Köszöntöm a Fontes Iuris olvasóit, 2022-ben először. Az utóbbi számokat a Covid-járvány elleni küzdelem idején jelentettük meg, amelynek kezeléséből a jogalkotás is kivette részét a különleges jogrendre vonatkozó szabályok kidolgozásával és bevezetésével. Alighogy magunk mögött tudhattuk ezt a csapást, újabb baj zúdult a világra. A szomszédos Ukrajnában háború tört ki, amely komoly kihívások elé állította a magyar jogalkotást, illetve törvényhozást, melynek legfőbb célja nem más, mint Magyarország békéjének és biztonságának megőrzése.
A magyar közjogi és magánjogi hagyomány gazdag, kulturális örökségünk része. Ennek az örökségnek az egyik koronagyémántja az idén nyolcszáz esztendős Aranybulla. Szupera Péter vállalta azt a nehéz, de megtisztelő feladatot, hogy ennek az évfordulónak emléket állítson. Mint minden magyar nemzeti kincs, az Aranybulla egyben az európai kulturális örökség becses darabja is. Szoros összefüggésben áll korának más, hasonló dokumentumaival, így szervesen illeszkedik az európai jogfejlődésbe. A dolgozat hasábjain fontos szerep jut a "szerves fejlődés" fogalmának. A magyar történelemtől idegen a közjogi értelemben vett, cezúraszerűen újítani akaró forradalom. Történelmünk szerencsés időszakaiban a jogok kiterjesztését legkiválóbbjaink mindig a történeti alkotmányhoz történő visszatéréssel akarták megvalósítani. Ez azonban nem puszta restitúciót jelentett, hanem azt, hogy a haza egyre több és több lakóját akarták bevonni az alkotmány önkénytől védő sáncai mögé. Az angol Magna Charta jó néhány cikkelye ma is hatályban van, része az angol jognak. Az Aranybulláról ez nem mondható el ugyan, igaz viszont, amit a szerző a tanulmánya végén megfogalmaz: "Annak meghatározása, hogy mit emelünk át a történeti alkotmányunkból, elsődlegesen az Alkotmánybíróságfeladata, de a jogalkotón, sőt az egész jogásztársadalmon is múlik ennek sikeressége. [...] [É]rdemes lehet mélyebbre ásni a XIX. századi polgári jogi berendezkedésnél, hiszen annak gyökerei mélyebbre hatolnak. Így az Aranybullában is lehetnek olyan értékek, amelyeket kellő adaptációval kezelve gazdagíthatjuk közjogi berendezkedésünket."
A járvány számos kihívás elé állította a jogrendet, ahogyan erről e lap hasábjain bőven írtunk már. Salgó László Péter és Molnár Csaba most a koronavírus elleni védőoltás kodifikációs hátterét világítja meg az alkotmánybírósági ítélkezés és az osztrák szabályozással való összehasonlítás fényében. Némileg váratlan fejlemény volt, hogy a Covid elleni védőoltás felfedezését, esetleges kötelező felvételét a közvélemény egy része nemhogy nem üdvözölte, hanem egyenesen az önkény megnyilvánulásaként élte meg hazánkban, de néhány más országban talán még inkább, pedig a XIX. és XX. század folyamán a súlyos, nemegyszer halálos kimenetelű fertőző betegségek ellen kifejlesztett oltásokat az emberiség egyöntetűen mint hatalmas vívmányokat üdvözölte. A történelemben talán most először fordul elő, hogy valakik azért indítanak pereket, azért akarják befolyásolni a törvényhozást, hogy minél kevesebbeket oltsanak be. Tetten érhető ebben a tudományok és az intézmények iránti bizalom meggyengülése egy olyan korban, amikor az ismereteiket - köztük a közegészségügyi és a tudományos ismereteket is - az emberek egyre inkább a közösségi médiából szerzik. Ahogy Umberto Eco mondta: az interneten minden vélemény ugyannyit ér: a sarki bár megmondó emberéé és a Nobel-díjas tudósé is csak egy-egy a sok lehetséges közül, és nincs, aki ítélne közöttük. A szerzők a közegészségügy és a járványügy hazai szabályozásába és annak történetébe is alaposan beleásták magukat. A cikk azért mégis a közjog tudományterületére kalauzol, és arról szól, hogyan sikerült az alkotmányos alapok sérelme nélkül, ezek talaján megalkotni azokat az előzmény nélküli szabályokat, amelyek képesek biztosítani a Magyarország területén tartózkodó személyek egészséghez fűződő alapjogainak érvényesülését. Ausztriával ellentétben Magyarország nem vezetett be általános oltási kötelezettséget, elegendőnek vélte csupán egyes foglalkozási kategóriákra ezt megtenni. A járvány vége és az azt követő fejlemények arra utalnak, hogy ez a megközelítés bevált.
Rendkívül korszerű témának szenteli írását Maka Zsófia A versenyjog és a tech-óriások küzdelme a digitális platformgazdaságban - A digitális piacokról szóló rendelettervezet (DMA) törekvései és fejleményei címen. Jonathan Sacks úgy vélte, hogy az emberiség történetében az igazi forradalmak az információs technológia forradalmai voltak. Az írás feltalálása egyet jelentett a civilizáció megszületésével. A betűírás, az abc megjelenése egybeesett a héber Biblia megírásának kezdeteivel, és annak demokratizmusát mozdította elő, amennyiben az írást-olvasást mindenki számára elérhetővé tette. A következő forradalom a kódexek megjelenése volt, ami a keresztény tanítások elterjedését szolgálta. A könyvnyomtatás a reformációt és a hitvitákat tette lehetővé, hiszen nemcsak a fejedelemnek vagy a püspöknek, hanem a péknek és a cipésznek is lehetett saját Bibliája, saját értelmezéssel. Mi a hatodik, a digitális forradalom résztvevői vagy áldozatai vagyunk: ennek következményeit még éppen csak kapiskáljuk. A techóriások olyan hatalmas adatmennyiséggel és hálózattal rendelkeznek, amelyekkel még egyes államok sem. Ráadásul ellentétben az állammal, amelynek szuverenitása és jogrendje térhez és időhöz kötött, a virtuális valóságot létrehozó és kormányzó platformtulajdonosokra ezek a korlátok nem érvényesek. Az internet a szabadság ígéretét hordozta kezdettől
- 3/4 -
fogva, de a felelősség, egy új online ethosz kialakulása ezzel nem tart lépést. Annak is fennáll az esélye, hogy egy újfajta zsarnokság igájába önként hajtjuk a fejünket. A túl nagy tőkekoncentráció mindig is veszélyforrás volt a versenyszabadságra nézve. Még inkább igaz ez az adatkoncentrációra. Ezekre a dilemmákra és kihívásokra keresi most a választ az európai jogalkotó és vele együtt szerzőnk is.
Első pillantásra klasszikusnak látszó témához nyúl Petrasovszky Berta, aki a ne bis in idem elv érvényesüléséről ír komoly történeti át-, illetve nemzetközi kitekintéssel, de mindezt egy újabban előtérbe került problémával összefüggésben: az állatvédelmi hatósági eljárás és a büntetőeljárás viszonyát vizsgálva írásában. Az állatkínzást ugyanis a Büntető Törvénykönyv és az állatvédelmi törvény egyaránt szankcionálja, sok esetben hasonló, de nyilván nem azonos módon. Felvetődik tehát az a kérdés, hogy azonos tényállás mellett, párhuzamos eljárás esetén nem sérülhet-e a ne bis in idem elve. Szerzőnk véleménye szerint a két eljárás megfelelő joggyakorlat kialakulásával összehangolható, és így elkerülhető a kétszeres zaklatás tilalmának megsértése, de nem zárja ki a jogalkotó beavatkozásának szükségességét sem.
Somogyi Olívia ugyancsak örökzöld tárgyat választott tanulmánya számára: Az uniós irányelvek kötelező ereje, függetlenül a nemzeti jogba történő átültetés megvalósulásától témát kibontva. A nem uniós jogi szakértőket meglepheti a cím: hát nem azt tanultuk, hogy a rendelet, nem pedig az irányelv hatályosul közvetlenül, hanem csak a tagállam által elfogadott átültető jogszabályok révén? De mi történjen akkor, ha valakinek a szubjektív joga csak azért sérülne, mert a tagállam elmulasztotta átültetni az uniós jogot? Ki és milyen felelősséggel tartozik ezért? A szerző ehhez hasonló kérdéseket vizsgál nagy alapossággal, elsősorban az Európai Unió Bíróságának vonatkozó esetjogának bemutatásával.
A jogtudománynak nem volt külön múzsája - hiszen a jog a római, nem pedig a görög géniusz termése. Talán Kalliopét, a filozófia és a tudomány múzsáját jelölhetnénk ki erre a szerepre. Akárki is legyen, megszólal a Fontes Iuris mostani számában is, így szeretettel ajánlom e kiváló tanulmányokat kedves, hűséges és új Olvasóinknak egyaránt. ■
Visszaugrás
