Különös, hogy olykor egyes külföldről átvett divatos, de a jelzett intézmény hazai tartalmát pontatlanul tükröző vagy téves elnevezések milyen erősen képesek gyökeret verni akár a jogi terminológiában is. Ez volt megfigyelhető, például a "három csapás" értelmezése, vagy már korábban, a "vádalku" kifejezés használata kapcsán.
Az első vádalkuként emlegetett előírás-csokor még a 90-es években került az akkori büntetőeljárási törvénybe, s lényege az volt, hogy az elkövetőt az ügyész nem állította bíróság elé, ha az illető egy büntetőügy felderítéséhez, illetve bizonyításához olyan mértékben hozzájárult, hogy az ehhez fűződő bűnüldözési célok elérését jelentősebbnek minősítették a felelősségre vonásához fűződő érdeknél. A gyakorlatban mindig is indokolt óvatossággal kezelt intézmény tehát értékes bűnüldözési információ fejében mentességet eredményezett. Aztán jött egy újabb "vádalkunak" nevezett processzus, mely egyszerűsített sommás eljárást, de egyben enyhébb büntetést tett lehetővé azzal szemben, aki a terhére rótt bűncselekmény elkövetését beismerte. A büntetőjogászok tudták persze, hogy egyik esetben sem a "vádról" volt szó, és nem is hagyományos "alkuról": az első esetben immunitással járó együttműködésről, a másodikban a hagyományos tárgyalást kiváltó önkéntes és a következmények tudatában tett beismerés honorálásáról. A vádalku kifejezés azonban oly mértékben elterjedt, hogy hasztalannak tűnt hadakozni ellene, még akkor is, ha e két nem teljesen azonos célú és rendeltetésű, s bizonyos "alku-elemeket" azért kétségtelenül tartalmazó metódust egyaránt így neveztek. Ma mindkét intézmény továbbra is jelen van a büntető eljárásunkban, de a tartalmi pontosításukon kívül igyekeztek azokat egyértelműbb terminológiával is felcímkézni. Egyelőre eredménytelenül, a vádalku kitörölhetetlen részévé vált a jogi közbeszédnek.
Ebben az írásban két, a terhelti beismerést ösztönző és együttműködését értékelő eljárási forma és módszer tovább élésének, illetve továbbfejlesztésének is tekinthető intézmény aktuális helyzetével foglalkozom: megvizsgálom a tárgyalásról lemondás korszerűsítésének jegyében szabályozott egyezségek, majd az ügyész konkrét büntetési mértéket kilátásba helyező indítványa kapcsán folyó eljárások első tapasztalatait.
A hivatalosan "tárgyalásról lemondásnak" nevezett intézmény 2000 márciusában került a korábbi Be.-be, ekkor kezdődött e külön eljárás már kezdetektől kétségesnek látszó karrierje. A processzus lényege eredetileg az volt, hogy a vádlott beismerése és a tárgyalás hagyományos formájáról történő lemondása fejében egy gyors, egyszerű eljárásban, bírói meghallgatás után a törvényes büntetési tételkerethez képest a Btk.-ban garantált enyhébb felső határ figyelembevétele mellett került sor a büntetés kiszabására.[1]
- 129/130 -
Az eljárás beiktatásának indoka nálunk is költségkímélés, egyszerűsítés és gyorsítás volt. Sajnos az intézményt az évek során csak az összes ügy alig fél százalékában alkalmazták, ezért több módosítással megpróbálták vonzóbbá tenni. Ennek keretében 2009-től lehetővé vált elvileg még a tényállásról történő megállapodás is[2].Látva a változatlan kudarcot 2011-től újabb engedmények következtek: a korábban garantált csökkentett maximum helyett az alsó határ kivételes enyhítésre vonatkozó rendelkezéseit e körben általánossá tették, felismerve, hogy nem a maximálisan kiszabható büntetés csökkenése, hanem az alsó határ leszállítása lehet inkább tárgyalási alap.[3] Ennek ellenére továbbra sem történt előrelépés, melynek hivatalos indoka a "sok formai kötöttség" és (különösen az ügyészség részéről) a büntetési célok elérésének veszélyeztetése" volt. Az intézmény agóniája tehát nem állt meg. 2017-ben, az új Be. elfogadásának évében tárgyalásról lemondásra csak 84 vádlottal szemben került sor, ez mindössze az összes vádlott 0,14 százalékát érintette.
Az új eljárási törvény az intézményt átnevezte (az "egyezség" lényege persze maradt a tárgyalásról lemondás), hangsúlyozza azonban a tényállásról, illetve a minősítésről való egyeztetés és megállapodás tilalmát.[4] Ezeket a változásokat akár helyeselhetjük is, ám ki kellett találni, hogy a korábbi kudarcok után mitől várhatunk végre mégis áttörést, hogyan válhat az ilyen "egyezség" vád és védelem részéről kölcsönösen vonzóbbá? Nos a jogalkotó a hatékony serkentőszert a bíróságot is kötő konkrét (ezáltal garantált) büntetési mértékben vélte megtalálni. (Más megoldás nemigen maradt, miután korábban sem a felső, sem az alsó határ módosíthatósága nem vált be). Eszerint, ha az ügyész és a vádlott megállapodik a joghátrány mértékében, a vádlott törvényi garanciát kap arra, hogy tényleg ezt az előzetesen vele közölt és általa is elfogadott szankciót fogják vele szemben kiszabni. Klasszikus alkuról azonban legtöbbször továbbra sem beszélhetünk, hiszen világos, hogy a felek nincsenek teljesen azonos pozícióban: a megállapodást az ügyész javaslata és döntése determinálja.
A kezdeti tapasztalatok ennek ellenére biztatóak voltak.[5] A terhelti egyezségkötési kezdeményezések nőttek (különösen ott, ahol a tét a végrehajtandó szabadságvesztés elkerülése volt), s okkal lehetett abban is reménykedni, hogy a vádhatóság is belátja: egyezségkötés és kompenzáció révén, könnyebben, hatékonyabban, és gazdaságosabban elintézhetőek lesznek például a jelentős hátrányt okozó költségvetési csalások vagy akár súlyosabb vagyon elleni bűncselekmények is. Csökken a hosszadalmasan bizonyítható, elhúzódó ügyek okozta mind nyomasztóbbá váló munkateher, a sértettek vagy az állam az előírt jóvátétel folytán megfelelő kártérítésben részesülnek, a terhelt pedig együttműködése folytán olykor azt is megúszhatja, hogy a következő néhány évben börtönnépességet növelő tényezőként tartsák őt számon.
Az első fellángolás után azonban itt is mind több nehezen megválaszolható kérdéssel találta szembe magát a jogalkalmazó, s úgy látom, mintha az egyszerűsítést érintő korábbi lelkesedés és alkalmazási kedv csökkenne. Íme, az ezt alátámasztani látszó adatok[6]:
| összes egyezség kezdeményezés | ebből az ügyészség által kezdeményezett | összes "hagyományos" vádirat | ebből egyezséget tartalmazó vádirat | |
| 2018. II. félév | 739 | 62 (8,4.%) | 4142 | 34 (0,8%) |
| 2019 | 1417 | 124 (8,9%) | 8305 | 91 (1%) |
| 2020 | 931 | 29 (3,1%) | 5589 | 58 (1%) |
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
