Az 1949 májusában kihirdetett német alkotmány előkészítésében és létrejöttében meghatározó szerepet játszottak az ország nyugati felét megszállás alatt tartó győztes hatalmak, különösen az Amerikai Egyesült Államok. A második világháború, a fasizmus, különösen a holokauszt élményének hatására az öt részből álló alkotmányban az alapjogok katalógusa az 1. fejezetben, rögtön a preambulum után kapott helyet. A német alkotmány (Grundgesetz) az emberi méltóság sérthetetlenségét, valamint tiszteletben tartásának és védelmének állami kötelezettségét már az 1. cikkben deklarálja. A német alkotmány szerint "1. cikk (1) Az emberi méltóság sérthetetlen. Annak tisztelete és védelmezése kötelező minden állami hatalom számára."[1] Az emberi méltósághoz való jog, mint alapvető érték védelmét a német alkotmány egyrészt azzal biztosítja, hogy a 79. cikk (3) bekezdése értelmében az "alaptörvény olyan megváltoztatása, amely az 1. cikkben megállapított alapelveket érintené, nem megengedett."[2] Az alaptörvény 104. cikk (1) bekezdésének második mondata szerint a "fogva tartott személyeket sem lelkileg, sem testileg nem lehet kínozni".[3] Németország 1950. november 4-én csatlakozott az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez, amely 1953. szeptember 3-án lett a hazai jog része.[4] Az ország 1986. október 13-án csatlakozott az UNCAT-hoz, amely belföldön 1990. október 1-jén lépett hatályba.
Németország az alaptörvény, illetve az Emberi Jogok Európai Egyezményének hatálybalépése óta eltelt több mint fél évszázad alatt több alkalommal is szembesült a terrorizmus kihívásaival. A Baader-Meinhof csoport, a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) merényletei, de különösen az 1972-es müncheni olimpián résztvevő izraeli sportolóknak a palesztin terroristák általi túszul ejtése, majd legyilkolása nemcsak a német közvéleményt, hanem az egész világot megrázták. E tragikus esetek kapcsán az alkotmányos alapjogok korlátozásának lehetősége még csak fel sem merült.
A hallgatás joga, valamint a kínzás tilalmának kérdése 2002-ben került a német közvélemény érdeklődésének középpontjába, amikor az egyik jelentős német bank vezetőjének 11 éves gyermekét elrabolták, és a szabadon bocsátása fejében az ekkor még ismeretlen tettes 1 millió dollár váltságdíjat követelt. Három nap elteltével, a váltságdíj összegyűjtését követően a rendőrség letartóztatta Magnus Gäfgen joghallgatót, aki a kihallgatások során sem a gyermek hollétéről, de még arról nem volt hajlandó nyilatkozni, hogy egyáltalán életben van-e. Wolfgang Daschner, a frankfurti rendőrség helyettes parancsnoka, a nyomozás vezetője Gäfgen letartóztatását követő napon írásban utasította a munkatársait, hogy a "gyanúsítottól előzetes figyelmeztetést követően, orvosi felügyelet alatt okozott fájdalom" segítségével próbálják az életbevágóan fontos információkat megszerezni.[5]
A rendőrök részletesen kioktatták a gyanúsítottat arról, hogy mire számíthat, ha a kérdéseikre továbbra sem válaszol. Gäfgen állítása szerint a nyomozók - egyebek mellett - azzal is megfenyegették, hogy helikopteren már útban van Frankfurtba egy specialista, aki "olyan fájdalmat tud okozni neki, amilyet még életében nem élt át". A későbbi vizsgálat adatai megerősítették, hogy rendőrség valóban lépéseket tett annak megszervezésére, hogy helikopteren Frankfurtba hozzanak egy rendőrségi küzdősportkiképzőt, aki pontosan "tudja, melyek az emberi test fájdalomra különösen érzékeny pontjai és képes arra, hogy ezeket kezelésbe vegye". A fenyegetés végül elegendő volt ahhoz, hogy Gäfgent rábírja annak beismerésére, hogy a gyermek már halott, és megmutassa, hol rejtette el a holttestet.[6]
Gäfgen a bírósági eljárás során a Büntetőeljárási Törvénykönyv 136. § a) pontjára hivatkozott, mely szerint a büntetőeljárásban tilos olyan tárgyi bizonyítékot felhasználni, amelyről a nyomozó hatóság kényszer hatása alatt tett vallomásából szerzett tudomást (ez esetben ilyen például a gyermek holtteste). Álláspontja szerint a rendőrség azzal, hogy fenyegetéssel vallomástételre kényszerítette, az Emberi Jogok Európai Egyezménye 3. cikkén túl, a német alaptörvény 1. cikkét, valamint a 104. cikk második mondatát is megsértette, ezért a büntetőeljárást meg kell szüntetni.
A bíróság megállapította, hogy a Gäfgennel szembeni fenyegetés jogellenes volt, ezért a nyomozás során, a fenyegetés hatása alatt tett vallomásait a tárgyaláson nem vette figyelembe, viszont az eljárás megszüntetésére vonatkozó indítványt elutasította. Emellett mind az elsőfokú, mind a fellebbviteli bíróság engedélyezte azon bizonyítékok, köztük a holttest felhasználását, amelyekhez a nyomozó hatóság a kényszer hatása alatt tett vallomások eredményeként jutott. Annak ellenére, hogy már nem állt fenyegetés hatása alatt, Gäfgen később, a tárgyalás során többször is beismerte, hogy az emberölést ő követte el. A rendelkezésre álló bizonyítékok alapján végül a bíróság Gäfgent emberölésért és emberrablásért életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélte.[7]
Az ügyészség Gäfgen elsőfokú elítélését követően, de még a fellebbezésének elbírálását megelőzően, mind Wolfgang Daschner, mind az utasítását végrehajtó rendőrtiszt ellen vádat emelt. A Frankfurti Tartományi Bíróság (Frankfurter Landgericht) a 2004. december 20-án kihirdetett ítéletében a Gäfgent megfenyegető rendőrtisztet kényszerítés miatt (Nötigung), Daschnert pedig azért ítélte el, mert az alárendeltjét bűncselekmény elkövetésére utasította (Verleitung eine Untergebenen zu einer Straftat). A bíróság a védelemnek mind a mások védelmét is magában foglaló jogos védelemre (Nothilfe), mind a végszükségre (rechtfertigender Notstand) történő hivatkozását elutasította. Az ítélet szerint egyrészt a rendőrség számára nem az erőszak alkalmazására vonatkozó fenyegetés volt a helyzet megoldásának egyetlen és végső eszköze, hiszen a nyomozók a gyanúsítottat a túszul ejtett fiú rokonaival is szembesíthették volna. Következésképpen a jogos védelem tényállási elemei, vagyis, hogy a cselekmény szükséges (erforderlich), másrészt a veszély másként el nem hárítható (nicht anders abwendbar) lett volna, nem álltak fenn. A bíróság álláspontja szerint a fenyegetés nem a helyzet által megkövetelt (geboten) cselekmény volt, ráadásul a veszély elhárítására nem volt alkalmas (angemessenes Mittel, um die Gefahr abzuwenden). Az ítélet szerint a gyanúsított fájdalomokozással történő fenyegetésének tilalma az emberi méltóságának védelmét szolgálja, ezért az erőszak alkalmazását kilátásba helyező rendőri fenyegetés mind a német alkotmányban, mind a nemzetközi jogban biztosított emberi méltósághoz való jogát megsértette. Ezzel a bíróság arra, a jogirodalomban[8] egyébként széles körben elfogadott következtetésre jutott, hogy az eltérő érdekek mérlegelése jogszerűen nem eredményezheti az emberi méltóság sérelmét.[9]
Az ítélet mindkét rendőrtiszt esetében nyomatékos enyhítő körülményekre is hivatkozott. Így figyelembe vette különösen a vádlottaknak a gyermek élete védelmére irányuló szándékát, a gyanúsítottnak a kihallgatások során tanúsított provokatív viselkedését, a hektikus légkört, továbbá azt, hogy a gyermekrablást kísérő közfigyelem súlyos érzelmi teherként nehezedett a nyomozás résztvevőire. Végül bíróság a vádlottakat megrovásban részesítette, továbbá Daschnert 10 800 euró, az alárendeltjét pedig 3600 euró pénzbüntetésre ítélte, amelyek megfizetését azonban felfüggesztette.[10]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
