A "nyugati" vagy euroatlanti jogi kultúrában a magánjog hagyományos megközelítései hangsúlyozni szokták, hogy e jogterület a magánautonómia joga, ahol a feleket nagymérvű szabadság illeti meg abban a tekintetben, hogy jogviszonyaikat alakíthassák.[1] Különösen jellemzi ez a szabadság a magánjogon belül a kötelmi jog területét, azon belül a szerződési jogot, amely a vagyoni forgalom kellő dinamizmusát biztosítja egy társadalom gazdasága számára.[2] Nem mindegy természetesen, hogy milyen gazdasági rend érvényesül. Jogi szempontból ezt azonban a tradicionálisan a közjog területéhez sorolt, jogpolitikailag meghatározott jogintézmények és a magánjog szabályai együtt határozzák meg, amelyek így együttesen alakítják ki az adott társadalom gazdasági rendjének jogi alapjait. Alkotmányos jogállami keretek között ennek a jogi szabályozásnak az alkotmányos alapjait az alkotmányjogi szabályok (alkotmányos alapjogok, alkotmányos jogok, alapelvek és követelmények) komplex rendszere szabja meg, amely - ha van - az írott alkotmányban is megjelenik. Ezt a rendszert a gazdasági alkotmányosság kifejezéssel jelölhetjük.[3]
Ugyanakkor a magánjogi szabályozásban is megjelennek szabályok, jogintézmények, amelyek közvetítik a gazdasági alkotmányosság követelményeit, ezek természetesen a magánjogi szabályozást alapvetően meg is határozzák. Másrészt - a magánjog fejlődésének történeti hagyományaiból táplálkozva - a magánjogi szabályozás vissza is hat a gazdasági alkotmányosságra, illetve annak érvényesülésére, végső soron e komplex összjáték adja a gazdaság működésének jogi környezetét.[4] Eörsi Gyula a szerződési szabadság mögötti gazdasági kényszerről szólva már rávilágított arra, hogy a szerződési szabadság jogi fogalom, az adott gazdasági berendezkedés egyik eleme, a gazdaság funkcionálásának egyik eszköze, és e jogi elv szempontjából sem az akaratszabadság filozófiai, sem a gazdasági kényszerből eredő tényleges szerződési kényszernek nincs jelentősége.[5]
Jelen tanulmányban a szerződési szabadság alapelvéről és annak korlátairól fogok szólni alkotmányjogi és magánjogi nézőpontból, tekintetbe véve a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: új Ptk.) rendelkezéseit is. Mivel önállóan tárgyalandó, a közjog-magánjog - egyébként is relatív - elhatárolásának "nyugati" jogi kultúrában örök problematikájával részletesen nem fogok foglalkozni.[6]
Meggyőződésem, hogy mind alkotmányjogi, mind magánjogi szempontból fontos és érdekes következtetések levonására nyílik mód.
A szerződési szabadság fogalma kettős értelemben fogható fel: klasszikus magánjogi és alkotmányjogi definícióként - figyelemmel az alkotmányjogi dogmatika saját fogalomrendszer kidolgozására vonatkozó igényére és törekvésére is.[7]
A szerződési szabadság egyáltalán nem volt magától értetődő a magánjog történetében, mivel a római jogban a formalizmus, a szerződési típuskényszer érvényesült, ami a későbbiekben ugyan oldódott és jelentősen fellazult, de még az iustinianusi "kodifikáció" idején sem tűnt el.[8]
Anélkül, hogy részletes történeti elemzést nyújtanék, a jogi értelemben vett szerződési szabadság elvének kiteljesedése Európában - jelentős előzmények után, amelyek leginkább a lex mercatoria és a természetjogi elméletek (Hugo Grotius), majd Adam Smith munkásságának és a Jeremy Bentham-féle utilitarizmus hatásának táján keresendők - a 19. századra tehető, összhangban a gazdasági és társadalmi változásokkal, valamint a szerződés kötelező erejének megalapozására vonatkozó elmélet változásával.[9]
Ez tükröződött aztán a magánjogi kodifikáció eredményeiben is, bár a német Polgári Törvénykönyv, a BGB kodifikátorai olyan magától értetődőnek tekintették ezt az alapelvet, hogy nem is vették fel a kódex szabályainak sorába, de a későbbi törvénykönyvekbe, például a svájci ZGB-be már kifejezetten belefoglalták.[10] A rendi különbségek megszűnésével, a jogegyenlőség kiterjedésével - összefüggésben azzal, hogy a szerződés kötelező erejének megalapítása elmozdult a formalizmus felől a konszenzualizmus felé - bárki számára nyitva állt a szerződéskötés lehetősége, akaratának csak a másik féllel való megegyezés kötelezettsége szabott határt. Ha a szerződés egyébként szabadon megállapítható tartal-
- 32/33 -
ma nem volt jogellenes vagy közerkölcsbe ütköző, úgy a bíróságoknak nem volt beavatkozási lehetőségük. A felek magánügyévé vált, hogy miben állapodnak meg. A bíróságok csupán a szerződési procedúra tisztességes lefolyása felett őrködtek. Ennek ellenére voltak olyan alapelvek, amelyek alkalmazása a szerződések kötelező erejét, a pacta sunt servanda szintén hosszabb idő alatt kialakult elvét jogilag korlátozták már korábban is, mint például a clausula rebus sic stantibus rugalmas elve (annak ellenére, hogy a BGB-be ez az elv nem került szövegszerűen beemelésre).[11] Megjegyzendő, hogy nyilvánvalóan számolhatunk eltérésekkel a különböző jogrendszerekben, ezek részletes kifejtésére azonban itt nincs mód.
Mindenesetre az Amerikai Egyesült Államokban és Angliában is a 19. századra vált általánosan elfogadottá az elv, amely szerint a szerződés kötelező erejének forrása a szerződő felek egybehangzó akaratkijelentése.[12] Ez - a korábban már említettek szerinti áttérés a formalitásról a konszenzualitásra a szerződés kötelező erejének megalapozásához - segítette elő a szerződési szabadság elvének kiteljesedését is.
A szerződési szabadság hagyományos magánjogi megközelítése szerint négy elv érvényesülését jelenti, ezek szerint a felek meghatározhatják, hogy
1. akarnak-e szerződést kötni (a szerződéskötés szabadsága);
2. kivel akarnak szerződést kötni (a partnerválasztás szabadsága);
3. milyen típusú szerződést kívánnak kötni, vegyíthetik a törvényben szabályozott szerződési típusok szabályait (vegyes szerződések) és külön nem szabályozott típusú szerződést is köthetnek (innominát kontraktusok) (a típusválasztás szabadsága);
4. milyen tartalommal kívánnak szerződést kötni (a diszpozitivitás elve).[13]
Ez a szabadság azonban - ahogy már korábban említettem - nem volt korlátlan 19. századi "fénykorában" sem, de az első, majd a második világháborút követően egyértelműen a szerződési szabadságot korlátozó tendenciák váltak uralkodóvá - párhuzamosan az e jelenséget alátámasztó alkotmányjogi doktrínák alakulásával.
Már korábban olyan folyamatok nyertek teret a kapitalista gazdaságban és társadalomban, amelyek a klasszikus individuális privátautonómiára és szabad versenyre építő, a szerződő felek helyzetét, alkupozícióját formálisan azonosnak tekintő szerződési jog és az ennek alapjául szolgáló szerződési szabadság doktrínájának módosítását kívánták meg. Ilyen volt a monopóliumok kialakulása, amelyek reálisan nem tették lehetővé a szerződő félnek, hogy partnerét szabadon megválassza, mivel csak arról dönthetett, hogy szerződik-e az adott szolgáltatást egyedüliként nyújtó partnerrel vagy nem, ráadásul ilyenkor a szerződés tartalmának meghatározására is nagy befolyása lehet az "erő pozíciójában" lévő monopólium, amely általában jelentős anyagi és humán erőforrásokkal rendelkező jogalany, vállalkozás.[14]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
