Az emberi jogok sérthetetlenségét és tényleges érvényesülését hajlamosak vagyunk mára természetes tényként kezelni, elfelejtve, hogy a második világháborút követően milyen drámai változások következtek be az egyén szabadságjogainak érvényesülésében. A kommunista állampárti időszakot gyakran és leegyszerűsítően az emberi jogok korlátozásával azonosítjuk, azonban a magyar kommunista korszakban kritika nélkül átvett szovjet jogtudománynak is megvolt a saját ideológiailag megalapozott álláspontja, ami meghatározta az egyes szabadságjogokhoz való viszonyát. A progresszivitás hangsúlyozásával a szocialista társadalom vívmányai, így a jogtudomány eredményei is szembeállításra kerültek a nyugati demokráciákkal, a szabadságjogok tekintetében is általános volt a szovjet megoldások felsőbbrendűségének a hangsúlyozása. A szovjet társadalomfelfogásnak az alkotmányjogi megjelenítését a Magyar Népköztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény elfogadása jelentette. Magyarországon az alkotmányozás folyamata és az egypártrendszer kiépülése szorososan összekapcsolódott. A korszaknak az egyes állampolgári jogokhoz és magukhoz az állampolgárokhoz való viszonyát áthatotta az állam érdekeinek való alárendeltség. Az állam érdekeinek az artikulációja pedig az egész államot maga alá gyűrő állampárt és annak pártelitjének a privilégiuma volt. Az egyes állampolgári jogok érvényesülésekor nemcsak azok alkotmányos kereteit kell vizsgálni, hanem a tényleges érvényesülésükhöz szükséges társadalmi feltételeket is. Fontos hangsúlyozni, hogy az állampárti korszakban az állam gyanakvással tekintett mindenre, amit nem tudott az ellenőrzése alá vonni, ezért a pártállam működési mechanizmusa alapvető hatással volt az állampolgári jogok érvényesülésére. A társadalom ellenőrzésének az egyik legfontosabb eszközét az államvédelmi szervek jelentették, amik a szocialista törvényesség elvei alapján működtek, a törvényi szabályozás ténye önmagában nem jelentett jogállami garanciákat a visszaélésekkel szemben. A korszak államvédelmi szerveinek a tevékenysége jelentősen hozzájárult az állampolgári jogok háttérbe szorulásához és tartalmi kiüresedéséhez. A társadalom széles rétegeinek a kialakult társadalmi renddel való elégedetlensége elvezetett az '56-os forradalomhoz, ennek leverését követő évtizedekben az állampolgári jogok érvényesülése tekintetében bekövetkezett változások szorosan összefüggtek az államvédelmi szervek tevékenységének a fokozatos korlátok közé szorulásával. Ezt a folyamatot azonban nem jogállami megfontolások vezették, hanem a pártelitnek a józan politikai számítása és az állambiztonsági szervek túlhatalmától való félelme.[1]
1944. december 2. napján Szegeden alakult meg a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front, amelyben részt vett a Magyar Kommunista Párt (MKP), a Magyarországi Szociáldemokrata Párt, a Nemzeti Parasztpárt, a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt, a Polgári Demokrata Párt, valamint a szakszervezetek képviselői. December 14. napján Debrecenben megalakult az Ideiglenes Nemzetgyűlés Előkészítő Bizottsága, egy héttel később sor került az Ideiglenes Nemzetgyűlés összehívására, ami az ország vezetésével megbízta az Ideiglenes Nemzeti Kormányt. A magyar kommunisták szeme előtt a hatalom kizárólagos megszerzésének célja lebegett, követendő mintának a náci Németországot visszaverő szovjet példát tekintették. Az MKP 1944. november 30. napján kibocsátott akcióprogramja már előrevetítette, hogy a háborút követően mire számíthat Magyarország, ha a szovjet típusú államberendezkedés megvalósítása megkezdődik. Itt találkozhatunk először azokkal a szállóigékkel, amik meghatározták ennek a korszaknak a gondolkodást és attitűdjét: az országot "Hitler utolsó csatlósának" bélyegezték, a felszabadulás - és az azt követő szovjet megszállás - ajándék Sztálintól a népek nagy barátjától, a nemzeti érzés helyett a "merjünk kicsik lenni" elve és a bűnös nemzet tudatának propagálása. Ezekkel nyomokban még mindig találkozhatunk az állampárt bukása és közel három évtized demokráciája után. "Az igazi nemzeti érzés is nacionalista, soviniszta, sőt fasiszta jelzőt kapott. 1948-tól már a nemzeti tudat, a történelmi tudat rideg és kegyetlen szétverése folyt. A cél, hogy a felnövekvő nemzedék kizárólag a szovjet világrenddel és annak történelmi mitológiai képével ismerkedjen meg. A nemzetet a maga önbecsülésében tiporták meg."[2] A fokozatosan kiépülő elnyomó apparátus ennek az ideológiának a mentén tevékenykedett és küzdött a belső ellenzék (reakció) ellen. Az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választásokon az 57,02%-os abszolút többséget
- 54/55 -
megszerző Független Kisgazdapárt koalíciókötésre kényszerült, a győztes párt akaratát azonban csak korlátozott mértékben tudta érvényre juttatni, köszönhetően a Kliment Jefremovics Vorosilov marsall vezette Szövetséges Ellenőrző Bizottságnak (SZEB). A SZEB erőteljes nyomására a győztes kisgazdák közösen alakítottak kormányt a kommunistákkal, a szociáldemokratákkal és a Nemzeti Parasztpárttal, szintén a moszkvai elvárásoknak megfelelően a kommunisták kapták a legfontosabb tárcát: a Belügyminisztériumot. Ekkor még nyitott kérdésnek számított Magyarország jövője, az állam felépítése, az alkotmányos kérdések rendezése és az állampolgárok jogainak szabályozása körül rendkívül éles politikai viták zajlottak az egymástól politikailag távol álló koalíciós partnerek közt.
A kényszerű koalíciós időszak ideológiai megosztottsága az ország jövőjét illetően az alkotmányozás kérdésében is megnyilvánult, nem véletlen, hogy az Alkotmány elfogadására csak az egypártrendszer létrejötte után kerülhetett sor. A kommunisták hátuk mögött a hathatós moszkvai katonai és ideológiai támogatással elvetettek minden "polgári" (burzsoá) alkotmányos értéket. Az MKP és vezetői aprólékos és kitartó munkával haladtak a politikai hatalom kizárólagos megszerzése felé, ebben kiemelkedő szerepe volt a párt által irányított Belügyminisztériumnak és a politikai rendőrségnek. Az MKP a "szalámi taktika" alkalmazásával fokozatosan kiszorította a politikai hatalomból a többi politikai pártot, a politikai ellenfelek pedig válogatott módszerekkel kerültek eltávolításra. Az egypártrendszer kiépítéséhez vezető következő lépcsőfokot az 1948. június 12-én az MKP és az SZDP egyesülését követően megalakult a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) jelentette. Az egyesüléssel az SZDP elvesztette politikai önállóságát. Az egyesült pártnak az elnöke 1950-ig a szociáldemokrata Szakasits Árpád volt. A tényleges hatalom azonban a kommunista Rákosi Mátyás kezében volt. Jelentős szerepe volt a párt irányításában Gerő Ernőnek is, a pártfőtitkár-helyettesi tisztséget pedig Marosán György töltötte be. A Magyar Függetlenségi Népfront (amit később Hazafias Népfront névre kereszteltek át) 1949. február 1. napján történt megalakítása, az MKP dominanciája mellett magába olvasztotta az FKgP-t és az NPP-t, továbbá a Független Magyar Demokrata Pártot és a Magyar Radikális Pártot. A Népfrontnak az 1949. évi választásokon elért 95,6%-os választási eredménye jelentette a politikai hatalom megszerzésének utolsó állomását. Ezt követően a politikai cél a hatalom megtartása és a társadalom szovjet ideológiának megfelelő erőszakos átalakítása volt. Az alkotmányozás is ennek a célnak alárendelve történt, a Szovjetunió Alkotmányát nemcsak mintának tekintették, hanem az alkotmányozás lényegében ennek magyar nyelvre való lefordításaként zajlott. Ebből merítették azokat a marxista-leninista tudományos elveket, amelyek érvényesítése nélkül szocialista alkotmányról nem lehetett beszélni. Az Alkotmány preambuluma csak röviden utalt a Tanácsköztársaság időszakára és ezzel Magyarország első chartális Alkotmányára:[3] "[...] az 1919. évi szocialista forradalom tapasztalataival gazdagodva, [...]". Az Alkotmány megszövegezéséhez hasonlóan az elfogadása is rendkívül gyorsan zajlott, a tervezetet augusztus 5. napján nyilvánosságra hozták. Augusztus 10-én már az Országgyűlés elé került, amit egy rövid 15 perces bizottsági ülésen vitattak meg. Augusztus 18. napján már a képviselők egyhangúlag el is fogadták a tervezetet. A sietség egyik oka szimbolikus volt, mivel arra törekedtek, hogy 1949. augusztus 20. napjára hatályba is léphessen az 1949. évi XX. törvény, a Magyar Népköztársaság Alkotmánya, ezzel a lépéssel az ünnepnapot is a szocialista állam ünnepévé tudták kisajátítani. Az Alkotmány az ország korábbi történelmi alkotmányából, alkotmányos hagyományaiból lényegében semmit nem vett át, azokkal a "társadalmi haladás" érdekében szakított. A szovjet típusú államfelfogás burzsoá kategóriának és a kommunista (később szocialista) államrenddel ellentétesnek tekintette a hatalommegosztás elvét,[4] ehelyett az államhatalom egységének fikcióját vallotta. A papírforma szerint a népszuverenitásból eredő összes jogosítvány az országgyűlést illette,[5] továbbá meghatározta a kormányzás szervezetét, irányát és feltételeit az Alkotmány 10. § (2) bekezdése szerint. A gyakorlatban azonban a tényleges hatalmat az Országgyűlés helyett a Népköztársaság Elnöki Tanácsa (NET) gyakorolta, ennek alkotmányos felhatalmazását a 20. § (4) bekezdése jelentette, amikor az országgyűlés nem ülésezett, akkor az összes jogkörét a NET gyakorolta. Ez alól egyetlen kivétel volt: az alkotmányt nem változtathatta meg. A 12. § (1) bekezdése az országgyűlés rendes üléseinek a számát évente mindössze két alkalomban határozta meg, rendkívüli ülés megtartását a képviselők 1/3-a vagy a NET volt jogosult kezdeményezni. Az évenkénti két alkalommal megtartott ülés rendkívül kevésnek számított, ennek a tényéből tökéletesen leszűrhető az országgyűlés politikai és hatalmi súlya. A valóságban a tényleges politikai hatalmat, a valódi döntések meghozatalának jogát fokozatosan az állampárt és annak elitje gyakorolta és tartotta a kezében. A szovjet jogi gondolkodás az államközpontúság miatt érthető módon hadilábon állt minden jogintézménnyel és megközelítéssel, ami nem az állam által biztosított vagy nem az államra vezethető vissza, ezért a természetjogi felfogás és megközelítés kimondottan távol állt tőle. Ez vonatkozott a természetjogi gondolkodás egyik legjelentősebb vívmányára, az embert az államtól függetlenül, sőt az állam önkényével szemben is megillető jogokra. A szovjet felfogás némelyik vonása hasonló a középkori privilégiumlevelekre, egyrészt a jogok léte és biztosítása - az uralkodó helyett - az állam(párt) adománya, másrészt pedig a szovjet típusú társadalmi berendezkedés is privilegizált társadalmi csoportokban gondolkozott - a nemességet vagy a polgárságot a munkásság és a parasztság váltotta fel[6] - a jogok, főleg kezdetben csak ezeket az osztályokat illeték meg, míg más társadalmi osztályok különféle alapon a nép ellenségének lettek minősítve. A szovjet államberendezkedés jellemzője volt a külön favorizált és külön megbecsülést érdemlő vezető réteg, az "élgárda" léte, ami ideológiai képzettsége miatt jogosult volt a társadalom irányítására és ezt pedig többnyire tévedhetetlenül tette. "A marxista jogelmélet nem sok gondot fordított az emberi jogokra. Tagadták annak természetjogi felfo-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
