Az audiatur et altera pars elve elengedhetetlen kelléke a büntetőeljárás vezérelvéről zajló tudományos diskurzusnak. Elvégre az nem csak az eljárási cselekmények alapossága tekintetében nyújt biztosítékot, de helyes mederbe tereli a bizonyítás felvételét és ezáltal előmozdítja az igazság érvényesülését. Magas szakképzettségű büntetőbíróságaink komoly szellemi harcot vívnak a tényigazság megállapításának folyamatában, és elvétve ugyan, de még napjainkban is megfeledkeznek a peres eljárás ősidők óta követett módszerének az alkalmazásáról. Ezt végső soron a legfőbb bírósági szerv hivatott orvosolni a törvényesség és a jogállamiság garanciális eszközeinek az érvényre juttatásával.
The principle of audiatur et altera pars is an essential part of the scientific discourse on the guiding principle of criminal procedure. After all, it not only provides assurance regarding the depth of procedural steps, but also guides the taking of evidence in the right direction and thus promotes the protection of justice. Our highly qualified criminal courts fight a serious intellectual battle in the process of establishing the factual truth, and occasionally, even today, they forget to apply the method of proceedings that has been followed since ancient times. Ultimately, the highest authority of the organization of courts is called upon to remedy this by enforcing the guarantees of legality and the rule of law.
Audiatur et altera pars! - Hallgattassék meg a másik fél is! - figyelmeztet időszámításunk kezdete óta a római filozófusnak, Lucius Annaeus Senecának tulajdonított latin közmondás[1]. Mindennapi életünk során, sajnos, elég gyakran hajlamosak vagyunk megfeledkezni ennek az elvnek az alkalmazásáról. Holott az audiatur et altera pars figyelmen kívül hagyása nemkívánatos következményekkel járhat, elsősorban a meg nem hallgatott másik fél számára. Gondoljunk csupán a házastársak közötti vitába beavatkozó anyós elfogultságára vagy a megértő barátok bólogató támogatására.[2] Az egyoldalú ítélkezésnek ily módon keserves folyományai lehetnek a szűk családi vagy baráti körben egyaránt, de amikor a büntetőbíróság ítélkezik az értekezésünk tárgyát képező elv mellőzésével, annak rendkívül súlyos következményei lehetnek.
Az igazság megállapításának vezérelve[3] nélkül a büntetőeljárás ma már el sem képzelhető. A hazai szakirodalomban mégis reneszánszát éli e követelmény, köszönhetően elsősorban a büntetőeljárás hatékonyságát és észszerű határidőn belüli lefolytatását elősegíteni kívánó jogalkotói törekvéseknek. Ez a folyamat növelni látszik az ellentmondást a büntetőeljárásban hirdetett vezérelv és a mindennapi jogalkalmazás között. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy a modern vegyes büntetőeljárási rendszerek kivételeket teremtő igénye nem a hagyományos dogmatikai alapok megkerülésére, hanem sokkal inkább azok tovább gondolására jogosít fel bennünket.[4] Elvégre a kivétel itt is erősíti a szabályt, és a gyakorlat csakis az elméleten keresztül lehet tudományosan megalapozott. Az audiatur et altera pars elve elengedhetetlen kelléke ennek a tudományos diskurzusnak.
Amióta büntető igazságszolgáltatásról lehet szólni, minden kor és nemzet büntetőeljárási jogában felismerhetők azok az alapelvek, amelyek végső soron az igazság érvényesítését hivatottak garantálni. Az évszázadokra visszanyúló jogtörténeti fejlődés eredményeként az alapelveknek két lényegileg ellentétes rendszerét állíthatjuk szembe egymással, amelyek a jelenlegi büntetőeljárási kódexünkben ugyan már nem érhetőek utol a maguk teljességében, de amelyeknek a részleges áttekintését a belőlük meríthető tanulságok következtében mégsem mellőzhetjük.[5]
Az igazság vezérelve köré csoportosuló alapelveket időrendben előbb a vádrendszer strukturálta, amelynek nyomai már a görög városállamokban, a római köztársaságban és a középkori germán államok idejében fellelhetők voltak. Az újkorban ezt az állami központi hatalom kifejlődésével párhuzamosan jelentkező nyomozó rendszer szorította háttérbe, amelynek a megjelenése a jogrend kiépítésének azon korszakára esik, amikor a büntetőjogi felelőségre vonás kikerül a
- 187/188 -
magánegyének kezéből.[6] A francia eljárási jognak a 18. század végi reformja óta pedig a legtöbb kontinentális állam eljárási jogában az alapelvek különböző bírálatán, azok egyikének vagy másikának a kihangsúlyozásán nyugvó vegyes rendszer uralkodik.[7]
Ez alapvetően arra vezethető vissza, hogy sem a vádrendszer, sem a nyomozó rendszer alapelvei[8] nem voltak képesek megfelelni a maguk tiszta formájukban annak a célnak, amelyet a büntető eljárási jog maga elé állított. A vádrendszer alapja a vádelv: a büntetőeljárás csak a vádemelésre jogosult által emelt vád alapján indulhat meg, amelynek képviselője, valamint a terhelt és védője között lefolyt vita alapján a pártatlan bíróság dönt. Ezzel szemben a nyomozó rendszer kiindulópontja a hivatalbóliság elve: az eljárást a bíróság bármely távoli gyanúra megindítja hivatalból, amelynek során nem csak az ítélkezést, de a vád és a védelem feladatait is ellátja. Jóllehet a vádrendszer első ránézésre az egyéni szabadságjogok védőbástyájaként funkcionál, a bíróság passzivitására tekintettel a vádló igazsága érvényesül, akivel szemben a terheltnek mindig hátrányos a helyzete. Az ellenbizonyítást nem tűrő nyomozó rendszer pedig azokban az államokban vezette a jogalkotást szörnyű tévútra, amelyek a terheltet nem tekintették többnek, mint az eljárás tárgyának.[9]
A 18. század során Montesquieu, Voltaire, Beccaria és társadalomfilozófus társaik a nyilvánosság elvében vélték felismerni az igazság keresésének bölcs középútját.[10] A kérdés behatóbb vizsgálata ugyanis rámutatott arra, hogy a büntetőeljárásban nyilvánosság alatt nem csupán a népnyilvánosság követelménye, azaz a nép részvétele, hanem az ügyfélnyilvánosság garanciája is értendő, nevezetesen az, hogy az eljárási cselekmények a felek jelenlétében foganatosítandók. Az ügyfélnyilvánosság egyenes következménye annak a felismerésnek, hogy a terhelt a büntetőeljárásnak az alanya, mintsem a tárgya. A terheltet ugyanis nem elhallgattatni, hanem meghallgatni szükséges: audiatur et altera pars. A tágabb és szűkebb értelemben vett nyilvánosság közül kétségtelen, hogy az utóbbi tereli jobban a bizonyítás felvételét a helyes mederbe.[11] S amíg az ügyfélnyilvánosság kizárásához vagy korlátozásához a nyomozási cselekmények keretében végső soron társadalmi érdek fűződhet, addig a tárgyaláson a népnyilvánosság mellett az ügyfélnyilvánosságnak is garanciaként kell érvényesülnie többek között azáltal, hogy a vádló és a terhelt (védő) jelenléte nélkül a bizonyítási eljárás nem teljesíthető.[12]
Amióta vegyes rendszerben állapodott meg a magyar büntető eljárási jog tudománya és kodifikációja, azóta az igazság keresésében is a bölcs középutat követi.[13]
A múltszázad közepén a hazai jogalkotás szakított a "bűnvádi perrendtartás" kifejezéssel, szem előtt tartva, hogy nem a vádló sikere a büntetőeljárás célja, hanem az igazság érvényesítése. Ennek a célnak az elérése érdekében pedig a nyomozó elv legalább olyan fontos, mint a vádelv. Jól kidomborodik mindez a büntetőeljárás fordulópontját jelentő bizonyítás kérdésében. A modern büntetőeljárási törvények szakítottak a kötött bizonyítás rendszerével és a bizonyítás alapelvéül a bizonyítékok szabad mérlegelését fogadták el. A bizonyítékoknak ily módon nincs törvényben előre meghatározott bizonyító erejük, azokat a bíróságnak egyenként és összességükben szabadon kell értékelnie. A bíró tehát a vádelv merev formalizmusával[14] szemben nem viselkedhet passzívan a bizonyítás kérdésében, hanem a vád tárgyává tett tényekkel kapcsolatosan köteles bizonyítási eljárást lefolytatni és a döntését valósághű tényállásra alapítani. Utóbbi követelmény persze a hivatalból való eljárás vádelvi alapokra helyezése következtében világos vezérelvként van előírva az ügyészségre, illetve a nyomozó hatóságra is.[15]
Noha a tudományos tételek alkalmazásának beható hatása van az igazság megállapítására, a büntetőeljárás ettől még nem válhat a regressus ad infinitum, azaz a végtelen igazságkutatás fórumává. Egyrészt nem mehet el minden alkalmazott tétel igazságának a legvégső alapjaihoz, mert ez még a legidősebb szaktudományoknak sem sikerült mind a mai napig; másrészt nem válhat tudományos vitafórummá, ahol minden teória a tudomány szabadságának szellemében vitatható. A jognak erre tekintettel pontosan megvan arról a mondanivalója, hogy mit és mikor fogad el a büntetőeljárásban igaznak, elvégre az végső soron a társadalmi viszonyok védelmére hivatott.[16] Ha a bíróság ebben a folyamatban igazságot állapít meg, az tényigazságot jelent abban az értelemben, ahogyan az empirikusan megállapított tények is igazak. A büntető eljárási jog tudománya ennek ellenére különbséget tesz materiális (objektív, anyagi) és formális (szubjektív, alaki) igazság között, mert vizsgálja a bírói meggyőződés kétségtelenül meghatározó viszonyát ehhez a tényigazsághoz. S ahol a bíróságnak a felek tevékenységétől függetlenül is meg kell állapítania a valóságot, ott materiális, míg ahol ezzel szemben a terhelt rendelkezési jogosultságának dominanciája köti a bíróságot, ott formális igazságról diskurál. A materiális igazság ily módon a valósággal való egyezőséget, míg a
- 188/189 -
formális igazság a törvény formai követelményeinek megfelelően tett megállapítást jelöli.[17]
A mai modern büntetőeljárási törvényünk mellett -amely garanciák sokaságát állítja fel az audiatur et altera pars elvének érvényesítése érdekében -, napjainkban is előfordulhat, hogy a független és magas kvalitású büntetőbíróságaink megbotlanak az igazság keresése közben. Ha pedig a Be. jogorvoslati rendszere mentén megvizsgáljuk ugyanabban a büntetőügyben hozott két vagy három ítélet eltéréseit, valós képet kapunk arról, milyen eltérő álláspontja volt egyazon ügyben a különböző szinteken eljárt bíróságoknak. Bár ilyen eltérések esetén mindig csak az utolsó határozat tekinthető ügydöntőnek, az alsóbb fokú bíróságok ítélete is az igazságot volt hivatott szolgáltatni, és jogorvoslat hiányában az lépett volna jogerőre.[18]
Az alábbi példa[19] jól fogja érzékeltetni milyen szellemi harcot vívnak a bíróságok gyakran egymás között is az igazság keresése közben, és ennek során milyen szervezeti és eljárási garanciák szavatolják az audiatur et altera pars elvének érvényesülését.
A Fővárosi Főügyészség az V. rendű vádlottat mint különös visszaesőt társtettesként jelentős mennyiségű kábítószerre elkövetett kábítószer-kereskedelem bűntettével vádolta.[20] A Fővárosi Törvényszék az V. rendű vádlottat az ellene emelt vád alól felmentette.[21] Az ügyészség az ítélettel szemben fellebbezést jelentett be az V. rendű vádlott terhére. A Fővárosi Ítélőtábla mint másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét az V. rendű vádlott tekintetében megváltoztatta: bűnösnek mondta ki társtettesként elkövetett kábítószerkereskedelem bűntette kísérletében, ezért mint különös visszaesőt 5 év fegyházban végrehajtandó szabadságvesztésre, mellékbüntetésül 5 év közügyektől eltiltásra ítélte.[22]
A másodfokú bíróság ítélete ellen az V. rendű vádlott védője felmentés érdekében jelentett be fellebbezést. A védő álláspontja szerint a bűnösséget megállapító ítélet megalapozatlan, mert a másodfokon eljárt bíróság törvényi tilalom ellenére, a bizonyítékok önkényes felülmérlegelése alapján állapította meg az V. rendű vádlott bűnösségét. A Legfőbb Ügyészség átiratában nem tartotta alaposnak a védő fellebbezését és indítványozta, hogy a Kúria hagyja helyben a másodfokú ítéletet.[23]
A Kúria harmadfokú bíróságként eljárva az V. rendű vádlott védőjének másodfellebbezését az elsőfokú és másodfokú ítélet közötti bűnösség kérdésében való eltérés okán tartotta alaposnak, ezért felülbírálta a megtámadott másodfokú ítéletet és az azt megelőző eljárást.
Jóllehet a Kúria az elsőfokú és a másodfokú bíróság eljárásában több hiányosságot, illetve eljárási szabálysértést is azonosított, ezeknek a teljes körű ismertetésétől kutatásunk tárgyára és a tanulmány terjedelmére tekintettel eltekintünk. A továbbiakban a Kúria által a másodfokú eljárásban feltárt azon eljárási szabálysértésekre fókuszálunk, amelyek a ténymegállapítás kérdéséhez tapadnak.
A büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (a továbbiakban: Be.) a bírósági eljárás formáit[24] garanciális okokból határozza meg, amelyeket elsősorban a nyilvánosságra és a döntéshozatalra tekintettel rangsorol. Az eljárási forma megválasztását a törvény a tanácselnök feladatává teszi[25] Jóllehet a másodfokú eljárás általános eljárási formája a nyilvános ülés,[26] de amennyiben a fellebbezés elbírálásához bizonyítás felvétele szükségeltetik, az már a tárgyalási formát feltételezi.[27] Az igazság érvényesülését ugyanis a tárgyalás azon szigorú formalizmusával hivatott előmozdítani, amely lehetővé teszi az ügy eldöntéséhez szükséges ténykérdéseknek az eljárás résztvevői jelenlétében és hatékony közreműködésével történő megállapítását. A szigorúbb eljárási formából ezért nem lehet áttérni az enyhébb eljárási formára.
A Kúria az V. rendű vádlott tekintetében különös jelentőséget tulajdonított az alábbi, másodfokú eljárásban tartott nyilvános ülésen készült jegyzőkönyvi soroknak: "A tanács elnöke ismételten tájékoztatja a vádlottakat, hogy a Fővárosi Ítélőtábla nyilvános tárgyalást tart, ami azt jelenti, hogy ún. részbizonyítást vesz fel a bíróság. Ez tehát nem a teljes bizonyítás megismétlését jelenti, hanem csupán a védői indítvány részbeni helyt adásából, illetve teljesítéséből fakadó bizonyítás. Az ítélőtábla lényegében iratismertetést tart."[28] Az idézettek és az ügyiratok alapján ugyanis nem lehetett rekonstruálni, hogy az ítélőtábla milyen eljárási formában végezte el ténylegesen a büntetőjogi főkérdést érintő felülbírálatot. A kitűző végzés[29] és a jegyzőkönyv[30] bevezető része a nyilvános ülést tüntette fel eljárási formaként, ugyanakkor sem a jegyzőkönyv, sem egyéb ügyirat nem rendelkezett másik eljárási formára való áttérésről.
A másodfellebbezés felülbírálata körében a Kúria mégis az elsőfokú bíróság ítéletének megalapozottsága tárgyában észlelte a másodfokú bíróság legsúlyosabb mulasztását. Az ítélőtábla ugyanis az V. rendű vádlottat érintően nem mutatott rá az elsőfokú bíróság által megállapított történeti tényállás felderítetlenségére, így nem végezte el annak megfelelő reparációját sem. A Be. az elsőfokú bíróság ítéletének részbeni megalapozatlansága esetén reformatórius jogkört biztosít a másodfokú bíróság számára a tényállás kiegészítésének, helyesbítésének vagy az eltérő tényállás megállapításának eszközeivel. A részben hiányos vagy részben felderítetlen tényállás kiegészíthető, míg az iratellenes vagy a helytelen ténymegállapítás helyesbíthető. Minderre azonban csak az elsőfokú bíróság által lefolytatott bizonyításhoz kötődő ügyiratok alapján van lehetősége.[31]
- 189/190 -
Az ítélőtábla az ítélete indokolásában a történeti tényállást lényegében azzal egészítette ki, hogy az V. rendű vádlottnak tudomása volt a jelenlétében zajló kábítószer adásvételéről, mely folyamatban aktívan vett részt azáltal, hogy az üres bőröndöt a lakásba vitte, majd közreműködött az 5 kg marihuána bőröndben történő elszállításában. A tényállás megváltoztatását és végső soron az V. rendű vádlott bűnösségének megállapítását az ítélőtábla a tanú 1 vallomására, valamint a rendőri figyelés eredményeire és a kamerafelvételek adataira alapozta. Az utóbbi két rendőri jelentés értékelése és mérlegelése során viszont a másodfokú bíróság nem észlelte, hogy azokat a törvényszék ismertetés vagy felolvasás révén nem tette a bizonyítás tárgyává. E hiányosságok az elsőfokú ítélet részbeni megalapozatlanságához vezettek,[32] amelynek kiküszöbölésére bizonyítás felvételével az ítélőtáblának lett volna törvényi kötelezettsége,[33] még akkor is, ha azok tulajdonképpen a több tízezer oldalnyi terjedelmű nyomozati irat kevesebb mint 1%-át képezték.[34]
A Be. alapján a harmadfokú bíróság csak akkor alapítja határozatát a másodfokú bíróság ítéletének alapjául szolgáló tényállásra, ha az a fellebbezéssel sérelmezett ellentétes döntés vonatkozásában nem megalapozatlan.[35] A másodfokú eljárással szemben ugyanakkor a törvény korlátozza a megalapozatlanság kiküszöbölésének eszközeit[36] és kizárja a bizonyítás felvételének a lehetőségét.[37] Így amennyiben a harmadfokú bíróság a másodfokú ítélet megalapozatlanságát nem tudja kiküszöbölni, a másodfokú bíróság és szükség szerint az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezi, és a másod- vagy az elsőfokú bíróságot új eljárásra utasítja.[38] A harmadfokú bíróság viszont a másodfokú bíróság törvényi kötelezettségétől eltérően, akkor is dönthet hatályon kívül helyezés felől, ha a megalapozatlanság részbeni és az csak bizonyítás útján küszöbölhető ki.[39]
Mivel az ítélőtábla ítélete olyan megalapozatlansági hibában szenvedett, amely a harmadfokú eljárásban javíthatatlannak bizonyult, a Kúria azt hatályon kívül helyezte, a másodfokú bíróságot új eljárásra utasította, és a törvénynek megfelelően megadta a megismételt másodfokú eljárásra vonatkozó iránymutatását is.[40] Eszerint a másodfokú bíróság csak a bizonyítás felvételét követően vonhat le tényeken alapuló következtetéseket az V. rendű vádlott büntetőjogi felelősségére.
Fenti példánkban a Kúria első ránézésre azért helyezte hatályon kívül az ítélőtábla határozatát, mert az a törvényszékhez hasonlóan két olyan rendőri jelentést is értékelt az egyébként nagy terjedelmű nyomozati iratból, amelyet a törvényszékkel együtt maga sem tett szabályszerűen a tárgyalás anyagává. Sőt, tovább folytatva a gondolatmenetet: mi értelme a másodfokú eljárás megismétlésének, ha ott ugyanazon bizonyítékoknak az értékelése várható, mint az alapeljárásban. Az ilyen felületes és köznapi megközelítés figyelmen kívül hagyja az igazság keresésének bölcs középútját. Figyelmen kívül hagyja, hogy az eljárási szabályok szigorú megtartása képezi a büntetőeljárás alanyainak elsődleges kötelességét és erényét. Hiszen a törvényes eljárás az igazság érvényesítésének elsődleges feltétele és követelménye. Persze az alakiságok feletti vitatkozások közelebb vihetnek bennünket az igazság érvényesítéséhez,[41] ahogyan erről a történeti visszatekintésünkben is megbizonyosodhattunk, viszont jelen esetre nézve ez korántsem vonatkoztatható.
A fenti jogeset kapcsán nem hunyhatunk szemet azon tény előtt, hogy az elsőfokú bíróság felmentette, a másodfokú bíróság pedig eltérő tényállást megállapítva elítélte a terheltet. Ezt pedig oly módon tette, hogy sem az elsőfokú, sem a másodfokú bíróság által tárgyalás anyagává nem tett bizonyíték alapján emelt be a tényállásba olyan tényeket a nyilvános ülésen, ami alapján az eltérő tényállást és a terhelt bűnösségét megállapította. Nem az történt tehát, hogy a Kúria csupán egy kisebb súlyú eljárási szabálysértés miatt élt a hatályon kívül helyezés eszközével, hanem éppen azokat a bizonyítékokat nem tette a tárgyalás anyagává a törvényszék és nem pótolta azt az ítélőtábla sem, ami alapján a bűnösség kérdésében való döntését a vádlott terhére az ellenkezőjére fordította. E bizonyítékok tehát a szó szoros értelmében perdöntőnek bizonyultak, amelyek nélkül a vádlott bűnös tudattartalmára nem lehetett volna következtetést levonni. Az elítélést megalapozó másodfokú ítéleti tényállás márpedig a két rendőri jelentésen alapult.
Nagyon fontos leszögezni, hogy az ítélet alapjául szolgáló bizonyítékok tárgyalás anyagává tétele nem pusztán egy formális felolvasás, hanem arra a felek észrevételeket tehetnek, nyilatkozhatnak rá, ami akár további bizonyítás szükségességét is eredményezheti. Jelen esetben nem más történt, mint az, hogy a terheltet az elsőfokon történt felmentésével szemben egy tárgyalás vagy nyilvános ülés keretében szóba sem került bizonyítékok alapján ítélték 5 évi szabadságvesztésre. A Kúria ekként az igazságot helyes mederbe terelő, az audiatur et altera pars elvéből fakadó garanciális jogokat[42] oltalmazta, amikor a törvénysértő és alapjogot is sértő ítélőtáblai határozatot hatályon kívül helyezte. Ezért tarthatatlannak bizonyulna egy olyan álláspont, miszerint tartalmi oka sem volt a határozat hatályon kívül helyezésének, mert a megismételt eljárásban is ugyanazon bizonyítékoknak a változatlan kimenetelű értékelésére fog sor kerülni. Attól ugyanis, hogy a bizonyítékok eltérő értékelése statisztikailag nem valószínűsíthető, még nem zárható ki előre, hogy az V. rendű vádlott és védője eredményesen védekezik a tárgyalás anyagává tett bizonyíték tartalmával szemben. E lehetőség kizárásával ugyanis a másik félnek sokkal inkább az elhallgattatására, mintsem a meghallgatására kerülne sor.
Az audiatur et altera pars elvének érvényesítését jelen esetben azok a szervezeti garanciák is biztosították, amelyek a Be. hatályon kívül helyezésre vonatkozó rendelkezéseinek törvénytelen alkalmazását hivatottak
- 190/191 -
kiküszöbölni. Ezzel összefüggésben a következőkre szükséges rámutatni.
Az Alaptörvény Magyarország legfőbb bírósági szerveként nevesíti a Kúriát, amelyre az általános igazságszolgáltatási tevékenységén túl különleges bírói feladatokat ró: a Kúria biztosítja a bíróságok jogalkalmazásának egységét,[43] mely feladatmeghatározás egyben alaptörvényi kötelezettséget is jelent.
Az Alaptörvénynek megfelelően[44] a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény (a továbbiakban: Bszi.) kimondja, hogy a bíróság egyesbíróként vagy tanácsban jár el.[45] A kúriai tanácsok a Bszi. rendelkezéseinek megfelelően a Kúria ügyelosztási rendje szerint kijelöltek,[46] amelyre figyelemmel elbírálják a Be.-ben meghatározottak szerint az ítélőtábla határozata ellen előterjesztett jogorvoslatot, valamint a felülvizsgálati indítványt.[47]
A bírák jogállásáról szóló 2011. évi CLXII. törvény (a továbbiakban: Bjt.) alapján ugyanakkor a bíró a bírósági szervezet tagjaként teljesít szolgálatot.[48] E törvény alapelvként rögzíti, hogy a bíró a bírósági szervezet tagja, és a bíró függetlenségét kiegyensúlyozó elv, hogy a bíró ítélkező tevékenységét egy szervezet tagjaként folytatja. Ez elsősorban abban nyilvánul meg, hogy a bíró a törvények által meghatározott esetekben a társasbíráskodás keretei között jár el. A Bszi. értelmében a tanácselnök vezeti a tanácsot és szervezi annak munkáját.[49] Ehhez kapcsolódóan a Be. kimondja, hogy a bíróság tanácsa a határozatát tanácskozás után szavazással hozza meg, és amennyiben a szavazás nem egyhangú, a határozatot a többségi szavazat dönti el.[50]
A Kúria elnökének 14/2021. számú elnöki utasítása a Kúria Szervezeti és Működési Szabályzatáról (a továbbiakban: SZMSZ) a Bszi. keretein belül konkrétan meghatározza a Kúria tanácselnökeinek feladatait. Az SZMSZ az ítélkezés egységességének biztosítás érdekében kimondja, hogy a tanács elnöke tájékoztatja a kollégium vezetőjét, ha a kollégiumon belül eltérő ítélkezési gyakorlatot észlel.[51]
A társasbíráskodás törvényi szabályai ily módon kizárják annak lehetőségét, hogy a Kúria tanácselnökei a saját jogszemléletük szerint egyszemélyben alkalmazzák a Be. hatályon kívül helyezésre vonatkozó rendelkezéseit.
Az időszerűség és a hatékonyság követelményeinek való megfelelés a büntetőeljárás terrénumában is megköveteli a hagyományos dogmatikai alapoknak a tovább gondolásat. E sajátos szellemi folyamatnak nélkülözhetetlen elemét képezi az audiatur et altera pars elve, melyben a vegyes büntetőeljárási rendszer halhatatlan atyái az igazság keresésének a bölcs középútját vélték felismerni. Magas szakképzettségű büntetőbíróságaink meghatározó szellemi harcot vívnak a tényigazság megállapításának folyamatában, amelynek során, elvétve ugyan, de még napjainkban is előfordulhat, hogy ezen elv alkalmazása háttérbe szorul. Ezt végső soron a legfőbb bírósági szerv hivatott orvosolni a törvényesség és a jogállamiság garanciális eszközeinek az érvényre juttatásával. Különösen jól érzékelteti e folyamatot a Kúria Bhar.II.866/2021/7. számú határozata, amely azért helyezte hatályon kívül a Fővárosi Ítélőtábla 2.Bf.203/2020/55. számú ítéletét és utasította új eljárásra a másodfokú bíróságot, mert az az elsőfokú bíróságként eljáró Fővárosi Törvényszékkel együtt nem tette a bizonyítási eljárás tárgyává azokat a perdöntő bizonyítékokat, amelyek alapján az eltérő tényállást és a terhelt bűnösségét megállapította. A Kúria ezáltal az audiatur et altera pars elvéből fakadó azon garanciális jogokat oltalmazta, amelyek megteremtik a felek számára a további bizonyítás szükségességét eredményező észrevételeiknek és nyilatkozataiknak a megtételét. E lehetőség kizárásával ugyanis a másik félnek az elhallgattatására, mintsem a meghallgatására kerülne sor, ellentmondva a peres eljárás ősidők óta követett módszerének.[52]
[1] A Pallas nagy Lexikona II. kötet, Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt, Budapest, 1893.
[2] Angyal Pál: A magyar büntetőeljárásjog tankönyve. I. kötet, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T., 1915.
[3] Balogh Jenő: Magyar bűnvádi eljárási jog. Első rész: Általános Tanok, Grill Károly Cs. és Kir. Udvari Könyvkereskedése, 1901.
[4] Czine Ágnes: A tisztességes bírósági eljárás: Audiaur et altera pars, HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2020.
[5] Farkas József: Az eljárásjog néhány alapvető elve és a polgári eljárásjog átfogó újraszabályozása, Jogtudományi Közlöny, 1985/10, 558-565.
[6] Finkey Ferenc: Anyagi igazság és téves jelszavak a büntető eljárásban, Magyar Jogi Szemle, Budapest
[7] Irk Albert: A magyar büntető perjog vezérfonala, Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda R.-T., Pécs, 1931.
[8] Király Tibor: Büntetőítélet a jog határán: Tanulmány a perbeli igazságról és valószínűségről, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1972.
[9] Matekovics János: Scintela tineretululi, Megyei Tükör, 1975/1333, 6.
[10] Révai Nagy Lexikona II. kötet, Révai Testvérek Irodalmi Intézet Rt., Budapest, 1911.
[11] Tóth Mihály: Az egyezség és a "mértékes ügyészi indítvány" kezdeti tapasztalatai, Magyar Jog, 2022/3, 129-137.
[12] Uj Idők Lexikona III-IV. kötet, Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt., Budapest, 1936.
- 191/192 -
[1] Magyarország Alaptörvénye.
[2] 2017. évi XC. törvény a büntetőeljárásról.
[3] 2011. évi CLXI. törvény a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról.
[4] 2011. évi CLXII. törvény a bírák jogállásáról és javadalmazásáról.
[5] A Kúria elnökének 14/2021. számú elnöki utasítása a Kúria Szervezeti és Működési Szabályzatáról.
[2] BH 2021.131.
[3] BH 2020.265.
[4] Fővárosi Törvényszék 1.B.634/2017/295-I.
[5] Fővárosi Ítélőtábla 2.Bf.203/2020/2.
[6] Fővárosi Ítélőtábla 2.Bf.203/2020/55.
[7] BF.807/2021/2.
[8] NF.15.208/2014/351-I. ■
JEGYZETEK
[1] Ítéletalkotás előtt mindkét felet meg kell hallgatni, hogy a döntés tárgyilagos legyen. Lásd A Pallas nagy Lexikona II. kötet, Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt., Budapest, 1893, 322.; Révai Nagy Lexikona II. kötet, Révai Testvérek Irodalmi Intézet Rt, Budapest, 1911, 287.; Uj Idők Lexikona III-IV. kötet, Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt, Budapest, 1936, 585.
[2] Matekovics János: Scintela tineretululi, Megyei Tükör, 1975/1333, 6.
[3] A büntetőeljárás vezérelve köré csoportosul a többi alapelv. Az alapelvek és a garanciák ugyan szorosan összefüggenek egymással, mégis eltérő fogalmak. Az alapelvek meghatározzák a büntetőeljárás működésének lényegét, és kijelölik azokat a kereteket, amelyek között az eljárás alanyainak jogai és kötelezettségei érvényre jutahatnak. A garanciák pedig elősegítik a büntetőeljárás feladatainak teljesítését, de azok nemcsak a jogban, hanem az igazságszolgáltatás szervezetrendszerében és a jogon túli társadalmi-politikait folyamatokban is megnyilvánulnak. Lásd Czine Ágnes: A tisztességes bírósági eljárás: Audiaur et altera pars, HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2020, 196., 200.
[4] Tóth Mihály: Az egyezség és a "mértékes ügyészi indítvány" kezdeti tapasztalatai, Magyar Jog, 2022/3, 136.
[5] Balogh Jenő: Magyar bűnvádi eljárási jog. Első rész: Általános Tanok, Grill Károly Cs. és Kir. Udvari Könyvkereskedése, 1901, 104.
[6] Irk Albert: A magyar büntető perjog vezérfonala, Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda R.-T., Pécs, 1931,25.
[7] Angyal Pál: A magyar büntetőeljárásjog tankönyve. I. kötet, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T., 1915, 253-256.
[8] A vádrendszer alapelvei: a nyilvánosság, a szóbeliség, a közvetlenség, a védelem szabadsága, szabad bizonyítás és az egyéni szabadság oltalmazása. A nyomozó rendszer alapelvei: az anyagi igazság, az igazság hivatalból kutatása, az írásbeliség, az eljárás titkossága, a kötött bizonyítás, az egyéni szabadság feláldozásával a vádlottnak bizonyító tárgyként való alkalmazása. Lásd Irk i.m. 25.
[9] Angyal i.m. 256.
[10] Balogh i.m. 105.
[11] Angyal i.m. 254., 282.
[12] Balogh i.m. 350.
[13] Finkey Ferenc: Anyagi igazság és téves jelszavak a büntető eljárásban, Magyar Jogi Szemle, Budapest, 1927, 49.
[14] A kötött bizonyítási rendszerben a bíró köteles volt marasztaló ítéletet hozni a törvényben előírt bizonyítékminimum fennforgása esetén. Lásd Finkey i.m. 33.
[15] Finkey i.m. 33-34.
[16] Király Tibor: Büntetőítélet a jog határán: Tanulmány a perbeli igazságról és valószínűségről, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1972, 181-183.
[17] Uo. 183-186.
[18] Finkey Lm. 4-5.
[19] Kúria Bhar.II.866/2021/7.
[20] NF.15.208/2014/351-l.
[21] Fővárosi Törvényszék 1.B.634/2017/295-I.
[22] Fővárosi Ítélőtábla 2.Bf.203/2020/55.
[23] BF.807/2021/2.
[24] Be. 425. § (1) bekezdés.
[25] Be. 596. § (2) bekezdés.
[26] Be. 599. § (1) bekezdés.
[27] Be. 600. § (1) bekezdés.
[28] 2.Bf.203/2020/55.
[29] 2.Bf.203/2020/2.
[30] 2.Bf.203/2020/55.
[31] Be. 593. § (1) bekezdés.
[32] Be. 592. § (2) bekezdés b) pont.
[33] Be. 593. § (1) bekezdése.
[34] A szóban forgó rendőri jelentések a nyomozati iratok 10. kötetének 6635. lapszáma, továbbá ugyanezen kötet 6683-6757. lapszáma alatt találhatók.
[35] Be. 619. § (1) bekezdés.
[36] Be. 619. § (4) bekezdés.
[37] Be. 619. § (2) bekezdés.
[38] Be. 625. § (4) bekezdés.
[39] BH 2021.131., BH 2020.265.
[40] Be. 611. § (1) bekezdés.
[41] Finkey i.m. 39-42.
[42] Szóbeliség, közvetlenség, kontradiktórius eljárás, szabad bizonyítás.
[43] Magyarország Alaptörvénye, 25. cikk (3) bekezdés.
[44] Magyarország Alaptörvénye, 27. cikk (1) bekezdés.
[45] Bszi. 15. § (1) bekezdés.
[46] Bszi. 8. § (2) bekezdés.
[47] Bszi. 24. § (1) bekezdés a)-b) pont.
[48] Bjt. 1. § (2) bekezdés.
[49] Bszi. 126. §
[50] Be. 450. § (1) bekezdés.
[51] SZMSZ 13. § (1) bekezdés b) pont.
[52] Farkas József: Az eljárásjog néhány alapvető elve és a polgári eljárásjog átfogó újraszabályozása, Jogtudományi Közlöny, 1985/10, 562.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző LL.M. PhD főtanácsadó, Kúria. Az írás a szerző álláspontját tartalmazza és nem értelmezhető az őt foglalkoztató intézmény állásfoglalásaként.
Visszaugrás
