Jelen írás keretei között arra teszek kísérletet, hogy összefoglaljam a világszervezet megújítását célzó nemzetközi tárgyalások jelen helyzetét egy rövid történeti bevezetést követően. A tanulmány apropóját az adja, hogy hazánk 2022 szeptemberétől egy évig a Kelet-Európai Csoport képviseletében lehetőséget kapott az ENSZ Közgyűlés elnöki posztjának betöltésére. (Korábban ezt a megtisztelő feladatot Hollai Imre akkori külügyminiszter-helyettes töltötte be a 37. (1982/83-as év) ülésszak során.) A magyar kormány Kőrösi Csabát, volt ENSZ-nagykövetet, a Köztársasági Elnöki Hivatal Környezeti Fenntarthatóság Igazgatóságának igazgatóját jelölte erre a pozícióra. A magyar jelöltet a Kelet-Európai Csoport egyetlen jelöltjeként 2022. június 7-én választották meg az ENSZ Közgyűlés 77. ülésszaka elnökének. Tanulmányom első felében az eddigi főtitkárok kezdeményezéseinek rövid áttekintését követően a reformnak azokat az aspektusait vizsgálom, amelyek a tagállamok irányítása alatt zajlanak (Közgyűlés revitalizációja, BT reform), majd ezt követően a világszervezet átalakítására irányuló azon kezdeményezéseket szeretném ismertetni, ahol Guterres főtitkár a fő kezdeményező (fejlesztési pillér, béke és biztonsági szektor, valamint az irányítási/menedzsment terület reformja).
Az első ENSZ-főtitkár, Tryve Lie (Norvégia, 1946-1953) nevéhez fűződött a szervezeti struktúra kialakítása, a New York-i központ felépítése, valamint a világszervezet decentralizációjának beindítása a különböző regionális központok (Genf 1947, Bangkok 1947, Santiago de Chile 1948, Addisz-Abeba 1958, Bejrút 1958) kialakításával, valamint számos alap és program (UNICEF, UNHCR, UNRWA) életre hívása. Erre az időszakra esett az Emberi Jogok Bizottságának, vagy a Statisztikai Bizottságnak a létrejötte is. A norvég főtitkár alatt került sor az első békét felügyelő misszió kiküldésére is, a Pakisztán és India közötti tűzszünet ellenőrzése céljából (UNMOGIP). 1948-ban felhatalmazta a Közgyűlés a főtitkárt technikai segítségnyújtási programok elindítására, amely végül 1965-ben elvezetett a UNDP felállításához is. Lie-nek sikerült magát politikai szereplővé tennie, életet lehelve az Alapokmány 99. cikkébe, amely értelmében jogosult volt az ENSZ Biztonsági Tanácsa figyelmét felhívni a békét és biztonságot fenyegető veszélyekre.[1]
A második főtitkár, Dag Hammarskjöld (Svédország, 1953-1961) alatt alakult ki a békefenntartás koncepciója, és első alkalmazására 1956-ban került sor a szuezi válságot követően a francia, izraeli és brit csapatok visszavonásának ellenőrzése céljából (UNEF). A helyzet különlegességét az adta, hogy a misszióról a Közgyűlés (KGY) döntött Franciaország, az Egyesült Királyság és a Szovjetunió ellenkezése dacára. (Egy 2006-os döntés értelmében ilyen missziókról már csak a BT dönthet és az állandó tagoknak vétójoguk van.) Ebben az időszakban Moszkva komoly lépéseket tett annak érdekében, hogy a főtitkár függetlenségét csökkentse és javasolta, hogy egy trojka vegye át a feladatait, amelynek egyik tagja a szocialista, egy másik a nyugati, egy harmadik pedig az el nem kötelezett országok közül érkezett volna. Ezt a javaslatot a tagállamok nem fogadták el, de bevezették a földrajzi egyensúly elvét a személyzeti döntések terén a nyugati dominancia ellensúlyozása érdekében. A svéd főtitkár számos irányítási változást hozott a világszervezet életében, bizonyos funkciók központosítását elrendelve.[2]
A világszervezet harmadik főtitkára a burmai U Than (1961-1971) lett, akinek időszaka alatt gyorsult fel a dekolonializáció folyamata, jelentősen növelve az ENSZ-tagállamok számát és természetszerűen a fejlesztési kérdések felé mozdítva a világszervezet prioritásait. 1964-ben alakult meg a UNCTAD,[3] 1965-ben a UNDP.[4] Ebben az időben születtek meg azon javaslatok, amelyek az ECOSOC-ot[5] szerették volna a gazdasági kérdések központi fórumává tenni, míg a UNDP-ből a legfontosabb koordináló szervezetet kialakítani. A tagállamok azonban nem támogatták ezeket a központosító elképzeléseket.[6]
Kurt Waldheim (Ausztria, 1972-1981) lett a világszervezet negyedik főtitkára, akinek időszaka alatt a fejlesztési támogatást felváltotta a fejlesztési politika, amelyet jól jelezett, hogy a fejlődő világ megszervezte a G77 + Kína formációt a gazdasági kérdések képviseletére, míg az El nem Kötelezett Mozgalmat a politikai té-
- 63/64 -
mák vitelére. Több KGY-határozatot fogadtak el a fejlődő világ gazdasági érdekeinek védelme érdekében, amelyek többségével a fejlett világ nem értett egyet, és amelyek végül 1977-ben és 1979-ben két kompromisszumos közgyűlési határozatot eredményeztek. A Közgyűlés szerepét a fejlődő világnak sikerült erősítenie, de azt nem sikerült elérniük, hogy ellenőrzést szerezzenek a Világbank, az IMF, vagy a GATT felett. Létrejött egy főigazgatói poszt a nemzetközi gazdasági és fejlesztési együttműködés területén, de az ECOSOC és a UNCTAD szerepe nem változott. A G77 + Kína nem engedte az ECOSOC bizottságai számának csökkentését, viszont a Nyugat nem járult hozzá az UNCTAD megerősítéséhez. A legfőbb donorországok kritikával illették a szervezeten belüli duplikációkat, átfedéseket és a nem hatékony megoldásokat.[7]
Javier Pérez de Cuéllar (Peru, 1982-1991) a világszervezet ötödik főtitkáraként az Egyesült Államok visszahúzódásával szembesült az ENSZ kapcsán, amely az átpolitizációval és a vezetési hibákkal kapcsolatos washingtoni kritikákkal párosult. Az USA a befizetéseinek csökkentését kérte, és bizonyos összegeket vissza is tartott. A pénzügyi válság elkerülése érdekében egy 18 fős kormányközi szakértői csoport (Group of 18) állt fel az ENSZ tevékenységének áttekintése végett, és végül egy 1986-os KGY-határozattal sikerült rendezniük a helyzetet a költségvetés és a személyi állomány csökkentése révén.[8] Washington nyomására a főtitkár betekintést engedett az ENSZ Közös Ellenőrzési Részlegének (Joint Inspection Unit - JIU[9]) anyagaiba az amerikai Legfőbb Állami Számvevőszék részére, amely meglehetősen kritikus volt a JIU jelentéseivel kapcsolatban, komoly reformokat javasolva az ENSZ számára.[10]
Butrosz Butrosz-Gáli (Egyiptom, 1992-1996) a hidegháborút követően nyilvánvalóan új típusú kihívásokkal szembesült. A liberális világrend győzelmét ünneplő nemzetközi közösség 1994-ben elfogadta az ENSZ Éghajlat-változási Keretegyezményét, majd 1997-ben a Kiotói Jegyzőkönyvet, a Nemzetközi Büntetőbíróságot felállító Római Statútumot és a gyalogsági taposóaknákkal foglalkozó ottawai megállapodást. Az ENSZ reneszánszát élte, és egyre több békefenntartó misszióra kérték fel. Az egyiptomi főtitkár The Agenda for Peace (1992) címen egy átfogó reformcsomagot tett le az asztalra, amely új megközelítéseket tartalmazott a preventív diplomácia, a békefenntartás és a békeépítés területein. A G77 + Kína a biztonságpolitikai kérdések ellensúlyozása érdekében javaslatot tett egy ún. Agenda for Developmentre, amelyről öt éven keresztül tartó tárgyalások során sem sikerült a tagállamoknak megállapodásra jutniuk. Butrosz-Gáli már 1992-ben javasolta az egyes országokon belüli egységes ENSZ-es képviselet megteremtését. A fejlődő országok ellenezték ezt az elképzelést, amely értelmezésük szerint kvázi ENSZ-es nagykövetségeket hozott volna létre, és így szuverenitásuk csorbítását eredményezte volna. A világszervezet vezetési reformját illetően a főtitkár egyik fő - és a fejlődő világ számára legfájóbb - lépése a fejlesztésért és nemzetközi gazdasági együttműködésért felelős főigazgatói poszt megszüntetése volt. Washington kérésének megfelelően létrejött egy belső ellenőrzéseket és vizsgálatokat végző hivatal. Ennek ellenére a főtitkár az USA ellenkezése miatt nem folytathatta munkáját első mandátumának lejártát követően.[11] (Jesse Helms amerikai szenátor, a külügyi bizottság elnöke ugyanis nyilvánvalóvá tette, hogy az Amerikai Kongresszus nem fogja kifizetni az ENSZ felé fennálló tartozásait, amennyiben Butrosz-Gáli a helyén marad.)[12]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
