Dr. Papp Attila[1]: Európa, középkor: városok joga - első rész (JURA, 2019/1., 436-449. o.)

"Iustitia est regnorum fundamentum."[1]

I. A középkori városok születése

A modernnek és komfortosnak nevezhető római városok pusztulása és romokká válása után a kora középkorban egyáltalán nem volt jellemző hasonló - római típusú - városok születése. Városias jellegű településekről beszélhetünk csupán, amelyek egyszerűek voltak, a római városokhoz képest kevésbé komfortosak, és szinte nem is maradtak fenn írásos emlékek róluk. Csak egy példát ide: a Bécs helyén lévő településről például a VI. század és 1030 között egyáltalán nem maradt fenn semmilyen írásos említés sem.[2]

Általában a földrajzilag kedvező helyen, a kereskedelmi útvonalak mentén fekvő települések az árucsere helyszínei lettek, így a lakosságuk megsokszorozódott, főleg akkor, ha például egyházi, vagy világi előkelők - főpapok, főurak - székhelyei is lettek, továbbá ha védelmi, illetve adminisztratív központokká váltak. Az így központi helyzetbe kerülő városok belső felépítése, jogi szabályozottsága megváltozott, bonyolultabbá, többrétegűvé vált, hiszen egy ilyen város területén jogosítványokkal rendelkezett az uralkodó, a városúr, de még az egyházi személyek is.

Itt jegyzem meg, hogy az uralkodó alatt elsősorban a német-római császárt értem, hiszen a középkorban, Európa egy jó részén ő rendelkezett tekintélyes befolyással. Legalábbis látszólag, hiszen a birodalmi gyűlés és a választófejedelmek pediglen a császár felett igyekeztek befolyást gyakorolni. A német-római császárok "gyengeségének" főbb okait alább fejtem majd ki, most csak általánosságban említem meg azt a momentumot, hogy uralkodó alatt elsősorban ezt a császári pozíciót értem tanulmányomban.

A lakosság körében, a követendő magatartásszabályok tekintetében az előbb említett differenciáltság szintén jellemző volt: a szabadokra a tartományi jog, a miniszteriálisokra a szolgálati jog, míg a jobbágyokra pedig az uradalmi jog volt az irányadó.[3] A kereskedelmi központokban érvényesült továbbá az úgynevezett "ius mercatorum" is. Ez a Karoling-korszakban még csak egyes személyeket illetett, de a városok kialakulásának idején már a letelepült, legtöbbször azonos nemzetiségű kalmárok csoportjaira is vonatkozott. E középkori, városszerű települések persze kisebbek voltak, mint a mai értelemben vett városok. A Német-római Birodalomban például, még a késő középkorban is csak 8 városnak volt több mint 20 ezer fős lakossága, 12 város népessége 10 és 20 ezer közé esett, míg kb. 250 városnak volt 2 és 10 ezer fő körüli a lakosságszáma. Csak egyetlen város, Köln volt az, amelyik nagyjából 40 ezer fős lakossággal dicsekedhetett, elsősorban azért, mert zarándokhely, és ezáltal persze vallási központ is volt.[4]

1. Várostípusok

A várostípusok közül a városállamok voltak a legnagyobb hatalmúak, úgymint, például Genova vagy Velence. Ezek a városok nemcsak külön hadsereggel és hadiflottával, de saját hódításokkal is rendelkeztek, meghatározó jelenségek voltak egy-egy térség politikai, hatalmi és kereskedelmi életében. Genováé volt például Korzika és a Ligur-tenger feletti ellenőrzés, míg Velence volt az "Adria királynője": még a dalmát tengerparti területek is mind az ellenőrzése alatt álltak, flottája teljesen uralta az Adriát.[5] A városállami "státusz" alatt a szabad és a birodalmi városi ranggal rendelkező települések álltak. Ezek közvetlenül a német-római császár hatalma alá tartoztak, széles körű önkormányzati jogosultsággal, valamint a Birodalmi Gyűlésbe való követküldési joggal is rendelkeztek. A tartományúri városok szintén számos privilégiummal rendelkeztek, de ők a tartományfejedelem hatalma alatt álltak, és csak a tartományi gyűlésekre küldhettek követeket. A következő szintet az egyházi területeken lévő püspöki városok jelentették, azon-

- 436/437 -

ban sok szempontból kedvezőbb helyzetben voltak, mint a tartományúri városok, éppen az egyház hatalma alá tartozásuk okán. A városok közötti legalsó szintet az úgynevezett földesúri városok foglalták el, hiszen csak részleges autonómiával rendelkeztek, bíráskodási jogkörük pedig korlátozott volt: a földesúr tisztjei ellenőrizték működésüket, és számos szolgáltatással tartoztak az (földes)uruknak. Persze voltak még másfajta városi települések is, így például a hospes-városok. E "vendégvárosokba" általában a bevándorolt munkaerőt telepítették le, akik különböző privilégiumokat is kaptak bevándorlásuk "jutalmaként". Erről beszélhetünk például a Magyar Királyság területére betelepített flandriaiak esetében.[6]

Kelet-Európa felé haladva a kolonizált német, cseh, lengyel, magyar, balti és orosz térségekben azonban a városok időben később keletkeztek a nyugat-európai városokhoz képest. E városok joganyaga és szervezeti formája a megkésettség következtében egyszerűbb lett, bár egy-két székhelyváros, mint például Krakkó, vagy Prága sikerre vitték a szinte erőszakos "utolérési" törekvéseiket. Ide lehet még megemlíteni az orosz Novgorod városát, ami ezer szállal kapcsolódott a híres "Hanza" vérkeringésébe. Tehát a székhelyvárosokról és a kereskedelmi központokról van itt szó elsősorban. Majd csak a koraújkortól figyelhető meg az, hogy a jogi térszerkezet nem fedi a gazdaságit, azaz kiváltságos városok jelentéktelenednek el gazdasági szempontból, míg a dinamikusan fejlődő, gazdaságilag erős városok közt is találunk példát arra, hogy csak késve, vagy pedig egyáltalán nem szerzik meg a királyi (birodalmi) városi státuszt (jogállást).[7]

II. A városi autonómia megszerzésének folyamata

A középkori városok polgársága hosszú küzdelmet folytatott azért, hogy az érdekeiknek megfelelő, saját hatalmi-igazgatási és jogi rendet hozzanak létre. Az első ezredforduló környékén a nagybirtokosok a földbirtokaik tekintetében nagyrészt már kiharcolták az immunitás jogát, de az egyháziakat is privilégiumok sora illette meg. A városurak (azaz a nagybirtokosok, a földesurak, annak a területnek az urai, amelyen a város feküdt) igyekeztek nemcsak a földbirtokaikra, hanem az azokon fekvő városokra tekintettel is kiváltságokat megszerezni. Mint például a parancsadás jogát, a korlátlan ítélkezési jogot, az erődítés, vásártartás, vámszedés és regáliaszedés jogát, ami igyekezetük odáig terjedt, hogy utóbb már a pénzverés és a grófi hatáskörök gyakorlásának jogát is próbálták elnyerni az uralkodótól. E jogokat a városurak vagy királyi privilégium, vagy saját hatalom alapján, illetve - akár - egyszerű bitorlás útján gyakorolták.[8]

Az előbb vázolt fejlődési folyamat figyelhető meg az észak-olasz, az észak-francia és a Német-római Birodalom törzsterületein is. Ezzel párhuzamosan az egyházi méltóságok is hasonló jogokat igyekeztek kiharcolni maguknak a püspökvárosok esetében. A főpapok ugyanis, az egyházi kiváltságok mellé székhelyük speciális immunitását is meg akarták szerezni, még tovább növelve hatalmukat, amihez pedig gyakran a császárok privilégiumai szolgáltatták a jóváhagyást. Ezen kívül, a városi lakosok feletti hatalmat a püspökök a frank eredetű királyi kiküldötti (missusi) jogkör elnyerésével is növelhették. Megállapíthatjuk tehát, hogy a középkori városok autonómiájának első nagy periódusa a városúri (vagy éppen püspöki) autonómia korszaka volt, és annak kivívásával le is zárult.[9]

Azonban már az első nagy periódus során voltak olyan városi ügyek, amelyeket nem a városúr tisztviselői, hanem a városlakók saját szervei intéztek. Így pedig aztán, az idő múlásával egyre jobban kiéleződtek az érdekek ütközése okozta konfliktusok a városúr és a polgárság között. Ebből a harcból a városi polgárság létszámának növekedésével általában a polgárság került ki győztesen, egyre nagyobb önállóságot szerezve saját ügyei intézése felett. Így a második nagy korszakot a polgárság városi autonómiájának megszerzése jelentette.[10]

Heves összecsapásokat először a kommunamozgalmak hoztak: Nyugat-Európában ez az 1100-as évek elejére tehető. A mozgalmakhoz nemcsak önálló szervezet kiépítése, hanem önálló joganyag megteremtése is kapcsolódott. A kommuna joganyaga, az "institutio pacis lex amicitiae" általában egy igen egyszerű, differenciátlan mű volt: évenkénti felolvasással idézték a város polgárságának emlékezetébe.

- 437/438 -

Például Cambraiban, 1076-ban lázadás tört ki a városúr ellen, és a felkelt városlakókat egy szabályos eskü tömörítette egybe. Ugyanez történt 1128-ban Laon városában is. Kölnben pedig, 1112-ben nemcsak esküvel erősített egyesülés jött létre a szabadságra (Eidgenossenschaft), hanem immár jogalkotásra is sor került. A kommunamozgalom keretében a városlakók megerősítették addigi szokásaikat, normákat állítottak fel az együttélésre, és még sokféle, a városi polgár számára ma is fontos kérdést szabályoztak, ezzel egy jogilag rendezett állapotot eredményezve tulajdonképpen.[11]

1. Az önállóság jelképei

A városok egyre nagyobb autonómiáját számos jelkép szimbolizálhatta. Így például a kőből épült, megerődített városfal, a magas tornyú, akkortájt gigantikusnak számító városháza, a főtéren felállított Roland (páncélos lovagszobor), illetve egy díszesen faragott szégyenoszlop, kaloda vagy pellengér is.[12] Különösen a büntető joghatóságot, és ennek korlátlanságát, a pallosjogot, azaz a vérhatalmat szimbolizáló - jelképező tárgyak fejezték ki egy város önállóságát, hatalmát. Ezek a jelképek lehettek például egy páncélos kesztyűs kéz, vagy egy meztelen pallos, de lehetett egy kivont kardot tartó kéz is, amit a városháza erkélyén, vagy fő homlokzatán helyeztek el általában. Szülővárosomban, Nagykanizsán például, két évtizeddel ezelőtt helyeztek ki egy meztelen pallost tartó kezet az Ady utca évszázados házai egyikének erkélyére, oda, ahol régen a városháza állt. A kihelyezett szimbólum pontos mása az évszázadokkal ezelőtti, vérhatalmat hirdető eredeti jelképnek. De a városunkban egy Roland-szobor is található, az árkádos Vasemberház épületére kifüggesztve. E szimbólumokkal jeleníti meg az idelátogató turistáknak Nagykanizsa, hogy bizony évszázadokkal ezelőtt a város pallosjoggal (is) rendelkezett. A felsorolást folytatva, hirdethette a "ius gladii"-t például a város határában, vagy a városban felállított akasztófa, de egy arról lelógatott vashorog (a horogra függesztést szimbolizálva), vagy akár egy állandó jelleggel felállított vérpad is.

A város határában, illetve a főbejárati kapunál elhelyezhettek egy kereket (a kerékbetörést szimbolizálva) illetve egy nagyméretű karót vagy nyársat (a karóba húzást jelképezve). Kerékbetörést egy embernagyságú, kereszt alakú, vízszintesen, lábakon álló fa alkalmatosságon is szoktak végrehajtani, méghozzá oly módon, hogy az elítéltet arra rákötözték, aki nagyjából úgy helyezkedett el rajta, mint Krisztus a kereszten: "a bíróság ítélete szerint a gonosztevő fakeresztre feszíttetik, arccal a mennyek országa felé." Ezután pedig a hóhér vagy egy fadoronggal, de rendszerint inkább egy vasrúddal összezúzta a keresztre fektetett kivégzendő testét, általában a kezeit, lábait, a vállait és a csípőjét. Az ekkor még élő elítéltet eztán a fakeresztről levették, és felakasztották, de a kereszten hagyva közszemlére is tehették, és így a haláltusa hosszú órákig eltarthatott (ilyenkor, általában rabló- vagy gyerekgyilkosok, több ember életét kioltók vagy gyújtogatók esetében "mindennemű irgalmas cselekedetet szigorúan megtiltott" a bíróság a hóhérnak). Ezt a módszert egyes dél-francia területeken alkalmazták előszeretettel, például Provence térségében, de ugyanígy használták a lengyel városok is a büntetés-végrehajtásban. Ezért, az e halálbüntetés-végrehajtási formát alkalmazó városokban ilyen keresztet szoktak rögzíteni az állandóan felállított vérpadra (aztán persze a kivégzést valójában is e kereszten hajtották végre), tulajdonképpen elrettentésül és egyszersmind előre figyelmeztetve is.[13]

Ugyancsak - például egyes skót városokban alkalmazott - vérhatalmat szimbolizáló és egyszersmind elrettentő jelkép volt a város hídjának mellvédjén felállított, általában a várárok fölé, egy akasztófáról kilógatott vasketrec. Ebben a legtöbb esetben a már kiszenvedett halálraítéltek tetemeit is benne hagyták. E ketrecek embermagasságúak voltak ugyan, de annyi hely volt csak bennük, hogy a kínhalálra ítélt ember éppen, hogy bele tudott állni. Az így a ketrecbe állított, és a várárok fölé kilógatott halálraítélt mozdulni sem tudott, és általában a mozdulatlanság miatt az izmokban bekövetkező tejsavtúltengés, izombénulás, keringési összeomlás, és sokk még azelőtt végzett vele, hogy a szerencsétlen áldozat szomjan halt volna.[14]

- 438/439 -

2. Az autonómiával járó új feladatok

Az önállóság egyre sokasodó feladatokat is magába foglalt. Az utakat, fürdőket, piactereket, csatornákat működtetni, a városfalakat pedig karbantartani kellett. A város védelméről a helyőrség, a rend fenntartásáról a városi rendőrség gondoskodott. A rendészet szerteágazó volt, kiterjedt a piacokra, mértékekre, céhekre, vásárokra, építészetre, tűzrendészetre, gyámügyekre, a járványügyre, de még a városi bevételek (adók és vámok) biztosítására is.

A feladatok ilyetén való sokasodása egyre nagyobb létszámú és tagoltabb szervezetet igényelt, főtisztviselőkkel, tisztviselőkkel és egyéb személyzettel. A város élén a főbíró vagy a polgármester állt, mellette testületi szervként egy szenátus (magisztrátus vagy városi tanács) és esetenként egy külső tanács is működött. E "csúcsszerv" alá voltak beosztva a jegyző, az ügyész, a főkapitány, és a kamarás. Alattuk működtek alárendelt tisztviselőként a porkolábok, városi szolgák és darabontok, valamint az egyéb kisegítők, akiknek mindig a végrehajtás volt az elsődleges feladatuk.[15]

A középkori városokban nem minden városlakónak volt polgárjoga. A leggazdagabb családok, a patríciusok nemigen engedtek beleszólást a város politikájába. A középrétegek elsősorban céhekbe szerveződtek, és a "céhforradalmak" révén időnként beleszólást nyerhettek az ügyek vitelébe. Elsősorban a kézművesek és a kereskedők alakítottak céheket és gildéket. Ezek tulajdonképpen a város szakmai önkormányzatainak voltak tekinthetők. A céhen kívülieket kontároknak tekintették, és úgy is nevezték. Már a középkorban jellemző volt a különböző városi önkormányzatok egymással való együttműködése, kapcsolata. A 14. században ilyen volt például az elzászi, a rajnai, a sváb, és az alsó-szász városok szövetsége, együttműködése.[16]

III. A városi jog forrásai

A városi jog forrásai származhattak különösen:

- a város fölé rendelt hatalomtól,

- az autonóm városi jogalkotásból,

- a szokásjogból,

- különböző külső tényezőkből,

- valamint a római jog hatásából, recepciójából is.[17]

1. A város fölé rendelt hatalom

Ebben az esetben a jogforrás, a város felett joghatósággal rendelkező hatalom (uralkodó, tartományúr, egyházi méltóság) által kiadott vagy engedélyezett privilégium, egyezmény vagy decretum lehetett.

1.1. A privilégium

Ez egy ünnepélyes kellékekkel kiadott, díszes oklevél volt tulajdonképpen. Ebben a város különböző kiváltságokat, jogokat kapott, amelyek a város jogait, szabadságát tartalmazták, foglalták össze, de egyszersmind garantálták is. Így például a vásártartási jogot, vagy a vámszedés, a bíráskodás jogát. De meghatározhatta a privilégium külön a város, valamint a városi polgárok adóterheit és jogait is. A francia kommunaoklevelekben például általánosságban megtalálhatóak voltak: a) a város szabadságának és jogainak védelmére adott kiváltságok; b) a polgárok terheinek és jogainak meghatározása; c) és végül a városi jog legfontosabb tételeinek, rendelkezéseinek és intézményeinek az írásba foglalása is.

Ezt a privilégiumot a város pénzért, katonáskodás fejében, politikai támogatásért, fondorlat útján vagy egyszerűen hamisítással is megszerezhette. A városi könyvekbe másolták őket általában, az eredeti oklevelet pedig ereklyeként, nagy becsben tartották és őrizték. Fontos kiemelni, hogy a privilégium egyoldalú aktusnak, jogviszonynak számított.[18]

1.2. Az egyezmény

Az egyezmény, mint azt a neve is mutatja, egy kétoldalú jogviszony volt, tulajdonképpen kölcsönös engedmények egymás javára. Az egyezmény lezárhatott egy konfliktust, tehát mintegy békekötésként megjelenve, de lehetett például a város által nyújtandó katonai szolgálatért cserébe adott pallosjog, vagy más kiváltság is.[19]

- 439/440 -

1.3. A decretum

A decretum az adott tartomány vagy területi egység általános érvényű, írott joga, azaz a tartományi jog volt, ami magától értetődően háttérbe szorult, a városok legalábbis a háttérbe szorítására törekedtek. A decretum tehát kötelező érvényű volt a városok számára (is), hacsak egy privilégium, vagy éppen egyezmény fel nem mentette az adott város polgárságát a decretum betűinek betartása alól.[20]

2. Az autonóm városi jogalkotás

Itt a statútumot, a tanácsi rendeletet, a rendtartást, a határozatot, valamint a város bíróságának ítéletét kell megemlítenünk.[21]

2.1. A statútum

A statútumok helyben megalkotott jogszabályok voltak a város helyi életviszonyainak rendezésére, szabályozására. Nagyon leegyszerűsítve, olyan típusú szabályok voltak ezek, mint ma egy önkormányzati rendelet. A statútum alkotásának jogát a város általában privilégium útján nyerhette el - így volt ez Lübeck (1188), vagy például a londoni építésszabályozási statútum kiadása (1212), Riga (1238), a tartományi város Stettin (1245), illetve Aachen (1273) esetében -, de volt példa az egyezmény útján létrejövő helyi jogszabályalkotás jogának megszerzésére is. Eleinte a nép (a polgárság) alkotta őket, majd később a polgárok a városi tanáccsal együtt döntöttek róluk. Végül azonban, már csak a tanács alkothatta meg e statútumokat, esetleg a külső tanács javaslatait figyelembe véve. A gyakorlatban e helyi jogszabályokat tulajdonképpen egyenrangúnak tekintették bármely más, magasabb jogi normával. Például 1278-ban, Bécsben azt fogalmazták meg, hogy a város főbírájának a városi tanács által elfogadott statútumot úgy kell alkalmaznia, mint a császári jogot. Egy-egy statútum addig volt hatályos, amíg a tanács el nem törölte, vagy meg nem változtatta azt (ezen elvet például 1386-ban, Frankfurtban már szabályrendelettel is rögzítették). Az egyre sokasodó számú statútumokat először összegyűjtötték, és a városi könyvekbe másolták, majd a 13. században már rendszerezték őket, és úgynevezett statútumkönyvek is kiadásra kerültek. Hamburgban 1270-ben, Augsburgban 1276-ban, Bécsben 1320-ban, míg Londonban 1320 körül került sor az addig keletkezett joganyag rendszerezésére, méghozzá a statútumoknak a városi könyvbe való feljegyzésével. Itáliában pedig már ennél is korábbról, a 12. század derekáról találkozhatunk statútumkönyvekkel.[22]

2.2. A tanácsi rendelet, a rendtartás és a határozat

Amikor a magisztrátusok a helyi jogalkotást a kezükbe vették, a statútumok mellett tanácsi rendeleteket, határozatokat és rendtartásokat is alkottak. Ezeket egymástól és a statútumoktól teljes pontossággal elhatárolni ma már nem lehetséges. A rendeletek és a rendtartások általában a rendészettel voltak összefüggésben, úgymint a vásár-, utca-, tűz-, erkölcs-, és céhrendészettel. Ezeket a városnak szóló rendészeti szabályokat általában a városi könyvekbe másolták. Az így meghozott újabb és újabb szabályokat időről-időre, nyilvánosan felolvasták a városi polgároknak, hogy a város lakóinak jogismeretét így biztosítsák. A határozatok pedig, általában, egy-egy ügyes-bajos dologgal kapcsolatban születtek meg, mint konkrét döntések.[23]

2.3. A város bíróságának ítéletei

Az európai városi jog forrásaként tartjuk még számon a város bírósága által meghozott, majd a kihirdetés után precedensként érvényesülő ítéleteit is. Ezeket az ítéleteket összegyűjtötték, és szintén könyvekbe másolták.[24]

3. A szokásjog, azaz a "törvényes szokások"

A városok jogéletében nemcsak az írott jog, de a régóta kialakult helyi szokásjog is jelen volt. A szerepük kezdetben kiemelkedően nagy volt, részletes szabályait gyakran írásba foglalták, méghozzá a városi jogkönyvekbe jegyezték le őket. A későbbiek során azonban a szokásjog egyre inkább feloldódott az írott jogban, amelynek szerepe dinamikusan, egyre jobban növekedett. Ennek ellenére, a városi hatóságok előtt a középkorban - legalábbis bizonyos esetekben -, az addig kialakult régi, "törvényes

- 440/441 -

szokásokra" még mindig lehetett esküvel megerősített módon hivatkozni.

A szokásjoggal kapcsolatban a következőket állapíthatjuk meg. A szokásjog a népnek az egyes életviszonyaiban állandóan és önként követett gyakorlata, melyet a társadalom tagjai magatartásukban kötelező szabályként követtek, keletkezésük pedig a múlt homályába vész. Hagyományként szállt tovább nemzedékről-nemzedékre, majd egy idő után állami szankciókkal látták el. Íratlan jogforrások voltak, amelyek onnantól váltak szokásjoggá, hogy a közhelyeslés a magáévá tette őket, tartalmukat nem kérdőjelezte meg, és nemcsak elfogadta, de feltétlenül követte is az abban meghatározott normákat. Tehát a szokásjog nem ellenkezhetett az éppen uralkodó erkölcsi rendel, az emberek éppen azért követték, mert az jó jog, az ősök, az elődök joga volt. És mivel az ősök is követték, így ezért az emberek is követték, hiszen az a meggyőződésükben élt. Magyarázhatta, kiegészíthette az írott jogot, de adott esetben le is ronthatta annak hatályát, hiszen az elődök jogával nagyon sokáig semmi sem ellenkezhetett. Vitás esetekben tisztes kort megélt férfiaknak kellett róla tanúbizonyságot tenniük.[25]

4. A városi könyv és a városi jogkönyv

Ugyanis e fogalmak, e könyvek nem voltak azonosak, egymástól való elkülönítésük és rövid ismertetésük elengedhetetlen a vizsgált téma szempontjából.

A városi könyvet rendszerint a városi tanács tárgyalóasztalán helyezték el: díszesek, vaskosak, különösen szépek és figyelemfelkeltők, tudniillik a legtöbbször fémveretűek voltak. A városra irányadó jogforrások teljes körű összegyűjtése mellett tartalmazták a mindennapi jogélet, a keletkezett jogügyletek anyagát. Például a végrendeleteket, zálogszerződéseket, ingatlan adásvételeket, a bírói levelezést, a felsőbb hatóságokkal való levélváltásokat, valamint a város igazgatásának jogi aktusait is, mint a kiszabott bírságok, számadás, ügyvitel stb. Ilyen volt például a breslaui "Vaskönyv", vagy Augsburg városi könyve, amit például 1276-tól császári engedéllyel írtak. A városi könyveket a városi nótárius, illetve írnokai pontosan vezették. A nagyobb városokban az ügyek nagy száma miatt többfajta, megfelelően "szakosodott" városi könyvet is vezethettek egyszerre.

A városi jogkönyvek a városi jognak, vagy a városi jog egyes elemeinek, ismert vagy ismeretlen, jogértő személyek magánmunkája által - kisebb-nagyobb pontossággal, részletességgel és szakértelemmel - való feldolgozását jelentette. Tehát itt inkább jogfeldolgozásról, jogértelmezésről, egyfajta jogi megmagyarázásról volt szó. Ilyen városi jogkönyv volt például Bécs jogkönyve (1350), vagy a magdeburgi jogkönyv, a "Magdeburg virága".[26]

5. A városi jogra ható külső tényezők

Itt három jelentős külső hatásról beszélhetünk. Először is a városi jogcsaládokról (ezen belül a jogkölcsönzésről vagy másképpen jogátvételről), azután más bíróságok megkereséséről (itt vagy jogi vélemény kéréséről, vagy pedig ítélet kéréséről lehetett szó), és végül az úgynevezett további külső hatásokról, úgymint a tartományi jogkönyvekről, a különböző szövetségek által alkotott jogszabályokról, valamint a hódítás hatásáról.[27]

5.1. A városi jogcsaládok

Amikor a középkorban egy-egy földrajzi térségben megkezdődtek a városalapítások, akkor ez általában több hullámban ment végre, azaz nyilván nem egyszerre, egy időben keletkeztek a különböző városok. Amikor kiépült egy új város, annak persze jogra, jogszabályokra volt szüksége a működéséhez, csakúgy, mint ma. De nem minden újonnan kialakult városnak lett ehhez új, saját városjoga is. Ugyanis a telepesek, a városalapítók általában már működő, saját joggal rendelkező, régebbi alapítású városokból érkeztek. Így vagy a magukkal hozott - általuk jónak tartott és megszokott - régi joggal kívántak élni, vagy pedig kérhették a városalapító úrtól, vagy a territórium urától, esetleg az uralkodótól valamelyik jól működő, tekintélyes város jogát, de magához a mintául szolgáló - általuk kiválasztott - városhoz is fordulhattak.

Az így megkapott jogot aztán ez a fiatal város a térségben ismét csak újonnan létrejövő, még fiatalabb városnak szintén átadhatta. Ez

- 441/442 -

pedig városi jogcsaládokat hozott létre, hiszen az alapul szolgáló város joga akár 10, 20 vagy 30, esetleg még több, újonnan létrejött város joganyagának lehetett az alapja, az "anyja". Így aztán azok között a városok között, amelyek közös jogi tőről fakadtak (származtak), közös jogi gyökereik miatt egy jogi értelemben vett rokoni helyzet alakult ki, vagyis létrejött egy nagy, több városból álló, jogi alapon nyugvó városi (jog)család.

Persze a jogkölcsönzés nem zárta ki, hogy az adott város saját maga is fejlessze a jogát, sőt, tulajdonképpen ez nem csak, hogy elkerülhetetlen, hanem egyenesen kívánatos volt, hiszen a helyi, egyre bonyolultabb és szerteágazóbb viszonyok rendezésére végső soron a helyben, e viszonyok figyelembevételével meghozott jogszabályok voltak a legalkalmasabbak. Így tehát a jogi értelemben vett anyaváros recipiált joga felgyorsult fejlődésnek indulhatott a friss alapítású "leszármazó" városban, mivel érvényesülése az új helyen történetileg kialakult sajátosságokkal, illetőleg maradványokkal nem volt megterhelve. Ha megnézünk néhány középkori példát, akkor megállapíthatjuk, hogy például Magdeburg joga 83, Lübecké 42, Frankfurté 43, Soesté 28, Goslar joga pedig 23 városban terjedt el. A legnagyobb jogi kisugárzás a Német-római Birodalomban a szász városok esetében volt kimutatható. Franciaországban is hasonló tendencia figyelhető meg: itt példaként a Beuvais (12 város) és Laon (18 város) körül kiépült, kiterjedt jogcsaládokat lehetne megemlíteni. Angliában pedig Londont, Exetert vagy Yorkot kell felsorolni. De még országokon átívelő hatásokat is megfigyelhetünk. Például a francia hódítások következtében egy normandiai anyaváros jogára (lex Britolli) vezethető vissza több angliai város joganyaga, míg az angolok írországi expanziója következtében öt ír város kölcsönözte tovább az eredetileg Bristolból való jogot. Ugyanakkor Kelet-Európa irányába a németek kolonizációja hatott elsősorban. De arra is találunk példákat, hogy egy adott térségben egyszerre több jogcsalád hatása is érvényesült.[28]

5.2. Más bíróságok megkeresése

Az előbb megismert jogcsaládokban az anyavárosokhoz fűződő jogi viszonyt még szorosabbá tehette az, hogy azok - tehát a jogi értelemben vett anyavárosok - általában felsőbíróságai is voltak jogcsaládjuk városainak. De nagy tekintélyüknek köszönhetően a jogcsaládba nem tartozó, idegen jogú, vagy akár idegen nációjú városok is gyakorta fordultak ezen anyavárosokhoz egy-egy konkrét igazságszolgáltatási esettel kapcsolatosan. Vagy jogi kitanítást kértek e kérelmező városok, vagy pedig ítélet meghozatalát az adott peres ügyben. Elkülönült tehát a jogi vélemény és az ítélet, a bírói döntés.

Az egyik típust, a jogi kitanításét Magdeburg városa képviselte. Ezen (és az ehhez hasonló) anyavároshoz jogi véleményt, jogi kitanítást kérve fordult a többi város. A konkrét ügyben felmerült kérdést a kérelmező város ide írásban küldte el, a magdeburgi (vagy egyéb más) bíróság, mint felsőbíróság pedig a jogi véleményét írásba foglalta, majd ezt a megkereső városnak visszaküldte. Ezután e város saját bírósága e jogi véleményt figyelembe véve, maga mondta ki az ítéletet.

A másik típushoz, az ítélet kéréséhez pedig Lübeck városát említhetjük meg. Lübeck bíróságához tulajdonképpen, mint másodfokú bírósághoz fordultak a konkrét ügy végleges eldöntése miatt, méghozzá az azt kérő felek személyesen. Tehát egy adott város bírósága hozott egy ítéletet, amit azután a lübecki bíróság, Lübeckben, a saját maga előtt lefolytatott (másodfokú) eljárás után helybenhagyhatott, de akár meg is változtathatott, ami aztán már a végleges döntésnek számított abban a konkrét ügyben. Így tehát a lübecki bírói fórum az elsőfokú ítélet ismeretében eljárva, szóban mondta ki a végső döntést. A Magyar Királyság területéről is vannak adatok ítélet kéréséről. A dalmát városok, amíg magyar fennhatóság alatt álltak, a kiváltságleveleikben biztosított joghatóságot élvezték: választott bíróságaik az olasz városjogok mintájára formált statútumaik szerint ítélkeztek fölöttük. Fellebbezéseiket vagy a magyar királyhoz (Zára), vagy a dalmát-horvát bánhoz (Sebenico) terjeszthették fel, de leginkább mégiscsak a jogukat adó itáliai városokhoz küldték meg. Ezeknek a közösségeknek a bírósági szervezete így szinte teljesen független volt a magyartól. A dalmát városok közül Trau város kiváltságainak megerősítése maradt fenn Kálmán uralkodásának idejéből,

- 442/443 -

1108-ból. Ebben a király arra tett esküt Lőrinc érsekkel és országának ispánjaival, hogy egyebek mellett meghagyja a trauiaknak azt a jogot, hogy a püspöküket és a comesüket a klérus és a nép válassza, valamint, hogy a régtől fogva fennálló törvényeik szerint éljenek. Ezt a kiváltságot Trau, Spalato és más dalmát városok számára 1124-ben II. István, 1143-ban II. Géza, 1169-ben pedig III. István is megerősítette.[29]

Azonban az egyre jobban megerősödő államok uralkodói e kialakult gyakorlat felszámolására törekedtek, hiszen saját felségjogaik csorbítását látták abban, hogy egy városuk - adott esetben - egy szomszédos, de mégis idegen nációjú ország városának a bíróságához forduljon valamely peres ügye eldöntése végett. Már a 14. században találkozhatunk a kifelé való fellebbezés megtiltásával, és az újkori abszolutizmus már egyre hatékonyabban tudta felszámolni általánosságban véve is e, más bíróságok megkeresésére vonatkozó gyakorlatot.

A 15. század végére változás állt be a felsőbíróságok által alkalmazott joganyag tekintetében. Eddig az időpontig ugyanis a felsőbíróság a saját városi jogát alkalmazta - mégpedig a "ius fori" elve alapján - a hozzá forduló város ügyében. De így a felsőbíróság joga akár ki is szoríthatta a folyamodó városét, mint ahogy erre számos példa akadt. Előfordult, hogy a jogi kitanítást kérő város kifejezett kérelmére sem alkalmazták annak vonatkozó statútumait. A 15. század végétől azonban a statútumelv kezdte felváltani a "ius fori" elvét, és a felsőbíróságok egyre inkább figyelembe vették a folyamodó város helyi jogát is. Általánosságban elmondható azonban, hogy a középkor végére a megkeresett bíróságok hatása erősen lecsökkent.[30]

5.3. Egyéb külső hatások

E további hatások közül elsősorban a tartományi jogot kell megemlítenünk. Az adott város nem volt elszigetelve attól a tartománytól, ahol elhelyezkedett, és így persze a tartományi jog, a tartományi jogkönyvek hatása alól sem tudta kivonni magát. Itt példaként a "Sváb tükör" és a "Szász tükör" hatását lehet megemlíteni. A korábbiak szerint bemutatott és értelmezett szokásjogi joganyag viszonylagos teljességére törekvő feljegyzésével, amely egyszersmind szisztematikus feldolgozását is jelentette a normaanyagnak, a virágzó középkorban Európa minden térségében találkozhatunk. Így a magyar jogban példaként Werbőczy István híres Hármaskönyvére lehet utalni.[31]

A Német-római Birodalomban pedig a különböző "tükröket" kell megemlítenünk a tartományi jog hordozójaként. Ezek azért voltak különösen jelentősek, mert több száz kéziratos példányban maradtak fenn, és évszázadokra meghatározták a német jogfejlődést. A "Frank" és a "Sváb" tükör mellett különösen figyelemreméltó volt a "Szász tükör" (Sachsenspiegel). A "Szász tükör" alkotója Eike von Repgow volt. Születése 1180 tájékára tehető, míg a halála 1233 környékére. A fő műve 1230 tájékán keletkezett. Eike a szász törzs jogát hagyományozta az utókorra. Jogtételeit a való élet alapján úgy fogalmazta meg, ahogy azok a bíróságok előtt és a közösségi életben megjelentek. Az írásos megjelenítés egyszerű, de mégis kifejező, szemléletes és képszerű volt. Ez azt jelenti, hogy jogi közmondások jelentek meg prózában vagy rímben. A XIII. század végén aztán illusztrátorok kezdték el képekbe foglalni Eike munkáját. Így, az ekkortájt nagyszámú írástudatlan népesség a színes kéziratokból, tudniillik, mint egy jogi képregényből tudhatott meg hasznos, a mindennapi életben alapvető jogi ismereteket: például, hogyan megy egy adásvétel, vagy melyek a szabályai a cserének. A leghíresebb ezek közül a "jogi képregények" közül a heidelbergi és a drezdai, valamint a wolfenbütteli képes kézirat volt. A 14. és a 15. században a "Szász tükör" olyan nagy tiszteletnek örvendett, hogy számos további tartományi és városi jogkönyv mintájául is szolgált. A recepció korában ez az elterjedtség a szász területeken a római jog átvételének egyenesen a korlátja lett. 1374-ben a pápa a "Szász tükör" 14, számára sérelmes tételét bullájában korlátozta. A Sachsenspiegelen kívül a "Frank" és a "Sváb" tükör is jelentős befolyást gyakorolt a jogfejlődésre. A bajoroknál azonban nem került sor ilyen hatású jogfeljegyzésre.[32]

G. L. von Maurer a 19. század közepén kiadott munkájában több mint 25 városban jelezte a "Szász tükör" jelenlétét, de a "Sváb tükör" is igen sok város levéltárában és könyvtárában volt megtalálható. A tükröket gyakorta

- 443/444 -

a városi jogra vonatkozó feljegyzésekkel egy fóliánsba kötötték, ezzel is bizonyítva szubszidiárius alkalmazásukat. De készültek a városi és a tartományi jogot egyesítő kompilációk is. A tartományi jogkönyveket általában a városi jogkönyvek megjelenése szorította ki, de a városjogok újraszabályozásakor mégis gyakran merítettek a tartományi jogból is (így például München a "Sváb", míg Hamburg pedig a "Szász" tükörből).

A városi jogra olyan, szintén külső tényezők is hatottak, mint például a különböző városi szövetségek joganyaga. Hiszen, ha egy város valamelyik szövetség tagja lett, akkor rá - kisebb-nagyobb mértékben - a szövetség, így pedig annak joga is hatást gyakorolt. Erre jó példa a rajnai városszövetség a 13. század közepéről, ahol a szövetségi bíróság felállítása mellett szövetségi statútumokat is alkottak. De ide sorolhatók a Hanza-szövetség gyűlésein meghozott recesszek (kötelező határozatok) is.

A hódítás, mint erőszakos impulzusokat adó külső hatás szintén szóba jöhetett: Firenze például az általa leigázott városokra kényszerítette statútumait. Vagy megemlíthetjük ide a szardíniai Cagliarit is: jogára először a hódító Pisa, majd az aragóniai fennhatóság idején pedig Barcelona joga hatott.[33]

6. A római jog hatása

Az európai városok jogi rendjére irányuló késő-középkori - koraújkori hatások közül éppen a római jog befolyása volt a legjelentősebb. Néhány eleme a germán térség városi polgárainak az ügyleteiben már a 13. század elején, de akkor még csupán kismértékben hatott. Ettől kezdve azonban a recepció egyre jelentősebb mértékben indult meg.

A felsőbíróságoknál mindig tanult és jól képzett jogászokat alkalmaztak, akik ítélkezésükben a római jogot is alapul vették. A korábban már ismertetett módon, a városi bíróságoknak a felsőbb bíróságokkal fenntartott törvénykezési - jogi kapcsolata miatt a városi bíróságokon kénytelenek voltak a római jogot ismerő bírákat alkalmazni. Ők lettek azután a recepció előmozdítói. Ezen kívül a közigazgatás vezető szakembereinek római jogi iskolázottsága is a befogadást segítette elő.[34]

A svájci kantonok voltak az ellenpélda, ugyanis, miután ez a térség levált a Birodalmi Kamarai Bíróság ítélkezési joghatósága alól, és nem alakított ki saját közös szövetségi felsőbíróságot, így a fejlődés általában a recepció mellőzésével alakult.

A Birodalmi Kamarai Bíróságot 1495-ben reformálták meg számottevően, de elmondható, hogy a római jogot e bíróság is csak kisegítő mértékben használta. A Kamarai Bíróság egy állandó, kollegiális szerv volt. Ez a bírói fórum, a korábbi udvari bíróságoktól eltérően, már csak korlátozottan függött a császári hatalomtól. A Kamarai Bíróság ülnökeit, az assessorokat a császár a birodalmi rendekkel egyetértésben nevezte ki, ezeknek a szabályok szerint felerészben jogvégzetteknek, felerészben pedig nemeseknek kellett lenniük, azonban egy idő után már tőlük is megkövetelték a jogi végzettséget. A Birodalmi Kamarai Bíróság eleinte Speyerben, majd 1693-tól Wetzlar-ban működött, ahol például Goethe is gyakornokoskodott egy ideig a bíróságnál. Elsőfokon a birodalomközvetlenek ügyeit tárgyalták, és ez a szerv volt polgári ügyekben a legfelső fellebbezési fórum is. Működését azonban különböző privilégiumok korlátozták: például a "privilegium de non appellando". A Kamarai Bíróság szinte állandóan a bécsi Birodalmi Udvari Bírósággal versengve ítélkezett. Az eljárása a kánonjogi per nyomán alakult ki, és mint az előbb már említettem, a római jogot csak, mint kisegítőt alkalmazta. A Kamarai Bíróság a birodalmi írott jog, az interpretált római jog (mint császári jog), a kánonjog, a Libri Feudorum alapján ítélkezett, de ezeken kívül a tartományi írott és szokásjogot is figyelembe vette. A bíróság működése, az eléje kerülő ügyek letárgyalása költséges, komplikált és vontatott volt, úgyhogy az ügyek elintézése gyakran évtizedekig eltartott, de volt nem egy olyan eset is, hogy a peres ügyet egyáltalán nem fejezték be. A bíróságon szinte állandóan kevés volt az ülnök.[35]

Számos város normatív elhatározással honosított meg római jogi intézményeket. Cassel például az 1444. évben tanácsi határozattal vezette be a cessio bonorumot, míg Treyssa 1529-ben a lex Cornelia de falsis alkalmazását mondta ki statútummal. A recepciónak ennél áttételesebb módja volt a glosszálás. Ekkor az

- 444/445 -

adott városban, a városi jogkönyvnek hazai (német) jogi tételeit a felélesztett római joggal magyarázták. Így, egy idő után a városi jogkönyveket egyszerűen "elfelejtették", és nem alkalmazták tovább. Itt is megfigyelhető tehát a római jog egyre növekvő hatása.

6.1. A városi jog megújulása: a reformáció

A recepció legjelentősebb dokumentumai a városjogok 15. és 16. századi megújulásai, az ún. reformációk voltak. Ekkortájt minden megújulást - legyen az akár az egyházzal, úgyszintén akár a világi hatalommal összefüggő - reformációként emlegettek. A régi és az új jog összeolvasztása, a kor igényeinek megfelelő jogintézmények rendszerének kialakítása során a különböző reformációk különböző mértékben merítettek a római jog anyagából. Például Nürnberg alig-alig használt fel római jogi elemeket az 1479. évben felújított városjogában. Worms városa a másik véglet volt, ott 1499-ben erősen romanizálták a városjogot, ugyanakkor Freiburg im Breisgau mértéktartóbb volt, és itt nagyjából a "középutat" választották 1520-ban, az új városjog kialakításakor.[36] A városjogok reformációja nem egyszerre, hanem több hullámban, szakaszosan következett be, a városjogokat revideálták. Ezzel a recipiált római jogi elemek aránya egyre jobban növekedett.

Viszont van adat arról is, hogy számos német város kifejezetten ellenségesen fogadta a római jogot, ugyanis a nemzeti jog háttérbe szorítóját látták benne. Lübeck város tanácsa például 1456 és 1555 között, tehát majd egy évszázadon keresztül, többször is tiltakozott a Német-római Birodalom különböző fórumai előtt a beáramló idegen jog ellen. Mecklenburg tartományban az 1543. évben több város is panaszt tett a recepció ellen. Ez odáig fajult, hogy egy német birodalmi lovag, bizonyos Ulrich von Hutten a római joghoz értő jogászokat és írnokokat egyenesen a közönséges rablók alantas változatának nevezte.[37]

Ennek akár még gyakorlati jelentősége is lehetett. Ugyanis az írott jogszabályoknak a Német-római Császárság területén a birodalom, illetve a tartományok szintjén, a különböző névvel illetett (constitutio, lex, Ordnung, stb.) törvény az egyik, méghozzá a legfontosabb változata volt. A tarka birodalmi sokszínűséget, a partikularitást bővítette, hogy a császár (a Birodalmi Gyűlés közreműködésével, vagy pedig egymaga), és a nagyobb tartományok uralkodói (rendi közreműködéssel, vagy pedig egyedül) mellett a kisebb területek hercegei, fejedelmei vagy urai, így akár, csak egy kisebb falunyi territóriummal rendelkező német birodalmi lovag is bocsáthatott ki rendtartásokat.[38] Azaz, a Német-római Birodalomban egy bármilyen kis terület ura olyan korlátlansággal rendelkezett, hogy az ő 1-2 km2-nyi területére még valódi, kötelezően érvényesítendő jogot is alkothatott, amit az ott élőknek feltétlenül be kellet tartaniuk, hiszen a Német-római Birodalom belső rendje ezt lehetővé tette. Így aztán a római jogot és jogászokat a territóriumából kitiltó lovag a saját maga által alkotott jogszabályaiba persze nem is építette bele a római jog egyetlen elemét sem, így ez pedig a recepciónak - ha csak kis mértékben is - de mindenképpen gátja volt.

Amúgy pedig, a germán térség központi hatalma, jelesül a német-római császári hatalom elsősorban ezért volt gyenge, a központi hatalom ez miatt és a vallási megosztottság miatt volt mindig is gyenge az amúgy nagy területekkel rendelkező birodalomban. Franciaországban és Angliában, ahol a királyság hatalma szilárd volt, minden hűbérest erős kötelék fűzött az uralkodóhoz. A hűbéri láncolat nem bomlott fel, a királyi jogok érvényesülhettek, így az erős központi bíráskodás és a helyi közigazgatás irányítása szintén a király kezében összpontosult. A német-római birodalmi államtörténetből kitűnik, hogy a folyamatok itt ellentétesen alakultak. A császári hatalom kiüresedett, a súlypont a tartományokra, és azok uraira helyeződött át.

6.2. A Német-római Birodalomban uralkodó császárok gyengeségének főbb okai

Mindenekelőtt, a német-római uralkodói pozíciót választás útján töltötték be, így pedig a választófejedelmek jól meggondolták, hogy egy erős fejedelmet trónra emeljenek-e. Természetesen önös érdekek szerint válogatták az uralkodói dinasztiákat, feltételekhez kötötték a megválasztást, és ennek során a jelölt mind többet kényszerült feladni majdani császári hatalmából: ez volt a választási kapituláció. Az

- 445/446 -

uralkodók ennek ellensúlyozására megválaszthatták ugyan utódjukat, aki először a német király pozícióját töltötte be, azonban a választófejedelmek jogállása, közben kiegészülve az ellenállási joggal, egyre erősebbé vált.[39]

A hűbéri rendszer is másként alakult, mint egy erős királyság esetében. Ugyanis a német térségben az úgynevezett hadipajzs-rendszer érvényesült, azaz a hűbéri láncolat megszakadt (a hűbéresem hűbérese már nem az én hűbéresem). Ezzel ellentétes volt a szisztéma például a franciáknál vagy az angoloknál. Itt, ha a király ellen fordult egy hűbérúr, akkor a lázadó vazallusának többé már nem kellet engedelmeskednie a renitens hűbérúrnak, éppen ellenkezőleg: csak a királynak, az ország legfőbb hűbérurának. Az ezzel ellentétes német gyakorlat természetesen nagyban gyengítette az uralkodó hatalmát.

Aztán az adománykényszernek nevezett intézmény is akadályozta és korlátozta a német-római császár hatalmát. Ugyanis a német uralkodó köteles volt a rá visszaháramlott hűbérbirtokokat egy éven és egy napon belül újra eladományozni, így saját területeit a császár szinte alig tudta növelni. Mint az előbb már említettem, a jogalkotás terén a törvényhozás és a nagy terjedelmű rendtartások kiadásában az újkor elejére a súlypont szintén a tartományokra tevődött át. A regáliák, azaz a gazdasági értékű jogok körébe tartozó jogosítványok (bánya, pénzverés, vámok stb.) is egyre fokozottabb mértékben jutottak ugyanerre a sorsra, ugyanis a császárok ezeket egy-egy választási engedmény után általában elvesztették - azok fejében. Így tehát a Német-római Birodalom igazi urai elsősorban a választófejedelmek voltak (az aktív választásban résztvevők köre véglegesen a német Aranybullában /1356/ korlátozódott hét választófejedelemre).[40]

Tovább folytatva a sort, a birodalmi szintű, központi bíráskodás ítélkezése alól az igazságszolgáltatást a tartományi fejedelmek szintén el tudták vonni privilégiumok sorával, korlátozottan, de akár korlátozás nélkül is. A privilégium de non evocando értelmében a tartományfejedelem alattvalóját első fokon csak a tartomány bírósága elé lehetett idézni, a privilégium de non appellando szerint pedig fellebbezni is csak a tartományi felsőbírósághoz lehetett.[41] Vagyis, a tartományi fejedelem bírósága korlátlan és teljes ítélkezési jogokat (és hatalmat) élvezhetett a tartomány alattvalói felett, úgy, hogy abba a birodalmi bíróságoknak semmiféle beleszólása nem lehetett.

Aztán a Német-római Birodalomban a dinasztiaváltások és a helyét rendszeresen változtató, "utazó udvar" miatt állandó császári centrum is csak viszonylag későn (a 14. század környékén először Prága, majd Bécs) alakult ki, ellentétben más országokkal. Ezen felül a pápasággal való hosszú és jórészt eredménytelen küzdelem, az invesztitúraharc, majd 1517 után pedig a reformáció gyengítette tovább az amúgy is megtépázott császári hatalmat. Az 1555-ös augsburgi vallásbéke is a császári tekintély ellen hatott. Bevezetésre került ugyanis a "cuius regio eius religio" elve, azaz a tartományúr saját maga határozhatta meg azt a vallást, melyet az alattvalóinak követni kellett, de az áttérni nem akaró, más vallású személyek a tartományból szabadon távozhattak. Külső hatalmak is beavatkoztak a harmincéves háborúba (1618 - 1648), amely 1648-ban, a vesztfáliai békével ért véget. Ez megint csak gyengítette a császári hatalmat, tudniillik el kellett ismerni a reformátusok egyenjogúságát, valamint az egyes birodalmi rendek külföldi hatalmakkal való szövetségkötési jogát (!) is. Csupán azzal a kikötéssel élt a császári hatalom, hogy ez a szövetség a német-római császár és a birodalom ellen nem irányulhatott.

A birodalom folytonos gyengeségét pedig mindig a tartományok és ezek urai használták ki. A tartományuraság fogalma a 12. századtól kristályosodott ki territóriumok feletti uralomként, ahol a birodalmi rendek (birodalmi lovagok) államhatalomhoz hasonló uralmat gyakoroltak a Német-római Birodalom megfelelő részében. A territoriális (területi) elvet egyre inkább a német-római császári hatalom analógiájára kezdték értelmezni, ami adott esetben a végletekig is elmehetett: "Dux Cliviae imperator est in ducato suo" azaz "a klevei herceg a maga territóriumában, hercegségében császárnak tekintendő."[42]

Összehasonlításképpen, ha megnézzük a francia területeket, láthatjuk, hogy ott a 10. -11. században játszódtak le hasonló folyamatok. A francia tartományurak, a seigneurok, és a kisebb hűbéresek a korabeli jogelvet, a "min-

- 446/447 -

den báró szuverén a maga báróságában"-t fogadták el. Azonban már VI. /Kövér/ Lajos (1108 - 1137) elkezdte letörni a lázadozó vagy engedetlenkedő kishűbéreseit, uralkodása alatt szinte folyamatosan járva a francia vidékeket. VII. Lajos (1137 - 1180) folytatta elődje munkáját, és Aquitánia elfoglalásával megkétszerezte a királyságát. II. Fülöp Ágost (1180 - 1223) tovább folytatja e sort, VIII. Lajos (1223 - 1226) pedig, rövid uralkodása ellenére is felszámolt néhány, túl nagy hatalomra szert tevő udvari főméltóságot, és újjászervezte a területi egységeket is.[43]

Az igazi áttörést viszont IX. /Szent/ Lajos (1226 - 1270) érte el. Királyi pénzt veretett, zsoldossereget alkalmazott, egységes mértékegységeket vezetett be, a királyi bíróságoknak az általános fellebbezési jog intézményével és a megelőzés elvével abszolút elsőséget teremtett. Bevezette a "király negyven napja" intézményét, vagyis a királyságon belüli magánharcot csak a hadüzenet utáni 40. nap elteltével lehetett megindítani. Szent Lajos tilalmazta a párbajokat (mint az akuzatórius eljárások bizonyítási eszközét), és az egész királyságában érvényes törvényeket bocsátott ki. Ellenőrök seregét alkalmazta, akik folytonosan járták az országot, és éberen figyeltek a királyi jogok érvényesülésére. IV. /Szép/ Fülöp (1285 - 1314) pedig a jogtudó hivatali értelmiségére, a legistákra támaszkodva eredményesen lépett fel a pápaság ellen. Ennek keretében 1309 és 1377 között a pápák a francia király "házi káplánjává" voltak lefokozva, ez volt az ún. "avignoni fogság". 1307-ben Szép Fülöp a félelmetes hatalomra szert tett Templomos Lovagrend felszámolásához is hozzálátott, és 1314-re nemcsak a rendet tüntette el a történelem süllyesztőjében, de annak hatalmas vagyonát is megkaparintotta.[44] Egy mondatban utalnék itt rá, hogy Szép Fülöp kortársa, Károly Róbert (1308 - 1342) magyar király szintén megzabolázta a hatalmaskodó magyar nemességet. Az 1310-es esztendőkben komoly harcot vívott a bárókkal, és csak a közöttük a leghatalmasabb: "Trencsini" Csák Máté legyőzése és halála után lehetett valóban az egész Kárpát-medence ura.[45] "Trencsini Csák Máté gazdag főurat és Nádor Ispánt ki önmaga is vágyott a magyar trónra, s Károlyt nem akarta királynak ismerni, igen megalázta, és sok jószágaitól megfosztotta, melyet ma is 'Mátyás földének' hívnak, Nyitra és Trencsin vármegyében. Sárvár (Vas megyében) visszafoglalásáért a Sitkei nemesi családnak egy falut ajándékozott."[46] Jól látható tehát, hogy a német-római császárok milyen messzire voltak is a valódi hatalom megszerzésétől.

Abban az időben, amikor a szomszédos francia térségben az uralkodók a királyi hatalom megszilárdításán munkálkodtak, II. Hohenstaufen Frigyes császár éppen, hogy a német tartományurak hatalmi-jogi helyzetét szilárdította meg két nevezetes birodalmi törvénnyel. Az egyházi fejedelmek javára 1220-ban kibocsátott "Confoederatio cum pricipibus ecclesiasticis", illetve a világi fejedelmek javára 1232-ben kiadott "Statutum in favorem principum" birodalmi törvényekkel.[47] Az elmondottak fényében nem csoda tehát, hogy az I. / Nagy/ Ottó (936-973) által megálmodott és létrehozott Német-római Birodalom - ami a magyar kalandozók támadásai elhárításának az igénye miatt jött létre - mindig is egy gyönge birodalom, ennek császára pedig egy szintén gyönge jogosítványokkal rendelkező uralkodó maradt. A Nagy Ottó után következő évszázadok nem hoztak magukkal egy tényleg erős és egységes államot, inkább csak egy laza, "a kisebb német államok szövetségét". Ez a korábban ismertetetteken kívül jól látszott azon is, hogy a birodalom részeként szereplő németalföldi és svájci területek de facto már évszázadokkal korábban, de jure pedig 1648-ban kiváltak a birodalomból. Az észak-olasz birodalmi területek sem képezték szervesen és tartósan a Német-római Szent Birodalom részét. Aztán így volt ez Poroszország keleti szerzeményeivel, és Ausztria esetében például Galíciával. Északon pedig, a Dániával perszonálunióban lévő Holstein és Schleswig hercegség közül csak az előbbi tartozott a birodalomhoz. A Brandenburgi Őrgrófság, majd 1525-től Porosz Hercegség után az 1701. évben létrejövő Porosz Királyság pedig véglegesnek tűnő kettőséget mutatott (hozott létre), már amennyiben a szintén germán eredetűnek tekinthető Habsburg Birodalom és a kis német hercegségek mellett tekintjük. A Habsburg területek 1804-ben Osztrák Császársággá váltak, majd 1806-ban, Napóleonnak köszönhetően megszűnt a "maradék" Német-római Birodalom is.

- 447/448 -

6.3. A fejezet rövid összegzése

A fejezet összegzéseként elmondható, hogy a római jog hatása az eljárásjogban jelentősebb volt, mint az anyagi jog területén. Összességében azt is megállapíthatjuk, hogy a római jog hatása a legfejlettebb európai urbanizációs térségekben, de különösen a német városokban igen jelentős volt, elsősorban azért, mert jogi megoldásait az új, dinamikus viszonyok szabályozására igen jól fel lehetett használni.

IV. A városi kodifikáció

Mint azt láthattuk, a középkori városok joga számos, eltérő jellegű, különböző időben keletkezett forrásból táplálkozott. Az ennek során keletkező, egyre gyakoribban felbukkanó és egyre nehezebben feloldható ellentmondásokat és jogbizonytalanságot sok városban jogösszegzés, kodifikáció segítségével igyekeztek felszámolni.

A privilégiumok, a szokás, a szubszidiárius tartományi jogok, a statútumok, az ítéletek és jogkönyvek rendelkezései ekkorra már korántsem voltak összhangban, illetve egy hatalmas mennyiségű szabályhalmaz keletkezett, ami pedig az ítélkezésben egy nehezen áthidalható jogbizonytalanságot eredményezett.[48] A források összegyűjtésével, rendszerezésével, revíziójával oldódott meg a "kodifikációs vészhelyzet", és jött létre új városi jog, például Hamburgban (1270) vagy Brémában (1303 - 1307). A jogrendező munkálatokat általában városi bizottságok végezték, az elkészült tervezetet pedig a városi tanács, esetleg a külső tanács vagy kivételesen a polgárok közössége is jóváhagyhatta. De előfordult olyan eset is, hogy az adott város a szintetizálást jelentő új jogot privilégiumként kapta, mint például Bécs 1278-ban.[49]

A jogbizonytalanság felszámolásának, egy részletesebb joganyag kiépítésének kívánata, és az erre irányuló törekvés beleillett a 15. században már általánosan jelentkező igényekbe. A Német-római Birodalom egyháza, de a világi hatalmasságok és a jogrendszer is egyaránt megújulási szándékot, szükségességet, valami

- 448/449 -

újnak az irányába való elmozdulást hangoztatott. Ezért is nevezik a korszak összefoglaló városi jogi termékeit reformációnak, új reformációnak. Példaként itt a kölni (1437), a nürnbergi (1479), a hamburgi (1497), a wormsi (1499) és a freiburgi (1520) reformációt érdemes megemlíteni.[50]

A könyvnyomtatás megjelenése ezt a folyamatot csak még jobban felgyorsította. I. Ulászló királyunk (1440 - 1444) idejében találta fel "Németországban, Maincz városában, Gutenberg János (Hans Gutenberg - Gens - fleisch), mainczi patricius-polgár, a betűmetszés, betűöntés, betűszedés és könyvnyomtatás dicső mesterségét az 1440-dik esztendőben, (...) a Biblia volt az első nyomtatvány. Magyarországban 1473-ban Hunyadi Mátyás király alatt állítatott fel a legelső tyopgraphia Budán, Geréb, budai prépost által. (...) Négyszáz esztendővel későbben, 1840-ben Pesten, a legelső könyvnyomtató gyors-géppel magyar hírlapokat nyomattunk."[51]

Az első európai, nyomtatott világi törvénykönyv Róma 1471-ben reformált városjoga volt, míg Nürnberg városának jogát pedig 1564-ig hatszor (!) nyomtatták ki. A források bősége miatt az egyes városok jogának későbbi összeállításai, éppen a más városjogok kinyomtatott reformációit felhasználva, gyakran éltek a kompilációs technikával. Így például Wetzlar városa az örökjogára kiterjedő 1548-as reformációját a frankfurti városi jogi reformáció megfelelő részének a másolásával oldotta meg. Azonban a megreformált városi kódexek ettől függetlenül különböző jogi - pertechnikai megoldásokat is alkalmazhattak. Frankfurtban például az anyagi jogot vagy beépítették az eljárási szabályokba, vagy pedig a "függelékben" helyezték el, míg például Nürnbergben és Freiburgban teljesebb értelemben vett kodifikáció valósult meg.[52] ■

JEGYZETEK

[1] "A jog az országok talpköve."

[2] Kajtár István: Egyetemes állam- és jogtörténet. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2005. 76. o.

[3] Kajtár István - Herger Csabáné: Egyetemes állam- és jogtörténet. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2013. 54. o.

[4] Kajtár: i.m. 76. o.

[5] Papp Attila: Gondolatok az európai önkormányzatiság történeti előképeiről, úgymint a középkori városok jogforrásairól. Új Magyar Közigazgatás 2011. 8. sz. 25. o.

[6] Kajtár: i.m. 76. o.

[7] Papp Attila: Dózsa parasztjaitól a 'Hideg Napokig' - Jogi tanulmányok egy városi hetilapban. Kanizsa Újság Kft., Nagykanizsa 2014. 11. o.

[8] Kajtár - Herger: i.m. 55. o.

[9] Papp: i.m. 26. o.

[10] Papp: i.m. 11-12. o.

[11] Kajtár - Herger: i.m. 55. o.

[12] Papp: i.m. 26. o.

[13] Papp: i.m. 12. o.

[14] Papp: i.m. 13. o.

[15] Kajtár - Herger: i.m. 55. o.

[16] Papp: i.m. 27. o.

[17] Kajtár: i.m. 79-80. o.

[18] Papp: i.m. 27. o.

[19] Papp: i.m. 27-28. o.; vö. Kajtár: i.m. 82. o.

[20] Papp: i.m. 28. o.

[21] Kajtár: i.m. 79-80. o.

[22] Papp: i.m. 27. o.

[23] Papp: i.m. 27. o.

[24] Papp: i.m. 27. o.

[25] Kajtár: i.m. 83. o.

[26] Papp: i.m. 28-29. o.

[27] Kajtár - Herger: i.m. 58. o.

[28] Papp: i.m. 29. o.

[29] Losontzi István: Hármas Kis - Tükör. Megjelent Bucsánszky Alajos nyomtatásában és kiadásában, Pest 1868. 252256. o.

[30] Kajtár: i.m. 85. o.

[31] Kajtár: i.m. 86. o.

[32] Papp: i.m. 30. o.

[33] Kajtár: i.m. 86. o.; vö. Kajtár - Herger: i.m. 58. o.

[34] Papp: i.m. 30. o.

[35] Kajtár: i.m. 113. o.

[36] Papp: i.m. 31. o.

[37] Kajtár - Herger: i.m. 60. o.

[38] Papp: i.m. 31. o.

[39] Kajtár: i.m. 110. o.

[40] Kajtár: i.m. 112. o.

[41] Papp: i.m. 32. o.

[42] Papp: i.m. 32. o.

[43] Papp: i.m. 32. o.

[44] Papp: i.m. 32. o.

[45] Losontzi: i.m. 265-266. o.

[46] Losontzi: i.m. 266. o.

[47] Papp: i.m. 33. o.

[48] Kajtár: i.m. 89. o.

[49] Kajtár - Herger: i.m. 61. o.

[50] Papp: i.m. 31. o.

[51] Losontzi: i.m. 274. o.

[52] Papp: i.m. 33. o.