"Ellentétes, versengő érdekekkel pótolni a magasabb rendű indítékok hiányát -
ez a politika végigvonul az emberiség köz- és magánügyeinek egész rendszerén."
(James Madison)
A pártok tevékenységében való közreműködés a véleménynyilvánítási jog egy speciális formájának gyakorlását jelenti. Magánszemélyek azért hoznak létre pártokat, hogy megjelenítsék nézeteiket a társadalmi deliberáció folyamatában, s becsatornázzák azokat az állami szervek döntéseibe. A közügyek alakításában való részvétel a tömegmédia korszakában csak akkor lehet hatékony, ha az üzenetek közlésére megfelelő mennyiségű anyagi erőforrás áll rendelkezésre. A politikai kampány pénzigényes tevékenység.
Az állam minden demokratikus rezsimben beavatkozik a pártok és kampányaik finanszírozásába. Egyrészt, maga biztosít költségvetési forrásokat a nézetek tolmácsolásának elősegítésére. Ezt nevezik direkt állami pártfinanszírozásnak. Másrészt, olyan szabályanyagot alkot (pl. adókedvezmények), amelynek eredményeként a pártok több anyagi támogatáshoz jutnak a magánszférából. Ezt jelenti az indirekt állami pártfinanszírozás fogalma. A pártfinanszírozási szabályok kialakítása során a közhatalom gyakorlóinak tekintettel kell lenniük a pártok államtól való függetlenségének tételére, amelynek értelmében a pártok közötti versenynek szabadnak, közhatalmi befolyástól mentesnek kell maradnia. Az állami beavatkozás nem eredményezheti egy vagy néhány párt versenyelőnyét a politikai ideák piacán.
Az utóbbi évek tapasztalatai azonban megmutatták, hogy a politikai erők közötti szabad versenyt nem csupán az állami források okozta előnyösebb helyzet torzíthatja. Egyes érdekcsoportok domináns befolyása hasonló negatív következményekkel járhat a közösségi akaratképzés folyamatára. Ebben a tanulmányban arra teszek kísérletet, hogy megmutassam, a magánérdekcsoportok iránti egyoldalú elkötelezettség megelőzésének szükségességét hasonló alkotmányos megfontolások támasztják alá, mint pártok államtól való függetlenségének és esélyegyenlőségének tételét.
E tétel alátámasztásához először bemutatom, hogy milyen érvelést alkalmazott az államtól való függetlenség elvét kidolgozó német Szövetségi Alkotmánybíróság. Hiszen a testület útmutatásainak megfelelően kialakított szabályanyagra mint a kiegyensúlyozott és transzparens pártfinanszírozási rendszer mintapéldájára tekintenek az európai kontinensen.[1]
Ezt követően a kanadai Legfelső Bíróság által a tárgy- körben alkalmazott argumentumokat ismertetem. Hiszen a kanadai alkotmányos gyakorlatot a magánszférából érkező forrásoktól való függőség problémája határozza meg. Annak ellenére, hogy az angolszász politikai kultúra és berendezkedés az európaitól sok tekintetben eltérő, mint látni fogjuk, a testületek érvelései és végkövetkeztetései egybecsengenek.
1. 1958-ban megfogalmazott döntésében[2] a német Szövetségi Alkotmánybíróság olyan adójóváírási szabályok alkotmányosságáról foglalt állást, amely szerint azok az állampolgárok, akik pénzbeli adományokkal támogattak politikai pártokat, leírhatták ezen hozzájárulások összegét adóalapjukból. A hessei szociáldemokrata kormány, amelyhez később a hamburgi és észak-rajna-wesztfáliai kormányok is csatlakoztak, vitatta a szabályok alkotmányosságát. Állításuk szerint ugyanis azok előnyben részesítették a tehetős társadalmi csoportok és tőkeerős vállalkozások érdekeit szem előtt tartó politikai erőket.
Az Alkotmánybíróság okfejtése szerint a vitatott szabályok az indirekt vagy közvetett állami pártfinanszírozás megvalósítását jelentik. A hivatkozott szabályozás alkotmányellenesnek bizonyulhatna, ha az Alkotmány tiltana bármiféle direkt vagy indirekt állami támogatást. Ám az adószabályok alkotmányellenességének más oka volt. A szóban forgó rendelkezések minden adófizető számára lehetővé tették az adókedvezmények igénybevételét bármely politikai párt támogatása esetén. Ám ha egy szabály látszatra meg is valósítja az egyenlőként kezelés követelményét, meg kell vizsgálni az intézkedések eredményét, érvelt a testület.
Mivel az adóterhek arányosak az adóköteles bevételek nagyságával, a lehetőség, hogy az adományok az adóköteles bevételek összegéből vonhatóak le, előnyben részesítette az adományozó vállalatokat, és a magas adóköteles bevétellel rendelkező magánszemélyeket. Eközben az alacsonyabb jövedelemmel rendelkezők számára e szabályok nem jelentettek érdemi előnyt, hiszen az ő adományaik oly kismértékűek voltak, hogy az utánuk járó kedvezmény nem csökkentette érdemben adóterheiket. Összességében tehát a szabályok azokat a pártokat segítették, amelyek programja és tevékenysége a jómódú csoportok érdekeinek előmozdítására irányult.[3]
A határozat ezzel kimondta, hogy az Alkotmány elvei szerint lehetséges a pártok állami költségvetésből történő finanszírozása mind direkt, mind indirekt módszerekkel. Továbbá kijelölte a pártfinanszírozás kialakításának egyik legfontosabb alapelvét: az államnak a pártok finanszírozására vonatkozó szabályok megalkotása során a különböző szereplők iránt egyenlő figyelemmel kell viseltetnie. A testület az egyenlő bánásmód elvének megsértése miatt találta alkotmányellenesnek a vitatott szabályozásokat. Az okfejtés mélyére nézve látjuk, az egyes pártok közötti diszkrimináció problémája mögött az egyéni nézetek közötti különbségtétel problémája áll. A német Alkotmánybíróság a konkrét esetben attól tartott, hogy a szabályozás eredményeként a magas adóköteles bevétellel rendelkező csoportok szerepe méltánytalan módon növekszik meg a politikai döntéshozatali eljárás folyamatában.
2. A pártok állami forrásból történő támogatásának újabb alapelvét, a pártok és a közvélemény-formálás államtól való függetlenségének megőrzését 1966-os döntésében fektette le a német testület. A bírák a pártok alkotmányos szerepének definiálásából vezették le a költségvetési forrásból történő közvetlen pártfinanszírozásra vonatkozó alapvető követelményeket.[4] Azok a pártok, amelyek nem jutottak parlamenti képviselői helyekhez, és ezért elestek az állami forrásoktól, az Alkotmánybírósághoz fordultak. A testület az Alaptörvényt (Grundgesetz) absztrakt normakontroll keretében értelmezte, annak a népszuverenitás elvét kimondó, illetve a pártokról rendelkező szakaszaiból indult ki. A Grundgesetz 20. §-a kimondja: minden hatalom a néptől származik, a 21. § szerint pedig a pártok részt vesznek az állampolgárok politikai akaratának kialakításában.
A bírák rámutattak, az alkotmányozók a szabad és demokratikus rendszer megteremtése érdekében szabad és nyílt eljárást választottak az egyének vélekedésének és akaratának kialakítására. A politikai jogok gyakorlása az önkifejezés szabadságából ered, amely az Alkotmány 5. §-ában garantált. A véleménynyilvánítás szabadsága magában foglalja a közvélekedés szabad alakításának lehetőségét, a politikai életben való részvétel jogát. Egy demokratikus rendszerben a közösségi döntéshozatali eljárás a parlamenti választásban kulminál.[5]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
