Az ügyfelekre, illetve eljárási jogosultságaikra vonatkozó szabályozás az elmúlt évtizedben jelentős változásokon ment keresztül. Ezek közül a legjelentősebbek egyrészt a közigazgatási bürokráciacsökkentési programokhoz és az általános eljárásjogi rekodifikációhoz köthetőek, másrészt pedig az államigazgatási rendszer jelentős átszervezéséből adódnak. Természetesen az új általános hatósági eljárási törvény (Ákr.) is továbbvitte, illetve alakította a bürokráciacsökkentési program keretében elfogadott jogintézményeket, szabályokat. A következőkben az ügyfelek jogállását leginkább érintő általános eljárásjogi változásokkal fogunk foglalkozni.
A bürokráciacsökkentés célja a hangzatos címen túl az állampolgárok és a vállalkozások adminisztratív terheinek csökkentése, az eljárások egyszerűsítése és gyorsítása: a közigazgatási bürokráciacsökkentés jogszabályi kereteinek megteremtése volt. Ennek módszerei a közigazgatási bürokráciacsökkentéssel összefüggő törvénymódosításokról szóló 2015. évi CLXXXVI. törvény (a továbbiakban Bürotv.) indokolása szerint az általános eljárási szabályok egyszerűsítése, az engedélyhez kötött tevékenységek körének csökkentése, ügyintézési határidők csökkentése, és egyes hatósági ügyeket érintő jogszabály-módosítások. Ezek a módosítások mind jelentős hatással voltak az ügyfelek eljárásjogi helyzetére.
Az egyszerűsítés ugyanis sajnos pont az általános eljárásjogi szabályozás azon törekvésével ellentétes, hogy az általános eljárási szabályok adjanak keretet a hatósági eljárásoknak általában, és ne csupán a legtipikusabb esetben, hanem lehetőleg az ügyek minél szélesebb körében. Ha azonban jól megnézzük az általános eljárási szabályokat érintő módosítások rendszerét, az derül ki, hogy a jogalkotó csupán az egy ügyfeles (vagy legalábbis érdekazonosságban lévő ügyfelek részvételével zajló) kérelemre induló eljárásokat tartotta szem előtt, amikor a bürokráciacsökkentés irányait meghatározta.[1] Sőt még a kérelmező ügyfél számára is esetenként már-már szankciós jellegűvé tudnak-tudtak válni a Bürotv. bizonyos gyorsítási irányai. Az Ákr. ugyan igyekezett a bürokráciacsökkentés egyes káros hatásait csökkenteni, így például a függő hatályú döntés alkalmazási körét szűkítette, a felfüggesztés lehetőségét tágította, létrehozta a szünetelés jogintézményét, azonban a kormányzati jogpolitikai célok e jogszabálynál is érvényesülve azt eredményezték, hogy az Ákr. egy elsősorban hatóság-centrikus, az eljárásoknak elsősorban a hatósági munkát könnyítő és gyorsító funkcióját szem előtt tartó törvény. Ezzel a hatósági eljárásjog másik fő célja - az előrehozott jogvédelem[2] - szükségképpen kevesebb teret kapott a rendelkezések kialakításánál. A következőkben ennek egyes ügyféli jogosultságokra vonatkozó következményeit tekintjük - szúrópróbaszerűen - át. Ennek a vázlatosságnak az ellentételezésre is érdemes először áttekintenünk, hogy milyen jogosultságokkal rendelkezik általában az ügyfél a hatósági eljárásban. (Az ábrát lásd a következő oldalon!)
A rendelkezésre álló terjedelmi korlátokra tekintettel csak a két jogosultságcsoport egy-egy alapvető elemével fogunk foglalkozni.[3] A bürokráciacsökkentés általános eljárásjogot szintén érintő azon irányával, amelyben az előrehozott jogvédelmi cél, és ezzel együtt az ügyfelek eljárási jogosultságainak összessége eliminálásra kerül azáltal, hogy az engedélyezési eljárást egy bejelentés hatóság általi tudomásulvétele váltja fel, nem foglalkozunk.[4] Ebben az esetben a bejelentés nyomán a jogszabály által külön deklaráltan nem indul eljárás, következésképpen nincsenek ügyfelek.[5]
Az eljárás megindulásáról való tudomásszerzés alapvető fontosságú a további eljárási jogosultságok gyakorolhatóságához. Itt sajnos - különösen a környezeti elemeket érintő eljárások esetében - azt látjuk, hogy a Ket.-hez képest a hirdetményi közlés alkalmazhatósági köre kitágult, azt törvény vagy akár kormányrendelet minden további követelmény teljesítésének hiányában is előírhatja az Ákr. 88. § (1) bekezdés c) pontjának felhatalmazása alapján, pont akkor, amikor az elektronikus kapcsolattartás lehetőségének folyamatos bővülését tapasztaljuk. Mivel az emberek jelentős része nem szokta a hatóságok hirdetőtábláit és weboldalait nézegetni, számos esetben előfordulhat, hogy sem az eljárás megindításáról, sem az ügyben hozott döntésről nem értesülnek az ügy tárgyát képező jogosultság gyakorlásának megkezdését megelő-
- 11/12 -
zően. Nem véletlen, hogy a Ket. 28/D. § (1) bekezdése az eljárás megindításáról szóló értesítés, valamint az eljárás során a személyesen az ügyfélnek szóló végzések esetében a hirdetményi úton való kapcsolattartást kizárta, illetve azt csak jelentős számú ügyfél részvételével zajló eljárás esetén tette lehetővé, amely fogalom kötelező elemévé tette a legalább ötven ügyfél érintettségét, s attól csak felfelé engedett eltérést. E korlátok megszüntetése azt eredményezi, hogy az ágazati jogalkotó kénye-kedve szerint írhatja elő a hirdetményi közlést, ami pedig - tekintettel a fellebbezés szinte teljes megszüntetésére - arra vezet, hogy az időközben véglegessé vált határozattal szembeni fellépési lehetőségük a bírósági per indítására korlátozódik, és hivatalból felügyeleti intézkedésnek - a jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogok védelmére tekintettel - már csak semmisségi ok vagy rosszhiszeműség esetén lehet helye.
Az eljárásról való értesítést a teljes eljárásban kiváltja a függő hatályú döntés (FHD). Az FHD vált talán a bürokráciacsökkentési csomag legismertebb intézménnyévé, amelyet az Ákr. szűkebb alkalmazási körrel, de megtartott. Ez a megoldás a közigazgatás jogellenes hallgatását kívánta megelőzni egy olyan megoldással, amelyben a hatóságnak előre, az eljárás megindítását követő nyolc napon belül rendelkeznie kell arról, hogy jogellenes hallgatása esetén az ügyfél az által kérelmezett jogot a határidő eredménytelen elteltét követően gyakorolhatja. Mellette egy átalány-kártérítésre (illeték, szolgáltatási díj visszafizetése, és eljárási költségek megfizetése alóli mentesülés) válik ugyanekkor jogosulttá a kérelmező ügyfél, valamint mentesül az eljárási költségek megfizetése alól. E megoldás kétségtelenül eredményesen hozzájárult ahhoz, hogy az eljárások általános hossza jelentősen lecsökkenjen, elsősorban azáltal, hogy a döntéshozatali kötelezettségre tekintettel a hatóságok abban voltak érdekeltek, hogy minden ügyet, ahol ez lehetséges volt, sommás eljárásban nyolc napon belül elintézzenek.[6] Mivel az FHD meghozatalához azokban az esetekben, ahol a kérelmezett jog gyakorlásáról rendelkezni kell, tulajdonképpen ugyanazon mélységben kell ismernie az ügyintézőnek az ügyet, praktikus rögtön érdemi döntést hozni, ha azt az Ákr. nem zárja ki. Itt rögtön fel kell figyelnünk az egyik, sommás eljárást kizáró körülményre. Míg a sommás eljárásnak, amelyben a tényállás tisztázott, akadálya az ellenérdekű ügyfél léte, a függő hatályú döntés esetében, amelyre általában azért kerül sor, mert nem tisztázott a tényállás, nem akadály. Nyilván abból a feltevésből indul ki a jogalkotó, hogy a hatóság nem fog mulasztani, és az FHD nem fog hatályosulni.[7] Azonban, ha nem így lenne, akkor egy olyan döntés válik hatályossá, amelynek meghozatala előtt az ellenérdekű ügyfél eljárási jogait egyáltalán nem gyakorolhatta - persze lehet, hogy a kérelmező ügyfél sem, de mivel az ő kérelmének helyt ad az FHD, ez nem jelent valódi problémát.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
