doyle: i. m. 164. o.
[60] Margaret Canovan: Trust the People! Populism and the Two Faces of Democracy. Political Studies 1999. 47. évf. 1. sz. 5. o.
[61] Fabbrizi: i. m. 3. o.; Bugarič: Central Europe's... 598. o.; Peters-Pierre: i. m.; Cas Mudde: The Populist Zeitgeist. Government and Opposition 2004. 39. évf. 4. sz. 546. o.; Jan-Werner Müller: What Is Populism? University of Pennsylvania Press 2016.; Müller: Populism and constitutionalism... 593. o. Blokker: Populist Counter-Constitutionalism... 536-537. o.; Kolja Möller: Populismus und Verfassung. Der autoritäre Populismus als Herausforderung für die liberale Demokratie. Zeitschrift für Politik 2019. 66. évf. 4. sz. 433-435. o.
[62] Scholtes: i. m. 354. o.
[63] Müller: What Is Populism? 26. o.; Corrias: i. m. 11. o.
[64] Mark Tushnet - Bojan Bugaric: Populism and Constitutionalism: An Essay on Definitions and Their Implications. Harvard Public Law Working Paper 2020. No. 20-17. 46. o.
[65] Bugarič: The two faces... 392. o.; Bugarič: Central Europe's... 598. o.; Fabbrizi: i. m.; Chambers: i. m. 117. o.; Corrias: i. m. 12., 19. o.
[66] Fabbrizi: i. m. 438. o.
[67] Fabbrizi: i. m. 437. o.
[68] Levitsky-Ziblatt: i. m. 22. o.
[69] Fabbrizi: i. m. 436. o.; Bugarič: Central Europe's... 598. o.; Peters-Pierre: i. m.; Mudde: The Populist Zeitgeist... 543, 546. o.; Müller: What Is Populism? 2. o.; Müller: Populism and constitutionalism... 593. o.
[70] Bojan Bugaric - Alenka Kuhelj: Varieties of Populism in Europe: Is the Rule of Law in Danger? Hague Journal on the Rule of Law 2018. 10. évf. 1. sz. 69. o.; Scheppele: Autocratic Legalism... 549. o.
[71] Castillo-Ortiz: i. m. 49. o.
[72] Mudde: The Populist Zeitgeist... 543. o.; Müller: Populism and constitutionalism... 593. o.; Müller: What Is Populism? 3. o.; Bugaric - Kuhelj: i. m. 26. o.
[73] Sofie Blombäck: Populism as a Challenge to Liberal Democracy in Europe In: The European Union in a Changing World Order: Interdisciplinary European Studies (szerk. Antonia Bakardjieva - Engelbrekt Niklas Bremberg - Anna Michalski - Lars Oxelheim). Palgrave Macmillan, Cham 2020. 221. o.; Nadia Urbinati: Political Theory of Populism. Annual Review of Political Science 2018. 22. évf. 113. o.
[74] Müller: Populism and constitutionalism... 593. o.; Halmai: A Coup Against... 253. o.
[75] Corrias: i. m. 11. o.
[76] Canovan: i. m. 4. o.
[77] Landau: Abusive Constitutionalism... 533. o.; Mudde: The Populist Zeitgeist... 561. o.; Axel Mueller: The meaning of ‘populism'. Philosophy and Social Criticism 2019. 45. évf. 9-10. sz. 1035. o.; Scheppele: Autocratic Legalism... 562. o.; Urbinati: i. m. 113. o.
[78] Fournier: i. m. 366. o.
[79] Fabbrizi: i. m. 436. o.
[80] Bugaric-Kuhelj: i. m. 27. o.; Drinóczi-Bień-Kacała: i. m. 1159. o.; Landau: Abusive Constitutionalism... 539. o.; Müller: What Is Populism? 33. o.; Takis S. Pappas: Populists in Power. Journal of Democracy 2019. 30. évf. 2. sz. 71-72. o. Mások szerint azonban ez nem feltétlen követelménye a populizmusnak. L. Cristóbal Rovira Kaltwasser: How to define populism? Reflections on a contested concept and its (mis)use in the social sciences In: Populism and the Crisis of Democracy. Volume 1: Concepts and Theory (szerk. Gregor Fitzi - Jürgen Mackert - Bryan S. Turner). Routledge, London and New York 2018. 68. o.
- 24/25 -
[81] Blokker: Populist Counter-Constitutionalism... 545. o.; Landau: Abusive Constitutionalism... 532. o.; Müller: What Is Populism? 63. o.; Müller: Populism and constitutionalism... 598. o.
[82] Levitsky-Ziblatt: i. m. 77. o.; Scheppele: Autocratic Legalism... 573. o.
[83] Blokker: Populist Counter-Constitutionalism... 549, 551. o.
[84] Halmai: Populism, authoritarianism and constitutionalism... 310. o.; Cesare Pinelli: The Rise of Populism and the Malaise of Democracy, in Critical Reflections on Constitutional Democracy in the European Union (szerk. Sacha Garben - Inge Govaere - Paul Nemitz). Hart, Oxford 2019. 42. o.
[85] Chris Thornhill: Constitutionalism and populism: national political integration and global legal integration. International Theory 2020. 12. évf. 1. sz. 2. o.; Walker: Populism and constitutional tension... 522. o.
[86] Levitsky-Ziblatt: i. m. 93. o.
[87] Dixon-Landau: 1989-2019: From democratic... 493. o.
[88] Kim Lane Scheppele: The Rule of Law and the Frankenstate: Why Governance Checklists Do Not Work. Governance 2016. 26. évf. 4. sz. 560. o.
[89] L. pl. Sadurski: Poland's Constitutional Breakdown...; Sadurski: Constitutional Crisis in Poland... 268-270. o.; Tóth: Constitutional Markers of Authoritarianism... 54. o.; Bugarič: Central Europe's... 607-608. o.
[90] Müller: Populism and constitutionalism... 597. o.; Pappas: i. m. 72., 74. o.
[91] Pappas: i. m. 73. o.; Landau: Abusive Constitutionalism... 200. o.
[92] Ireneusz Paweł Karolewski: Towards a Political Theory of Democratic Backsliding? Generalising the East Central European Experience. In: Illiberal Trends and Anti-EU Politics in East Central Europe (szerk. Astrid Lorenz - Lisa Anders). 2021. 310-311.
[93] L. Zoltán Szente: The Controversial Anti-Migrant Referendum in Hungary is Invalid. Constitutional Making & Constitutional Change https://www.constitutional-change.com/the-controversial-anti-migrant-referendum-in-hungary-is-invalid/. A legutóbbi, kormány által kezdeményezett országos népszavazás egy Európa-szerte bírált, homofób rendelkezéseket is tartalmazó egyik 2021-es törvény megerősítésére irányult.
[94] Müller: What Is Populism? 102. o.
[95] Thornhill: i. m. 3. o.
[96] Ben Stanley: Populism in Central and Eastern Europe In: The Oxford Handbook of Populism (szerk. Cristóbal Rovira Kaltwasser - Paul Taggart - Paulina Ochoa Espejo - Pierre Ostiguy). Oxford University Press, Oxford 2017. 140-158. o.
[97] Grażyna Skąpska: Abuse of the Constitution as a Means of Political Change: Sociological Reflections on the Crisis of Constitutionalism in Poland. Polish Sociological Review 2019. 4. sz. 429. o.
[98] Zoltán Szente: The Twilight of Parliament - Parliamentary Law and Practice in Hungary in Populist Times. International Journal of Parliamentary Studies 2021. 1. évf. 1. sz. 140. o.
[99] Bugaric-Kuhelj: i. m. 27. o.
[100] Fabbrizi: i. m. 435. o.
[101] Pappas: i. m. 73. o.
[102] Halmai: Populism, authoritarianism and constitutionalism... 299. o.
[103] Krygier: i. m. 565. o.; Landau: Abusive Constitutionalism... 533. o.
[104] Müller: What Is Populism? 49., 62. o.
[105] Bojan Bugaric: Could Populism Be Good for Constitutional Democracy? Annual Review of Law and Social Science 2019. 15. évf. 43. o.; Bugarič: Central Europe's... 598. o.; Bugaric-Kuhelj: i. m. 26. o.
[106] Gábor Halmai: Is There Such Thing as ‘Populist Constitutionalism'? The Case of Hungary. Fudan Journal of Humanities and Social Sciences 2018. 11. évf. 3. sz. 326. o.; Halmai: Populism, authoritarianism... 299. o.
[107] András Sajó - Juha Tuovinen: The Rule of Law and Legitimacy in Emerging Illiberal Democracies. Osteuropa Recht 2019. 64. évf. 4. sz. 506. o.
[108] Skąpska: i. m. 429. o.
[109] Fruzsina Gárdos-Orosz: Challenges to Constitutional Adjudication in Hungary after 2010. In: The Role of Courts in Contemporary Legal Orders (szerk. Martin Belov). Eleven, The Hague 2019. 336-339. o.
[110] Zoltán Szente: Constitutional Law in Hungary. Kluwer, Alphen aan den Rijn 2021. 69-73. o.
[111] A gazdag szakirodalomból l. pl. Tomasz Tadeusz Koncewicz: The Capture of the Polish Constitutional Tribunal and Beyond: Of Institution(s), Fidelities and the Rule of Law in Flux. Review of Central and East European Law 2018. 43. évf. 2. sz. 116-173. o.; Mirosław Granat: Constitutional judiciary in crisis: The case of Poland, in New Challenges to Constitutional Adjudication in Europe: A Comparative Perspective (szerk. Zoltán Szente - Fruzsina Gárdos-Orosz). Routledge, London-New York 2018. 132-143. o.; Wojciech Sadurski: Polish constitutional tribunal under PiS: From an activist court, to a paralysed tribunal, to a governmental enabler. Hague Journal on the Rule of Law 2019. 11. évf. 2. sz. 63-84. o.
[112] Részletesen l. pl. Fryderyk Zoll - Leah Wortham: Judicial Independence and Accountability: Withstanding Political Stress in Poland. Fordham International Law Journal 2019. 42. évf. 3. sz. 875-948. o.; Małgorzata Gersdorf - Mateusz Pilich: Judges and Representatives of the People: a Polish Perspective. European Constitutional Law Review 2020. 16. évf. 3. sz. 345-378. o.; Justice under pressure - repressions as a means of attempting to take control over the judiciary and the prosecution in Poland. Years 2015-2019 (szerk. Jakub Kościerzyński). https://www.iustitia.pl/en/activity/informations/3724-report-justice-under-pressure-years-2015-2019. A magyar és a lengyel igazságszolgáltatási reform összehasonlítására lásd Zoltán Szente: Subverting Judicial Independence in the New Authoritarian Regimes: Comparing Polish and Hungarian Judicial Reforms In: The Role of Courts in Contemporary Legal Orders (Szerk. Martin Belov) Eleven, The Hague 2019. 341-357. o.
[113] Kamil Joński - Wojciech Rogowski: Legislative Practice and the 'Judiciary Reforms' in Post-2015 Poland - Analysis of the Law-Making Process. International Journal for Court Administration 2020. 11. évf. 2. sz. 3. o. https://doi.org/10.36745/ijca.315; lásd a Velencei Bizottság jelentését is, CDL-AD(2020)017, para 18.
[114] Mindenesetre közvetett bizonyítékok szólnak amellett, hogy ha tehette volna, a PiS által vezetett kormány is alkotmányozott volna. 2010-ben a PiS aktualizálta korábban kidolgozott alkotmánytervét annak érdekében, hogy "a liberális rezsimet egy tekintélyelvűbb és közösségorientált állammal váltsa fel". Przemyslaw Tacik: Polish Constitutionalism under Populist Rule: A Revolution without a Revolution. In: Populist Constitutionalism and Illiberal Democracies: Between Constitutional Imagination, Normative Entrenchment and Political Reality (szerk. Martin Belov). Intersentia 2021. 188. o. 2016 májusában a lengyel köztársasági elnök, Andrzej Duda felhívást intézett az 1997. évi, "az átmeneti időszak alkotmányának" alapos átdolgozására. https://m.prezydent.pl/en/news/art,155,the-225th-anniversary-of-the-may-3-constitution.html.
[115] Ez azt jelenti, hogy az 1997-es alkotmányt törvényhozási eszközökkel de facto megváltoztatták, miközben az alkotmányszöveg változatlan maradt. Bodnar: i. m. 640. o. L. még Sadurski: Constitutional Crisis in Poland. 259. o.; Wojciech Brzozowski: Whatever works: constitutional interpretation in Poland in times of populism. In: Populist Challenges to Constitutional Interpretation in Europe and Beyond (szerk. Fruzsina Gárdos-Orosz - Zoltán Szente). Routleedge, London-New York 2021. 174-193. o.
[116] Bernatt-Ziółkowski: i. m. 1. o.
[117] Monika Florczak-Wątor: Constitutional change through unconstitutional interpretation. In: Revolution, transition, memory and oblivion. Reflections on constitutional change (szerk. Martin Belov - Antoni Abat i Ninet). Edward Elgar, Cheltenham 2020. 211. o. L. még Marcin Matczak: The Clash of Powers in Poland's Rule of Law Crisis: Tools of Attack and Self-Defense. Hague Journal on the Rule of Law 2020. 11. évf. 2-3. sz. 434-435. o.
[118] Florczak-Wątor: i. m. 226. o.
[119] Przemysław Tacik: Polish Constitutional Identity under the Illiberal Turn In: Constitutional Identities in Central and Eastern Europe (szerk. Alexandra Mercescu). Peter Lang, Berlin 2020. 160. o.
[120] K 32/09. döntés, 2010. november 24.
[121] Anna Śledzińska-Simon - Michał Ziółkowski: Constitutional Identity in Poland: Is the Emperor Putting on the Old Clothes of Sovereignty? In: Constitutional Identity in a Europe of Multilevel Constitutionalism (szerk. Christian Calliess - Gerhard van der Schyff). Cambridge University Press, Cambridge 2019. 244., 249-255. o.
[122] Fruzsina Gárdos-Orosz: The reference to constitutional traditions in populist constitutionalism - The case of Hungary. Hungarian Journal of Legal Studies 2020. 61. évf. 1. sz. 41-44. o.
[123] Csaba Győry - Nyasha Weinberg: Emergency powers in a hybrid regime: the case of Hungary. The Theory and Practice of Legislation 2020. 8. évf. 3. sz. 329-353. o.; Fruzsina Gárdos-Orosz - Zoltán Szente: Using Emergency Powers in Hungary: Against the Pandemic and/or Democracy? In: Pandemocracy in Europe: Power, Parliaments and People in Times of COVID-19 (szerk. Matthias C. Ketteman - Konrad Lachmayer) Hart, Oxford 2021. [Megjelenés alatt.]
[124] Sławomir Dudzik - Nina Półtorak: 'The Court of the Last Word.' Competences of the Polish Constitutional Tribunal in the Review of European Union Law. Yearbook of Polish European Studies 2012. 15. évf. 242. o.; Judgment SK 45/09, 16 November 2011.
[125] L. pl. a lengyel Alkotmánytanács 2005. május 18-i K 18/04 számú határozatát az EU csatlakozási szerződés alkotmányosságáról.
[126] 22/2016. (XII. 5.) AB határozat.
[127] Bodnar: i. m. 650. o.
[128] L. Adam Bodnar - Anna Śledzińska-Simon: Between Recognition and Homophobia: Same-Sex Couples in Eastern Europe In: Same-Sex Couples before National, Supranational and International Jurisdictions (szerk. Daniele Gallo, Luca Paladini, Pietro Pustorino). Springer-Verlag, Berlin, Heidelberg 2014. 220. o.
[129] 14/1995. (III. 13.) AB határozat.
[130] L. pl. Mihály Fazekas - István János Tóth: From Corruption to State Capture: A New Analytical Framework with Empirical Applications from Hungary. Political Research Quarterly 2016. 69. évf. 2. sz. 320-334. o.
- 25/26 -
[131] Chronowski-Varju: i. m. 283. o.
[132] Cas Mudde - Rovira Kaltwasser: Populism: A Very Short Introduction. Oxford University Press, Oxford 2017. 5. o.
[133] L. pl. András Lánczi: Political Realism and Wisdom. Palgrave Macmillan, Houndmills, Basingstoke 2015. és Ryszard Legutko: The Demon in Democracy: Totalitarian Temptations in Free Societies. Encounter Books, New York-London 2016.
[134] "[a]z az új állam, amit Magyarországon építünk, illiberális állam, nem liberális állam. Nem tagadja a liberalizmus alapvető értékeit, mint a szabadság, de nem teszi ezt az ideológiát az államszerveződés központi elemévé, hanem egy attól eltérő, sajátos nemzeti megközelítést alkalmaz." A beszéd teljes szövege elérhető a kormány honlapján: https://2015-2019.kormany.hu/en/the-prime-minister/the-prime-minister-s-speeches/prime-minister-viktor-orban-s-speech-at-the-25th-balvanyos-summer-free-university-and-student-camp.
[135] L. pl. Dixon-Landau: 1989-2019: From democratic... 491. o.; Marc F. Plattner: Illiberal Democracy and the Struggle on the Right. Journal of Democracy 2019. 30. évf. 1. sz. 9. o.; Kim Lane Scheppele: The opportunism of populists and the defense of constitutional liberalism. German Law Journal 2019. 20. évf. 3. sz. 321-323. o.
[136] Mudde: The Populist Zeitgeist... 541. o.
[137] Magyarország volt az egyetlen posztkommunista állam, amely a rendszerváltáskor, illetve az azt követő években nem fogadott el új alkotmányt, hanem formálisan hatályban tartotta az 1949. évi kommunista alkotmányt. Ennek szövegét azonban 1989 októberében alapvetően megváltoztatták, ami miatt a korábbi alkotmányt gyakran 1949/89-es alkotmányként emlegetik. L. ehhez Zoltán Szente: Die ungarische Verfassung von 1949/89 und von 2011 In: Freiheit und Verantwortung: Verfassung und Menschenrechte im Wandel der Zeit in Ungarn und in Deutschland (szerk. Péter Darák - Fruzsina Molnár-Gábor - Ekkehart Reimer). Universitätsverlag Winter, Heidelberg 2018.
[138] Bánkúti et al.: Hungary's Illiberal Turn: Disabling the Constitution. Journal of Democracy 2012. 23. évf. 3. sz. 138-139. o.; Mark Tushnet: Authoritarian Constitutionalism. Cornell Law Review 2015. 100. évf. 2. sz. 438. o.; Bojan Bugaric: A crisis of constitutional democracy in post-Communist Europe: "Lands in-between" democracy and authoritarianism. International Journal of Constitutional Law 2015. 13. évf. 1. sz. 225. o.; Kim Lane Scheppele: Constitutional Coups in EU Law. In: Constitutionalism and the Rule of Law: Bridging Idealism and Realism (szerk. Maurice Adams - Anne Meuwese - Ernst Hirsch Ballin). Cambridge University Press, Cambridge 2017. 451-452. o.
[139] Ruth Wodak: Entering the ‘post-shame era': the rise of illiberal democracy, populism and neo-authoritarianism in Europe. Global Discourse 2019. 9. évf. 1. sz. 199. o.
[140] Bugaric: A crisis of constitutional democracy... 236. o.
[141] Bugaric: A crisis of constitutional democracy... 225. o.; Bojan Bugaric - Tom Ginsburg: The Assault on Postcommunist Courts. Journal of Democracy 2016. 27. évf. 3. sz. 70-71. o.; Bugaric-Kuhelj: i. m. 25. o.; Pappas: i. m. 77. o.; Landau: Abusive Constitutionalism... 211. o.
[142] David Fontana: Unbundling Populism. UCLA Law Review 2018. 65. évf. 1503. o.
[143] Tóth: Breaking the Equilibrium... 322. o.
[144] Scheppele: Autocratic Legalism... 575. o. L. még Tushnet: Authoritarian Constitutionalism... 45-46. o.
[145] Sadurski: Poland's Constitutional Breakdown... 58. o.
[146] Sadurski: Poland's Constitutional Breakdown... 20. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző kutatóprofesszor (TK JTI), egyetemi tanár (NKE ÁKK).
Visszaugrás
