A 2011-ben elfogadott Alaptörvényt megalkotó politikusok jelentős erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy az 1949/89-es alkotmányt felváltó Alaptörvényt sajátos történeti keretbe ágyazzák, s ennek részeként valamilyen módon összekapcsolják a második világháború előtti magyar történeti alkotmánnyal. E vállalkozás - függetlenül megvalósíthatóságától - az adott körülmények között önmagában nem volt logikátlan. Mivel az Alaptörvény kidolgozásában és elfogadásában az ellenzék nem vett részt, s az alkotmányba foglalt értékeket, valamint az új közjogi kereteket a modern alkotmányos demokráciákban példátlan módon kizárólag a kormánypártok határozták meg, az Alaptörvény eleve nem volt alkalmas arra, hogy eleget tegyen az alkotmányok egyik leglényegesebb funkciójának, közös identitásképző szerepének.[1] Ebben a helyzetben különösen fontosnak tűnhetett, hogy az Alaptörvény súlyos, eredendő fogyatékosságát - a fő tartalmi elemei körüli politikai konszenzus hiányát - valamilyen karakteres ideológiai megalapozással igyekezzenek pótolni.
Ezt az ideológiai alapot a kormánypártok az Alaptörvény és a történeti alkotmány közötti kapcsolatban vélték megtalálni. Ez nem volt teljesen meglepő, tekintettel arra, hogy a Szent Korona-tan és a történeti alkotmány szinte a rendszerváltás óta a hazai konzervatív jobboldal (és a szélsőjobboldal) politikai ideológiájának fontos része volt, s e hagyományok felvállalása erősíthette a kormánypárti hívek nemzeti elkötelezettségének érzetét. Bármilyen politikai megfontolások álltak is azonban e vállalkozás mögött, az már inkább meglepő lehet, hogy számos közjogász is beállt e törekvések mögé, s igyekezett (igyekszik) valamelyes szakmai igazolással hozzájárulni azok sikeréhez. Az e körbe tartozó elméleti jogászok - akik közül később többen fontos állami pozícióba kerültek - részéről már az Alaptörvény elfogadásakor, majd azt követően - tulajdonképpen máig - elkeseredett kísérletek történtek azon politikai feladatmeghatározás teljesítésére, amely szerint az Alaptörvény és a magyar történeti alkotmány között szerves kapcsolat áll fenn, s az Alaptörvény bizonyos értelemben felélesztette a magyar közjogi hagyományokat, s folytonosságot teremtett az "ezeréves" hazai alkotmányfejlődéssel.
Ha csupán arról lenne szó, hogy az Alaptörvény megalkotóinak szándéka a történeti alkotmánnyal való kapcsolat megteremtése volt, aligha beszélhetnénk mítoszról. Ennél azonban sokkal többről van szó; olyan igényekről, amelyek állítják e viszony létezését és annak alkotmányjogi jelentőségét. Erre a különbségtételre azért érdemes felhívni a figyelmet, mert az Alaptörvény létrehozásában minden bizonnyal kulcsszerepet játszó, s ez ügyben gyakran nyilatkozó Szájer József fideszes európai parlamenti képviselő sokszor látszólag csupán az alkotmányozói eredeti szándékra utal: "[a]mikor az Alaptörvényt létrehoztuk (...) az egyik legfontosabb feladatunk az volt, hogy újraépítsük a megszakadt folyamatosságot",[2] s szerinte az Alaptörvény egyik fő célja az volt, hogy újraépítsék az alkotmányos rendszer történelmi alapjait, felélesszék az "ezeréves magyar alkotmányos hagyományt", "kontinuitását helyreállítsuk".[3] Ezt a szándékot még formai jegyekkel is hangsúlyozni akarták: így például az Alaptörvény "cikkekből áll és minden egyes cikk egyben egy »törvény«. Ezért Alaptörvény!" (bármit is jelentsen ez). Látható azonban, hogy ezek a szándékok nyíltan az Alaptörvény és a történeti alkotmány közti jogfolytonosság, kontinuitás megteremtésére irányultak.
Szájer rendszerint ugyanazokban a megnyilatkozásaiban másfajta viszonyra is utal. Hivatkozással az Alaptörvény R) cikk (3) bekezdésében foglaltakra, már nem általában a történeti alkotmány felélesztéséről, valamifajta újbóli hatályba helyezéséről beszél - ami a jogfolytonosság helyreállítását jelenti -, hanem egy más típusú érvényességről. Eszerint csupán a történeti alkotmány "vívmányairól" van szó, amelyek meghatározásakor "egy minőségi szelekciós szempontot alkalmazunk. Azok a régi szabályok, amelyek a mai kor értékrendjének már nem felelnek meg, nem részei ennek az élő alkotmányjognak, azok kiesnek a hagyományból, azok nem vívmányok", tehát csak azokról a szabályokról van szó, "amelyek kiállták az idő próbáját és ma is iránymutatóak".[4] Vagyis ezen értelmezés szerint az Alaptörvény mégsem a történeti alkotmánnyal való jogfolytonosságot állította helyre, hanem csak az utóbbinak azon részeit, amelyek ma is alkalmazhatók. Sőt ezt is csak "értelmezési keretként" vagy "segédelv-
- 1/2 -
ként", amelynek pontos meghatározása elsősorban az Alkotmánybíróság és a rendes bíróságok feladata lesz.[5]
Ám az új Alaptörvény és a történeti alkotmány viszonyának Szájernél van egy harmadik fajta magyarázata is. Ugyanis "a mai Alaptörvény (...) része egy nagyobb egésznek, része egy újra létrehozott történelmi folyamatosságnak", amit elnevezése is kifejez. "Az alkotmány szót szerettük volna meghagyni vagy inkább visszaadni az ezeréves történettel rendelkező élő, most újra felélesztendő jogi testnek", amely felfogás szerint az "alkotmány" szó egy egész alkotmányos rendszert takar, alkotmányos szabályok és hagyományok egész tömegét jelöli. Az elnevezés restaurációjára pedig azért volt szükség, mert az 1949. évi XX. törvény "kisajátította, eredeti történeti jelentésétől megfosztotta az alkotmány kifejezést".[6] Akárhogy is, az Alaptörvény csak része az alkotmánynak, de kevesebb annál, minthogy az újraélesztett alkotmányfogalomban az "alkotmány magában foglalja az Alaptörvényt" is.[7]
E szerteágazó, többféle, egymástól lényegesen eltérő politikai igényt megfogalmazó iránymutatás lehetett a fő oka annak, hogy az ennek alátámasztására vállalkozó elméleti jogászok is több irányba indultak el, s különböző magyarázatkísérletekbe fogtak. A legambiciózusabb felfogást a jogtörténész, alkotmánybíró Horváth Attila fogalmazta meg, aki - miközben Szájerhez hasonlóan úgy vélte, hogy "az alkotmányt az Alaptörvény és a történeti alkotmány együtt alkotják" - szerint "a történeti alkotmányunk is jogforrás!"[8] Ez a vélekedés leginkább a jogfolytonosságra vonatkozó igényekkel rokon, anélkül azonban, hogy kifejtette volna ennek tényleges tartalmát. Megjegyzem, a történeti alkotmány feltámasztásának kísérletét némely, egyébként ezzel szemben szkeptikus jogász is a jogfolytonosság helyreállításaként értékelte.[9]
Másfajta értelmezéssel állt elő Varga Zs. András, aki szerint a történeti alkotmány ma már nem alkalmazható, "mert pontosan nem határozható meg a terjedelme, jelentős része nem hatályos vagy ellentétes a hatályos joggal". Az Alaptörvény valójában nem teszi hatályos joggá a történeti alkotmányt, hanem annak vívmányait "értelmezési keretként" határozza meg.[10] Ez a történeti alkotmány vívmányainak olyan felfogását jelenti, amely - az európai jog aquis communautaire-éhez hasonlóan - "a közös európai értékrend konkrét jogszabályokban és [az] állami gyakorlatba[n] már elért (megvalósult) eredménye", s "olyan jogi megoldásokat - alapelveket, toposzokat, értelmezési módszereket és korlátokat, intézményi alapjellemzőket - takar, amelyek adott esetben korábban hatályban volt jogszabályokban, szokásjogban, bírói gyakorlatban öltött[ek] testet", s amelyek a jogértelmezésben irányadók lehetnek.[11]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
