"Si quempiam deinceps tota villa furem esse proclamaverit, probent judicio."[1]
A megszégyenítő és testfenyítő büntetések, valamint a nyilvános kivégzések egy középkori város életében legalább olyan fontosak voltak, és akkora attrakciót is jelentettek, mint ma egy futballmérkőzés, vagy egyéb városi ünnepség. A vásárokon, illetve a valamely illusztris személy (tartományúr, uralkodó, püspök, bíboros, stb.) városba érkezésén kívül még ez volt az a jeles alkalom, amikor összegyűlt a város apraja-nagyja. Ilyenkor a bűnös megfenyítése, vagy a halálraítélt kivégzése egy meghatározott menet szerint zajló, általában egész délutános "elfoglaltságnak" ígérkezett. Fontosnak tekintették ezt, elsősorban azért, mert brutalitásától várták a bűncselekmények további, újbóli elkövetésétől való, általános elrettentő hatást.
Tehát lényeges, hogy nem volt cél a bűnös "megjavítása", átnevelése. A büntetések legfőbb célja az volt, hogy a brutalitást, a kegyetlen erőszakot látva mindenki más tartózkodjon a jövőben bármilyen bűncselekmény elkövetésétől. Éppen ezért a "szabadságvesztés-bünte-tés"-t (tömlöcözést, várfogságot), mint olyat a középkor városaiban még nagyon ritkán alkalmazták. Csak a vizsgálat ideje alatt zárták el a meggyanúsítottakat, hogy megakadályozzák az elszökésüket, valamint, hogy szükség esetén "kéznél" legyenek.[3]
A tömlöcözés büntetésként való használatáról már Szent László (1077-1095) is rendelkezett, mégpedig az emberölés esetén (ha előkelő, azaz nemes öl embert, a dekrétumai második könyvének 8. fejezetében), valamint akkor, ha valaki a "családjabelijét", azaz a családtagját lopta meg (a második könyv 9. fejezetében). "A ki kivont karddal embert öl, vessék tömlöczbe a király ítélete szerint és oszszák három részre minden vagyonát: ugymint szőlleit, földeit, cselédségét, szolgáit. Ebből két rész illesse a megöltnek rokonságát, a harmadikat adják a gyilkos fiainak és feleségének. Ha pedig száztiz pénz érőnél kevesebb vagyona lenne, szabadságát is veszítse el.'"[4] "Ha valaki Isten kedvező kegyelméből gyermekét vagy atyjafiát, vagy akármely közelvaló rokonát a törvény keze előtt éri lopáson rajta, az ilyen tolvaj ne szenvedjen akasztófát vagy testi veszedelmet, hanem adják el mint számkivetettet, ha közrendű ember; ha pedig nemes embert kapnak azon vétekben rokonai, azt nem kell eladni, hanem vessék a tömlöcz fogságába."[5]
A "vizsgálati fogságra" példaként citálom ide Szent László dekrétumai második könyvének 16. fejezetét: "Ha valaki a király engedelme nélkül viszen árulni lovat a végekbe, az ott való ispán vegye el tőle lovát, a ló gazdáját pedig vesse tömlöczbe, miglen az ő ispánja[6] bizonyságot tenne mellette."[7] Valamint, I. /Corvin/ Mátyás (1458-1490) 1486. évi dekrétumának (VI.) 68. cikkelyét, amelynek a végén a király, a bírói tárgyalások rendjének fenntartása érdekében arról rendelkezik, hogy hívatlanul a vármegyei törvényszékekre senki be nem mehet: "Különben, a ki ezt áthágja, az e részben más alkalommal megállapított büntetéssel, vagyis száz arannyal bünhődjék, a melyért őt azonnal el kell fogni és annak megtérítéséig csonka toronyban kell tartani."[8]
A jelenkori Magyarország legsúlyosabb büntetését, a tényleges életfogytiglani szabadságvesztést (életfogytiglani esetén kizárás a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből)
- 415/416 -
ötszáz évvel ezelőtt már biztos, hogy alkalmazták. Ekkor konkrét törvénycikk utal rá, mégpedig az 1514. évi, Dózsa György vezette parasztfelkelésben részt vevő papok büntetéseként, akiket II. Ulászló (1490-1516) gonosztevő papokként említ: "Presbyteri scelerati inquirantur, et carceribus per praelatos tradantur. Domini vero praelati, per corum visitatores, hujusce sceleris participes presbyteros, exquiri statim, et perpetuis carceribus mancipari faciant." - "A gonosztevő papokat a főpapok nyomozzák ki s vettessék börtönre. A főpap urak pedig az ilyen büntettben részes papokat az egyházlátogatók utján azonnal nyomoztassák ki és vettessék örökös börtönre."[9]
A XVII. század elejéről is van feljegyzés arról, hogy a tömlöcözést főbenjáró bűnök elkövetésével megvádolt, nemesi származású asszony letartóztatására, és vizsgálati fogságára használták. II. Mátyás (1608-1619) uralkodása alatt történt Báthory Erzsébet és szolgálói pere, aminek végén a felvidéki, csejtei vár egyik tornyának termébe zárták a nemesasszonyt, majd a bejáratot befalazták. "1610 - 1613-dik esztendő körül történt hazánkban egy hallatlan gonoszság, t. i. Báthory Erzsébeth Nádasdy Ferencz királyi lovászmester, Vas- és Sopronmegyei volt főispán, s a sárvári, keresztúri, csejthei, klastromi stb. uradalmak birtokosának özvegye (Ecsedi Báthori István gróf testvére), számos szobaleányokat, - igen fiatal leánykákat, - kiket jószágai környékén, u. m. Sárvárban, Keresztúron, Csejthén, Klastromban s a t. több vén asszonyok és egy törpe legényke segítségével keríttetett, váraiba csalogatta, ott letartóztatván, bizonyos időben naponként tűkkel szurkálta, s a kifecscsent vérüket vidor képpel felfogta, s azoknak kínzásaiban gyönyörködött (mint irják, vérükkel ábrázatját is mosta), több év alatt, minthogy 600 leányt halálig kinzott, bebizonyíttatván gonoszsága, az ország nádora, Thurzó Györgynek nádori törvényszéke örökös börtönözésre itélte, s a csejtei várnak börtönében mint rabot elzáratta, hol meghalálozott."[10] A történészek a vádak valódiságát a mai napig kétségbe vonják. Néhányuk szerint, csupán az özvegy nemesasszony birtokainak megszerzése volt a célja a megvádolásának. Báthory Erzsébet közel négy esztendei raboskodás után, elborult elmével, 54 évesen, 1614-ben halt meg "morte repentino, sine cruce, sine luce." ("meghalt hirtelen halállal, kín nélkül, fény nélkül").
Hasonlóképpen járt 1670-ben Szécsy Mária nemesasszony is: "Spork császári generális a murányi várt vette ostrom alá, melyet Szécsy Mária, Wesselényi nádor özvegye, már másod izben védett vala, kit a vár bevétele után, mint foglyot, Spork kiméletlenül börtönöztett, s gróf Wolkra tábori auditor által kérdőre vonatott az iránt, vajjon kik legyenek a pártütők? De Szécsy Mária senkire sem vallott. (...) Szécsy Mária a bécsi tömlöczben halt meg."[11] Ugyanakkor a tömlöcözésre, mint a büntetés eszközére is van írásos példa a késő középkori, kora újkori Magyar Királyságban, szintén a Wesselényi-féle összeesküvés időszakából: "Ugyanazon időben 1671-ben Pozsonyban gróf Rottal János és Heister generális rendkivüli katonai törvényszéket állitottak, s több mint 300 nemest (többnyire protestansokat) elitéltek, jószágaiktól megfosztván vagy lefejeztették, vagy számkivetették, vagy a csehországi várakban börtönre kárhoztatták. (.) Az elfogatott s a katonai törvényszék elébe idézett s ezerekre szaporodott fogoly magyarok a pozsonyi, eberhardi, leopoldvári, szomolányi, esztergomi és csehországi várak börtöneiben sanyargattattak."[12]
Végül: hű képet ad egy II. József császár és magyar király (1780-1790) idejéből származó ítélet az életfogytig tartó rabságról, melyet a helytartótanács küldött meg másolatban a tallósi fegyház igazgatóságának 1786. szeptember 12-én, az avval elítélt rabnő beutalása alkalmából. "Germán Mária férjezett Czorne Lutkiánné Dumitrás nevű mostoha fiát azért, mert ez a mostoha anyja által tőle ellopott két mérő kukoriczát, tettenérés után visszavette - éjjel álmában egy éles fejszével 7 csapással meggyilkolta és a kamarában elrejtette. Ezért a főbenjáró büntető bíróság egyhangú ítélete szerint karddal kivégzendő, egyszersmind jobb keze levágandó, azután feje és keze kerékre teendő. Kelt Sereten, 1786. febr. 10-én. Rossmark P. kapitány mint elnök. Mayer József lovas kapitány és kerületi hadbíró. Mely ítélet legfelsőbb intézkedéssel megváltoztattatott olyképen, hogy nevezett nő Serethen leendő megbélyegzés után Szegeden minden világosságtól megfosztott börtönben életfogytig tartó büntetésre a legsúlyosabb lánczokkal nyakán, két kezén és két lábán, nappal és éjjel olyan szorosan kovácsoltassék oda, hogy csak a legnélkülözhetetlenebb testi mozgásra legyen helye, elkövetett gonosztettének napján évente nyilvánosan teljes erővel sújtandó korbács-ütésekkel megcsapassék és táplálékúl életfogytáig vizet és egy font kenyeret kapjon,
- 416/417 -
fekhelye csupasz deszkából álljon. Csernovicz, 1786. ápril. 24. Enzenberg. Tábornok."[13]
"A gyanú öl" - tartotta a középkori mondás, nem hiába. Ha valakire, valamely bűncselekmény elkövetésének a gyanúja vetült, ha valamivel megvádolták, akkor azt, az esetek többségében rá is bizonyították. Tették ezt elsősorban a tortúrákkal, vagyis a kínzással. Hiszen, törvény mondta ki: ha valaki nem vallja be bűnösségét, akkor, az igazság kiderítése érdekében, kínpadra kell vonni. Ugyanis, elítélni csak azt lehetett, aki beismerte bűnös tettét.[14] Minden jelentősebb középkori város rendelkezett a vizsgálatban és az ítélkezésben járatos bírákkal, tömlöcökkel és kínzókamrával, no meg hóhérokkal, akik a vallatást végezték.[15] Éppen ezért, főbenjáró bűnök ügyében való ítélkezésről falvakban, vagy kisebb mezővárosokban ekkortájt szó sem lehetett.
Nem volt ez másképp a Magyar Királyság területén sem. Már I. /Könyves/ Kálmán (1095-1114) törvényben mondta ki: "Judicium ferri et aquae in aliqua ecclesia fieri interdicimus, nisi in sede episcopi et majoribus praeposituris, ut Posonii et Nitriae." - "Megtiltjuk, hogy vassal és vízzel való próbát akármely egyházban is ne tegyenek, hanem csak püspöki székhelyen és nagy prépostságokban, mint Pozsonyban és Nyitrán."[16]
Az emberi "fantázia" nem ismert határokat: számtalan kínzásmód létezett, hogy kicsikarják az "igazságot". Alapvetően vallattak tűzzel: megtüzesített fogókkal csipkedtek, forró vízzel öntöztek, vagy egyszerűen csak tűzzel égettek a leleményes hóhérok. Aztán létezett a körmök letépése, és a nyújtás számtalan változata is: mikor kínpadon nyújtották a testet, ezáltal feszítve az ízületeket, míg a csavarás során kificamították a szerencsétlen áldozat végtagjait. Kedvenc eszköz volt még a préselés, amikor az ujjaktól kezdve egészen a végtagok összepréseléséig terjedt a repertoár: utóbbit sok helyütt a "spanyolcsizmának" nevezett alkalmatossággal végezték. És persze az "egyszerű" verés, a maga számtalan formájában is a kínzókamrák állandó "vendége" volt.
A fiatal Magyar Királyság területén, már Szent László (1077-1095) királyunk uralkodása alatt törvény rendelkezett az istenítéletekről. A szent király dekrétumai első könyvének 28. fejezete a tüzes vas és forró víz próbájánál való tanúságról rendelkezik: "Quoties vel aqua vel ferro judicium factum fuerit, intersint ibi tres idonei testes, jurando jure probati, qui et innocentis innocentiam, et e contra culpabilis culpam perhibeant." - "Valahányszor vízzel vagy vassal való ítélettétel leszen, legyen ott három alkalmatos tanu, hittel próbált emberek, a kik mind az ártatlannak ártatlanságát, mind pedig a vétkesnek vétkét megbizonyítsák."[17]
Krisztus kereszthalála után 1000 évvel gyakran kérték a bírák az Isten segítségét: az istenítélet a vizsgálatok bevett formája volt. Lényeges, hogy az istenítéletek egy részét kifejezetten a boszorkányok elleni küzdelem sikere érdekében fejlesztették ki. A boszorkányok és eretnekek üldözése a német nyelvterületeken szabályokhoz kötött volt, míg máshol a boszorkánysággal megvádolás egyenlő volt a halálos ítélettel. A középkori, "józan" német jogi felfogásra kiváló példa a hamburgi városi jogkönyv (1270), mely szerint csak azt lehet boszorkányként megégetni, aki varázslást vagy méregkeverést folytatott, és tetten érték. Európa sok más részén a gyanújel is elég volt ehhez.
Külön szeretném ide hivatkozni az éppen csak létrejött Magyar Királyságot. Már államalapító királyunk, Szent István (1000-1038) törvényben szabályozta a boszorkányok elleni eljárást, sőt, különbséget tett a boszorkányok, illetve a bűbájosok, ördöngösök és jövendőmondók között. "Ha valami boszorkány találkozik, vigyék a bírák törvénye szerint az egyház eleibe és bízzák a papra, hogy böjtöltesse és oktassa hitben; böjtölés után pedig menjen haza. Ha másod ízben találtatik azon vétekben, alázza meg magát ismét böjtöléssel; annakutána a templom kulcsával keresztforma bélyeg süttetvén mellére, homlokára és a válla közé, majd menjen haza. Ha pedig harmad ízben, adják a bírák kezébe."[18]
A bűbájosokról pedig ekként rendelkezett: "Hogy Isten teremtménye minden gonosznak ártalmától ment maradjon és senkitől kárvallást ne szenvedjen, hacsak nem Istentől, ki előmenetelét
- 417/418 -
is adja, tanácsi végzésből vetettünk nagy rettentő tilalmat az ördöngösöknek és bűbájosoknak: hogy senki bűbájjal vagy ördöngös tudománnyal egy embert is eszéből kiforgatni vagy elveszteni ne merjen. De ha mégis ember vagy asszonyember ennekutána, ilyetén dologra vetemednék, adják annak a kezébe, a kit megrontott, avagy rokonai kezébe, hogy tegyenek törvényt reá az ő akaratjok szerint. Ha pedig jövendőmondók találtatnának, a kik hamuban s más effélékben mesterkednek, igazítsa meg őket a püspök ostorral."[19]
Szent László (1077-1095) az egyházra bízta az ördöggel cimborálók megbüntetését: "De satisfactione meretricum vel strigarum. Meretrices et strigae, secundum quod episcopo justum visum fuerit, tali modo dijudicentur." - "A lator asszonyok és boszorkányok meglakoltatásáról. A lator asszonyok és boszorkányok úgy lakoljanak, a mint a püspök jónak látja."[20]
Majd I. /Könyves/ Kálmán (1095-1114) - korát messze meghaladva - a törvényei között deklarálta: "De strigis vero quae non sunt, nulla quaestio fiat." - "A boszorkányokról pedig, mivelhogy nincsenek, semmi emlékezet ne legyen."[21] A bűbájosok létezését azonban nem vitatta: "Malefici per nuncium archidiaconi et comitis inventi, judicentur." - "A bűbájosokat a főesperes meg az ispán emberei keressék fel és vigyék törvény eleibe."[22]
A bajvívás, mint isteni ítélet általában a gazdag, tekintéllyel rendelkező urak kiváltsága volt. Őket már gyanúba is nehéz volt keverni, de ha mégis megtörtént, akkor joga volt a nemesnek bajvívást kérni: ilyenkor a város katonája küzdött meg a főúr lovagjával. Ha nyert az uraság bajnoka, akkor azt isteni ítéletnek tekintették: az Isten segítette az ártatlanul megvádolt nemes katonáját győzelemre a párbajban, tehát az uraság ártatlan, ellenkező esetben pedig bűnös volt. Persze a bajt személyesen, a peres felek maguk is megvívhatták: például magánjogviták esetében. Magyar vonatkozás: bajvívásról II. Endre (1205-1235) királyunk konkrét említést tesz az 1222. évi Aranybullában: "Ha valaki meghal, vagy törvény szerint halálra itéltetett, vagy perdöntő bajon esik el, vagy akármi más ok miá, annak felesége az ő hitbérében kárt ne valljon."[23] A bajvívást, párbajt gyakran használták
birtokviták, magánjogi perek eldöntésére is.[24] Az évszázadok múlásával azonban egyre nyilvánvalóbbá vált: a párbaj megvívására felkért lovagok, katonák, viadorok bizony sokszor megvesztegethetőek voltak. Elsősorban ezen okból szorult ki a párbaj a perekből, mint bizonyítási forma.
A Magyar Királyságban I. /Corvin/ Mátyás (1458-1490) királyunk 1486. évi dekrétumának (VI.) 18. cikkelyében rendelkezett arról, hogy párbaj vívását a királyi törvényszékeken nem szabad többé elhatározni, kivéve a király katonai curiájának szokása szerint eldöntendő perekben, és akkor is csak abban az esetben, ha semmiféle bizonyíték nem áll rendelkezésre: "Továbbá, mivel a párbajok vivásában egy és más tekintetben igen sok csalást lehet elkövetni, mert azok, a kik között ez az itélet kell, ritkán küzdenek meg önmagukra, hanem viadorokat bérelnek, kiket néha ajándékkal, kedvezéssel és igéretekkel megvesztegetnek, és a kik ekképen saját, még oly igazságos felüket (miután ezek nem maguk szoktak megvivni) el hagyják bukni." "1. §. Miért is határoztuk: hogy az itéletnek ez a neme, mely ez országon kívül a világon hallatlan, örök időkre megszűnjék és hatalmaskodások meg birtokjogok dolgában annak soha helye ne legyen." "2. §. Párbajnak ugyan is egyedül csak akkor lehetne helye és az arra az esetre van elrendelve, a mikor minden bizonyíték hiányzik." "3. §. Ámde hatalmaskodási és birtokügyekben mindig vannak a feleknek bizonyítékaik; és különben is a párbaj megitélése a király katonai kuriájára és nem a törvényszékre tartozik." "4. §. Ehhez járul az: hogy a törvényszékeken a királyi felség személyes jelenlétének mindenkor ott kell lennie és a leveleket meg kell pecsételnie. Ez pedig legtöbbnyire egyházi személy szokott lenni. Jelen lesznek azonkivül az érsekek, püspökök és több más papi személy és épen ezért nem illik, hogy a párbajt a törvényszéken határozzák el." "5. §. Ennélfogva, ebből és több más üdvös szempontból és helyes okokból az itéletnek ez a neme örök időkre eltörlendő és azt soha sem kell elrendelni, hanemha olyan perekben, a melyekben minden bizonyiték hiányzik; például ha utközben valamely egyedül levő ember egy más egyedül levőt, a nélkül, hogy valaki látná, kifosztana, vagy ha egyik a másiknak, a nélkül, hogy valaki tanuként jelen lenne, kölcsönt adna, vagy valamit titokban mondana és különben sem a fosztogatást, sem a hitelezést, sem pedig a mondott szavakat bizonyitani nem lehetne." "6. §. A mely esetekben az ilyen párbajt meg lehet
- 418/419 -
ugyan itélni, de nem a törvényszéken, hanem a királyi felség katonai curiájában; mert köztudomásu dolog, hogy (a mint emlitettük) az ilyen fajta itélet erre és nem a törvényszékre tartozik."[25]
A tüzesvas próba (ferrum candens) általánosan elterjedt bizonyítási eszköz volt a középkorban. A gyanúsított valamely testrészét, de általában a tenyerét megégették - vagy arra kényszerítették, hogy a megtüzesített vasat vigye el a kezében bizonyos távolságra: "hordozza meg a tüzes vasat" -, majd rögtön bekötözték. A megvádoltat tömlöcbe zárták, majd néhány nap múlva levették a kötését. Ha gennyesedni kezdett a seb, akkor bűnös volt, de ha gyógyulni, akkor ártatlan, hiszen a jó Isten az ártatlant pártfogásába véve, gyógyítani kezdte a sebet. Még a XV. század végén is alkalmazták: a "Malleus maleficarum" említi, amint 1485-ben, Fürstenbergben így vizsgálták meg egy eretnekséggel vádolt bűnösségét.
A fiatal Magyar Királyságban elsősorban e próbákat végezték, ha Isten ítéletére kerítettek sort. A XI. század második felében már biztos, hogy alkalmazták a vármegyék székhely-településein ítélkező bírák: Szent László dekrétumai második könyvének 4. fejezetében erre az "Isten ítéletére" utal a törvény, ugyanis a "pro-bent judicio" alatt a tüzes vas vagy forró víz próbája értendő: "Si quempiam deinceps tota villa furem esse proclamaverit, probent judicio." - "Ha valakit ennekutána az egész falu tolvajnak kiált, próbával kell megbizonyítani."[26]
Szent László erős királyi hatalmát szigorú, központosításra törekvő törvényeinek köszönhette. Ezeknek egyik pillére volt az ország belső biztonságának megteremtése, az alattvalók vagyoni javainak védelme, a lopások visszaszorítása: "A kegyességes László király idejében gyülekeztünk egybe mi, Pannónia országának jobbjai mindnyájan, a szent hegyen[27], és módot keresénk benne, miképen lehetne a gonosz emberek szándékát megakadályoztatnunk és előmenetelt szereznünk a mi nemzetünk ügyének."[28] De nem csak a tettenkapott tolvajokat büntette szigorú törvényekkel a szent király, hanem rendelkezett a más vagyonát elorzók üldözéséről is. Dekrétumai harmadik könyvének 1. fejezetében szembesülhetünk ily fajta "bűnüldözéssel" először, a századosokról és tizedesekről szóló törvénycikkelyben. A törvény szerint, a tolvajok üldözésének egyik fontos eszköze a próba, mégpedig a "vas meghordozása" volt.[29] ". A király követe menjen minden vármegyébe, és a kiket közönségesen őröknek neveznek, azok századosait és tizedeseit mind az alattok valókkal egyetemben összehiván, parancsolja meg nekik, hogy valakit tolvajság vétkében tudnak, valljanak reá; és ha azok, a kikre rávallanak, próbával akarják megbizonyitani ártatlanságokat, adassék meg nekik a próba. És a kiket az őrök megneveznek, tizenként álljanak elő és minden tizért egy közülük hordozza meg a vasat, a ki ha igazul, a többi kilencz is igazult legyen; ha pedig nem, akkor mind a kilencze próbát álljon, ki-ki magáért. És ki a kilenczért fogott vala vasat, ő magáért is azonképen hordozza meg azt."[30]
Vagyis, aki a tüzes vas próbáján elbukott, annak újból "meg kellett hordoznia a vasat", mert úgy gondolták: lehetséges, hogy nem maga miatt bukott el a próbán, hanem a másik kilenc közül valamelyik miatt, aki bűnös a tolvajságban. És ezért nem engedte Isten, hogy sikeres legyen az egyébként ártatlan próbája, mert egy olyanért is kiállt próbára, aki valójában bűnös... "Annakutána meg kell kérdezni mind a jobbakat és a népet, ha tudnak-e valamely tolvajsággal hires falut; és ha jelentenek olyat, mondja meg a király követe a falubelieknek, hogy a kiket azon faluban lopóknak ismernek, adják ki. Azokat pedig, a kiket kiadnak, ha próbával akarják menteni magokat, meg ne tiltsa tőle; de a kikről már annakelőtte hallatott volna, hogy tolvajok lennének, azokat semmiképen próbára ne bocsássa. Továbbá azon falu lakosai tizen-tizen csoportozzanak, és a tizedik hordozza meg kilenczért a vasat. Ha tiszta leszen, a többi kilencz is tiszta legyen; ha vétkeseknek tetszenek meg, minden egyik magáért álljon próbát, mint feljebb mondtuk; a tizedik pedig, a ki kilenczért próbálkozott vala, maga is azonképen próbáltassék meg."[31]
De próbának kellett alávetni a templomba menekülő, majd magát ártatlannak kiáltó, tolvajlással vádolt személyt is: "Ha valami tolvajok, akár szolgák, akár szabadok, templomba futamlanak és ártatlannak kiáltják magokat, próbáltassanak meg. Hogyha bünösök lesznek, ugy itéljék meg őket, mintha be sem léptek volna a templomba; ha pedig megvallják bünöket, bánjanak velek szent István törvénye szerint."[32]
- 419/420 -
I. Kálmán, dekrétumai első könyvének 76. fejezetében említi először a tüzes vas próbáját, mint konkrétan alkalmazandó istenítéletet, mégpedig a magyar lovakkal "idegenbe kereskedők" esetében (I. Kálmán a Magyar Királyság lakosainak megtiltotta, hogy a magyar lovakat más országokba kivigyék, és ott azzal kereskedjenek): "§. 2. Cum vero equi venditorem in extranea voluerit quaerere patria, non illi illuc ire permittatur, sed ferri judicium portet." - "2. § Ha pediglen külföldön akarná megtalálni a lónak eladóját, meg ne engedjék neki hogy kimenjen, hanem hordozza meg a tüzes vasat."[33] A 83. fejezet is említi a próbát, mégpedig újfent a tüzes vas próbáját, a hamis tanúk esetében: "Si quispiam falsum testimonium alicui imposuerit, id est de eo pluribus ex villis, sive rixae vel odii causa attestantibus, ferreo probetur judicio; ac, si mundus fuerit, impositor culpae decem pensas solvat." - "Ha valakit hamis tanuságtételről vádolnak, az az, ha több falubeliek akár viszálkodás, akár gyülölség okából vallják azt felőle, próbáltassék meg tüzes vassal; és ha megtisztul, a vádoló bünhödjék tiz pénzzel."[34]
A hidegvíz próba esetében a gyanúsítottat megkötözték, és mélyvízbe, általában egy örvénylő folyóba eresztették. Ha a felszínen maradt, az a következők miatt bizonyította bűnösségét: bűnös volt, hiszen még a folyónak sem kellett, még a (szent) víz is kivetette magából. Ugyanis a víz mintegy megszentelt elemnek számított azáltal, hogy Jézus a Jordán folyóban megkeresztelkedett: ezért a víz, az Isten előtt bűnösöket kiveti magából. Aztán bűnösséget igazolt az el nem merülés azért is, mert az ördög volt vele, az segítette, hogy ne süllyedjen el. De az úszás azt is igazolta, hogy azért nem merül el, mert abnormálisan könnyű: tehát valószínűleg boszorkány, aki varázslásai és szertartásai alatt is képes repkedni. Azonban, ha elmerült: ártatlannak számított. Egy 1436-os, hannoveri boszorkányperben a vádlott kezét és lábát keresztben összekötözték, majd háromszor alámerítették. Mivel a bírák megítélése szerint nem akart elmerülni, és úgy tűnt, úszik: ezzel bizonyítottnak vették bűnösségét boszorkányság vádjában.
Marburg városában 1583-ban alkalmazták először a vízpróbát. A "boszorkányfürdő" alkalmazása Westfáliából terjedt Lotharingia irányába, majd az 1500-as évek végén Belgiumban és Franciaországban is megjelent, de utóbbiban a párizsi parlament betiltotta alkalmazását. Dél-Európában - Itália és Spanyolország - azonban egyáltalán nem volt jellemző ennek a vizsgálati módszernek az alkalmazása. Mecklenburgban viszont 1649-ig rendszeresen használták, majd néhány esetben eztán is, és csak az 1800-as évek (!) elején hagytak fel teljesen az alkalmazásával.
A mérlegelés (probatio per pondera et lancem) lényege az volt, hogy az ártatlanságukat hangoztató vádlottaknak valamivel súlyosabbnak kellett bizonyulniuk annál, mint azt előzetesen a vizsgálatot végző bírák megbecsülték. Ezt az előzetes súlybecslést ránézésre, a testátmérő és a magasság függvényében végezték el. A mérlegelést a németalföldi Rotterdam és Utrecht között, félúton fekvő Oudewater városa alkalmazta előszeretettel, egészen 1754-ig. A szomszédos Gouda városa, valamint Köln, Münster és Paderborn is gyakran éltek ezzel a próbával: városi könyvek bizonyítják, hogy követek útján kértek tanácsot a mérlegeléses próbában "profi" Oudewatertől.
De magyar város is alkalmazta ezt a vizsgálatot: az 1728-as szegedi boszorkányperben többféle próbának, így a mérlegelésnek is alávetették a gyanúsítottakat. Gyakran összekötötték a hidegvízpróbával is: például Bedfordban, egy 1707-ben lefolytatott perben mérlegelést alkalmaztak a bűnösség eldöntésére, mert a hidegvízpróba alatt a megvádolt úszni látszott. Ekkor egy nagy serpenyőbe ültették, majd a mérleg másik serpenyőjébe pedig egy tizenkét font súlyú bibliát helyeztek, aminél a terhelt nehezebb volt, így végül is felmentették a boszorkányság vádja alól...
A tűpróba esetén a megvádolt testét nagyobb varrótűkkel szúrták meg bizonyos helyeken: elsősorban a szemölcsöket és anyajegyeket keresték. Ha a gyanúsított nem mutatott fájdal-
- 420/421 -
mat, de főként, ha nem vérzett a tű szúrta seb, akkor bizonyítottnak vették az ördögi megszállottságot. Ugyanis ekkor a nem vérző szemölcsöt vagy anyajegyet az ördög bélyegének - stigma diabolicum - tekintették. Sok helyütt alkalmazták ezt az eljárást: belgák, svájciak, franciák, angolok és spanyolok is bíztak a stigmák sugallta jelekben. A német területeken, bírák előtt kellett elvégezni a tűpróbát: hóhér közreműködésével és seborvos irányítása alatt. Azonban sokszor a hóhér is véleményt mondott, ami gyakran eltért az orvosétól: ilyenkor a bíró mondta ki a döntő szót.
A hóhérok egyébként nagyon jól kerestek: Melin im Hennegau városában, 1682-ben a hóhér egy alkalomra 62 livres és 8 sols fizetést kapott azért, hogy a megvádoltat levetkőztesse, stigmák után kutasson, majd pedig kínvallasson. A sérülésből, a sebek vérzéséből a bírák sokszor próbáltak meg a bűnösség kérdésére választ adni: a Frankfurttól északra fekvő Nidda városában, egy tizennyolc éves lánynak a vizsgálatot lefolytató bírói utasítására a hóhér csak azért törte el az orrcsontját, hogy a vérzésből következtetni lehessen a bűnösségére.
A tűpróbához hasonlóan a fájdalomérzetet tesztelte a könnypróba is. Ha a boszorkánysággal megvádolt személy nem könnyezett a kínvallatás fájdalmai alatt, akkor azt az ördögi megszállottság jelének vették. Az ördögi megszállottság, a Sátánnal való cimboraság jelének tartották még a következőket: a kínvallatás alá vont nem mutatott érzelmeket és nem sírt, vagy éppen ellenkezőleg, túlontúl erős érzelmi reakciókat mutatott (például őrjöngött). De bűnösségre utalt az is, ha valaki nem tudta elimádkozni a "Miatyánkot", félt a feszülettől vagy erősen káromkodott.
Számos fenyítő jellegű büntetést alkalmaztak az európai városokban, így a Magyar Királyságban is (itt elsősorban a vármegyék székhely-településein és a királyi városokban). Ezeknek célja a korábban már említett elrettentés volt, persze akit nyilvánosan megvertek, azt ezáltal meg is szégyenítették.
Alapvető fenyítés volt a megvesszőzés, megbotozás. A Magyar Királyságban már az államalapítónk, Szent István törvényei között találunk utalást a megvesszőzés büntetésére: "A vasárnap megtartásáról, hogy a munkának szünete legyen. - Tehát, ha pap vagy ispán, vagy más keresztyén ember vasárnapon találna munkában valakit, akárki legyen, üzzék el a munkától. És ha ökörrel dolgozott, vegyék el ökrét és adják ételül a vár népének. Ha pedig lóval, vegyék el lovát, melyet a gazdája ökrön váltson meg, ha kedve tartja, és azon ökröt egyék meg, a mint mondtuk. Ha valakit egyéb szerszámokkal találnak, vegyék el szerszámait és ruháit, melyeket bőrén váltson meg, ha akar."[35] "Bőrén váltson meg", azaz, a teste veresége, vérig vesszőztetése, botozása árán.
Vérig vesszőzés járt I. István idejében annak a szabad embernek is, aki más szolgálólányával paráználkodott: "Hogy a szabadok az ő szabadságok szeplőtelen tisztaságát megőrizzék, óvni akarjuk őket a mások szolgálóleányaival való paráználkodástól. Valaki tehát ezen törvényt meggondolatlanul általhágván, másnak a szolgálóleányával paráználkodnék, tudja meg, hogy bűnbe esett, mely bűneért első izben vérig veszszőzik és megkopasztják. Ha pedig másod izben paráználkodik azzal, ismét veszszőzzék vérig és kopaszszák meg. Ha harmad izben, legyen szolgatársa a szolgálóleánynak vagy váltsa meg magát."[36]
Ostorozás is lehetett e fenyítő büntetés, a mise alatt suttogó vagy fecsegő ifjak és közrendűek esetében: "A kik Isten igéjének hallgatására templomba gyülekezvén, ott a misemondás ideje alatt egymás között suttognak, egyebeket léha fecsegéssel zavarnak és a szent leczkék éltető szavára nem figyelmeznek: ha öregebbek, dorgálják meg őket és szégyenséggel üzzék ki a templomból. Az ifjakat és közrendüeket pedig kössék ki mindenek szeme láttára a templom pitvarába és ostorozzák meg az ily nagy vakmerőségért."[37]
A késő középkorban, a XVII. század második felében a Magyar Királyság területén - a városi és vármegyei statútumok szerint - az egyszerre
- 421/422 -
"kiadható" pálcaütések száma nagyon variált: a leggyakrabban 3 és 60 sújtás között szabták ki ezt a büntetést, de előfordult a 100 ütés is, sőt, egy esetben nem kevesebb, mint 500 csapásról szólt a statútum.
Milyen esetekben szabták ki a pálcázást? Elsősorban káromkodás, utcán való rendzavarás, hangoskodás, civakodás miatt. Nagyszombat város 1623-as statútuma szerint a lélekkel való szitkozódás büntetése 6 forint vagy 6 csapás. Másodízben 12 forint vagy tucatnyi csapás, míg harmadszorra pedig 24 forint vagy 24 ütés. A pálcával való testi büntetés rendesen a "deresen" hajtatott végre.
Hont vármegye, 1667: "Az istenkáromlók nyilv. kalodában elsőízben 50, másodízben 100 pálczaütéssel veressenek meg." Pest-Pilis-Solt vármegye, 1676: "A ki ördögadtával, ördögteremtettével, ebadtával, ebteremtettével, ördög, kutya s eblelküvel s máskép káromkodik ha nemtelen először 25, másodszor 50, harmadszor 100, negyedszer pedig 300 botütéssel zaboláztassék meg." Nógrád vármegye, 1679: "A káromkodók elsőízben 25, másodízben 50, harmadízben 100, negyedízben 300 csapással illettessenek."[38]
Liptó vármegye halálbüntetést is kilátásba helyezett, ha valaki nem tanult a büntetésből. Egy 1691-es statútum szerint: "Ha valaki a parasztság közül ördögadtával, teremtettével, ebadtával és ehez hasonló utálatos és Istent haragra indító szitkokkal élne, tehát a kapitány, hadnagy, tizedes és városi s falusi birák - - az olyan káromkodót megragadván s délig kalodában tartván, kiváltképpen vasárnap és más ünnepnapon, az egész község szemeláttára: első szitokért pálczával 25-öt üssenek rajta; 2-szor 50; 3-szor százat; negyedszer 300-at; ha azon sem tanulna - halállal büntetődjék."[39]
Esztergom vármegye statútuma (1646) még kegyetlenebbül rendelte megtorolni az Isten káromlását: "A modo in posterum valakik az nemesek és parasztok közül ördög teremtettével, ördög lelkével, anyjával és egyéb szent Istent káromlásokkal szitkozódnak, kiért most Újvárban Kernai Mihálynak nyelve kivonatván in exemplum aliorum az akasztófán fölfüggesztetett s compariáltatik s liquidáltatik, nyelve kimetszessék s az után feje vétessék affélének, kikre szolgabirák uramék és esküdt uraink vigyázzanak is. Leányok penig és gyermekek, kiknek annyira való elméjek vagyon, az pelengérbe vitessenek s ott megvesszőztessenek vastagon."[40]
Két városi ítélet a XVII. századból[41]: Egy debreceni, 1657. március 24-én kelt ítéletben "magyar módon" való megcsapásról van szó: "In causa ... Magistratus contra Nagy Lőrincz et Sophiam Kosa alias Tot Istvánné adulteros campestres. A (actor = fölpörös) dicit: Ezek mezei pajkosok, latrok, együtt kurválkodtak, eggyütt fogattattak s hozattattak be is. Érdemes büntetéseket kívánom a jure. Ik. (Incattusok = alpörösök) non negant facinus. Concl: Csapja meg a hóhér őket magyar módon."
"1697. decz. 30. Kecskemét: Szücs János - -- bűnösnek találtatván a ... szerzet (Ferencz-rendi) ellen, holnap die dominica két praedicatióig a pelengérben tétessék az tiszteletes Patereknek candescensiojok szerint, az után úgy tetszik a becsületes Tanácsnak, hogy rántassék le és megnyomattatván nyaka és lábán rúddal, jól pálczáztassék meg és az után kiáltsa meg, hogy aki a nyelvét veszteg nem tartja böcsülettel, az leszen virága és az után a tiszt. Patereket ad unum kövesse meg, mely determinatio magának is az reusnak igy tetszik."
A lapát egy méretes főzőkanálra hasonlított, míg a "furatos" szintén egy ilyen hatalmas, főzőkanálszerű alkalmatosság volt, amelynek a közepén átfúrták a kerek lapátot, hogy suhintáskor ne fogjon szelet s az ütés annál kiadósabb legyen.
1684-ben a munkácsi városi tanács Bodnár Sándor ellen ilyen ítéletet hozott: "A nevezett bűnösön ily káromkodásért "b .... a két ökrödet, lélek kurafia, ördögadta-teremtette" a piaczon a város láttára a pirátossal 40 lapátütés csapassék, ha pedig ezen vétekben másodszor is találtatnék, kővel verettessék agyon."[42] 1700-ban Rozsnyó városa által hozott statútum: "Ha szolga gazda hirével és akaratjábul tilalmasban fáért megyen avagy maga a gazda, 12 frtig büntettetik meg, ha pénze nem lévén, 12 frtot le nem tehet, 25 lapocza adatik neki."[43] A szamosújvári, 1714. évben meghozott tanácsi határozatok 50. pontja így hangzik: "Azokat, kik korcsmákba, a várba, vagy más helyekre járnak koczkát, vagy kártyát játszani, rajtakapás esetén elsőízben 12, másodízben 24 és harmadízben 36 lapátütéssel büntetjük."[44] 1724. Segesvár. A városi "határozmányok" 6. pontja alatt ez áll: "Ha valaki behajtott marháját önhatalmulag el akarja ven-
- 422/423 -
ni, föltünés nélkül 12 vagy 20 lapáttal (Lapaten) büntettessék."[45]
Kolozs vármegyei statútum 1725. októberéből: "Az paraszt ember az szitkozódásért primavice 12 lapátot szenvedgyen." Ugyanazon esztendő novemberéből: "Igen ususba jött az parasztság között, kivált az oláhoknál, hogy Vasárnapokon, sokaknak, kiváltképpen kik devotioban foglalatoskodnak botránkozásokra illetlen tánczolásokat, annak alkalmatosságával nagy kiáltásokat, rikoltásokat visznek végben, az ilyeneknek refrenáltatásokra, végeztetett, hogy az szolgabirák az perengérnél megcsapassák lapáttal."[46]
A lapáttal való büntetés a törököknél is szokásban volt. A két kontinensen fekvő Konstantinápolyban (a mai Isztambul), 1662-ben a betiltott piros "kalpagot" és sárga csizmát viselő keresztényeket "fövegüktől, csizmájuktól megfosztják és megverik, talpukra lapoczkával rávervén". A büntetés alatt levő egyén felső testével a földön fekszik hanyatt, lába kalodában. A lábkalodát mintegy méternyi magasságban két poroszló tartja, a harmadik pedig üti a keresztény meztelen talpát. Kína: "A khinaiakról azt írják, hogy: "az elítélteknek ületükön való megbotozására fa-eszközt használnak, a mely olyan mint egy nagy erős kerek kanál."[47]
"Furatossal" való megverésnek Debrecenben lehet nyomát találni. A városban 1719-ben úgy ítélkeztek, hogy "Hatházi Istvánnak hegedűje, a miért a tilalom ellenére hegedűlt, furatossal farán összetöressék." 1751-ben pedig Tóth Mihály "adtával" szidta az öccsét, ezért arra ítélték, hogy "furatossal üssenek rajta 12-őt".[48]
Seprőzés esetén egy nagy gallyseprűvel mértek az ítéletben meghatározott számú ütést a bűnösre. Kecskemét, 1782. május 31.: "Csabai Pál 13 esztendős árva fiacskája István, esztendeit föllyül haladó gonoszságbúl ocsmán káromkodásokra fakadott, mellyeknek rutságát, hogy annál inkább megösmerje, gyenge szivében pedig azon gonoszság fészket ne verjen, összvekötött vesszőkkel mezitlen alfele 45 ütésekkel jól meg csapattassék."[49]
A kancsuka egy nyeles korbács, mely a közönséges, többágú korbácstól (ugyanis, ha csak egy ága van, akkor az ostor) főként abban különbözik, hogy a végén két csomó van, vagy pedig a vége, ahelyett hogy elvékonyodnék, 3- 4 ujjnyi hosszúságban megvastagszik. Nyele bőrbe van varrva, néha - kötélből álló - ostora is. Az ostor a nyelvével lazán függ össze, egy bőr karikánál fogva, nem úgy, mint a korbácsnál. A kancsuka használatát egy szegedi ítélet említi, miszerint "1734. évi aug. 20-án Annyok Sára, mivel Széplaky commissarius uram feleségére nyelveskedett, 30 kancsuka ütést szenvedett."[50] Debreceni példa is van a korbácsolásra: egy Catharinam Balsa nevű nőt a "nyelvességéért" - azaz perlekedésért, veszekedésért, szitkozódásért - 1760. augusztus 30. napján nyilvános megkorbácsolásra ítélték. "Causa fisci contra Catharinam Balsa. - - A nyelvességeért 30 korbácscsal verettessék két ízben, mindenkor 15-15-öt ütvén rajta; ha azután panasz jő ellene: kicsapatik a városról."[51]
A "tövissel" való megcsapás esetén növényi tüskékkel sűrűn borított tövisvesszővel csapkodták meg az elítéltet. Ennek egy esete Belső-Szolnok vármegye jegyzőkönyvében van följegyezve: "1716-ban Borleászán kurválkodó, szüzességét meg nem becsülő Joszip Porcia mondja az alispán Alsó János, hogy az Appr. Const. Part. 2. Tit. 47. Art. 21. tisztátalan személy és kurvás a hóhér által csapattassék meg. Itéltetett: Minthogy maga sem tagadja, hogy paráznaságának vétkébe nem leledzett volna sőt ha tagadná is kitetszik az vas szeg a zsákból, azért az hóhér által az kalodában tövissel csapattassék meg keményen s annakutánna verjék ki a faluból."[52]
Ugyancsak tövissel való megcsapásról szól egy szamosújvári ítélet, mely szerint egy hajadon leány "vétkezett" egy legénnyel: "a gyermek három hónap múlva ellett." A városi tanács úgy ítélkezett, hogy a legény alfelét tövissel verjék, azután kergessék ki a városból. De sokan a két fiatal pártját fogták, így Szamosújvár városának tanácsa, hosszas kérlelés után emígy változtatta meg ítéletét: "Fizessen büntetésül 60 magy. frtot és ezen kivül három ízben állítsák a templom ajtajába, hogy mindenki arczába köpjön."[53]
- 423/424 -
Fenyítő jellegű büntetés volt az elzárás és böjtöltetés. Szintén Szent István törvényei között lelhetünk rá példát először, mégpedig a kántornapi és a pénteki húsevést tilalmazó cikkelyek között: "Valaki a kántornapi bőjtöt, kit mindenki tud, hust evén megszegi, egy egész hétig bőjtöljön bezárva."[54] "Valaki pénteki napon, melyet az egész keresztyénségben megtartanak, hust eszik, egy hétig bőjtöljön bezárva."[55] Az elzárás, bezárás helyszíne nagyobb településeken a tömlöc volt, míg községekben történhetett egy veremben, vagy éppen a falu valamelyik központi épületében, esetleg a templom melléképületeiben. A bezárás némely esetben csak a nappali időszakra vonatkozott, tehát napnyugta után kiengedték a megfenyítendőt, egészen napfelkeltéig, amikor újra rázárták az ajtót. De csupán maga a böjtölés lehetett úgynevezett vezeklő böjtölés is, egyházi fenyíték szerint, ami kenyéren és vízen - az egyházi fegyelem szerint - akár 1012 esztendeig (!) is eltarthatott.[56]
A nyilvános megszégyenítés fő célja - az adott város polgárainak közössége szempontjából -szintén az elrettentés volt, hogy a megbüntetett személy példáján okulva, tartózkodjanak a tilalmas magatartások tanúsításától. Az azt elszenvedő egyén tekintetében már kevésbé beszélhetünk az elrettentésről, megjavításról: inkább a személy társadalmi megbélyegzése volt a cél, ami miatt a megbüntetettnek a legtöbb esetben nem maradt más választása, mint az, hogy elhagyja addigi lakóhelyét. És persze, ezzel tovább erősítette az ítélkezők fő célját, vagyis azt, hogy az adott város közösségének tagjai elrettenjenek attól, hogy "tiltólistán" szereplő magatartást tanúsítsanak.
Megszégyenítő büntetés volt magyar területeken - de egész Európában is - a megkopasztás, vagyis a haj erőszakos levágása. A nomád magyaroknál, majd az Árpád-házi királyok alatt - akárcsak mind a mai napig - a férfiak vagy nők hajának erőszakos megnyírása hatalmas szégyen volt. Így, már Szent István törvénybe iktatta azt, mégpedig annak kikényszerítésére, hogy vasárnap mindenki templomba menjen:
"Úgyan a papok meg az ispánok hagyják meg mindenfelé a falusbiráknak, hogy vasárnaponként az ő felszólításokra minden ember, nagyja és apraja, férfia s asszonya, mind templomba menjen, kivéve azokat, a kik a tűzhelyet őrzik. Valaki pedig konokul hátramarad, csapják meg és kopaszszák meg."[57]
Szent László király idejében a más házára támadó nemes vagy vitéz is elszenvedhette e megszégyenítő büntetéseket: "Ha valamely nemes vagy vitéz más nemes ember házára megyen és ottan viaskodik és a ház asszonyát bántalmazza: ha van annyit érő vagyona, két részt adjon belőle birságul az ő rosz cselekedetiért, a harmadik pedig a feleségének és fiainak maradjon. Hogyha pedig vagyona nincsen, megnyirt fejjel, kötözötten, ostorozva hordozzák körül a piaczon és ugy adják el szolgaságra."[58]
Szent László uralkodásának végén "megnyírt fejjel való eladás" járt azoknak, akik a bíró pecsétjét semmibe vették: "Ha valaki a biró pecsétjét megvetvén, az idézésre elő nem áll: először öt pénzzel bünhödjék; másodszor ismét annyival; harmadszor veszitse ügyét és megnyirt fejjel adják el adósságáért."[59]
A megkopasztás megszégyenítő büntetésére bőven lelünk példát a Magyar Királyság városi statútumai között is: Körmöczbánya 1606-ban határozatot hozott aziránt, hogy a "czéda fehérnépeket" hajfonatuk levágásával vagy szalmakoszorúval kell büntetni, és hogy az arra vonatkozó ítéletet a pap a templomban hirdesse ki.
Beregen, az 1702. november 15-én tartott evangélikus református egyházmegyei zsinaton a következő végeztetett: "Újlaki Kata nevű asszonyt, ob inauditum facinus (hallatlan vétségéért), mivel t. i. asszony létére, leány módjára, hajadon fővel járt, a tractus (a zsinat) örökös kötélbe vetette; a beregi tanács pedig a hóhérral nyíratta meg."[60]
Európára tekintve, a haj erőszakos lenyírása minden országban megszégyenítő büntetésnek számított és számít, mind a mai napig (gondoljunk csak a náci kollaboránsnak kikiáltott holland vagy francia lányok hajának nyilvános lenyírására a második világháború végén). De már Tacitus említi, hogy a házasságtörő asz-
- 424/425 -
szonyt a germánok az egész falun végigverték, miután haját és ruháját rövidre vágták. A középkori német parasztjog szintén alkalmazta ezt a büntetést, de szokásban volt Skandináviától, Anglián és Franciaországon át egészen a Spanyol Királyságig. Sőt, még a Távol-Keleten is szokásban volt: a japán férj gyakran akként állt bosszút hűtlen feleségén, hogy rövidre nyíratta haját és úgy űzte el házától.[61]
Az évszázadok előrehaladtával a haj le-nyírása célszerűségi szempontokat is szolgált. Elsősorban azért nyírták meg - vagy félig, vagy pedig egészen - az elítélt rabok fejét, hogy szökés esetén könnyebben elfoghatók legyenek. Szó van erről II. József császárnak Eszterházy kancellárhoz, 1784. április 3. napján intézett kéziratában is, amelyben az áll, hogy a "hajóvontató rabok" fejét gyakran meg kell nyírni.[62]
A kiűzetés büntetése azt jelentette, hogy az elítéltet az egész város kíséretében és szeme láttára - a hóhér által "űzetve" - a város határáig kergették, és oda többé - fővesztés terhe mellett - vissza nem térhetett. Ne gondoljuk azonban, hogy ez a büntetés csak úgy elenyészett az évszázadok süllyesztőjében. A jelenleg hatályos büntető törvénykönyvünk, a 2012. évi C. törvény kettő büntetést is említ, amelynek atyja tulajdonképpen a középkori "kiűzetés". A kitiltás: "akinek ott tartózkodása a közérdeket veszélyezteti, egy vagy több településről, vagy egy település, illetve az ország meghatározott részéből ki lehet tiltani."[63] A kiutasítás: "azt a nem magyar állampolgár elkövetőt, akinek az országban tartózkodása nem kívánatos, Magyarország területéről ki kell utasítani. A kiutasított köteles az ország területét elhagyni, és a kiutasítás tartama alatt nem térhet vissza."[64] Ezt a büntetést a középkorban úgy hajtották végre, hogy az elítéltet a pellengérnél megvesszőzték, vagy megseprűzték, majd a bűnöst övig meztelenül végigvezették a piacon át az utcákon, a város kapujáig, mialatt a hóhér váltott vesszővel vagy vesszőnyalábbal, illetőleg korbáccsal az egész úton kegyetlenül csapkodta őt. Ez volt a kiseprűzés, vagy kikorbácsolás. A vessző közé olykor sodrony is volt fonva. Ez a büntetés a Német-római Birodalom városaiban is alkalmazásban volt: például, Nürnberg városa a kiseprűzésre egy csupa sodronyból készült seprűt használt.
Ítéletek a kiseprűzésre a Magyar Királyság területéről: 1559. április 5-én, Bártfa városában egy Nagy Lőrincz nevű katona, "ki 3 köböl és 3 véka búzát lopott, a városháza előtt, pellengéroszlop mellett a bakó által megvesszőztetett és a városból minden időre kiutasittatott". 1561-ben Kassán két nőre, "tolvajságért" azt a büntetést szabták, hogy először a pellengéren korbácsolják meg őket, majd a városon is korbácsolják őket végig. Ezután "a városból 12 mértföldnyire 101 évre száműzték őket". 1562-ben szintén Kassán, egy bigámiát elkövető férfit a városból kikorbácsoltak. 1568-ban ugyanott, hasonlóképen bántak el egy gyújtogató nővel is.[65]
1623. április 27-én Debrecenben a következőképen ítélkeztek: "Az hatvan uczai Sarampos András, mind ház népestül, mivel hogy sok féle latroknak hajléka és gazdája, mind feleségestül, leanostul az városrul ki mennyenek harmad napig. Alioquin, ha itt találják fejekkel érik meg. Az . nála talalt kurvát penig az akasztó fa alatt meg verték és az Toczó hidgyán ismét Zobozló felé által hajtották."[66]
1637-ben Kassán a következő "Sententiát" hozták: "Mivel ez Haczenbergerin Borbála - -jámbor urának pénzét, arany, ezüst és egyéb javait, marháit ellopván, elszökött véle, kit visszahozván, az mit még el nem tékozlott volt, kezénél találtattatott, kiért az nemes fiscus procatora allegatiója szerént megérdemlette volna, hogy fölakasztatott volna, mint nyilván való lopó --- köttettessék az plengérhez és vesszőkkel keményen megverettetvén, az városból üzettessék ki."[67]
1692. november 4-én az ugocsai törvényszék Nyíri Anna "fanicskai lakosnő ellen, mivel a német vitézekkel ide-oda járni nem átallotta, ilyen ítéletet hozott: Noha már más ízben is gonosz életéért megbüntettetett s kicsapattatott, mind az által újabban ezen Vármegyében való bejövetelével s gonosz czégéres vétkének cselekedetivel sokakat megbotránkoztatott, azért újabban hóhér által verettessék meg s kergettessék ki a Vármegyébül. Tovább pedig harmadszor is hogyha bejönne a vármegyében, és ilyen gonosz cselekedete comparealtatik, feje vétettessék."[68]
1693. december 16-án, a boszorkányság miatt Komáromban befogatott "Kontor Katát a törvényszék előbb kínzásra, azután pedig a városból
- 425/426 -
való kiűzetésére ítélte, a mi harang és dobszó mellett, nagy néptömeg jelenlétében ment végbe."[69]
A szalmakoszorúval való megszégyenítés esetén valójában is egy nagy szalmakoszorút vetettek az elítélt nyakába, vagy tettek a fejére, majd úgy hurcolták körbe a városban. Lőcsén egy parázna párt 1566-ban a szégyenoszlophoz kötöttek ki, majd fejükön szalmakoszorúval kivezették a városból, hogy "eskettessék össze magukat, a hol akarják." Szintén Lőcsén történt, ugyancsak 1566-ban, hogy egy parázna szolgálót arra ítéltek, hogy fején szalmakoszorúval, dobszó mellett a városban körülvezettessék és nyilvánosan megvesszőztessék.
Debrecen város jegyzőkönyve, 1638. május 10. napi följegyzés: "1638. may 10. Úgy vagyon, hogy Szőcs István, mivel hitit itt hatta és az város fizetésével el szököt, halált érdemelne méltán; de az Tiszteletes Tanács meg tekintvén vén és öreg emberi állapottyát, érdeme szerént halállal nem bünteté; hanem meg szalma koszoruztatván vitessék ki az hengertűl az plengérhez s üzettessék ki az városról és ennek utánna ide ne jöjjön." (henger - hóhér)[70]
Morvaországban pedig a házasságtörőket dobszó mellett körülhordozták a községben és ha asszony volt, akkor "kocsikenővel" bekenték a fejét majd ágytollal is "meghintették".[71]
A pacalvetés megszégyenítő büntetése - "a melyet teherben levő s emiatt testi büntetéssel nem sújtható kicsapongó nőkre szabtak ki és a mely abból állott, hogy az elítéltnek paczalt vetettek a nyakába s úgy kergették ki a városból" - Kecskemét városában volt szokásban. 1748. december 12. - Nagy András Kata, "ki elsőben Herke István Uram lovászával paráználkodván, terhe miatt büntetlen maradt, most ismét bizonytalan latortul tisztátlan terhet hordozván, rendes büntetéssel nem afficialtathatik; hogy a nép előtt több botránkozásul ne légyen, minekutánna jó ideig az Arestomban fog szenyvedni, paczal vettetvén nyakába, in perpetuum a városrul proscribáltassék." 1749. május 7. - Tót Maris, "Nagyoru Juhász Mátyás felesége Pór Andrásné kamarájában valamelly eltett pénzt megsejtvén, abbul a mint maga megvallotta circ. 24 frtot ellopott, e mellett, hogy parázna ágybul való terhet visel, ekképen büntettessék: a gyermeke kocsira rakattatván és bagacsiája a szöllőkön kívül vitettessék, maga pedig paczal vettetvén a nyakában, ütés nélkül a városbul örökössen proscribáltassék és gyalázatosan kötélre köttetvén, ki kísértessék."[72]
A városból való kicsapás súlyosbításául nemcsak szalmakoszorút tettek a delikvens fejére és pacalt a nyakába, hanem harasztot vagy szénát is szoktak kötni a fejére illetőleg a nyakára: Timon Jánosné Jutka "kikapós asszonyra" a kecskeméti bírák ily büntetést szabtak: "az templomból mikor az község kijön, szénát kötvén fejére 60 bottal való sujtás adassék neki, isterázsa föntállván és ruháját tartván."[73]
A középkori Anglia városaiban (itt csaknem 5 évszázadon át), de szerte az "öreg" kontinensen, évszázadokon át előszeretettel alkalmazott fenyítő módszer volt a kaloda és a szégyenoszlop (mint pellengér). A szégyenoszlophoz - amit a kalodához hasonlóan mindig a legforgalmasabb helyeken, a fő- vagy piactéren állítottak fel - egyszerűen hozzáláncolták az elítéltet, míg a kalodának két változata létezett. Az álló, illetve az ülő, attól függően, hogy az elítéltet álló vagy ülő helyzetben rögzítették-e bele ebbe a büntetési eszközbe. A kaloda lényege az volt, hogy a fából készült alkalmatosságba zárták a bűnös nyakát (fejét) és két kezét, egyes esetekben még a lábait is. Általában több napig kellett így maradnia, a város lakossága pedig szabadon kifejezhette "helytelenítését", ami általában az elítélt szidalmazásában és megdobálásában, illetve bántalmazásában nyilvánult meg. Ez történt az angol Titus Oates esetében is. 1685-ben Oates egy II. Károly király meggyilkolására irányuló, de valójában csak általa kitalált összeesküvés részvevőit súgta be a hatóságoknál. Az így indult nyomozás során 35 ártatlan ember került először a kínzókamrákba a "helyes vallomás" kicsikarása végett, majd el sem követett bűnük beismerése után a vérpadra. A valódi igazság felfedése után Oatest bűnösnek találták hamis vád bűntettében. Ezért Londonban egy talicskához kötözték, és Aldgate-től a newgate-i pellengérig (kalodáig) tartó út során végig korbácsolták, miközben a bámészkodók sárral, kővel, szeméttel dobálták. A pellengérhez érve, a kalodába zárva közszemlére tették, majd két nap múlva ugyanígy jártak el vele szemben a Newgate-től Tyburn város pellengéréig vezető út során is.[74]
- 426/427 -
A kalodát a Magyar Királyság területén Szent László (1077-1095) idejében már biztos, hogy alkalmazták: erről tanúskodik I. (Szent) László királyunk dekrétumai első könyvének 25. fejezete, ami az (egyházi) ünnepek megszegőiről és a hívek holttesteinek "eltakarításáról" rendelkezett. "A ki meg nem szenteli a vasárnapot és az ünnepnapokat meg nem tartja, vagy a kántornapokon és ünnepek estin nem bőjtöl, avagy nem a templom mellé temeti az ő halottjait: tizenkét napon át vezekeljen kenyéren és vizen, kalodába zárva. Ha valamely ur az ő szolgája testét, vagy a falusbiró a helybeli szegény vagy jövevény halottat a templomhoz nem viteti, azonképen vezekeljen."[75]
Ismét egy magyar vonatkozás, I. Mátyás király idejéből. A vármegyei törvényszékekre a peres felek (nemesek) fegyveres cselédekkel és jobbágyokkal, "még pedig azoknak lehető legnagyobb számával szoktak minden megyében a nemesek törvényszékére bemenni és a többieket fegyverekkel vagy az emberek sokaságával megrémíteni." Ezért a király úgy határozott, "hogy ugy a nemeseknek, mint azok cselédeinek és jobbágyainak is, a midőn a törvényszékre akarnak belépni, mindennemü fegyvereiket le kell tenniök és a törvényszékre fegyvertelenül kell belépniök, hogy tudják, hogy ott nem fegyverrel, hanem joggal kell küzdeni."[76] Az engedetlenek büntetése ehhez mérten pedig két napi kaloda, és a fegyver elvesztése volt a közrendűek, míg ugyancsak a fegyver elvesztése és "egy nehéz gira" vagyonbéli büntetés a nemesek számára: "A kik pedig e törvényt áthágják, ha nem nemesek, fegyvereiket az ispán vegye el és ezenfelül zárja őket kalodába és két napon s ugyan annyi éjen át étlen és szomjan tartsa ott."[77]
Selmecbánya városának IV. Béla király korában szerkesztett városi bánya- és jogkönyvében, a 39. pontban az áll: "És ha egy embert pofon miatt panaszolnák be egy esküdt bizonyítása mellett, ítéletileg 4 hétig üljön kalodában."[78]
Pozsony városának statútuma a XV. századból: "És ad valaki bort hitelbe és az bebizonyul, úgy tartsák őt 3 napig kalodában és aztán csapják meg a pellengérnél." Trencsén városának 1476-ban alkotott statútumában is 3 napi kalodáról van szó.[79]
Kolozsvári statútum 1592-ből: "Ha penig zegheny rend essik ebben megh (a lélekkel való szitkozódásba) akin megh nem vehetnek ez fr. 1 vagy nem akarna meghadnj az kolodoban tegiek feyet holott harmad napigh legien, Biro Vram penig mingiarast Achot hivasson es az gonoszsagnak bewntetesere es a keossegnek kiadasara az kalodat vjolagh meghepittesse." 1593, miskolci városi statútum: "Ha ismeg az biró, esküdtével vigyázván, és ha oly embereket találna, kik vagdalnák vagy vernék egymást, és ha senki nem fogtatná is, tehát az biró megfoghatja őköt az kalodában viheti és törvénynyel nyúljon hozzája."[80]
1610. Marosszék constitutioi: "Ha kik pedig éjszakának idején, vagy korcsmán, vagy az utczán kialtoznak virdittanának, káromkodnának, az őrizők, ha birnak vélle, fogják meg, ha nem bírnak a birónak adjanak hirt, ki is a megirt poena alatt tartozzék felkelni és elegendő embereket vevén maga mellé a virdittot megfogni és viradtig a kalodában ütni s tartani."[81]
1639. Munkács - "A munkácsi városi tanács elhatározta, hogy aki ünnepnap dolgozni fog, "a kézi kalodába tétessék. Az éjjeli részgeskedő és lövöldöző pedig a biró kalodájában józanuljon meg."[82]
Egy Fogaras-vidéki constitutio 1690-ből: "A részegen talált asszony először 1 frttal, másodszor pedig kalodába zárva veréssel büntettessék." Végül egy Kraszna vármegyei statútum 1718-ból: "Részegeskedő, Részegségben excedáló, ujjogato, és kiáltozó Paraszt ember, Vasárnapinapon reggeltől fogva estvéli Harangozásig a nyaklo kaladában tartassék. Hasonlóképpen a ki a Templomot nem frequentálja."[83]
Lábkaloda még az igazságügyi reform után, az 1870-es évek végén is használatban volt a Magyar Királyság területén. Árva vármegyében, Vittanován, mindig a bíró háza előtt, az utcán állt. A kalodáztatás büntetését ezzel rendesen vasár- és ünnepnapon hajtották végre, mikor az emberek templomba mentek.[84]
Megszégyenítő büntetésként alkalmazták főként a Német-római Birodalom, de Anglia és Skócia városaiban is a merítő (fürdető) széket. A gémeskúthoz hasonlatos, némely városban úsztatószéknek is nevezett alkalmatosságot a csatorna-, tó vagy folyó partján, illetve a kikötőben állították fel. A hosszú gém egyik felére egy széket erősítettek, amibe az áldozatot belekötözték. Eztán a széket a gém segítségével felemelték, majd a víz fölé fordították és többször is belemerítették. Általában a közbotrányt okozó, veszekedő nők, a vásárban vagy piacon
- 427/428 -
rosszindulatúan perlekedő kofák, illetve a csúnyán beszélő, "pletykáló", rágalmazó asszonyok fenyítési eszközeként használták.[85]
1534-ben két nőt száműztek a kenti Sandwich városából erkölcstelen viselkedésük miatt. Elűzetésükkor fejükre olvasták bűneiket, és azt, hogy amennyiben vissza mernének térni, úgy vagy a "kacsaúsztató" székben bűnhődnek, vagy kaloda lesz a sorsuk.[86]
Yorkshire, Wakefield, 1671. "William Farrett cipész felesége, Jane bűnösnek találtatott közbotrány okozásában, amely cselekmény szomszédai nyugalmának megzavarásával és megbotránkoztatásával valósult meg. Ezért elrendeltetik és Selby rendőreinek megparancsoltatik, hogy nyilvánosan mártsák vízbe háromszor úgy, hogy feje és fülei elmerüljenek." 1745. április 2-án a London Evening Post arról tudósított, hogy "azt a nőt, aki a kingstoni Királynő Feje kocsmát megnyitotta, rendzavarásért vízbemártásra ítélte a bíróság, majd ennek megfelelően az úsztatószékbe ültették és két-háromezer főnyi tömeg jelenlétében a Temze folyóba merítették."[87]
Az utolsó, Angliában feljegyzett eset 1809-ből való. A herefordshire-i Leominsterben, a Jenny Pipes álnéven ismert Jane Corran-t egy lovas kocsira erősített "kacsaúsztató" széken hurcolták végig a város utcáin, majd többször is egy csatornába mártották. 1817-ben ugyanitt, vízbemerítésre ítélték Sarah Leeke-t is, azonban, mire a folyóhoz értek vele, a vízszintet túl sekélynek találták, így a büntetést végül nem hajtották végre.[88]
Rendszerint a piacon, néha pedig a községháza udvarán állt, többnyire kőből építve (szégyenoszlop): ehhez láncolták a bűnöst, sokszor szégyentáblát[89], vagy ún. szégyenkövet[90] is akasztva a nyakába, amelyen a vétkei voltak felsorolva.[91] Néha vasból készült pellengér-álarcot is nyomtak a fejébe, melyre kakastollakat tűzdeltek vagy a nyakába akasztották a lopott holmit, a szerint, hogy mit követett el. A pellengér a megbecstelenítő büntetések jelképe volt. Itt érdemes megjegyezni, hogy a megszégyenítő büntetések közül azok, amelyek egyszersmind megbecstelenítő hatásúak is voltak, a hóhér által, a pellengér előtt hajtattak végre.
A megbecstelenítő büntetéssel az elítélt elvesztette becsületét.[92]
A szégyenoszlop már a XIII. században ismeretes volt nálunk. Selmecbánya város IV. Béla király korából való jogkönyvében ekképpen van szó róla: "Ki a birót és polgárokat becsmérelte 3 vásáros napon álljon a pellengéren és nyilvánosan beszéljen a néphez: A mit mondtam a bíróról vagy az esküdtekről, azt hazudtam gonoszul. És magát a saját kezével üsse szájba. És hasonlóképen az is, a ki tisztességes emberekről, asszonyokról és szüzekről hazugságot mond."[93] Selmecbányán leginkább a becsületsértés, különösen pedig a rágalmazás miatt elítélteket kötötték ki, de a kisebb községekben így büntették az "egyszerűbb" káromkodást is, azonban az istenkáromlás esete mindig komolyabb büntetést vont maga után. Súlyosabb esetekben vagy visszaesőknél vásárok alkalmával és vasárnapokon történt a szégyenfához való kikötés, hogy minél több nép láthassa.
Kecskemét városa, 1642: "Szana Mihályt Simon Mihályné rút szitkokkal átkozta, szidalmazta, hogy magát a fene egye meg, feleségét, gyermekeit török tatár eméssze meg és mégh az annya is megh dühödgyék. Ez rút szitkokkal hogy illette Szana Mihályt, az becsületes törvényszéken .... azt találták, hogy két vasárnapokon Simon Mihályné az pölöngérben tétessék s praedicatioigh ott állyon. Harmadik vasárnapon az kőre fel álván, az Szent Istent megh kövesse, Szana Mihált és az acclesiabeli keresztyéneket is hasonlóképpen."[94]
A szégyenpolcra való kiállítás József császár büntető törvénykönyve szerint abból állott, hogy az elítélt vasra verve és őrizet alatt olyan helyen, ahova "sok nép fért be", magas állványon, hajadon fővel, délben egy óra hosszat közszemlére kiállíttatott és "elkövetett büntette a mellén csüngő táblán nehány szóval jeleztetett".[95]
A nyakló nem volt más, mint egy széles vaspánt, amely közvetlenül a falhoz volt rögzítve, így, ha abba az elítélt nyakát becsukták, háttal állt közvetlen a falnak, de forgolódni vagy mozdulni nem tudott. A nyakvasat gyakran a
- 428/429 -
templomajtó mellett helyezték el, de ugyancsak jellemző volt a falhoz rögzítése ott, ahol sok nép járt: kocsmaajtó mellett, a malom[96], vagy a város-, illetve községháza szomszédságában.
1625, kassai városi artikulus: "Item az czinteremben valakit ezután találunk (salva reventia) rútulkodni, ha örög ember, az nyakvasban vettessék, ha gyermek jól verettessék."[97] A XVII. században Deés városa akként intézkedett, hogy a "kötölőzködők kalodába zárassanak vagy nyakvasra ítéltessenek." 1742-ben pedig a városi tanács elhatározta, hogy "a ki három vasárnap nem megy templomba, nyakvasba veresse a hadnagy, akár férfi, akár asszony ember."[98]
1701. december 15-én, Debrecenben "Kovács Ferencz bepanaszoltatván, hogy megesküdött volna mikép bort inni nem fog, még is szavát meg nem állva azt megszegte s panaszlott e tényt önmaga sem tagadván; végeztetett, hogy nyakvasba tétessék és eklézsiát kövessen." Szintén Debrecenben, 1730. május 5-én "Rakamazi Konyhás Pált és Timár Demetert, a kik két esztendő alatt Miskolczon, Szikszón, Ujhelyen, Debreczenben és egyebütt több rendbeli lopást követtek el, főképpen vásárok alkalmával - akasztófára ítélték. Bűntársuk Konyhásné, Nagy Kata, az enyhítő körülményekre, különösen áldott állapotjára való tekintetből megszabadult ugyan az akasztófától, de hogy személye annál ismeretesebb legyen másfél napot nyakvasban kellett töltenie, azután félszárú vesszővel megcsapatták és a városból kiűzték."[99]
"A szégyenketrecz vasrudakból vagy faléczekből állíttatott össze. Ilyképen tehát átlátszó rácsozatból álló, embereknek készült ketrecz volt. Ebbe szokták az éjjeli csendzavarókat és nyilv. botrányt elkövetett egyéneket, továbbá a kerti, mezei és vásári tolvajokat bezárni és a köznép bámészkodásának kitenni. Pozsonyban a Ferencziek terén állott. 1567-ben kőalapra újonnan építették."[100]
"A lőcsei szégyenketreczről Dr. Demkó Kálmán főgymn. igazgató, ismert régiségbúvár azt állítja, hogy a XVI. században már meg volt és a piaczon a városháza előtt állott körülbelül a XIX. század elejéig, a mikor Probstner András megvette. Azóta a Probstner család kertjében áll."[101] 1612-ben, a lőcsei szégyenketrecben egy cselédpárt tartottak abban pár napon át, paráznaság miatt.
Azután a templomszolga (!) által összeesketve, kiutasították őket Lőcséről. Szintén a felvidéki városban történt - 1623-ban -, hogy egy "rézkovács-legény tanítómesterének leányát elcsábítván, gúny tárgyává tette, amiért testi fenyítést, becsületvesztés és száműzést érdemelt volna. De tekintettel fiatal korára, egy napra elzárták a Narren-ketterlbe, másnap aztán 3 évre kiutasították a városból."[102]
Marosvásárhely constitutiója 1649-ből: "Az ki penigh Hegedül, czimbalmol, kobzol, lantol, sipol, vagy Háznál, vagy Korcsmán Vasárnap, és ha rajta kapják tőlle a hegedűt elveszik, és a földhöz verik és magát is az Kaliczkában tészik."[103]
Egy forgó kalitkáról is maradt feljegyzés Kecskemét város jegyzőkönyvében, 1700. június 18. napi keltezéssel: "Mivel Balogh Györgyné szolgálója Balog Györgyné szoknyájáról az ezüst kapcsokat lemetélte és tőjit is azokkal együtt ellopván, nála megtaláltattanak, annak okáért azon leánzónál mivel még töb lopott jószág is vagyon, verettessék meg, hogy akképen meg vallya kit hova adott és még mi vagyon nálla, az után az piatzon levő forgóban tétetvén, csapattassék ki mint lopó az városrul."[104] A Francia Királyságban, Orleansban létezett egy hat láb hosszú, de csak 2,5 láb magas, cölöpön nyugvó, forgatható kalitka, amely a város szégyenketrecéül szolgált.[105]
A "fa-ló nem szolgált eredetileg a testi fenyíték végrehajtására, hanem oly megbecstelenítő rendeltetése volt mint a szégyenfának (pellengér), ráültették t. i. a bűnöst a fa-lóra és ülve ott kellett maradnia, néha hosszabb ideig, mi által a közgúny tárgyává tették. Csak kivételesen verették meg eleintén a bűnöst a fa-lovon, azonban a XVII. század felé már sűrüen találkozunk ítéletekkel, melyek szerint a falovon való nyargalásra ítélt bűnös, midőn jelképes nyargalását elvégezte, leszálláskor a falovon megveretett. Azonban ha a bűnöst nem is verték meg a fa-lovon, a rajta-ülés - kivált ha az sokáig tartott - azért még is nemcsak megszégyenítő, hanem testi büntetés is volt egyszersmind, fájdalmat okozván."[106]
Két debreceni példával világosítva: "1662. 13. Martii. Szücs János káromkodásért és pecsétidézést nem becsülésért két-két óráig nyargalylyon a fa-lovon."[107] "1665. 3. Novembris in Senatu. Megbizonyitotta a dominus A. (biró) elégséges tanuk által, hogy az J. (vádlott) nyelvét megeresztvén éktelen szitkokkal szitkozódott, azért városunk törvénye
- 429/430 -
szerint pro nunc primo vite az fa-lóra ültettessék; ha többször azt cselekszi s szitkozódik: halál leszen a fején."[108]
Falóra ültetés Hajdúszoboszló városában: "1669. 1. Julii in Senatu. Veres Jánosnak de Szoboszló gratia adattatik, de ma s holnap az fa-lóra ültettessék."[109]
1730. március 21-én, Munkácson Bocskor János és Bárány György abban egyeztek meg a bíróság előtt, hogyha ezentúl ismét összekapnának, őket a tanács a fa-lóra ültesse.[110]
Az eklézsiakövetés a vezeklés egy sajátságos módja volt, amely a magyarországi reformátusok körében alakult ki: "Állott pedig az ekklézsiakövetés abból, hogy a bűnöst az isteni tisztelet alkalmával egy fekete székre külön ültették vagy a szószék mellé állították háttal a nép felé és fekete posztóval leboritották. Igy járt a bűnbánó a templomba egy hétig s akkor az isteni tisztelet után a pap a szószékről megszólította, hogy "fedezze ki magát" azután megkérdezte tőle: "Te vagy-e, a ki utálatos cselekedeteddel az Úristent megbántodtad, a szent gyülekezetet megbotránkoztattad? Szánod-e bűneidet? Igéred-e magad, hogy ezután feddhetetlen életet élsz?" Ezután fölolvasta előtte a bűnbánati könyörgést, melyet tartozott utána mondani és abszolválta. A XVI. és XVII. században a legkisebbvétségért is ekklézsiát kellett követni; a XVIII. században már leginkább a paráznaságot fenyitették vele, míg végre II. József császár eltörölte."[111]
Nagykőrös városában, mindjárt a reformáció kezdetén, a XVI. század 30-as éveiben meghonosodott az eklézsiakövetés. A város krónikája szerint: "ha valaki lopó vagy parázna személy volt, annak a prédikátor megegyezésében ekklézsiakövetést tettenek eleiben, csak egy kötél szénának ellopásáért is ekklesiát kellett követni, és úgy bocsáttatott meg a bűn."[112]
Egy debreceni ítélet az eklézsiakövetésről: "1676.16. Maji in senatu. Definitio causae dni magistratus contra Püspök Balázsné I. Post attestationes Deliberatum: Kijött az tanuk vallásibul, hogy az I. lelki tanítója ellen szóllott, azért ennyi szenvedése után tetszett az törvénynek kövessen Ecclesiát."[113]
1723, Szokoly: "A templomba nem járók, úrvacsorájával rendesen nem élők, ünneprontók, a poeniteálni nem akarók, házasságtörők, a lakodalmakban muzsikáltatok, tánczolók, a káromkodók stb. megdorgáltalak, illetőleg ekklésiakövetésre szoríttattak."[114]
1736-ban a munkácsi városi tanács ilyen ítéletet hozott: "Minthogy a tanúk vallásából világosan kitetszik, hogy Mészáros Mária asszony által veszett el Gulácsy Éva abrosza, és ő kigyelme lopta el, annak okáért --- megverettetik --- s azonkívül ecclesia követéssel is tartozik."[115] ■
JEGYZETEK
* A Szerző 2004 és 2007 között a Pécsi Tudományegyetem Állam és Jogtudományi Kar Igazságügyi Ügyintéző Főiskolai Szakán szerzett jeles diplomát, majd 2007 őszétől pedig a PTE ÁJK Jogász Szakának volt a levelezős hallgatója. Az államvizsgák sikeres teljesítése után (2011 ősz-tél, 9. szemeszter), 2012 januárjában szerezte meg cum laude minősítésű, jogász diplomáját. A Szerző e helyütt szeretné megköszönni a két kiváló oktatójának, dr. Tilk Péter (PhD) és dr. Kocsis Miklós (PhD) tanár uraknak a tanulmány elkészítéséhez nyújtott segítségüket, javaslataikat, illetve a bizony nem egy esetben megnyilvánuló, építő jellegű kritikájukat is.
[1] "Ha valakit ennekutána az egész falu tolvajnak kiált, próbával kell megbizonyítani."
[2] E tanulmány első része a JURA 25. évfolyamának, 2019. évi 1. számában jelent meg.
[3] A "tömlöczök" a XXI. század emberének felfoghatatlanul nyomorúságosak voltak. Általában a várak, kastélyok alagsorában, pincéjében voltak kialakítva, ahova fény egyáltalán nem, vagy csak gyengén beszűrődve jutott be, például egy sűrű rácsokkal fedett, kis ablakon át, ami a föld színén volt kialakítva. A tömlöcök nyirkosak, hidegek voltak, és szinte folyamatosan állt bennük a talajvíz, nem ritkán bokáig. Tűzrakó-hely nem volt bennük, fekvésre pedig egy priccsszerű alkalmatosság szolgált, vagy fából, vagy kőből építve. Takaró, vagy párna nem létezett, és nagy szerencse volt, ha valaki kapott némi szalmát maga alá. Erről a nyomorúságos helyről a foglyot soha ki nem engedték, tehát nem volt levegőzés, vagy egészségügyi séta. Dolgát is odabent végezte, az ételt úgy adták be neki. És nem ritkán a tömlöcön belül is meg volt láncolva, vagy béklyózva a rab. Gondoljunk bele, milyen lehetett egy ilyen helyen eltölteni csak egy esztendőt...
[4] "... szabadságát is veszítse el" - vagyis adják el szolgának, ha nem volt annyi vagyona, ami megfelelt volna az úgynevezett "vérdíj" összegének. E korban a megölt rokonainak járó vérdíj, vagyis az az összeg, amivel a gyilkos megválthatta magát a halálbüntetéstől, általában 110 "pénz" volt. Egy "pénz", azaz egy "arany pensa" egy ökör (igavonó barom) árának felelt meg. Lásd ezt: Magyar Törvénytár. 1000 - 1526. évi törvényczikkek. Franklin-Társulat, Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomda, Budapest 1899. 71. o.
[5] Magyar Törvénytár. 1000 - 1526. évi törvényczikkek. i. m. 71. o.
[6] Akinek a megyéjébe való.
[7] Magyar Törvénytár. 1000 - 1526. évi törvényczikkek. i. m. 73. o. "És ha vétkes leend, bünhödjék mint tolvaj; különben pedig bocsássák bántatlan szabadon, de lovát, mit oda vitt, veszitse el." Lásd uo. Az 1488-ban kiadott Turóczi Kódex szövege szerint: "És ha vétkes leend, veszszen mint tolvaj." Lásd uo.
[8] Lásd ezt: Magyar Törvénytár. 1000 - 1526. évi törvényczikkek. i. m. 461. o.
[9] Magyar Törvénytár. 1000 - 1526. évi törvényczikkek. i. m. 728 - 729. o. Lásd II. Ulászló 1514. évi dekrétumának (VII.) 48. cikkelyében. "Sőt, ha a nemesek vagy azok cselédei megkaphatják, szabadon tartóztassák le és adják főpapjuknak vagy az ő sáfárjának a kezéhez, hogy emlitett büntetésüket elvegyék." Lásd uo.
[10] Losontzi István: Hármas Kis - Tükör. Megjelent Bucsánszky Alajos nyomtatásában és kiadásában. Pest 1868. 293
- 294. o.
[11] Losontzi: Hármas Kis - Tükör. i. m. 300 - 301. o.
[12] Losontzi: Hármas Kis - Tükör. i. m. 301 - 303. o.
[13] Vajna Károly: Hazai régi büntetések. Első kötet. A Magyar Királyi Igazságügyminisztérium támogatásával kiadja Vajna Károly. Nyomatott Lőrintz János "Univers" könyvnyomdájában. Budapest 1906. 303 - 304. o.
- 430/431 -
[14] Azonban, ha a kínvallatás alatti beismerését utóbb visszavonta, akkor újra tortúra alá lehetett vonni. Kínvallatni lehetett, de a beismerésnek "szabad akaratból" kellett történnie. A Magyar Királyság területén a szabad akaratból megtett vallomásnak ugyanilyen jelentősége volt a magánjogi perekben is. Ide említem meg I. /Corvin/ Mátyás (1458-1490) királyunk 1471. évi dekrétumának (III.) 26. cikkelyét, amely kimondja, hogy az olyan bevallásnak, melyet valaki az akarata ellenére tett, semmi ereje ne legyen: "Item, quod nulla fassio invite facta, vel facienda, vires habeat, postquam veritas ostenderit, sive docuerit, eam invite fuisse factam." - "Továbbá semmi olyan bevallásnak, melyet valaki akarata ellenére tett vagy fog tenni, ne legyen ereje, miután az igazság megmutatta vagy kideritette, hogy az illetőnek akarata ellenére történt." Lásd ezt: Magyar Törvénytár. 1000 - 1526. évi törvényczikkek. i. m. 368 - 369. o.
[15] A kínpadról törvénycikk is említést tesz, méghozzá I. Zsigmond (1387-1437) király uralkodása alatt, a "levelesített" gonosztevők esetében: ". S miután az ilyen levél a birák, igazságszolgáltatók és városi kormányzók kezéhez jutott, joguk és hatalmuk, sőt tartozó kötelességük leszen ezeket a gonosztevőket, ha saját területükön és határaikon belül megkapják, letartóztani, elfogni és bünösségükhöz képest méltó büntetéssel sujtani s kinpadra huzni, kivéve mindig azt az esetet, a midőn a királyi felség nekik kegyelem utján megbocsátott." Zsigmond 1405. évi első decretuma (II.) 5. czikkelye. Lásd ezt: Magyar Törvénytár. 1000 - 1526. évi törvényczikkek. i. m. 215. o.
[16] Lásd ezt Kálmán király dekrétumai első könyvének 22. fejezetében. Magyar Törvénytár. 1000 - 1526. évi törvényczikkek. i. m. 102 - 103. o. Ez az állapot alapvetően csak évszázadokkal később változik meg a Magyar Királyságban, mikor a vármegyékben jócskán elharapóznak a bűnelkövetések: elsősorban a tolvajlás, rablás, útonállás, gyilkosságok. Ezért I. Zsigmond az 1405-ben kiadott dekrétumai között deklarálta: a vármegyék gyűlésein a nádor, a megyei ispánok és más bárói méltóságot viselők, a nemesek az uralmuk alatt álló birtokaik, a szabad városok és községek pedig a saját földjeik védelme tekintetében jogosultak - és egyben kötelesek is - bíráskodni, büntetést kiszabni és azt végre is hajtani bármely tetten kapott gonosztevők, vagy latrok ügyében. "Kiknek áll jogában a gonosztevők megbüntetése? Azután: valamint országunknak régi szokása szerint, melyet eddigelé megdicsőült királyi elődeink és mi is megtartottunk, a nádor a megyei ispánok és más, bárói tisztséget vagy meitóságot viselők a gyűlésekben és köztörvényszékeken bármely tolvajt, rablót valamint egyéb ott levelesített és kiszolgáltatott gonosztevőket elítélni, elmarasztalni, megbüntetni és levelesíteni szoktak. És ezenfelül a nemeseknek is a nekik szokás szerint megadott különös királyi kegyelemnél fogva, szabadságukban állott birtokaikon a büntetteken vagy vétségeken kapott gonosztevőket mint bünösöket elmarasztalni és megbüntetni. Ugy mi is jónak láttuk egyébként a béke fentartásának és a városok s faluk nagyobb nyugalmának, az utak biztonságának, az utazók javának érdekében s a gonosztevők bűnös hajlamának kiirtása czéljából, jelen rendeletünkkel megállapítani, hogy minden városnak és szabad községnek vagy azok biráinak és esküdteinek teljes szabadságában és jogában álljon az efféle gonosztevőket, a kik az ő területükön büntényeket visznek véghez (a mint ezt a nemesek is királyi kegyelemnél és engedélyénél fogva megtehetik), elmarasztalni és kellő büntetés alá vetni, kivévén, ha a vétkesek vagy büntetésre méltók a királyi felségtől e részben kegyelmet nyertek, a melylyel nekik megbocsátott." Lásd ezt Zsigmond 1405. évi első dekrétumának (II.) 5. cikkelyében. Magyar Törvénytár. 1000 - 1526. évi törvényczikkek. i. m. 213 - 215. o.
[17] Magyar Törvénytár. 1000 - 1526. évi törvényczikkek. i. m. 58 - 59. o.
[18] Lásd ezt Szent István dekrétumai második könyvének 31. fejezetében. Magyar Törvénytár. 1000 - 1526. évi törvényczikkek. i. m. 35. o.
[19] Lásd ezt Szent István dekrétumai második könyvének 32. fejezetében. Magyar Törvénytár. 1000 - 1526. évi törvényczikkek. i. m. 35. o. Később már nem a megdelejezett vagy annak rokonai döntötték el a büntetés mértékét, hanem minden esetben máglyán égették el a bűbájosságban bűnösnek találtatott embert (tűzhalál).
[20] Lásd ezt Szent László dekrétumai első könyvének 34. fejezetében. Magyar Törvénytár. 1000 - 1526. évi törvényczikkek. i. m. 60 - 61. o.
[21] Lásd ezt I. Kálmán dekrétumai első könyvének 57. fejezetében. Magyar Törvénytár. 1000 - 1526. évi törvényczikkek. i. m. 112 - 113. o.
[22] Lásd ezt I. Kálmán dekrétumai első könyvének 60. fejezetében. Magyar Törvénytár. 1000 - 1526. évi törvényczikkek. i. m. 112 - 113. o.
[23] Lásd ezt II. Endre 1222. évi XII. törvénycikkében. Magyar Törvénytár. 1000 - 1526. évi törvényczikkek. i. m. 137. o.
[24] A bajvívás (duellum, judicium duelli) perbeli bizonyításként a XIII. század elején terjedt el Magyarországon, de Európa más országaiban is elismerték bizonyítékként. Néhány szabály a Magyar Királyságból: ha a kihívott a "bajszérűn" nem jelent meg, "bajonbukottnak" minősült és elvesztette a perét. A király, az egyháziak, a nők és az izraeliták csak bajnok útján vívhattak. A bajvívás lehetett lovas baj (a királyi udvar bíróságai előtti perben), gyalogbaj (a vármegyék székhelyvárosaiban bíráskodó törvényszékek előtti perekben) és "meztelen" baj is. Súlyos bűncselekmény esetén a bíró a legtöbbször eme utóbbi, ún. "meztelen", vagyis életre-halálra szóló, karddal és "mez" - azaz vért - nélkül vívott bajra kötelezte a feleket. A bajvívás addig tartott, míg az egyik felet lefegyverezték, a küzdelmet feladta, kiszorították a bajszérűről, vagy holtan esett össze. Ha valaki bajvívásban ölte meg az ellenfelét, az nem számított emberölésnek. Amelyik peres fél elvesztette a bajt, az elvesztette a pert is.
[25] Magyar Törvénytár. 1000 - 1526. évi törvényczikkek. i. m. 421 - 423. o. Majd II. Ulászló (1490-1516) 1492. évi dekrétumának (I.) 37. cikkelyében megerősítette ezt, tulajdonképpen átvéve I. Mátyás 1486-ban kelt dekrétumának hivatkozásait. Lásd ezt: Magyar Törvénytár. 1000 - 1526. évi törvényczikkek. i. m. 505. o.
[26] Magyar Törvénytár. 1000 - 1526. évi törvényczikkek. i. m. 68 - 69. o. Ez a törvény egészen az 1222. esztendeig érvényben volt, akkor törölte el II. Endre (1205-1235) királyunk az Aranybullában. "Továbbá, összepártolkodásból a nép tolvajnak senkit ne kiálthasson, mint eddig szokta vala." Lásd ezt, az 1222. évi VI. törvénycikkben. Magyar Törvénytár. 1000 - 1526. évi törvényczikkek. i. m. 135. o.
[27] Pannónia szent hegyén, azaz Pannonhalmán.
[28] Magyar Törvénytár. 1000 - 1526. évi törvényczikkek. i. m. 67. o.
[29] A törvénycikkely latin szövege szerinti "judicium porture" kifejezés is azt mutatja, hogy a Magyar Királyságban főképpen csak a tüzes vas próbáját alkalmazták, bár, amint azt fentebb már említettem, Szent László valamint I. Kálmán rendelkeztek a vízpróbáról is (lásd ezt a szent király dekrétumai első könyvének 28. fejezetében, valamint I. Kálmán dekrétumai első könyvének 22. fejezetében).
[30] Magyar Törvénytár. 1000 - 1526. évi törvényczikkek. i. m. 75. o.
- 431/432 -
[31] Lásd ezt Szent László dekrétumai harmadik könyvének 1. fejezetében. Magyar Törvénytár. 1000 - 1526. évi törvényczikkek. i. m. 75. o.
[32] Lásd ezt Szent László dekrétumai harmadik könyvének 17. fejezetében. Magyar Törvénytár. 1000 - 1526. évi törvényczikkek. i. m. 85. o. Szent István királyunk, dekrétumai második könyvének 39., 40. és 41. fejezeteiben rendelkezett a tolvajok büntetéséről: lásd ezt alább.
[33] Magyar Törvénytár. 1000 - 1526. évi törvényczikkek. i. m. 116 - 117. o.
[34] Magyar Törvénytár. 1000 - 1526. évi törvényczikkek. i. m. 118 - 119. o.
[35] Lásd ezt Szent István király dekrétumai második könyvének 7. fejezetében. Magyar Törvénytár. 1000 - 1526. évi törvényczikkek. i. m. 25. o. A törvényben hivatkozott "vár népe" alatt az ispán katonáit kell érteni.
[36] Lásd ezt Szent István király dekrétumai második könyvének 26. fejezetében. Magyar Törvénytár. 1000 - 1526. évi törvényczikkek. i. m. 33. o. "A büntetés fokozatainak megállapítása az AC-ben kétségkívül helyesebb. Az AC. szerint ugyanis az első ízben megkopasztásról vagy nyírásról nincs szó, hanem vérig vesszőzték a bűnöst. Mind a két büntetés együtt csak másodízben járta." Lásd: uo. Az AC rövidítés az úgynevezett Admonti Kódexet jelenti. A Szent István király törvényeinek nem teljes, de legrégebbi, és meglehetősen pontos szövegét tartalmazó, XII. századból való kódexet a stájerországi admonti kolostor könyvtárában találta meg Wattenbach Vilmos német tudós, 1846-ban.
[37] Lásd ezt Szent István király dekrétumai második könyvének 18. fejezetében. Magyar Törvénytár. 1000 - 1526. évi törvényczikkek. i. m. 29. o. "Az AC. szerint megostorozták és megnyírták őket, a mit azóta, hogy a keresztyénséggel a hosszu haj viselete is divatba jött, szintén meggyalázásnak tartottak." Lásd uo.
[38] Vajna Károly: Hazai régi büntetések. Második kötet. A Magyar Királyi Igazságügyminisztérium támogatásával kiadja Vajna Károly. Nyomatott Lőrintz János "Univers" könyvnyomdájában. Budapest 1907. 74 - 75. o.
[39] Vajna Károly: Hazai régi büntetések. Második kötet. i. m. 75. o.
[40] Vajna Károly: Hazai régi büntetések. Második kötet. i. m. uo.
[41] Vajna Károly: Hazai régi büntetések. Második kötet. i. m. 77 - 78. o.
[42] Lehoczky Tivadar (nyug. uradalmi ügyész): "Beregvármegye Monographiája." Ungvár 1881. Polacsek Miksa II. k. 181. - Vajna hivatkozik rá idézett műve második kötetének 80. oldalán.
[43] Dr. Kolozsvári Sándor és Dr. Óvári Kelemen: "Corpus Statutorum Hung. Municipalium." Budapest 1885. Tud. Akadémia. II. k. 223. - Vajna hivatkozik rá idézett műve második kötetének 81. oldalán.
[44] Szongott Kristóf: "Szamosujvár Sz. Kir. Város Monográfiája." 1901. Szamosujvár. Todorán Endre. I. k. 236. - Vajna hivatkozik rá idézett műve második kötetének 81. oldalán.
[45] Dr. Kolozsvári és Dr. Óvári hiv. műve. I. k. 613. - Vajna hivatkozik rá idézett műve második kötetének 82. oldalán.
[46] Dr. Kolozsvári és Dr. Óvári hiv. műve. I. k. 376. - Vajna hivatkozik rá idézett műve második kötetének 82. oldalán.
[47] Vajna: Hazai régi büntetések. Második kötet. i. m. 84 - 85. o.
[48] Széll Farkas: Testi Büntetések A Debreczen Városi Régi Jogban. László J. nyomása. Debreczen 1903. 7. - Vajna hivatkozik rá idézett műve második kötetének 85. oldalán.
[49] Vajna: Hazai régi büntetések. Második kötet. i. m. 80. o.
[50] Reizner János: "Szeged Története." Szeged 1900. Engel Lajos III. k. 60. - Vajna hivatkozik rá idézett műve második kötetének 86. oldalán.
[51] Széll Farkas: Régi Magy. Feltételes Itéletek Debreczen Sz. Kir. Város Törvényszéki Gyakorlatában. Jogtud. közl. 1893. Franklin társ. 14. - Vajna hivatkozik rá idézett műve második kötetének 96. oldalán.
[52] Vajna Károly: Hazai régi büntetések. Második kötet. i. m. 86 o.
[53] Szongott Kristóf hiv. monográfiája. II. k. 370 - Vajna hivatkozik rá idézett műve második kötetének 87. oldalán.
[54] Lásd ezt Szent István király dekrétumai második könyvének 9. fejezetében. Magyar Törvénytár. 1000 - 1526. évi törvényczikkek. i. m. 25. o.
[55] Lásd ezt Szent István király dekrétumai második könyvének 10. fejezetében. Magyar Törvénytár. 1000 - 1526. évi törvényczikkek. i. m. 25. o.
[56] Magyar Törvénytár. 1000 - 1526. évi törvényczikkek. i. m. 27. o.
[57] Lásd ezt Szent István király dekrétumai második könyvének 8. fejezetében. Magyar Törvénytár. 1000 - 1526. évi törvényczikkek. i. m. 25. o. Az IC-ben az "ő felszólitásokra" helyett az "ő szemök láttára" kifejezés található. Az AC és a TC szövege szerint a büntetés nem az elmaradókat, hanem éppen a falusi bírákat sújtotta: "Ha pedig az ő hanyagságokból valami mulasztás történik, csapják meg és kopaszszák meg őket." - vagyis a "falusbirákat". Lásd uo. Az IC rövidítés Ilosvai István egri prépost 1544. évi kéziratát, az Ilosvai Kódexet, míg a TC pedig az 1488-ban kiadott Turóczi Kódexet jelöli.
[58] Lásd ezt Szent László király dekrétumai második könyvének 11. fejezetében. Magyar Törvénytár. 1000 - 1526. évi törvényczikkek. i. m. 71. o.
[59] Lásd ezt Szent László király dekrétumai harmadik könyvének 26. fejezetében. Magyar Törvénytár. 1000 - 1526. évi törvényczikkek. i. m. 87. o.
[60] Vajna: Hazai régi büntetések. Második kötet. i. m. 90. o.
[61] Vajna: Hazai régi büntetések. Második kötet. i. m. 91. o.
[62] Vajna: Hazai régi büntetések. Első kötet. i. m. 312. o. A hajóvontatás a szabadság elvonásával járó büntetés legsúlyosabbika volt - csakúgy, mint az ún. "árokásás" - a gályarabság büntetésének megszüntetése után. Az ily módon elítélteknek az osztrák örökös tartományok, vagy a Magyar Királyság nagyobb folyóinak nehezen hajózható szakaszain kellett a kisebb-nagyobb szállító hajókat és uszályokat a part mentén menetelve, hosszú és erős köteleket húzva vontatni.
[63] 2012. évi C. törvény 57. §
[64] 2012. évi C. törvény 59. §
[65] Vajna: Hazai régi büntetések. Második kötet. i. m. 93. o.
[66] Vajna: Hazai régi büntetések. Második kötet. i. m. 94. o.
[67] Vajna: Hazai régi büntetések. Második kötet. i. m. 94. o.
[68] Vajna: Hazai régi büntetések. Második kötet. i. m. 94. o.
[69] Takáts Sándor: Lapok Egy Kis Város Multjából. Komárom 1886. Ziegler Károly 140. - Vajna hivatkozik rá idézett műve második kötetének 95. oldalán.
[70] Vajna: Hazai régi büntetések. Második kötet. i. m. 97 - 98. o.
[71] Obzor, 1905. évfolyam 8. szám, 117. o.
[72] Vajna: Hazai régi büntetések. Második kötet. i. m. 99. o.
[73] Lásd Takáts Sándor "Törvénybeli Orvosság." című írását a Budapesti Hírlap 1906. évi március 6. napi számában.
[74] Brian Innes: A kínzás és kínvallatás története. Brown Packaging Books Ltd. Canissa Kiadó, Nagykanizsa 1998. 6 - 7. o.
- 432/433 -
[75] Magyar Törvénytár. 1000 - 1526. évi törvényczikkek. i. m. 57 - 59. o.
[76] Lásd ezt I. Mátyás 1486. évi dekrétumai (VI.) 65. cikkelyében. Magyar Törvénytár. 1000 - 1526. évi törvényczikkek. i. m. 457. o.
[77] Lásd ezt I. Mátyás 1486. évi dekrétumai (VI.) 65. cikkelyében. Magyar Törvénytár. 1000 - 1526. évi törvényczikkek. i. m. 459. o. II. Ulászló (1490 - 1516) 1492. évi dekrétumának (I.) 79. cikkelyében megerősítette ezt, tulajdonképpen átvéve I. Mátyás 1486-ban kelt dekrétumának hivatkozásait. Lásd ezt: Magyar Törvénytár. 1000 - 1526. évi törvényczikkek. i. m. 533. o.
[78] Wenzel G. Árpádkori Okmánytár. Kiadja a M. Tud. Akadémia. 1862. III. k. 219. - Vajna hivatkozik rá idézett műve második kötetének 103. oldalán.
[79] Vajna: Hazai régi büntetések. Második kötet. i. m. 104. o.
[80] Vajna: Hazai régi büntetések. Második kötet. i. m. 105. o.
[81] Vajna: Hazai régi büntetések. Második kötet. i. m. 106. o.
[82] Vajna: Hazai régi büntetések. Második kötet. i. m. 107. o.
[83] Vajna: Hazai régi büntetések. Második kötet. i. m. 110. o.
[84] Vajna: Hazai régi büntetések. Második kötet. i. m. 101. o.
[85] Dr. Papp Attila: Dózsa parasztjaitól a "Hideg Napokig" - Jogi tanulmányok egy városi hetilapban. Kanizsa Újság Kft. Nagykanizsa 2014. 16. o. illetve lásd ide Brian Innes idézett művének 65. és 137. oldalain lévő két rajzos illusztrációt a merítőszék működéséről.
[86] Brian Innes: i. m. 138. o.
[87] Brian Innes: i. m. 138. o.
[88] Brian Innes: i. m. 138. o.
[89] Székesfehérváron és Dévényben a pellengérhez láncoltaknak rendszerint táblát is akasztottak a nyakába.
[90] A középkorban a bűnösnek vagy "botrányt készítőnek" azzal súlyosították a pellengérre állítás büntetését, hogy egy erre a célra faragott követ akasztottak a nyakába. A kövek formája és súlya városonként változott: a kistapolcsányi szégyenkő közel 12 kilós, míg az ujvároskai roppant súlyos, csaknem 40 kilogrammos volt. A Német-római Birodalomban is használták, ott tolvajokat, kéjhölgyeket s házasságtörőket büntettek vele. A szégyenkő Németországban többnyire férfi- vagy nőfejet, néha azonban szamár- vagy nyúlfejet ábrázolt, olykor pedig palack alakja volt. Berlinben egy emberi törzs nagyságú, fémből készült szégyenkolompot használtak erre a célra. Néhol pedig - főként a falvakban - egy kővel megrakott tarisznya is megtette a szolgálatot. A Szilágyfő-Keresztúron 1714. június 28-án megtartott törvényszéken "Mészáros Mihály nevű egyént káromkodás és versengésért megsententiázták, de azután gratiálták és egy tarisznya követ kötvén a nyakába, azt kiáltatták vele, hogy kövekkel való agyonverést érdemelt volna, ha a város meg nem grátiázta volna." Vajna: Hazai régi büntetések. Második kötet. i. m. 130. o.
[91] Párizsban, a város piac-csarnokaiban volt több szégyenoszlop is fölállítva: az elítélteket ott, 3 egymás után következő vasárnapon állították pellengérre.
[92] Ha a "megcsapást" poroszló végezte, az csak megszégyenítő volt, míg ellenben, ha a hóhér hajtotta végre, akkor az, becsületbe vágó hatással is járt. Épen ilyen különbség volt abban, hogy valakit a malomajtó mellett vagy pedig a pellengérnél tettek nyakvasba (nyakló, lásd alább).
[93] Vajna: Hazai régi büntetések. Második kötet. i. m. 113 - 114. o.
[94] Vajna: Hazai régi büntetések. Második kötet. i. m. 119. o.
[95] Vajna: Hazai régi büntetések. Első kötet. i. m. 310. o.
[96] Annak azonban, hogy a malmok bejárata mellett nyakló csüngött, más oka is volt. A molnárok bizonyos törvényszegések esetében bírói hatalmat gyakoroltak és nemcsak ítéletet hoztak, hanem azt nyomban végre is hajtották: ezt sok város, vagy község joga "molnárjog"-ként ismerte.
[97] Vajna: Hazai régi büntetések. Második kötet. i. m. 127. o.
[98] Kádár József: A Deési Ev. Ref. Egyházközség Története. Demeter és Kiss gyorssajtója, Deés 1882. 207. és 211. - Vajna hivatkozik rá idézett műve második kötetének 128. oldalán.
[99] Vajna: Hazai régi büntetések. Második kötet. i. m. 128. o.
[100] Dr. Király János: "Pozsony Város Joga." 318. - Vajna hivatkozik rá idézett műve második kötetének 131. oldalán.
[101] Vajna: Hazai régi büntetések. Második kötet. i. m. 132. o.
[102] Dr. Demkó Kálmán: A Felső-Magyarországi Városok Életéről A XV - XVII. Században. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest 1890. 118. és 119. o.
[103] Vajna: Hazai régi büntetések. Második kötet. i. m. 137. o.
[104] Vajna: Hazai régi büntetések. Második kötet. i. m. 134. o.
[105] Vajna: Hazai régi büntetések. Második kötet. i. m. 135. o.
[106] Vajna: Hazai régi büntetések. Második kötet. i. m. 137. o.
[107] Széli Farkas: Testi Büntetések A Debreczen V. Régi Jogban czímű műve: 7. - Vajna hivatkozik rá idézett műve második kötetének 137. oldalán
[108] Széli Farkas: Testi Büntetések A Debreczen V. Régi Jogban czímű műve: 7. - Vajna hivatkozik rá idézett műve második kötetének 138. oldalán
[109] Széli Farkas: Testi Büntetések A Debreczen V. Régi Jogban czímű műve: 7. - Vajna hivatkozik rá idézett műve második kötetének 139. oldalán
[110] Vajna: Hazai régi büntetések. Második kötet. i. m. 139. o.
[111] Vajna: Hazai régi büntetések. Második kötet. i. m. 146-147. o.
[112] Vajna: Hazai régi büntetések. Második kötet. i. m. 147. o.
[113] Vajna: Hazai régi büntetések. Második kötet. i. m. 152. o.
[114] Vajna: Hazai régi büntetések. Második kötet. i. m. 155. o.
[115] Vajna: Hazai régi büntetések. Második kötet. i. m. 154. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző gyakornok, Zalaegerszegi Törvényszék, Sajtócsoport.
Visszaugrás
