A történeti alkotmány jellegéről a hazai szakirodalomban két álláspont alakult ki. Az egyik felfogás szerint e fogalom a történelmi fejlődés különböző időszakaiban keletkezett sarkalatos törvényeket foglalja magában, amelyeket szokásjogi szabályok egészítenek ki. Bár ezek körét hivatalosan nem határozták meg, mégis viszonylag korán közmegegyezés alakult ki abban a kérdésben, hogy mely jogforrások minősülnek a történeti alkotmány részének. Lényegében e konszenzust foglalta össze Széchenyi István, amikor a vérszerződést, az Aranybullát, a koronázási esküt, a királyi hitlevelet, a bécsi és a linzi békét, a Pragmatica Sanctiót, az 1791. évi közjogi dekrétumot, valamint a vallásszabadságról és a nyelvről szóló törvénycikkeket sorolta e körbe.[1] Később az 1848-as és a kiegyezési törvénycikkeket is a történeti alkotmány integráns részének tekintették, hangsúlyozva, hogy azok egyértelműen szakítottak e jogintézmény rendi jellegével, beemelve a népet a nemzet sáncaiba.
A másik megközelítés valódi alapnak az élő szokást nevezi, amely felette áll az írott jogforrások valamennyi formájának. E felfogás tehát a történeti alkotmány szokásjogi természetét emeli ki, feltételezve, hogy a törvények nem új szabályokat állapítottak meg, hanem csak rögzítették, megerősítették a már kialakult és kötelezőnek elismert gyakorlatot. Jelentős mértékben támaszkodik e nézet Werbőczy Hármaskönyvének állítására, amely szerint a szokás lerontja a korábbi, ellenkező tartalmú törvényt. Az írott jog alárendelt pozíciója egyben azt is jelentette, hogy az aktuális politikai erőviszonyok döntötték el, mely gyakorlat minősült szokásnak, vagyis érvényes magatartási szabálynak.[2]
A történeti alkotmány létrejöttének folyamata azt mutatja, hogy a törvény és a szokás szerepe az egyes korszakokban eltérően alakult. Királyi dekrétumként adta ki II. András az Aranybullát, s annak 1231. évi megújítását, amely az ellenállási jogot is deklarálta. E formában bocsátotta ki IV. Béla a III. Aranybullát, melyben a királyi serviensek általános gyűlésének kérelmére helyreállította és megerősítette az ősinek tekintett szabadságokat, vagyis kiváltságokat. Ugyanakkor ez utóbbi királyi aktus arra utal, hogy az írott jog a gyakorlatban nem igazán érvényesült.
A rendi monarchia első, amúgy sikertelen bevezetési kísérlete szintén dekrétumokkal történt. III. András, az észak-itáliai minta alapján 1290-ben és 1298-ban országgyűlést hívott össze, amelyek a főpapság és a köznemesség érdekeit képviselve alapvető jelentőségű államszervezeti törvényeket fogadtak el. Az első tanácskozáson bocsátották ki a királyi tanács összetételét is érintő 1291. évi III. tc.-t, amely kimondta, hogy idegenek, pogányok és a nemesi renden kívüliek nem vehetnek részt e
- 22/23 -
testület tevékenységében, valamint a XXV. tc.-t az országgyűlés évenkénti ülésezéséről. Az 1298. évi XXIII. tc. elrendelte, hogy háromhavonként váltakozva két-két püspök, illetőleg választott nemes szolgáljon az állandó tanács tagjaként az uralkodó mellett, akiknek javaslata nélkül a király fontosabb döntései nem lehetnek kötelező erejűek.[3] E törvénycikkek ugyan a gyakorlatot nem befolyásolták (még III. András uralkodása alatt sem hívtak össze évente országgyűlést), megalkotásuk azonban azt bizonyítja, hogy egy új társadalmi forma vagy politikai berendezkedés első csírái jóval annak tényleges kifejlődése előtt átmenetileg megjelenhetnek.
Noha Mária és Zsigmond uralkodása idején is tartottak országgyűléseket, rendszeres összehívásuk csak az 1440-es évek közepétől vált szokássá, s ettől kezdve fogadták el a király és a rendek kompromisszumán alapuló törvénycikkeket. A dekrétumok sorozatos kibocsátása ellenére a rendi gyűlések szervezetét és hatáskörét elsődlegesen a politikai gyakorlat alakította ki. Törvénycikk csupán azt határozta meg, hogy üléseit az uralkodó, a királyválasztó tanácskozásét pedig a nádor hívja össze, jogosítványai közül pedig az adómegállapításé és a királyi tanács tagjainak felelősségre vonásáé alapult írott jogforráson, az 1504. évi I., illetőleg az 1507. évi VII. tc.-n, ez utóbbi azonban sohasem vált szokássá. Sajátos módon tehát a rendi gyűlés törvényhozási hatásköréről e korban egyetlen írott jogforrás sem rendelkezett, hanem azt csupán a Hármaskönyv második részének 3. címe és harmadik részének 2. címe rögzítette. Szokásjogi úton alakult ki a testület királyválasztó jogosítványa is, amelyet az 1485. évi I. és III. tc., az 1498. évi XLV. tc., valamint II. Ulászló 1490-es "hitlevele" kizárólag trónörökös hiánya esetében ismert el. Szintén országgyűlési választással nyerte el megbízatását a nádor, illetőleg a két koronaőr is.
A XVII. századot, Mezey Barna megfogalmazása szerint, a törvényalkotás térnyerése, a rendi képviselet súlyának növekedése jellemezte, amely a lipóti abszolutizmus koráig tartott.[4] 1608-ban a koronázás utáni I. tc. meghatározta az országgyűlés szervezetét, s ennek során pontosan elhatárolta egymástól az alsó és a felső táblát. Az 1655. évi XLIX. tc. előírta a rendi gyűlések háromévenként történő összehívását, s ezt követően e királyi kötelezettséget öt későbbi törvénycikk is megerősítette.[5] Szintén írott jogforrás, az 1635. évi XVIII. tc. deklarálta azt az elvet, hogy a törvényeket a diétán a király és az ország együttesen hozzák meg, ám kétségtelen, hogy ezt a Hármaskönyv említett helyeire hivatkozva mondta ki.[6]
A Buda visszafoglalását követő országgyűlésen viszont olyan dekrétum született, amelynek egyes törvénycikkei a rendek írott jogforráson, illetőleg szokásjogon alapuló kiváltságait megszüntették vagy korlátozták. Az 1687. évi I. és IV. tc. eltörölte az Aranybullában biztosított ellenállási jogot, a II. tc. a korábbi uralkodó elsőszülött fiát nyilvánította törvényes királynak, a III. tc. pedig, az előbbivel összhangban, a Habsburg-dinasztia férfi ágának kihalásáig felfüggesztette a diéta amúgy már csak névlegesen létező királyválasztó hatáskörét. E döntéseket csak részben ellensúlyozta a II. tc. azáltal, hogy megerősítette a koronázás régóta fennálló szokását, melyet most már az írott jog alapján is eskü letételéhez és hitlevél kiadásához kötött.
A lipóti abszolutizmus és a Rákóczi-szabadságharc korát lezáró szatmári béke az uralkodó és a rendek közötti kompromisszumok új időszakát nyitotta meg. Az 1715. évi III. tc. egyfelől megerősítette a dinasztia férfi ágának örökletes trónutódlási jogát, másfelől viszont a Habsburg-ház kihalása esetén elismerte a rendek királyválasztó hatáskörét. Szintén a kompromisszum jegyében azt is deklarálta, hogy az országot az eddig megalkotott és a jövőben az országgyűlésen megállapítandó törvények szerint kormányozzák, ám azzal az I. József hitlevelében már szereplő megszorítással, hogy azok használatát és értelmét az uralkodó és a rendek közös egyetértéssel a diétán határozzák meg. Garanciaként a XIV. tc. ismételten kimondta, hogy háromévenként, vagy ha szükséges, még előbb országgyűlést kell tartani.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
