Egy ideje foglalkoztat az a gondolat, hogyan lehetne megvilágítani a büntetőeljárás gyorsítására vonatkozó alapvető követelmény és a sértetti reparáció egyre inkább előtérbe kerülő igényének összefüggésrendszerét, hiszen a kérdés jóval összetettebb annál, mint hogy elüssük azzal a nem is nagyon cáfolható "hűtőmágnes" igazsággal, miszerint "minden mindennel összefügg", ezért a tanulmányom terjedelmi lehetőségeihez képest igyekszem közelebbről megvizsgálni azt a kérdést, hogy lehet-e a két alapvetés között valamilyen kapcsolat. Amennyiben van, ez milyen módon jelenik meg a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (a továbbiakban: Be.) új konszenzuális jogintézményének, az egyezségnek a szabályozásában, amelyet már a Be. elfogadásának idején is nagy érdeklődés övezett és ez az élénk érdeklődés a Be. hatálybalépését követően sem csökkent. Sorra jelennek meg a jogintézményt boncolgató publikációk, és ebbe a sorba kívánok beállni én is egy sajátos megközelítéssel.
Az eljárás gyorsítására irányuló törekvést évszázadok óta[2] "köztudomású tényként" kezeljük, amelyet kis túlzással sem magyarázni, sem "bizonyítani" nem szükséges. Megjelenik a társadalmi elvárás szintjén, szakmai berkekben pedig lényegében evidencia. Bárd Károly a hatékonyságot és az időszerűséget nem is tartja sajátos kriminálpolitikai célkitűzésnek, hiszen meglátása szerint alig van olyan emberi tevékenység, alig van az emberi létnek olyan területe, ahol a pazarlást, a tékozlást, vagy a lassúságot díjaznák[3].
A sértetti jóvátétel fókuszba helyezése ezzel szemben nem olyan régen vált egy szükségszerűen szemléletváltáshoz vezető folyamat részévé[4]. Ennek igen egyszerű a háttere: nem igazán volt kiemelt szempont, hagyományosan csak a terhelti oldal volt sokáig a jogalkotó és a büntetőjogászok látókörében. A társadalom pedig még mindig nem kellő empátiával fogadja a sértetti jogok előtérbe helyezését. Bérces Viktor szerint ez azért van így, mert a sértetti pozíció "átérzése" még mindig nem éri el a "kívánatos szintet" a közvélemény részéről. Álláspontja szerint a laikus társadalom többsége nem tartja fontosnak a sértetti jogvédelem törvényi eszközrendszerének kellő megalapozását, a büntetőeljárásokra továbbra is úgy tekint, mint amely csak a terhelt felelősségre vonására szolgál[5].
Persze nem a Be. volt az első kódex, amely eltért e "hagyományos" gondolkodástól, de talán az eddigiekhez képest leginkább a Be. közvetíti azt a korszerű jogalkotói törekvést, amelyből az is jól körvonalazható, hogy a bűncselekmények sértettjei fokozott védelmének követelménye ma már a sértetti reparáció gyorsaságának követelményét is jelenti, amely nyilvánvalóan közvetve vagy közvetlenül az eljárás hatékony és észszerű határidőn belül történő lefolytatásának célját is szolgálhatja. Ez pedig megítélésem szerint pont a terhelti együttműködésre épülő konszenzuális jogintézményeknél jelenik meg legmarkánsabban, amelyek az új törvényi szabályozás eredményeként az eljárás megindulását követően időben jóval korábban, és szélesebb körben hozzáférhetők. Ezen jogintézmények köréből - a terjedelmi korlátokra is figyelemmel - csupán az egyezség ismertetésére kívánok részleteiben kitérni.
Az elnevezésből is egyértelműen kiderül, hogy az egyezség a bűnösség beismeréséről olyan konszenzuális jogintézmény, amely beismerésen alapul. E jogintézménynek ebben a formában nincs előzménye a magyar eljárási jogban, bizonyos tekintetben mégsem előzmény nélküli. Az egyezség bevezetése egy folyamat, egy jogfejlődési tendencia eredménye, amely nagymértékben a jogalkalmazási tapasztalatokon is alapul.
A Be. általános indokolásában foglaltak szerint a Be. kiemelt hangsúlyt fektet a terhelti együttműködésre. Az időszerűség és a pergazdaságosság elveinek megfelelve indokolt eltérően kezelni azokat az ügyeket, amelyekben a terhelt beismer, azokkal az eljárásokkal szemben, amelyekben a tagadó terhelt bűnösségét kell bizonyítani. A beismerés egyben lehetőséget teremt a terhelt számára, hogy további együttműködést tanúsítson, melyben valamennyi fél érdekelt, hiszen az a hatóságok oldalán idő- és költségmegtakarítást, a terhelt oldalán enyhébb szankcionálást, a sértett oldalán biztos jóvátételt eredményez, míg a társadalom számára azt az üzenetet közvetíti, hogy a bűncselekmény elkövetőjét valóban felelősségre vonják. Ezt az érvrendszert Békés Ádám azzal is kiegészíti, hogy a beismerésnek komoly kriminalisztikai jelentősége is van, hiszen a gyorsabban és a beismerés révén részletesebben feltárt tényállás segíthet más bűncselekmények
- 403/404 -
felderítésében, új bűnözési módok és taktikák megismerésében[6].
Az 1998-as Be. szabályozásában is számos olyan jogintézményt találunk, amely a terhelti beismerésre épül[7]. Ezek között van olyan, amely korábban megfelelő hatékonysággal működött, ezért a jogalkotó azt átvette és az alkalmazás további ösztönzése érdekében csak kisebb korrekciókat hajtott végre a szabályozáson (például bíróság elé állítás).
Az ellenkezőjére is van példa, hiszen jól ismert, hogy a tárgyalásról lemondás rendkívül csekély számban fordult elő a gyakorlatban, ezért a bevezetése[8] nem nevezhető sikertörténetnek[9]. Herke Csongor szerint ennek több oka is van, de közülük is a legfontosabbnak a várható büntetés kiszámíthatatlanságát és e tekintetben az ügyészi jogkör megszorítását tartja. A terhelt ugyanis akkor ismeri be könnyebben a bűncselekmény elkövetését, ha ennek fejében konkrét, kiszámítható büntetést ajánlanak fel neki[10]. Pápai-Tarr Ágnes szerint a tárgyalásról lemondás egyik legnagyobb kritikája mindig is a büntetéskiszabásban rejlő anomáliák és a terheltnek biztosított látszatkedvezmények voltak[11]. Más esetben a szerzők a lehetséges okok közül az eljárás nehézkességét és az adminisztratív terheket emelik ki[12].
Álláspontom szerint a jogalkotó belátta, hogy új megoldásokra van szükség, de nem feltétlenül kell teljesen elszakadni a korábbi szabályozási megoldásoktól. Látható, hogy az egyezség sok rendelkezése a tárgyalásról lemondás szabályaiból köszön vissza. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a jogalkotó a gyakorlati tapasztalatokra alapozva a tárgyalásról lemondás jogintézményét fejlesztette tovább, melynek során egy külföldi, Szlovéniában bevezetett és eredményesen alkalmazott szabályozási modellt vett alapul, amelyben a beismerés és a terhelt együttműködési szándéka kétféle megegyezéshez vezethet.
Az első esetben a nyomozási szakban a vádemelés előtt az ügyész, a terhelt és a védő - a bíróságtól függetlenül - formális megállapodást, úgynevezett egyezséget köthet. Az ügyész ebben az esetben a megkötött egyezségnek megfelelően emel vádat, a bíróság pedig csak az egyezség törvényességét vizsgálhatja, annak tartalmát nem változtathatja meg, azt jóváhagyja, vagy a jóváhagyást megtagadja. A másik esetben, formális egyezség hiányában a vádemelést követő bírósági előkészítő ülés keretében történhet meg a beismerés.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
