Igen ritkán fordul elő, hogy egy doktori értekezés igazán felpezsdítse hivatalos bírálóját, szinte oldalanként megállásra, töprengésre késztesse, egyúttal elbizonytalanítsa saját korábbi felfogásának fenntarthatósága tekintetében. Ez a dolgozat minderre képes volt, és ez kiemeli az opponens által az utóbbi években kézbe vett, hasonló műfajú művek sorából. Nagy örömmel tölt el, hogy a művészet szabadságának alkotmányjogi megközelítése egyre gyarapodó tudományos irodalomra támaszkodhat, nem kis részben Szerző és kiváló témavezetőinek munkája által. Éppen itt volt már az ideje annak, hogy e területen is megalkottassék a tudományos szakirodalom, amelyre épülve a jogrendszer maga is finom irányváltásokra lehet képes, ha az a művészet szabadsága érdekében szükséges. A művészet ugyanis közös ügyünk, történelmi múltunk, identitásunk lenyomata, jelenkori létezésünk egyidejű értelmezője és egyúttal megörökítője. A művészet szabadságának védelmét akár a jövő nemzedékek jogaiként is értelmezhetnénk: a ma művészete az utókor egyik fontos eszköze elődei megértéséhez. Nem maradhat sokáig néma tehát az alkotmányjog sem ott, ahol ilyen fontos témáról esik szó.
A következőkben - szándékaim szerint jól követhető struktúrában - Szerző főbb téziseit emelem ki, legalábbis azokat, amelyek gondolatmenetének lényegét érintik, és amelyekhez kritikai észrevételt fűztem (I-II. pont). Az opponensi vélemény ennek megfelelően kurzívval szedi Szerző álláspontjának (értelemszerűen a végletekig lecsupaszított) összefoglalását, zárójelben a dolgozat azon oldalszámaival, ahol azokat érdemben ki is fejti. A zárójeles, egyéb jelzés nélküli oldalszámok mindenhol a dolgozatra utalnak. A szerzői tézis felidézését követik az opponens megjegyzései, a végén a konklúzióval (III. pont).
E meglátással vitatkoznék, amennyiben megítélésem szerint e jog - amennyiben lenne önálló, a véleményszabadságtól elválasztható tartalma - személyösszességeket (pl. művészi alkotóközösségeket), sőt jogi személyeket is megillethet. Világos, hogy a jogi védelem fókuszpontjában a műalkotást létrehozó művész áll, de ez nem zárja ki, hogy a művel kapcsolatba kerülő más entitás is alapjogkorlátozás elszenvedője legyen. Az AB állandó gyakorlata szerint [pl. 21/1990. (X. 4.) AB hat.] az alapjogok rendszerint a jogi személyekre is vonatkoznak. Közvetve bizonyítja állításom igazát az EJEB gyakorlata is, amelynek a művészet szabadságát érintő döntéseiben kérelmezői oldalon számos alkalommal személyösszességek vagy jogi személyek állnak (ld. pl. Otto-Preminger-Institut ügy, Vereinigung Bildender Künstler ügy). Miért is kellene kizárni a védelem alól e személyösszességeket, akár jogi személyeket, kiadókat, galériákat, művésztelepek üzemeltetőit?
Igen veszélyesnek tartom azt a nézetet, miszerint az "alapjogi cselekvőképesség" jogosultjainak köre a művészet szabadsága tekintetében jelentősen szűkebb az "alapjogi jogképesség" jogosultjainak körénél. Megítélésem szerint a művészet szabadságát az biztosítja leginkább, ha bárkit művésznek, így a jog gyakorlójának tekintünk, aki műalkotást hoz létre. (Más kérdés, hogy ebből következik-e számára valamilyen többletjogosultság; amennyiben a művészet szabadságát nem választjuk el élesen a véleményszabadságtól - én ezt a felfogást tartom helyesnek - akkor egy jogi eljárásban elkerülhetjük a válaszdadást arra a valóban kényelmetlen, a jogász számára egyenesen megválaszolhatatlan kérdésre, hogy a megítélendő alkotás műalkotás-e, avagy sem.)
A művészként való elismerés nem köthető holmi külső tényezők által elismert "művészi értékhez" (vö. 97.), amely külső döntés önmagában a
- 479/480 -
szabadságjog korlátját képezné. Kiváltképpen veszélyes az a felfogás, miszerint a "művész" e státusáról, így a jog gyakorlásának lehetőségéről maguk a művészek (diplomások, vagy más művészek által már korábban művészként elismertek) hozzanak döntést. Ez beláthatatlan következményekkel járna - pl. az állami támogatásokról való döntésekre nézve -, és az alapjogi dogmatikával is összeegyeztethetetlen. Egy bizonyos gácsi patikus, vagy a "visszautasítottak" közé tartozó Manet soha nem lett volna "hivatalosan művész", ha ez pályatársain múlt volna, a művészettörténeti példák pedig napestig lennének sorolhatók. A művészet lényegével egyeztethetetlen össze (bármely történelmi korban), ha annak értékéről a korábbiakban a pályára lépők döntése rendelkezne, márpedig az alkotó "művész" jellegének a dolgozat által javasolt elismerési módja ilyen értékelést feltételez.
Álláspontom szerint tévedés amellett érvelni, hogy a gyermekek művészi szabadságát korlátozza az a körülmény, hogy a kommunikáció (önkifejezés) kérdésében a gyermek tényleges lehetőségei szűkebbek lehetnek egy cselekvőképes, nagykorú felnőtthöz képest. Ez nem támasztja alá Szerzőnek azt a tézisét, miszerint a művészet szabadságát el kell távolítani a véleményszabadságtól, és közelíteni a személyiség szabad kibontakoztatásához (erről bővebben később). Szerző által is hivatkozott ún. Szivárvány-határozat [21/1996. (V. 17.) AB hat.] alapján, ha nincs törvényi szabály, akkor esetről esetre döntendő el, hogy a gyermek mely alapjogot, milyen vonatkozásban gyakorolhat maga (ez életkortól, a döntés tárgyától, egyéb körülményektől egyaránt függ). A gyermek, ha felismeri, hogy amit létrehozott, az művészet, akkor az alapjog jogosultja lesz (egy ma születő, Mozarthoz mérhető géniusz esetében akár már óvodás korban). Ha ennek felismerésére nem képes (azaz véletlenszerűen üti le a billentyűket, mint az ismert tudományos tételben szereplő majom, aki előbb-utóbb csak legépeli Shakespeare összes műveit is), akkor személyiségének szabad kibontakoztatására sem lehet egészen felkészülve.
A tulajdonjog hangsúlyozása a művészet szabadsága részjogaként megítélésem szerint félrevezető. Bár vitathatatlan, hogy a művésznek akár lehet is joga a létrehozott művel mint birtokba vehető testi tárggyal kapcsolatban, de ez:
1) egyáltalán nem szükségszerű (ld. a megrendelésre készült Tintoretto-freskókat Velencében, amelyek soha nem állhattak a művész tulajdonában),
2) nem differenciál a művészet szabadsága és más alapjogok között (bármely létrehozott új dolog, akár egy fehér borból és szódából készült nagyfröccs is állhat létrehozója tulajdonában),
3) nem ad választ a kérdésre, hogy ha a mű (műpéldány) más tulajdonába kerül, akkor az új tulajdonost miért csak a tulajdonhoz való joga illeti meg, a művészet szabadsága miért nem?
Félrevezető a tulajdonjog túlzott kihangsúlyozása a szerzői jogot érintő megjegyzések esetében is, hiszen a "szellemi tulajdon" Magyarországon inkább "szellemi alkotáshoz fűződő jogokat" jelent, köztük nem csak vagyoni jellegű részjogokkal. A szerzői jog messze nem kizárólag tulajdonszerű a magyar jogrendszerben. A "gondolati jellegű" tulajdon kategóriája pedig nehezen értelmezhető, hiszen a szerzői mű védelmének egyik feltétele, hogy a mű valamely formában (szavakkal, kottával, rajzzal, adatrögzítéssel, tárgyiasult formában) rögzíthető legyen; a szerzői jog védelme a dolgozat megállapításával ellentétben igenis feltételezi a materiális formát.
Az általános személyiségi jog azonosítása és tartalmának megállapítása a dolgozatban felállított tézisekhez elengedhetetlen. Szükség is lett volna annak tisztázására, hogy a dolgozatban gyakran szereplő emberi méltósághoz való jog, illetve a személyiség szabad kibontakozásához való jog egymással milyen relációban áll. Az emberi méltóság, mint a jog számára egészében megragadhatatlan érték (Kukorelli István és Deli Gergely szóhasználatában) ún. "beszámítási pontokon" keresztül jelent meg az AB gyakorlatában, amelyek
- 480/481 -
"jogilag már konkrétabb felületeket képeztek az emberi méltóság elsősorban nem jogi és rendkívül összetett, definiálhatatlan jelenségén, amelyek már eltűrték a jog durva eszközének érintését".[1] Ilyen, az emberi méltóság fogalmának konkrét alkalmazásakor előkerülő általános jogosultságok voltak az "önrendelkezési jog", az "általános cselekvési szabadság", a "magánszférához való jog", "a személyiség szabad kibontakozásához való jog", valamint az "önazonossághoz való jog".[2] Elvben ezek bármelyike alkalmas lett volna az általános személyiségi jog "szerepére", ha az Alkotmányban szerepelt volna. Most pedig adjuk át a szót Pokol Bélának.
"Az emberi méltóság sérthetetlenségének elve és az »általános személyiségi jog« téves azonosítása aztán a magyar alkotmánybíráskodás kezdetén [...] egy korábbi német alkotmánybírósági döntés hibás értelmezéséből eredt. A német alkotmányban egy sor konkrétan rögzített szabadságjog szerepel, amelyek különböző oldalról biztosítják az egyén cselekvési és gondolkodási szabadságát. Az alapjogi rész első cikkelyeiben azonban két olyan rendelkezés is található, amelyek általánosságukban túlmennek a konkrét szabadságjogokon. Az említett 1. cikkely az »emberi méltóság sérthetetlenségét« rögzíti, a 2. cikkely (1) bekezdése pedig a »személyiség szabad kifejlesztéséhez való jogot« deklarálja. A német szövetségi alkotmánybíróság 1957-ben az ún. »Elfes-ítéletében« [...] arra a következtetésre jutott, hogy az utóbbira alapozva, de kiegészítő jelleggel az emberi méltóság sérthetetlenségét is ide vonva összekapcsolja a két cikkelyt egy »általános cselekvési szabadságjogban«, vagy más elnevezésben »általános személyiségi jogban« [...]. A magyar alkotmánybíróság »általános személyiségi jog« elnevezésben vette át ezt a 8/1990.-es határozatában, és mivel a hazai alkotmányban nem szerepelt a németek számára középponti jelentőségű »személyiség mindenoldalú kifejlesztéséhez való jog« ezért az általános személyiségi jogot az emberi méltóság sérthetetlenségével azonosította, mivel ez megtalálható volt benne.[3]
Függetlenül attól, hogy valóban hibás volt-e az AB részéről ez a "jobb híján" történő összekapcsolás, tény, hogy a mai magyar jogban is az emberi méltóság joga "az" általános személyiségi jog. Szerző azonban hol arra, hol pedig az Alkotmányban, Alaptörvényben nem említett személyiség szabad kibontakoztatásához való jogra hivatkozik a művészethez való jog alapjaként. Ha a kettőt szinonimának tekinti, akkor ez végeredményben nem okoz gondot. Ebben az esetben is igaz az, hogy Szerző előbb említett megállapításával lényegében csak egy evidenciát rögzít: ha az emberi méltóság (a személyiség szabad kibontakoztatásának joga) minden alapjogok eredője és anyajoga, akkor magától értetődő, hogy a művészet szabadsága is tőle származik, belőle ered, ezzel sokat valójában nem mond.
E kérdés megítélése tekinthető talán a dolgozat legfontosabb tézisének. Szerző álláspontja szerint a művészet szabadságát el kell távolítani a véleményszabadság jogától, a művészet szabadságának gyakorlásakor nagyobb súlyt tulajdonítva a nyilvánosságra hozatal (a közönséggel szembeni kommunikatív aktus) előtti tevékenységnek, magának az alkotás folyamatának, amely a személyiség szabad kibontakozásához közelíti a vizsgált jogot. Előbbi észrevételem szerint ez a megállapítás nem mond semmi érdemlegeset a művészet jogának tartalmával kapcsolatban, mivel az alapjogi dogmatikai rend szerint valamennyi alapjog az általános személyiségi jogból (hívjuk bárhogyan is) származik. De a tézis azon részével is vitába szállnék, amely az alkotófolyamat olyan különlegességére, más alapjogok gyakorlásakor fel nem merülő sajátosságaira hivatkozik, amelyek önmagában képesek arra, hogy általuk a művészet szabadságának önálló jelentést tulajdonítsunk. Végeredményben ez Szerző fő tétele, amelyet számításaim szerint 16-ször szögez le a dolgozat különböző pontjain (az elemzett jog "differentia specifica"-jaként hivatkozva rá).
Ez megítélésem szerint több okból sem védhető álláspont. Szerző azt állítja (42.), hogy "az alkotótevékenység nem része a véleménynyilvánításhoz fűződő jognak", továbbá "a vélemény kialakulása nem tartozik a kommunikációs jogok közé" (43.). Később: "a művészet szabadsága rendelkezik olyan egyedi tulajdonsággal, amely semmilyen más emberi jognak sem sajátja. Ez (...) a művészeti alkotótevékenység, mint az emberi teremtőerő megnyilvánulása" (77).
Végzetes félreértésnek, és a magyar történelemben mindig oly becsesnek gondolt véleményszabadság méltánytalan leértékelésének gondolom azt, ha amellett érvelünk, hogy a vélemény kinyilvánításához vezető út nem része a véleményszabadság jogának. Ez az álláspont tarthatatlan. Csak néhány példa: (1) egy reklámfilm készítése vitathatatlanul alkotófolyamat és a véleményszabadság által védett tevékenység, de nem tekinthetjük a
- 481/482 -
művészet szabadságának körébe tartozónak; (2) egy oknyomozó újságíró fáradságos munkája, amely során majdan megírandó cikkéhez anyagot, forrásokat gyűjt, egyértelműen olyan folyamat, amely szükséges a később közzétenni kívánt cikk ("vélemény") elkészítéséhez; (3) egy tudományos kutató munkája javarészt alkotásból áll, amelynek a végén eredményeit közzéteszi, publikációját pedig a véleményszabadság joga védi; (4) általános értelemben bármely megalapozott vélemény kialakulásához szükséges előfeltétel az előzetes tájékozódás, amely érdeket a véleményszabadság összefüggésében az alkotmányok, emberi jogi egyezmények égisze alatt működő bíróságok alkalomadtán külön ki is szoktak emelni, a tájékozódás folyamata így a véleményszabadság része, ha jogszerűtlenül korlátozzák, az egyén véleményszabadságát sértik meg.
Szerző a fenti, a vélemény közzétételét megelőző folyamatra felhozott példák némelyikét feltehetően a gondolatszabadság körébe utalná. Rögzíti is, hogy "a vélemény megfogalmazódása (...) a gondolatszabadság oltalma alá sorolandó" (42.). Egyrészt ezzel maga is közvetve igazolja, hogy a művészet szabadsága mégsem annyira egyedülálló, hiszen a nyilvánosság elé lépés előtti emberi cselekedetek védelmében ezek szerint más alapjog is szerepet játszhat, de abban téved, hogy ez a jog a gondolatszabadság lenne. Eleve nem is egyértelmű, hogy a gondolatszabadság létezik-e egyáltalán, mármint önálló tartalommal. Ha igen, akkor az Alkotmány 60. §-a és az Alaptörvény VII. cikke szerint is a lelkiismereti és vallásszabadsághoz kapcsolható. A gondolatszabadság (az egyén belső meggyőződésének szabadsága[4]) leginkább beleolvad e jogokba, de biztosan nem arra fog hivatkozni azon újságíró, akit névtelen forrásának felfedésére kívánnak kötelezni, az a műsorkészítő, akit forgatás közben zavarnak meg a közhatalom gyakorlói, az a szónok, aki a gyülekezés feloszlatása miatt nem tudta elmondani beszédét, az a polgár, aki nem fér hozzá a YouTube videomegosztó portálhoz, mert állama hatóságai blokkolták azt - hanem a véleményszabadságra.
Visszatérve a művészet szabadságának feltételezett részjogához, amely az alkotófolyamatot foglalja magában: az ember sokfélét alkot (ebédet főz, mesét talál ki a gyerekeinek, levelet fogalmaz karácsonyi üdvözletként, unalmas tudományos rendezvényeken eltűnődik azon, hogy firkálgatna egy kicsit, ha lenne üres papírja), de ezen "alkotások" viszonylag csekély része tekinthető műalkotásnak. Világos, hogy a művészeti alkotás létrehozatala ettől minőségében eltérő tevékenység (bár, ha Marcel Duchamp piszoárjára gondolunk, akkor nem világos, hogy miben is állt az alkotási folyamat), de ez a banális megállapítás önmagában nem magyarázza meg, hogy miért kellene erőteljesebben, vagy legalábbis máshogyan védeni a rántottakészítést, mint az agyag művészi megformálását. Elvégre egyik sem korlátozható az állam által önkényesen. Ez is, az is az egyén általános cselekvési szabadságába tartozik, előbbit az emberi méltóságon kívül más Alaptörvényben rögzített alapjog nem védi, utóbbit viszont több is.
Természetesen tudjuk, hogy a műalkotás létrehozatalának kiemelt alkotmányos védelmére számos jó okunk van. De az alkotás folyamata az alkotás nyilvánosság elé tárásától nem választható el alapjogi értelemben, sőt, ha elválasztjuk, a rántottakészítéssel helyezzük egy szintre. Elvégre, ha az állam - tegyük fel, önkényesen - korlátozza az alkotás folyamatát, akkor ezt feltehetően a készülőben lévő mű nyilvánosság elé tárásának megakadályozása szándékával teszi. Jobban járunk tehát, ha úgy gondoljuk, hogy a folyamat mindkét elemét (alkotás+közzététel) ugyanazon jogok védik, egyszerre több is: a véleményszabadság és a művészet szabadsága. Önmagában az alkotás folyamata biztosan nem olyan differentia specifica, amely megalapozná a művészet szabadságának önálló alapjogi jellegét.
E kérdésnek a fentiek fényében fokozott tétje van. Ha az alkotás, mint az emberi civilizáció jelensége nem kizárólag a művészi tevékenységre jellemző, akkor a művészet szabadságának önálló szubjektív alanyi jogi jellege mellett csak abban az esetben lehet érvelni, ha a művészi alkotásokat szélesebb körben védi a jog, mint a véleményszabadság egyéb megnyilvánulásait. Szerző több helyen e felfogás mellett teszi le a voksát ("egyes esetekben a művészet szabadsága a véleményszabadságnál is szélesebb körű védelemben részesül", 41., ld. még hasonlóképp 86., 139.). Erre a dolgozatban egyetlen példát hoz, a tiltott önkényuralmi jelképek használatát tiltó, már hatályát vesztett Btk.-tényállást. Az "önkényuralmi jelképek használata" elnevezésű bűncselekményről rendelkező korábbi törvényhelyet olvasva valóban úgy tűnhet, hogy a magyar jogrendszer egy ponton közvetlenül is elismerte a művészi kifejezések sajátos helyzetét: a régi Btk. (1978. évi IV. törvény) 269/B. § és a Btk. (2012. évi C. törvény) tartalmilag azzal megegyező
- 482/483 -
eredeti 335. § (2) bekezdése ugyanis kizárta a büntethetőséget, ha a tényállásszerű cselekményt "ismeretterjesztő, oktatási, tudományos, művészeti célból vagy a történelem, illetve a jelenkor eseményeiről szóló tájékoztatás céljából követi el." Látható azonban, hogy a "művészeti cél" itt csak egy volt a privilegizált esetek közül, és a büntetendő cselekmény jellegéből adódóan a törvényhozó helyesen úgy döntött, hogy bizonyos felhasználási módokat kivon a tiltás köréből: a művészeten túl ilyen még a tiltott jelképek ismeretterjesztő, oktatási, vagy tájékoztatási célú felhasználása, azaz minden olyan közlés/alkotás, amely esetében - különböző okokból - indokolt nyitva hagyni az önkényuralmi jelképek használatának lehetőségét. Azaz, a művészeti alkotás itt is "csak" egy a sajátosan megítélendő vélemények közül, nem élvez eleve szélesebb terjedelmű védelmet más véleményekhez képest, hanem éppen ellenkezőleg, a társadalom számára kiemelkedően fontos (ismeretterjesztő, tudományos, oktatási, tájékoztatási célú) véleményekkel azonos módon ítélendő meg. Aláhúzza ezt a megállapítást a Btk. hatályos szövege is, amely az eredeti rendelkezést megsemmisítő 4/2013. (II. 21.) AB határozat nyomán született meg, és amely már nem tesz említést a vélemények privilegizált köréről, hanem a büntethetőség feltételei közé beilleszti az önkényuralmi jelkép használatának a "köznyugalom megzavarására alkalmas" jellegét. Ebből egyértelmű, hogy a korábbi (2) bekezdésben említett sajátos típusú vélemények - köztük a művészeti alkotások - továbbra is mentességet élveznek, a köznyugalom megzavarására való alkalmasságuk hiánya miatt.
A joggyakorlat szükségszerűen szembesül műalkotások és irodalmi művek apropóján induló ügyekkel, de ezekben kivétel nélkül a véleményszabadsággal kapcsolatban kialakult, az adott esetben releváns (pl. a személyiségi jogok védelmére vagy a gyűlöletbeszéd korlátozására alkalmazott) mércét alkalmazza. A művészi kifejezés a véleménynyilvánítás sajátos módja, és a jogalkalmazás akkor jár el helyesen, ha e sajátosságokat figyelembe is veszi (pl. egy irodalmi vagy filmalkotás vélelmezetten fikciós, és nem a valóságot, a való tények leírását, bemutatását célozza), de a műalkotások ezzel még nem lépnek ki a véleményszabadság keretei közül, és művészi jellegükből adódó sajátosságaik megléte nem zárja ki a véleményszabadság nem-művészi véleményekkel kapcsolatban meghatározott korlátozásainak alkalmazását. Mint ahogy más, egyértelműen nemművészi vélemények is rendelkezhetnek olyan sajátosságokkal, amelyek figyelembe veendőek a szabadság terjedelmének megállapításakor (pl. a nem-verbális kommunikáció, a véleményt kifejező ruha- vagy ékszerviselés, a trágárság egyes esetei, vagy a televíziós műfajok sajátosságaiból adódó problémák). A művészet szabadságának szubjektív, alanyi oldala, a szabadság terjedelme tehát igazodik a véleményszabadság terjedelméhez.
Szerző egy másik idevágó, és a művészet szabadságára nézve kockázatosnak tűnő megállapítása szerint "...a művészi kifejezések lényegükből adódóan nem minősülnek szükségszerűen véleménynek" (43.). Ehhez képest abban konszenzus van a véleményszabadság kutatói körében, hogy ha egy emberi cselekvésnek van expresszív tartalma (fejkendőviselés, keresztégetés, graffitizés, a középső ujj bemutatása, a Facebook like-gombjára kattintás), akkor ott felmerülhet a véleményszabadság gyakorlásának, egyúttal határainak kérdése. Biztosan vannak olyan expresszív cselekedetek (politikai gyilkosság, középület rongálása, hamis tanúzás, szerződéskötés), amelyeket alapos megfontolások után nem utalunk a véleményszabadság védelmi körébe, de az is biztos, hogy ha egy műalkotás létrejön, és közzététetik, akkor az a jog szempontjából "véleménynek" (bár nem feltétlenül védett véleménynek) fog minősülni. Nem tartható tehát Szerzőnek az az állítása, miszerint a művészet szabadságához ".az elkészült mű nyilvánosságra hozatala mint kommunikációs faktor kiegészítő jelleggel kapcsolódik" (85.). Napjainkban valamennyi olyan ügyben, ahol a művészet szabadságának kérdése felmerül, a már létrehozott mű nyilvánosságra hozatala, vagy annak szándéka idézi elő a jogrendszer általi korlátozást. Bizonyos esetekben a jog megtilthatja a nyilvánosságra hozatalt, vagy a már közönség elé tárt mű további nyilvánosságát. De nemigen képes hatékonyan tiltani az alkotás létrehozását magát (a történelemben azért láttunk példát a szükséges alapanyagok forgalomképességének korlátozására, ld. pl. "papírhiányra" hivatkozás a második világháború után a lapalapítási kezdeményezések akadályaként). Egy modern demokráciában ma is elképzelhető, hogy egy jogsértő műalkotást állami kényszerrel eltávolítsanak egy galériából, de az nemigen képzelhető el, hogy az állami hatóságok a művészeket alkotás közben zaklassák (aminek azért persze az elvi lehetőségét is ki kell zárni, hiszen nem lehet alkotmányosan megengedhető).
Még ha Szerző nyomvonalán haladva ketté is bontanánk a művészet szabadságát - amit a fentiek szerint nem tartok helyes iránynak -, és az alkotómunkát nem a véleményszabadság fogalmi körébe, hanem az egyén általános cselekvési vagy
- 483/484 -
kibontakozási szabadságába utalnánk, míg a mű nyilvánosság elé tárását sajátos kommunikációs szabadságként fognánk fel, akkor sem érnénk el azon célt, hogy a művészet szabadságának önálló, más alapjogoktól eltérő, azokhoz képest bővebb terjedelmű védelmet adjunk: az alkotómunka szabadsága is osztozna az egyén tevékenységére vonatkozó általános korlátokban, azaz a művész sem lophat (festéket, vásznat sem), nem kényszeríthet (modellt a levetkőzésre), nem ölhet embert vagy kínozhat állatot (csendélet előkészítése céljából). Aktuális példával élve: ha egy színházi rendező emberi méltóságot sértő tettre kényszeríti a színészét, az akkor is jogsértő lehet, ha munkahelyi felettese, és saját művészi szabadsága gyakorlása által teszi ezt. Ha az elkészült mű bemutatása, közzététele, megjelentetése sajátos kommunikációs alapjog, akkor a határai vagy tágabbak és önálló karakterrel bírnak a véleményszabadsághoz képest, vagy nem több mint azon anyajog egy sajátos gyakorlási módja. Mintha ezt fogadná el - korábbi állításainak részben ellentmondva - Szerző a 142. oldalon, ahol fenntartásokkal ugyan, de egyetértését fejezi ki az opponenssel, egy korábbi cikkre hivatkozva.
A véleményszabadság Szerző általi értelmezése is pontosításra szorul. Azt írja, hogy "a véleményalkotás szabadsága a véleménynyilvánítás lehetőségét jelenti, és így azt is részesíti védelemben, nem pedig a véleményt magát" (85.). Ennek, valljuk be, nem sok értelme volna: a jog így a puszta semmit védené, azaz csak a lehetőséget, és nem a jog tényleges gyakorlását. A félreértés az előző (84.) oldalon idézett 30/1992. (V. 26.) AB határozat téves értelmezéséből fakad. Szerző által idézett szövegrész előtt ugyanis szerepel egy másik, amellyel együtt láthatóvá válik az AB tényleges álláspontja.
"A szabad véleménynyilvánításhoz való jog a véleményt annak érték és igazságtartalmára tekintet nélkül védi. Egyedül ez felel meg annak az ideológiai semlegességnek, amelyet az Alkotmánynak az 1990. évi XL. törvénnyel való módosítása azzal fejezett ki, hogy törölte az Alkotmány 2. §-ából az 1989 októberében - éppen a pluralizmus példájaként - szerepeltetett fő eszmei irányzatokat is. A véleménynyilvánítás szabadságának külső korlátai vannak csak; amíg egy ilyen alkotmányosan meghúzott külső korlátba nem ütközik, maga a véleménynyilvánítás lehetősége és ténye védett, annak tartalmára tekintet nélkül."
Ez az azóta gyakran emlegetett, amerikai-ízű "tartalomsemlegességi elv" AB általi első kinyilvánítása. Nem arról van szó tehát, hogy a vélemény maga nem védett, éppen ellenkezőleg: a vélemény tartalmára tekintet nélkül védett (azaz a hatóságok és bíróságok nem foglalhatnak állást azok értékéről, megalapozottságáról), és csak akkor korlátozható, ha mások jogát vagy valamely alkotmányos értéket sért. Ha megfosztjuk a művészet szabadságát e védelemtől - Szerző érvelése végső soron ebbe az irányba mutat - akkor a szabadság legfontosabb biztosítékát semmisítjük meg, azaz éppen Szerző feltehető szándékaival ellenkező hatást érnénk el.
Szerző a művészeti szabadság tartalmának meghatározásakor a szerzői jogból ismert fogalmakat is segítségül hív. Zavaró, hogy ezeket az Szjt.-hez képest egészen más tartalommal használja, és nem is derül ki ezen új tartalmú fogalmak Szjt.-beli megjelenésükhöz fűződő viszonya. A "nyilvánosságra hozatal" pl. az Szjt. szerint a kiadókat, galériákat stb. is megilleti, akik az alkotások nyilvánosságra hozását - a szerző hozzájárulásával - ténylegesen végzik. Ehhez képest az itt szereplő fogalma szerint "jogi entitások nem lehetnek a nyilvánosságra hozásnak sem alanyai". Hasonlóképp, az Szjt.-ben is szereplő "nyilvánosságoz közvetítés" a dolgozatban - a törvénnyel ellentétben - nem csak a sugárzással (rádió, televízió, stb.) nyilvánossághoz közvetítést jelenti, hanem közelebb áll az Szjt. "nyilvánosságra hozatal" fogalmához. A jogrendszerben régóta létező, meggyökeresedett tartalmú fogalmak önkényes használata nem szerencsés.
Több korábbi szerző, valamint jelen dolgozat több helyen is rögzített megállapítása szerint abból a körülményből, miszerint az Alaptörvény X. cikk (Alkotmány 70/G. §) (1) bekezdése egymás mellett rendelkezik a művészet és a tudomány szabadságáról, a (2) bekezdés tekintetében az következik, hogy a szabályt - bár szövegében az látszólag csak a tudományszabadsághoz kapcsolható - analógiával élve a művészet szabadságára is alkalmazni kell. Ha ezt elfogadjuk, akkor a művészet szabadsága részben önálló tartalmat nyerhetne. Szerző
- 484/485 -
két különböző hipotetikus Alaptörvény-szöveget is alkot, amelyet analógiaként a jogrendszer részévé emelne.
Az Alaptörvény X. cikk (2) bekezdése most így szól: "Tudományos igazság kérdésében az állam nem jogosult dönteni, tudományos kutatások értékelésére kizárólag a tudomány művelői jogosultak." Analógiával élve Szerző szerint mindez így hangozhatna a művészet szabadsága összefüggésében: "A művészi alkotások értékelésére kizárólag a művészek jogosultak" (118.), vagy esetleg így: "A művészet lényegének kérdésében az állam nem jogosult dönteni" (144.).
Még ha a két, Alaptörvénybe beszúrt mondat összhangba is kerülne, akkor is jó okunk lenne elvetni ezt a megközelítést. Egyfelől, az Alaptörvény szövege tekintetében kétséges eredményre vezet a jogi analógia eszközének alkalmazása: ha a jogalkotó a (2) bekezdésből kihagyta a művészet szabadságát, feltételezhetjük, hogy ezt nem ok nélkül tette. Ezzel együtt érteni véljük az analógia alkalmazását bátorítók érvét: ne az állam döntse el, mi a "jó" mi a "rossz" művészet, vagy, hogy egyáltalán mi művészet és mi nem, továbbá a művészet értékelése legyen a művészek és ne az állam dolga. Ezzel együtt is, megítélésem szerint az Alaptörvény X. cikk (Alkotmány 70/G. §) (2) bekezdésében azért nem nyer önálló említést a művészet, mert az egyszerűen szükségtelen lenne. Evidens, hogy az állam általában véve nem dönthet művészi kérdésekben, nem mondhatja meg polgárainak, hogy mi a művészet és mi nem az, és nem rangsorolhat művészi alkotásokat, nem tilthatja meg bizonyos típusú művészet befogadását (à la a nácik által alkotott "elfajzott művészet" kategória). Ezen általános kötelezettsége azonban a művészi élet pluralizmusának védelmére (objektív intézményvédelemre, illetve semlegességre) irányuló kötelezettségéből fakad, hiszen feladata, hogy olyan körülményeket teremtsen, ahol a művészetek különböző ágai, megnyilvánulási formái, alkotásai szabadon megszülethetnek és eljuthatnak a közönséghez. De ez az általános kötelezettség nem érvényesül mindig, minden esetben. Ha az állam - valamely szervén, kijelölt testületen stb. keresztül - egy művészt támogat (a források végessége miatt pedig egy másikat így értelemszerűen nem), színházigazgatót vagy éppen művészeti felsőoktatási intézmény vezetőjét nevez ki (más pályázót pedig elutasít), akkor közvetve állást foglal a művészek alkotásainak értéke felől. Ha az állam alkalomadtán műtárgyat vásárol, egy másikat pedig magántulajdonban hagy, akkor közöttük közvetve különbséget tesz, remélhetőleg elsősorban a művek értékessége, jelentősége alapján. Ha az állam (önkormányzat) szoborállításról határoz, akkor ezzel azt is mondja, hogy egy másik szobrot nem enged felállítani. E döntéseihez azonban mind-mind joga van, sőt, ezen - a művészeti alkotások létrejötte és fennmaradása tekintetében létfontosságú - feladatait nem is láthatná el másként, értékbeli döntések nélkül.
Lehetséges tehát, hogy az állam általában véve nem értékelheti a művészi alkotásokat, de időnként, bizonyos helyzetekben - éppen a művészet érdekében! - ezt elkerülhetetlenül meg kell tennie. Ha Zala György szobrának másolatát helyezi el a budapesti Kossuth téren, azzal nem feltétlenül foglal állást a kortárs művészet értékessége felől, de e tette annyit biztosan jelent, hogy:
1) Tisza István szobrát művészetnek tekinti (állásfoglalás művészet és nem-művészet kérdésében), és
2) Tisza István szobrát értékes alkotásnak tekinti (állásfoglalás a művészi alkotás értékessége felől).
A javasolt analógia tényleges alkalmazásának a következménye nem egy másik szobor elhelyezése, hanem a szobor helyének üresen maradása lenne.
Nem tartozik a dolgozat szorosan vett tárgyához, de megjegyzendő, hogy Szerző meglátásom szerint a valóban hatályos (2) bekezdést is tévesen értelmezi. Az alaptörvényi mondat, miszerint "Tudományos igazság kérdésében az állam nem jogosult dönteni, tudományos kutatások értékelésére kizárólag a tudomány művelői jogosultak" nem azt jelenti ugyanis, hogy az állam (inkluzíve bíróság) bizonyos esetekben nem döntheti el, hogy mi az a "tudomány". Sőt, ha ezen esetekben védeni akarja a kommunikáció szabadságát, akkor egyenesen el kell döntenie; és ne is csak a tudományfinanszírozási vagy a felsőoktatás szervezetében hozandó döntésekre gondoljunk. Ha egy újságíró tudományos publikációból meríti a valótlan és mást sértő tényállítást, akkor esetleg felmenthető a rágalmazás vádja alól, ha okkal bízott annak megalapozottságában (ld. Babus- és Ungváry-ügyek). Hasonló a helyzet a polgári jogi személyiségvédelmi perekben (ld. BH2006. 210). A X. cikk (2) bekezdése valójában csak annyit mond, hogy az állam (bíróság) nem döntheti el, melyik tudományos álláspont igaz, de hogy mi az a tudomány, azt időnként azért mégiscsak eldönti.
- 485/486 -
Szerző álláspontja szerint az államnak teljes egészében semlegesnek kell maradnia a művészettel szemben. A fentiek fényében ez a meglátás minden esetben kényszerítő erejű elvként, az állam cselekvésének feltétlen érvényesülést kívánó korlátjaként nem fogadható el. Az állami szervek a művészettel kapcsolatos döntéseikben nem lehetnek értéksemlegesek, mert ennek megkövetelése magát az intézményvédelmet célzó rendszer működtetését lehetetlenítené el. Ugyanakkor ez igen kényes kérdés, és mindenképpen el kell kerülni, hogy az állam (bármely szerve) az általa szükségszerűen megtett értékválasztását polgáraira kényszerítse. Az állami semlegesség elve tehát nem az állam mozgásterét szűkíti a kompetenciájába tartozó kérdések eldöntésében (mert azokat valahogyan el kell dönteni), hanem az állam és polgárai viszonyával kapcsolatban ír elő tartózkodási kötelezettséget előbbi számára.
De, ahogyan fent rögzítettük, e kötelezettséggel nem összeegyeztethetetlen azon döntések lehetősége, amelyek az állami források elosztása, vagy más állami feladat végrehajtása miatt szükségszerűen meghozandók: intézményvezetőket csak ki kell nevezni, köztéri szobrokat csak fel kell állítani, az operaházat csak fel kell újítani. E döntések fogalmilag nem lehetnek semlegesek, mert másokat egyúttal kirekesztenek a rendelkezésre álló forrásokból, és mindezt - remélhetőleg - tudatos, átgondolt döntés által teszik, nem pedig véletlenszerűen.
Szerző az állami semlegesség követelményéből még azt is levezeti, hogy a művészet megítélése nem csupán a többi művész feladata, hanem az még mentes is az állam bármiféle beavatkozásától, amennyiben "más alkotó művészi munkásságának megítélése korlátozhatatlan alanyi jog" (144.). Ha ezt igaznak fogadnánk el, akkor egyfelől megszűnne a színi-, film- és zenekritikusi szakma (hiszen ők nem művészek, márpedig: "Az állam a művészeti semlegességéből adódóan a művészi kvalitás megítélésének - alkotmányjogi értelemben - konstitutív jogát átruházta a művészeti élet szereplőire", ld. 144.), másfelől felfüggesztődne a Ptk. és a Btk. hatálya művész és művész közötti - szakmai relevanciájú - becsületsértés vagy éppen jóhírnévsértés esetében. Hogyan is lehetne a művészi munkásság megítélése korlátozhatatlan jog, hogyan vonnánk ki azt a véleményszabadságra alkalmazott korlátok hatóköre alól?
Szerző által alkalmazott, megítélésem szerint túlzottan széles semlegességi követelményből következik az állami szerepvállalás mértékére vonatkozó felfogása is: "A sokszínűség követelmény kizárólag közvetetten, az állam művészeti semlegességén keresztül valósulhat meg, mivel a direkt közhatalmi döntés kontraproduktív hatással, és így alkotmánysértéssel fenyeget" (88.).
Az előbbiek fényében nem meglepő, hogy ezzel is vitába szállnék. Az állami szerveknek - szükségszerű értékválasztásaik elismerésén túl - a művészet pluralizmusának elvére is tekintettel kell lenniük. A művészet szabadsága mint alapjog objektív intézményvédelmi kötelezettségének fontos eleme, hogy az állami intézményrendszerek hozzá kell járulnia a művészeti élet pluralizmusához, sokszínűségéhez, változatosságához. Az AB ezt így foglalta össze a Magyar Művészeti Akadémiát létrehozó törvény alkotmányossági vizsgálatakor.
"...az Alaptörvény X. cikk (1) bekezdésében foglalt követelménynek eleget téve, a köztestületi formában működő MMA-nak az Alaptörvény értékrendjét meg nem sértve, a művészeti alkotás szabadságát, sokszínűségét, irányzatait, áramlatait egyaránt védelemben kell részesítenie. Ezt a követelményt a törvényhozónak is - mind az MMA tagsági összetételére, mind pedig a tevékenységére vonatkozó szabályok kialakítása során - tiszteletben kell tartania, maga a köztestület pedig szervezeti felépítése és működése során a művészeti tevékenyég pluralizmusát kell, hogy tükrözze, illetve elősegítse. Az MMA-nak egyenlő esélyeket kell biztosítania a művészek számára az MMA-tagságra, és ezen keresztül arra is, hogy a művészeti életre befolyást gyakorolhassanak. (...) Mindezek alapján az MMA tv. 7. § (2) bekezdése, amely szerint csakis egy adott civil szervezet tagjai válhattak az MMA megalakuláskori rendes tagjaivá és a későbbi tagfelvételről kizárólagosan döntő grémiummá, nem állt teljes összhangban a művészeti alkotás szabadságát biztosító semlegesség és pluralitás követelményével, és ezáltal nem minden tekintetben felelt meg az Alaptörvény X. cikk (1) és (3) bekezdésében foglaltaknak." (18/2014. (V. 30.) AB határozat, indokolás, [16] és [22] bekezdés)
Az állam kötelezettsége a művészet sokszínűségének fenntartásában valamelyest hasonló a médiapiac (vélemények piaca) pluralizmusával kapcsolatban felmerülő kötelezettséghez (ld. 37/1992. (VI. 10.) AB határozat). Ez nem is meglepő, tekintettel arra, hogy végső soron azonos tőről
- 486/487 -
fakadnak: mind a vélemény- és a sajtószabadság, mind a művészet szabadságának gyakorlása által közzétett vélemény a nyilvánosság részét képezi, a legerősebb védelmet pedig akkor kaphatják, ha a közügyek vitáinak eldöntéséhez kívánnak hozzájárulni. Ez visszatükröződik mind a demokratikus államok joggyakorlatában, jogi doktrínáiban, mind a mára klasszikussá emelkedett véleményszabadság-jogi irodalomban; a múlt század hatvanas éveiben Alexander Meiklejohn tágította ki a véleményszabadság által védendő kommunikáció körét az irodalommal és a művészetekkel is,[5] Eric Barendt szerint pedig "politikai" véleménynek tekinthető minden olyan megszólalás, amely lehetségesen hozzájárul a közvélemény alakításához, a témák olyan körében, amelyre egy gondolkodó állampolgár közügyként tekinthet.[6]
Szerző azzal a megállapítással kezdi a dolgozatát, hogy "az állam (.) a művészeti életre és annak különösen alkotói szegmensére nem gyakorol döntő hatást" (5.). A fenti kritikáim által ezt a felütést igyekeztem cáfolni. Azt gondolom, hogy ha így lenne, az nagy baj lenne - éppen a művészet számára. Magyarországon az állam nélkül nem lenne játékfilm, kőszínház, művész- és színészképzés, irodalmi folyóirat, tudományos könyvkiadás (de igaz ez több más, közepes vagy kisebb méretű európai országra is). Egyelőre Magyarországon még létezik ilyesmi, nem lenne szerencsés kihúzni ezen állami feladatok alól az alkotmányos alapot. Az állam persze lehet a szabad művészet ellenfele is, ha indokolatlanul korlátoz, diszkriminál, politikai hűségért cserébe félretesz művészi szempontokat. Az ilyen döntések köre a jog eszközeivel esetleg szűkíthető. De az államot jobb, ha nem akarjuk teljes egészében száműzni a művészet területéről. Ha pedig elvárjuk, hogy anyagilag támogassa azt, akkor ne vitassuk el azon jogát sem, hogy szükséges és indokolható esetekben állást foglaljon művészi kérdésekben is.
A dolgozat első érdemi fejezete (11-27.) - amely a jogász opponens által befogadható ismeretek körét messze meghaladta - a művészetelmélet és az alkotmányjog találkozását volt hivatott megalapozni. A későbbi fejezetekben egy-egy művészetelméleti megállapítás vissza- visszaköszön. Úgy tűnhet, mintha az Alaptörvény rendelkezéseinek létezne egy, a művészetelmélet bizonyos felfogásával egybevágó olvasata. Véleményem szerint ez az igen fontos következtetés egy kissé erőszakoltnak tűnő összepárosítási kísérlet eredménye. A művészet világa jelentős részben autonóm, önálló - művészeti áganként eltérő - normarenddel bíró terület. De a jog is az. Egy alkotmány értelmezésének vannak bizonyos kötöttségei, vannak alkalmazható módszerei. A művészet szabadságának azon képe, amely a dolgozatból kiviláglik, következtetésem szerint a textuális, originalista, kontextuális, teleologikus, összehasonlító, vagy más módszerrel sem igazolható meggyőzően.
Összességében, ha a dolgozat téziseinek megfelelő értelmet tulajdonítanánk a művészet szabadságának, akkor:
- csak (diplomás vagy más módon elismert) művész mondhatná meg, hogy ki a művész, azaz ki a jog alanya,
- az államnak ki kellene vonulnia a területről, nem támogathatná a művészetet, esetleg csak a lottószervezéséhez hasonlóan, véletlenszerűen elosztva a forrásokat, kisorsolva a személyi döntéseket,
- a művészet védelmének joga az alkotófolyamatra koncentrálna, ahol egyébként az állami beavatkozás valós veszélye jóval csekélyebb, ezzel párhuzamosan a közzétett, nyilvánosságra hozott mű védelmi köre - eltávolítva a véleményszabadságtól - szűkülne.
De akkor mi lehet a művészet szabadságának tényleges tartalma?
Helyes, ha a jog - amennyire csak teheti - békén hagyja a művészetet, és ebbe az alapjog önálló tartalmának meghatározására irányuló, a meghatározás folytán olykor a jog érvényesülési körét szűkítő kísérletek is beletartoznak. Jól megvagyunk anélkül, hogy definiálnunk kellene a művészet vagy a művész fogalmát. Bár még a Potter Stewart-i maxima ("ha látom, felismerem") sem igen alkalmazható a művészetre nézve, az államnak időnként meghatározás nélkül is döntéseket kell hoznia arról, hogy mi a művészet és ki a művész, mi több, ezek értékét érintő döntéseket is hozhat.
Lehetséges, hogy érdemes lenne beletörődni abba, hogy a művészet szabadságának szubjektív (alanyi jogi) jellegének védelme az alkotmányban elsősorban szimbolikus erővel bír (de a bíróságok ezzel együtt figyelembe vehetik a művészi kifejezésmód, vagy egy műalkotás előéletének a sajátosságait), de az állam objektív intézményvédelmi kötelezettsége annál hangsúlyosabb - és valójában ez utóbbi indokolhatja a művészet szabadságának alkotmányban való rögzítését.
Nem kell emiatt csalódást éreznünk, mert mindez egyáltalán nem jelenti a művészet jog általi
- 487/488 -
degradálását; éppen ellenkezőleg, a jog szinte ösztönös húzódozása a művészet határvonalainak önálló felfestésétől a művészek, a művek és a közönség számára csak áldásos következményekkel járhat.
Végezetül, a lényeg. Fenti, fundamentálisnak tekinthető kritikáim ellenére úgy gondolom, hogy a dolgozat alapos kutatómunka eredménye, egy a magyar alkotmányjogban eddig fájóan elhanyagolt témát megalapozni kívánó, ilyen értelemben úttörő, érdemi vitára serkentő dolgozat. Ez jóval több, mint ami egy doktori értekezéstől általában elvárható. Formai és tartalmi szempontból - a fent rögzített kritikai megjegyzések ellenére - megfelel a hasonló műfajú dolgozatok elé rendszerint állított követelményeknek. Nem is kérek többet Szerzőtől,
mint fenti szerény észrevételeim megfontolását, amennyiben e dolgozatot esetleg meg kívánná jelentetni. Ennek megfelelően tisztelettel javasolom tehát az e tekintetben hatáskörrel rendelkező egyetemi szerveknek, hogy döntsenek a fokozat odaítéléséről Szerző számára. ■
JEGYZETEK
[1] Deli Gergely - Kukorelli István: Az emberi méltóság alapjoga Magyarországon. Jogtudományi Közlöny 2015. 7-8. sz. 342. o.
[2] Uo.
[3] Pokol Béla: Gondolatok az alkotmánybírósági döntések elvi alapjaihoz. Jogelméleti Szemle 2012. 1. sz. 160-171. o.
[4] Schanda Balázs: "60. §" In: Jakab András (szerk.): Az Alkotmány kommentárja. II. kötet. Századvég Kiadó, Budapest 2009. 2199. o.
[5] Alexander Meiklejohn: The First Amendment is an Absolute'. Supreme Court Review 1961. 245. o.
[6] Eric Barendt: Freedom of Speech. Oxford University Press, 2005. 162. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanszékvezető egyetemi docens, PPKE JÁK Polgári Jogi Tanszék.
Visszaugrás
