Az ítéletek királynője az egyezség. A legrosszabb egyezség is jobb, mint a legigazságosabb ítélet. Ezek a megállapítások érzékletesen fejezik ki az egyezség vitarendezésben játszott kiemelkedő jelentőségét. A polgári jogi igényérvényesítés érdekében is folyó - adhéziós - eljárásban azonban a polgári jogi igényt érvényesítő sértett magánfél kárigényének a büntetőbíróság általi rendezése jelenleg csak ítélettel történhet, a büntetőeljárásban a perbeli egyezséggel megegyező joghatású, a büntetőbíróság által jóváhagyott egyezséggel nem. Az egyezség anyagi, eljárásjogi és jogtörténeti elemzése alapján ugyanakkor e tiltó megközelítés felülvizsgálata indokolt lehet, ami a büntetőeljárás céljaival sem állna ellentétben, emellett nagyobb társadalmi haszonnal járna, mint az egyezség 120 éve tartó következetes elvetése.
Settlement is the queen of judgments. Even the worst settlement is better than the fairest judgment. These statements illustrate the paramount importance of settlement in dispute resolution. However, in civil proceedings, including adversarial proceedings, the settlement of a civil claimant's claim by the criminal court can currently only be achieved by a judgment, not by a settlement approved in criminal proceedings. On the basis of a substantive, procedural and legal-historical analysis of the settlement, however, a review of this prohibitive approach may be warranted. This would not be contrary to the aims of the criminal procedure and would be of greater social benefit than the consistent rejection of the settlement after 120 years.
Tárgyszavak: polgári jogi egyezség, egyezség a büntetőeljárásban, adhéziós eljárás
Az egyre színesebb alternatív vitarendezési eljárások kialakulásával együttjáró jelenség a klasszikus vitarendezési eljárások szabályainak a folyamatos újítása, újraszabályozása a társadalmi és gazdasági viszonyok gyorsan változó igényeinek megfelelően. Ebbe a keretbe szervesen illeszkedik az a magától értetődő szükségesség is, hogy egyes jogintézményeket, azok jellegadó szabályait időről időre újra kell gondolni, és e vizsgálat során meg kell ítélni, hogy azok új szerepkörbe helyezésével nem szolgálhatják-e hatékonyabban az adott konfliktus rendezését.
Az említett újszerű vitarendezési eljárások - legyen az békéltetés, választottbíráskodás, paneljellegű vitarendezés, online vagy pénzügyi békéltetés, de ebből a szempontból az időszakonként szintén újraszabályozott büntetőeljárás is - jól érezhetően jelentős hangsúlyt próbálnak fektetni a vitának inkább a felek általi (akaratukon vagy belátásukon alapuló), mint az állami kényszeren nyugvó rendezhetőségére. Ez szükségszerűen együtt jár persze a vitarendezői fórum (személy) státuszának inkább közvetítői, mint klasszikus jogalkalmazói (bírói) felfogásával is, de alapvetően a hangsúly mégis a felek belátásán, a saját akaratukon alapuló megállapodásán van.
Ennek a felfogásnak a központi eleme fogalmi szinten is az egyezség, mint a felmerült konfliktusnak vagy jogvitának az egyik legelfogadottabb és bizonyos esetekben a leghatékonyabb rendezési eszköze. Az egyezség a vitarendezés egyik legősibb és egyúttal mindig meg is újított alternatív módja. Az újabb és újabb sajátos vitarendezési eljárások sem véletlenül szánnak változatlanul ennek kiemelt szerepet. Mindemellett az egyezség jogintézményének megújított szabályozása a klasszikus vitarendezési eljárásokban is gyakran a jogalkotás tárgya.
"Ma is elterjedt több régi közmondás igazolja az egyezség etikai előnyeit. Csaknem valamennyi azt a gondolatot fejezi ki, hogy egy jó egyezség a felek közötti barátságos viszonyt megőrzi, vagy a per folyamatba tétele folytán már megszűnt egyetértést visszaszerzi s ezért többet ér, mint a legigazságosabb ítélet"[1] - ezzel a felütéssel kezdi a több mint száz évvel ezelőtt megjelent perjogi tanulmányát Vinkler János jogakadémiai tanár. Konkrét közmondást az említett mű ugyan nem említ, de ma is gyakran hallani, hogy: "az ítéletek királynője az egyezség" vagy "a legrosszabb egyezség is jobb, mint a legigazságosabb ítélet". Ezek a megállapítások - bár közhelyszerűnek tűnnek - érzékletesen fejezik ki az egyezség vitarendezésben játszott kiemelkedő jelentőségét.
Az említett mű megjelenése után 115 évvel arra kívánok a tanulmányomban kísérletet tenni, hogy röviden megvizsgáljam az egyezség jogintézményének megjelenését és jogtörténeti fejlődését a magánjogban és a polgári perjogban, elemezve egyúttal annak a vitarendezésben játszott jelentőségét. Ezt követően jogtörténeti áttekintést kívánok nyújtani a magyar büntetőeljárási jogban az adhéziós eljárásról, annak megjelenéséről és fejlődéséről napjainkig. Ennek keretében vizsgálom az egyezségnek a büntetőeljárás bemutatott fejlődési ívében játszott szerepét, azaz a szabályozás jellegéből adódóan inkább az egyezség lehetőségének a következetes elutasítását. Az egyezség ilyen jellegű megítélését a büntetőeljárásban alapvetően a polgári jogi igény rendezése, rendezhetősége kérdésében teszem a tanulmányom tárgyává, az elemzést követően pedig bizonyítani kívánom, hogy az adhéziós eljárás szabályozásában az egyezség jogintézményének a következetes kizárása, elvetése nem feltétlenül igazolható, annak az adhéziós eljárásba történő esetleges recepciója nagyobb előnnyel járna, mint az elvetése. Az előbbi pedig nem állna ellentétben a büntetőjog és büntető eljárásjog céljaival, funkcióival sem.
- 433/434 -
Vinkler az egyezség előnyeit az állam érdeke szempontjából abban látja, hogy "az állam ezáltal költséget takarít meg, sok per elkerülése és több hosszadalmas pertől való megszabadulás által", és az állam érdeke fedezhető fel az "egyezség morális hatásában is". A felek érdeke pedig szerinte abban mutatkozik meg, hogy "a felek egyrészt gyorsan szabadulnak egy jogviszony tekintetében felmerült vita vagy bizonytalanság nyomasztó helyzete alól, perköltséget takarítanak meg, és lehetővé válik eddigi gazdasági összeköttetésük zavartalan további fenntartása is."[2]
E megállapítások felett - az időközben több mint egy évszázad eltelte ellenére - olyannyira nem járt el az idő, hogy a polgári eljárásjogi kódexekhez fűzött miniszteri indokolás is alapvetésként rögzíti,[3] hogy "tapasztalati tény, hogy a vitarendezés, ezen belül a jogviták rendezésének leghatékonyabb módja az egyezség". Ez esetben ugyanis - mutat rá a 2009-es módosítás indokolása - a felek maguk rendezik el egymással problémájukat, az egyezségkötés költségei eltörpülnek a peres eljárás költségvonzataihoz képest, és eljárásuk időhatékony is. A legfontosabb előnynek az említett indokolás is azt tartja, hogy az egyezség után a felek jó viszonya sokkal valószínűbben állhat helyre, mint egy per lezárása után. Ebben a körben arra hivatkozik a jogalkotó, hogy az igazságszolgáltatás sok esetben még a helyes ítélettel is végleg elidegeníti egymástól a feleket, míg egyezségkötés esetén a felek egyenlő pozícióban maradnak, egyikük sem érzi vesztesnek magát, és így a jövőben is korrekt viszonyban állhatnak egymással, újabb üzleteket köthetnek. Ugyanezekre a megállapításokra jut Kengyel Miklós is, amikor kifejti, hogy a "felekben az egyezség rendszerint nagyobb megnyugvást kelt, mint az ítélet, mert a hatósági döntés helyett egy közös akaratnyilatkozaton alapul".[4]
Tekintve, hogy az egyezségben részt vevő felek az egyezségbe szabad elhatározásukból mennek bele, az egyezség szerinti vállalások tekintetében nagyobb az önkéntes teljesítés valószínűsége is. Mindezek alapján elvi éllel leszögezhető, hogy a polgári jogvitákban a vitarendezésnek változatlanul a lehetőség szerinti legnagyobb teret kell engedni a felek megállapodásának, azaz az egyezségnek.
Kengyel Miklós arra is rámutat,[5] hogy "a modern jogszociológia a konfliktus és a per viszonyát szellemes ábrákkal is magyarázza, melyek lényege szerint egy olyan bonyolult szelekciós mechanizmus létezik, amely a jogi konfliktusokat részben spontán, részben irányított módon a polgári per felé tereli". Azzal a megállapításával is maradéktalanul egyet kell érteni, hogy "ennek a folyamatnak a vizsgálata azért is fontos, mert a modern konfliktusszociológia nem feltétlenül a polgári pert tartja az egyedüli üdvözítő eszköznek a felmerült konfliktusok megoldására".
Kengyel az általa említett szellemes ábrák közül Rottleuther "berlini tölcsérét" tartja a legismertebbnek, ahol: "[a] konfliktusból egy folyamatosan szűkülő út vezet a polgári perhez, mint a vitarendezési mechanizmus legutolsó állomásához". Kulcsár szemléletes megfogalmazása szerint "a bíróság előtt eldöntött viták alatt - mint a jéghegy felszín alatti része - a konfliktusok és a belőlük eredő viták sokasága él".[6]
A fenti megállapításokból eredő egyenes következtetés tehát az, hogy a konfliktusoknak, az azokból eredő magánjogi vitáknak csak kis része transzferál polgári perré, aminek számos oka lehet. Biztonsággal állítható, hogy ezen okok között kiemelt helyet foglal el a felek magánjogi megállapodása, azaz a vitában érdekelt felek magánjogi (anyagi jogi) egyezsége. Amelyik jogvita ilyen egyezséggel nem rendeződik, és mégis perindításra kerül a sor, a polgári perben a felek a bíróság döntését (ítéletét) kérik a jogvitájuk rendezésére. Ugyanakkor a modern eljárásjogok emellett változatlanul biztosítják a "visszacsatolás" lehetőségét, vagyis a feleknek a rendelkezési elvből eredően jogukban áll a per alatt is akár magánjogi, akár perbeli egyezéget kötni, és ezzel zárni le a jogvitát. Mindezt a 2002 óta bevezetett közvetítői eljárás, mint a felmerült vitás ügy megoldásához vezető alternatív vitarendezési lehetőség is elősegíti.
Összegezve a fentieket "ábraszerűen": a "berlini tölcsér" szűkölő torkában is kiemelt helye van a peres felek magánjogi egyezségének mint a vitarendezés hatékony módjának. Amennyiben azonban az egyezség itt mégis elmarad és a jogvita a "berlini tölcsér" torkán keresztül a polgári per "zsákjába" torkollik, ez nem szükségszerűen vezet a vita ítélettel történő rendezéséhez, hanem a felek akaratából az továbbra is rendezhető egyezséggel, akár a polgári per keretei között, akár változatlanul azon kívül is.
- 434/435 -
A magánjogban különbséget kell tenni az anyagi és a perbeli egyezség között. Az előbbit a magánjog anyagi jogi szabályai tartalmazzák, míg az utóbbiét a polgári eljárásjog szabályozza, és ebből következően a magyar magánjogban és a hozzá kapcsolódó polgári eljárásjog(ok)ban több mint száz éve fennálló olyan különbségtételről van szó, amelynek a lényegi elemei nem változtak.
A magánjogi egyezség lényege, hogy az a bíróság közreműködése nélkül jön létre, az valójában a felek magánjogi megállapodása, azzal azonban, hogy ahhoz önmagában hatósági kényszer (végrehajthatóság) nem kapcsolódik. Az abban foglaltak kikényszerítése - nem teljesítés esetén - csak perben érhető el.[7]
Ehhez képest a perbeli egyezség annyiban azonos az anyagi jogi (magánjogi) egyezséggel, hogy az szintén a felek magánjogi megállapodása, de a bíróság jóváhagyó végzésével jön létre, ami által annak hatálya ("jogi rangja") jogerőre emelkedése esetén megegyezik a jogerős ítéletével. Ebből következik, hogy az egyezséget jóváhagyó végzéssel szemben a felek fellebbezéssel (jogorvoslattal) élhetnek, s az is, hogy a perbeli egyezség a jogerős ítélettel megegyező feltételekkel végrehajtható, hatóság által kikényszeríthető.
A vonatkozó kommentárirodalom és a közzétett eseti döntések is hangsúlyozzák, hogy a perbeli egyezség kettős természetű jogintézmény: anyagi jogi és eljárásjogi elemeket egyaránt tartalmaz. A jogerős bírósági jóváhagyás az egyezség ügyleti jellegén nem változtat, ezért a szerződéses kötelmekre vonatkozó jogszabályok megfelelően alkalmazandók, kivéve azok, amelyek ellentétesek a jogintézmény eljárási természetével.[8]
Az anyagi jogi (magánjogi) egyezség és a perjogi egyezség közötti különbséget Szladits Károly szemléletesen mutatja be, amikor rögzíti: "[m]agánjogi egyességgel a felek vitás vagy egyébként bizonytalan jogviszonyukat szerződés útján akként rendezik, hogy valamiben kölcsönösen engednek egymásnak. A bírói egyesség alapjában nem magánjogi, hanem perjogi szerződés, amelyet az eljárási jog a jogerős bírói ítélet erejével ruház fel. A bírói egyesség fogalmához nem szükséges, hogy a felek egymásnak engedjenek."[9] Magyary Géza szerint[10] "a peregyezség a per tárgya fölött kötött szerződés a per megszüntetése céljából, olyan magánjogi intézmény, amelynek a szabályai túlnyomórészt a perrendtartásban találhatók". Az a gondolat, hogy a perbeli egyezség kettős természetű jogintézmény, Magyary óta uralkodó nézet a hazai perjogi irodalomban.
A római jogban a magánjogi "egyesség (transactio) vitás jogigényeknek kölcsönös engedéssel (ebben van a kölcsönös teljesítmény) való megállapítása".[11] Az előbbiek előrebocsátása után talán nem meglepő, hogy az 1928. évi Magánjogi Törvényjavaslat (Magyar Polgári Törvénykönyv 1928-as tervezete, a továbbiakban: Mtj.) az alábbiak szerint szabályozta a magánjogi - akkori magánjogi szóhasználattal - egyességet a 1692. §-ában: "Egyességgel a felek valamely vitás vagy egyébként bizonytalan jogviszonyukat szerződés útján akként rendezik, hogy valamiben kölcsönösen engednek egymásnak."
A Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban rPtk.) ezzel a szabályozással lényegileg egyezően mondta ki, hogy a szerződést egyezséggel is lehet módosítani. Egyezség esetén a felek a szerződésből eredő vitás vagy bizonytalan kérdéseket közös megegyezéssel úgy rendezik, hogy kölcsönösen engednek egymásnak [240. § (2) bekezdés].
Mindkét jogszabályi rendelkezés szerint az egyezség a megállapodásnak az a fajtája, amelynél a felek vitás vagy bizonytalan kérdéseket rendeznek úgy, hogy egymással szemben fennálló követeléseikből kölcsönösen engednek. Az rPtk. miniszteri indokolásából kitűnően azonban az egyezség nem korlátozódik a szerződésmódosításra, hanem bármilyen követelésnél alkalmazható jogintézmény.[12] Az Mtj. és az rPtk. a magánjogi egyezséget lényegében teljesen egyezően szabályozta.
A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 6:27. § (1) bekezdése szerint: a felek a kötelemből eredő vitás vagy bizonytalan kérdéseket megegyezéssel úgy is rendezhetik, hogy kölcsönösen engednek egymásnak, vagy valamelyik fél egyoldalúan en-
- 435/436 -
ged követeléséből. A Ptk. már a kötelmekre vonatkozó közös rendelkezések közé helyezte az rPtk.-ban még a szerződésmódosítás körében szabályozott anyagi jogi egyezséget. Ezzel - a szerkezetileg egyáltalán nem lényegtelen súlypontáthelyezéssel - is egyértelművé tette, hogy az egyezség tipikusan olyan jogintézmény, amely általánosabb érvénye miatt valamennyi polgári jogi kötelezettség tekintetében alkalmazható. Ez volt az rPtk. miniszteri indokolásának álláspontja is, és eszerint alkalmazta az egyezséget a bírói gyakorlat is. Egyezséggel a felek nemcsak kötelmi jogi, hanem bármilyen más - például dologi jogi, öröklési jogi - viszonyaikat rendezhetik,[13] így deliktuális kártérítési jogviszonyukat is.[14]
Kiemelést érdemel azonban, hogy a Ptk. alapján - az Mtj.-től és az rPtk.-tól eltérően - a magánjogi egyezség tartalma ma már nem csupán akkor jöhet létre, ha a felek kölcsönösen engednek egymásnak, hanem akkor is, ha valamelyik fél enged csak a követeléséből. Ezzel a szabályozással a magánjog is maradéktalanul elismerte a felek rendelkezési jogának szabad érvényesülését, lényegében összhangban a szerződéses szabadság elvével, amivel a korábbi, az egyezséget szűkebb fogalmi keretek között rendező szabályozás nem állt maradéktalanul összhangban.
Ettől a kivételtől eltekintve azonban rögzíthető, hogy a jogvitában álló feleknek a magánjogi egyezség az 1900-as évektől kezdődően szinte azonos feltételekkel áll rendelkezésükre ahhoz, hogy a jogvitájukat megállapodással - annak a fent ismertetett minden előnyével együtt - rendezzék, és ezzel azt véglegesen le is zárják. A magánjogi szabályok abba az irányba hatottak, hogy egyre szélesebb körben ismerték el a felek szerződéses szabadságát és rendelkezési jogát az általuk megköthető magánjogi egyezség területén.
A perbeli egyezség írott története is a római joggal kezdődik.[15] A perbeli egyezséget a polgári perrendtartásról szóló 1911. évi I. tc. (rrPp.) már szabályozta (231. §, 423. §).[16] Ez a szabályozás pedig folytatódott a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (rPp.) 148. §-ában, és lényegében ezzel teljesen megegyező rendelkezéseket tartalmaz a jelenleg hatályos a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) 238-239. § is. A magánjogi szabályokhoz hasonlóan - 1911-től - a perjog is egyre inkább és egyre szélesebb körben ismerte el a felek szerződéses szabadságát és rendelkezési jogát az általuk megköthető perjogi egyezség területén.
Adhéziós eljárás alatt azt értjük, ha a büntetőeljárás "a sértett jogainak érvényesítése érdekében - és pergazdaságossági okokból - lehetővé teszi, hogy a sértett járulékos kérdésként a vád tárgyává tett cselekménnyel kapcsolatban keletkezett kárigényét már a büntetőeljárás keretein belül érvényesítse".[17] "Ebben az esetben a polgári jogi igényét érvényesítő sértett eljárási státusza a magánfél, a büntetőeljárás keretein belül a polgári jogi igény igényérvényesítés érdekében is folyó eljárást pedig adhéziós eljárásnak nevezzük."[18]
Ez a fogalom alig változott az elmúlt száz évben. Az adhéziós eljárás 1898-as definíciója szerint: "Ha ugyanaz a tett büntető és magánjogi következményeket von maga után: az utóbbiak rendszerint nem tárgyai a bűnvádi eljárásnak. A törvény azonban bizonyos korlátozással megengedheti, hogy a bűncselekmény magánjogi következményeit is (magánjogi igény) a büntetőbíróság állapítja meg, ha ezt a sértett kívánja. A sértettnek a büntető eljáráshoz való ilyetén csatlakozásában áll az úgynevezett adhaesió rendszere."[19]
Előzetesen rögzítendő, hogy a büntetőeljárás folyamatban léte nem képezi semmilyen akadályát annak, hogy a terhelt (vagy a vádlott) a bűncselekménnyel okozott kárt részben vagy egészben önként megtérítse. Annak sincs jogszabályi akadálya, hogy a bűncselekménnyel okozott kár megtérítése tárgyában a sértett és a vádlott - mindenféle bírósági közreműködés nélküli - magánjogi megállapodást, vagy esetleg perbeli (perjogi) egyezséget kössön, ha annak tárgyában polgári per van folyamatban.
E tanulmány keretében az előbbiek előrebocsátása után kizárólag azt vizsgálom, hogy a büntetőeljárás keretein belül a polgári jogi igényérvényesítés érdekében is folyó - adhéziós - eljárásban miként kerülhet sor a polgári jogi igényt érvényesítő sértett (magánfél) kárigényének a büntetőbíróság általi rendezésére. Az csak ítélettel történhet, vagy esetleg a büntetőeljárásban kötött, és egyébként a perbeli egyezséggel megegyező joghatású, a büntetőbíróság által jóváhagyott egyezséggel is?
A fentieket röviden jogtörténetileg is áttekintve tettem vizsgálat tárgyává. A tanulmány e részének tárgya, hogy
- 436/437 -
az adhéziós eljárás szabályozását a magyar jogba bevezető a bűnvádi perrendtartásról szóló 1896. évi XXXIII. t.-cz. (a továbbiakban Bp.) hatálybalépésétől a jelenleg hatályos, a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (a továbbiakban: Be.) hatálybalépéséig miként történhetett a polgári jogi igény rendezése a büntetőeljárásban, azaz volt-e lehetőség ebben a körben a büntetőügyben eljáró bíróság előtti egyezségkötésre.
Az említett két jogszabály által keretezett időszakban a büntető perrendtartásról szóló 1951. évi III. törvény (a továbbiakban: II. Bp.), a büntetőeljárásról szóló 1962. évi 8. törvényerejű rendelet (a továbbiakban I. Be.), majd a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény (a továbbiakban II. Be.), és a jelenlegi eljárási kódex hatálybalépéséig a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: III. Be.) szabályozta a büntetőeljárást. A Bp. hatálybalépésétől a III. Be. hatálybalépésig terjedő időszakot (a jelenleg hatályos Be. kivételével) már Tahy-Kiss Karolina is feldolgozta,[20] arra keresve a választ, hogy a vizsgált büntetőeljárási kódexek miként határozták meg a polgári jogi igény fogalmát, illetve mely esetekben dönthetett a polgári jogi igényről ítéletében a büntető bíróság, és milyen esetekben kellett vagy lehetett azt egyéb törvényes útra utasítani.
Jogtörténeti kuriózum a magyar büntetőjog középkori történetéből, miként arra Bérces László egyik tanulmányában[21] rámutat, hogy "[a] magyar büntetőjogban évszázadokon keresztül ismert és elfogadott volt a kárjóvátételnek (kompozíciónak) az intézménye. Bizonyos esetekben lehetőség volt a büntetést megváltani vagyoni elégtétellel. A sértett és az elkövető sok esetben megegyezhetett és ezzel a konfliktushelyzetüket saját maguk rendezhették. Gondoljunk csak Szent István[22] és Szent László törvényeire, amelyek közismert szigorúságuk ellenére viszonylag tág körben biztosították a törvényes büntetések megváltásának lehetőségét. A kárjóvátétellel történő »büntetésmegváltást« a Csemegi Kódex szüntette meg."
Bérces álláspontja szerint[23] "[e]nnek következménye lett az, hogy a sértett szerepe a büntetőeljárásban háttérbe szorult. Tevékenysége mindössze abban merült ki, hogy esetleg megtette a feljelentését, majd ezt követően tanúvá degradálódott, akit idéztek, akit a meghallgatásait megelőzően várakoztattak, akit figyelmeztettek a hamis tanúzás következményeire, esetleg kétségbe vonták szavahihetőségét, akivel szemben rendbírságot szabhattak ki, s aki a lehető legritkábban jutott hozzá az elszenvedett kárához."
Ez utóbbi megállapítással azonban azért lehet vitatkozni, mert a Bp. volt az első olyan magyar büntetőeljárási kódex, amely bevezette az adhéziós eljárást. Ennek magyarázata[24] már definiálja az adhéziós eljárást (korabeli elnevezéssel: adhaesió rendszere), és előrebocsátja, hogy "azok az előnyök, melyek a magánjogi igénynek a büntető per keretében való elintézésével járnak, a törvényhozások többségét az adhaesió rendszerének elfogadására bírták, amit hazai gyakorlatunk is elfogadott, és a Bp. 5. és 6. §-a szabályozza ezt". A Bp. hatálybalépésének idején a törvényhozók többsége már elfogadta az "adhaesionalis" eljárást, így különösen a francia, az olasz, az osztrák, a belga, és az 1877. évi norvég perrendtartás.[25]
A Bp. 5. és 6. §-ának szabályait áttekintve megállapítható, hogy az 5. § lényege szerint, ha a sértett vagy jogutódja a főtárgyalás befejezéséig a büntetőbíróságnál is érvényesíti magánjogi igényét a tettes és a részes ellen, akkor a bűnvádi eljárás és ítélet kiterjed a magánjogi igényre is. A további rendelkezések lényegében arról szólnak, hogy a büntetőbíróság mikor utasíthatja - mai szóhasználattal élve - egyéb törvényes útra a polgári igény érvényesítését, illetve mely igények nem érvényesíthetők egyáltalán az adhéziós eljárásban. A Bp. 487. §-a egyértelműen úgy rendelkezik, hogy amennyiben a büntetőbíróság az eljárást megszünteti, vagy a vádlottat felmenti, a határozatában a magánfelet arról értesíti, hogy magánjogi igénye tárgyában a bíróság nem dönt.
A normaszövegből és a kommentárból az a következtetés vonható le, hogy a Bp. rendelkezései szerint a polgári jogi igény tárgyában a büntetőeljárás keretein belül érdemben kizárólag ítélettel lehetett határozni, föl sem merült annak esetlegesen egyezséggel történő rendezhetősége. Kiemelést érdemel, hogy a Bp. rendelkezései szerint az adhézió kizárólag akkor érvényesülhet, ha a bíróság a vádlottat bűnösnek mondja ki.[26]
A II. Bp. és az I. Be. lényegében azonos módon és meglehetősen lakonikusan szabályozta a polgári jogi igény érvényesítésének szabályait. A Bp. szabályaihoz képest a II. Bp. és az I. Be. annyiban hozott újítást, szélesítve ezzel
- 437/438 -
a büntetőeljárásban elbírálható polgári jogi igények körét, hogy a polgári jogi igényt érdemben - mind elutasítással, mind helyt adással - felmentő ítéletben is el lehet dönteni.[27] A II. Bp. 182. § (1) bekezdéséből és 229. § (1) bekezdéséből ugyanakkor egyértelműen következett az is, hogy a polgári jogi igény tekintetében érdemben csak ítélettel lehetett határozni, illetve azt egyéb törvényes útra lehetett utasítani, vagyis e jogszabályi rendelkezések fogalmilag zárták ki annak a lehetőségét, hogy a polgári jogi igény tárgyában a büntetőbíróság egyezséget jóváhagyó végzés keretében rendelkezzen.
A II. Be. a polgári jogi igény szabályozása tekintetében alapvető változást nem hozott, a polgári jogi igényről érdemben változatlanul csak ítéletben lehetett határozni, és azt felmentő ítéletben is el lehetett bírálni, bár az új szabályozás szerint csak akkor, ha a felmentés oka büntethetőséget kizáró ok. Ezzel a pontosító szabállyal együtt is rögzíthető azonban, hogy a II. Be. szabályai - a II. Bp. és az I. Be. szabályaihoz képest - részletesebbek és a II. Be. határozottan cizellál a polgári jogi igény érvényesíthetőségének szabályain a korábbi rendelkezésekhez képest. Ilyen pontosító szabály, hogy a polgári jogi igény érvényesítésével kapcsolatos eljárási kérdésekre - sommásan ugyan, de a normaszöveg szintjén először megjelenő módon - a polgári perrendtartás (rPp.) szabályait rendelte alkalmazni, feltéve hogy azok a II. Be.-vel illetőleg a büntetőeljárás feladatával és jellegével nem ellentétesek.[28]
Szintén először jelenik meg kategorikusan direkt tilalom arról is, hogy a bíróság egyezségkötést nem kísérelhet meg, egyezséget nem hagyhat jóvá.[29] Önmagában az egyezségkötés jogszabályi tilalmának a normaszövegben történő megjelenítése nem jelentett érdemi változtatást a korábbi szabályokhoz képest, hiszen - a fent kifejtetteknek megfelelően - erre a korábbi szabályozások rendszeréből következően eddig sem volt lehetőség. A szabály normaszövegbe iktatása annyiból mégis érdekes, hogy emiatt a magyar jogtörténetben először került arra sor, hogy a jogalkotó a törvényszöveghez fűzött indokolással indokát adja az egyezség tilalmának az adhéziós eljárást illetően. A miniszteri indokolás ebben a körben a tilalmat azonban mindössze azzal indokolta, hogy: "ez a terhelt befolyásolására lenne alkalmas."
A III. Be. közvetlen elődjeivel szemben annyi érdemi változást tartalmazott, hogy a "szocialista büntető eljárási törvények" elhajlásnak nevezhető szabályozásával szemben visszatért ahhoz a szabályhoz, hogy a vádlott felmentése esetén - kerüljön arra sor bármilyen okból - nem lehet a polgári jogi igény érdemében dönteni, hanem azt ebben az esetben egyéb törvényes útra kell utasítani. Ezzel a visszatéréssel kapcsolatban maradéktalanul egyet kell érteni Tahy-Kiss Karolinával[30] abban, hogy "[a] szocialista időszakban hatályban volt büntetőeljárási törvények - az adhéziós eljárás járulékos jellegét figyelmen kívül hagyva, és ideológiai szempontokat is megjelenítve - jelentősen kiszélesítették az érdemi elbírálás körét, és azt - bizonyos feltételek mellett - felmentő ítéletben, illetve eljárást megszüntető végzésben is lehetővé tették. A polgári jogi igény érvényesítésének egyik feltétele, a bűncselekménnyel való összefüggés vizsgálatán keresztül az a következtetés vonható le, hogy az adhéziós eljárás járulékos jellege olyan hangsúlyos, hogy erre tekintettel nem indokolt a büntető-, illetve a polgári jogi igény tárgyában való határozathozatal elválasztása, azaz a polgári jogi igény érdemi elbírálására - a hatályos jogi rendezésnek megfelelően - kizárólag bűnösséget megállapító ítéletben van lehetőség."
A III. Be. a II. Be.-hez hasonlóan a polgári jogi igény érvényesítésével kapcsolatos eljárási kérdésekre - szintén sommásan - az rPp. szabályait rendelte alkalmazni, feltéve, hogy azok a III. Be.-vel, illetőleg a büntetőeljárás jellegével nem ellentétesek.[31] Szintén kategorikus a normaszövegben megjelenő tilalom arról is, hogy a terhelt és a magánfél között létrejött egyezséget a bíróság nem hagyhat jóvá.[32] A jogalkotó a törvényszöveghez fűzött miniszteri indokolásban azonban eltérő indokát adja az egyezség tilalmának az adhéziós eljárást illetően, mint a II. Be. esetében. A miniszteri indokolás ezúttal a tilalmat azzal indokolja, hogy "[a]z egyezség szükségszerűen, a sértett részbeni jogfeladásával, a vádlott részéről pedig a bűncselekmény hasznának részbeni megtartásával járna".
Rögzíthető, hogy a II. Be. és a III. Be. ugyanazt a tilalmat tartalmazza a normaszövegben az egyezséget illetően, de míg a II. Be. mintha a vádlott jogainak védelmével indokolná azt, a III. Be. kifejezetten a magánfél jogainak védelmére helyezi a hangsúlyt. Az utóbbi ahhoz a paternalista állásponthoz hasonlítható, amellyel az rPp. 1995-ig a felek méltányos érdekeit is vizsgálni rendelte a perbeli egyezség jóváhagyása körében.
A jelenleg hatályos Be. 2018. július 1-jén, azaz fél évvel a Pp. hatálybalépését követően lépett hatályba. A polgári jogi igény érvényesítésének a szabályait a Be. hatálybalépését követően számos tanulmány feldolgozta, többek között Szeghő Kataliné is,[33] amely részletezi az adhéziós eljárás új szabályait, a büntetőeljárásban érvényesíthető polgári jogi igények körét, a Pp. szabályainak alkalmaz-
- 438/439 -
hatóságát is, amelyekkel maradéktalanul egyet kell érteni. Nem foglalkozik azonban azzal a - jelen tanulmány tárgyát is képező - kérdéssel, hogy a polgári jogi igényérvényesítés érdekében is folyó - adhéziós - eljárásban a polgári jogi igényt érvényesítő sértett magánfél kárigényének a büntetőbíróság általi rendezése csak ítélettel történhet-e, vagy esetleg büntetőeljárásban kötött, és egyébként a perbeli egyezséggel megegyező joghatású, a büntetőbíróság által jóváhagyott egyezséggel is.
A Be. 55-56. §-ihoz fűzött kommentár[34] egyértelműen rögzíti, hogy szakít azzal a korábbi (a II. Be. és III. Be. által alkalmazott) jogalkalmazási technikával, hogy sommásan rendeli alkalmazni a Pp. szabályait a polgári jogi igény elbírálására. Ehelyett - a korábban alkalmazott utaló megoldással ellentétben - azt a szabályozási technikát választotta, hogy a Be. kifejezetten rögzíti azokat a kereteket, amelyek a polgári jogi igény elbírálása tekintetében a polgári perrendtartás alkalmazási körét jelentik.[35]
A Be. szabályaiban pedig nem jelenik meg, hogy a Pp.-nek az egyezségkötésre, illetve annak jóváhagyására vonatkozó szabályai alkalmazandóak lennének a polgári jogi igény elbírálása során, ezért kategorikusan rögzíthető a felvetett kérdés kapcsán, hogy a büntetőeljárás során a perbeli egyezséggel megegyező joghatású, a büntetőbíróság által jóváhagyott egyezség nem köthető polgári jogi igény tárgyában.
Ezt a Be. teljesen nyilvánvalóvá is teszi, amikor úgy rendelkezik, hogy az 560. § (1) bekezdés k) pontja szerint egyéb törvényes útra kell utasítani a polgári jogi igény érvényesítését, ha a magánfél és a terhelt a polgári perrendtartásról szóló törvényben meghatározott egyezség jóváhagyását kéri. Az újfent megjelenő kategorikus tilalmat a Be. nagykommentárja[36] a "büntetőeljárás jellegéből adódó egyéb törvényes útra utasítás" felsorolása körében azzal indokolja, hogy "a polgári jogi igény egyéb törvényes útra utasításának van helye, ha maga a polgári jogi igény vagy az elintézése során felmerülő valamely körülmény a büntetőeljárás sajátosságaival összeegyeztethetetlen". Hozzáteszi: "A sértett és a terhelt a bírósági eljárásban még közvetítői eljárás keretében sem köthet a bűncselekmény következményeinek jóvátételére irányuló megállapodást, ezzel összhangban a büntetőeljárásban a Pp. szerinti egyezség megkötésének, illetve a bíróság ügydöntő határozatával történő jóváhagyásának sincs helye, ezért erre irányuló kérelem esetén a Be. 560. § (1) bekezdés k) pontja rendelkezik a polgári jogi igény egyéb törvényes útra utasításáról. A Be. ugyanakkor nem zárja el a magánfelet és a terheltet a polgári jogi igényt érintő konszenzuális megoldásoktól, így a büntetőeljáráson kívül szabadon köthetnek egyezséget, de ha annak bírósági jóváhagyását igénylik, akkor azt kizárólag polgári bíróságnál érhetik el."
A fentiekben vázolt, a polgári jogi igény tekintetében megköthető egyezség tilalmán nem változtat az sem, hogy a Be. LXV. fejezete az egyezség a bűnösség beismeréséről rendelkezéseit tartalmazza, XCIX. fejezete pedig az eljárás egyezség esetén fejezetcímet viseli. Fontos hangsúlyozni ugyanis, hogy a polgári jogi igény tekintetében a magánfél (felperes) és a terhelt (alperes) között áll fenn jogviszony, amit a Be. kommentárja is rögzít, amikor kimondja, hogy "[a] polgári jogi igény büntetőbíróság előtti érvényesítését így olyannak kell tekinteni, mintha a magánfél mint felperes a terhelttel mint alperessel szemben a bíróság előtt keresetet terjesztett volna elő".[37]
Ebből persze az is következik, hogy a polgári jogi igény tárgyában egyezség is csak az érintett felek, azaz a "magánfél felperes" és "terhelt alperes" között jöhetne létre, de ilyen szabályt a Be. nem tartalmaz. A Be. LXV. fejezetében szabályozott egyezséget (a bűnösség beismeréséről) azonban nem a polgári jogi igény érintett felei, hanem a Be. 407. § (1) bekezdése szerint az ügyészség és a terhelt köti. Kétségtelen, hogy ebben az egyezségben - az egyezség fakultatív elemei között - lehetővé teszi a Be. a terhelt által vállalható egyéb kötelezettségek között, hogy a magánfél (illetve sértett) polgári jogi igényét az egyezség jóváhagyásáról döntő előkészítő ülésig kielégítse.
Ez azonban nyilván nem tekinthető a polgári jogi igény tárgyában létrejött és a büntetőbíróság által jóváhagyható egyezségnek, hiszen a terhelt által vállalt kötelezettség a szabályozásból következően egyoldalú, vagyis nélkülözi a megállapodás (azaz a közös akaratnyilvánítás) egyik alapvető fogalmi elemét. Talán ezt kívánja kifejezésre juttatni Be. 411. § (6) bekezdésének azon rendelkezése is, hogy nem képezheti egyezség tárgyát a polgári jogi igény.[38] Amennyiben pedig a terhelt az egyezségbe foglalt önkéntes vállalását nem teljesíti az előkészítő ülésig, azzal a következménnyel jár, hogy az egyezség jóváhagyását a bíróságnak meg kell tagadni.[39]
A büntetőeljárás során közvetítői eljárásban kötött megállapodás sem jelenthet perbeli egyezséggel megegyező joghatást, hiszen a törvény a közvetítői eljárásban létrejött megállapodáshoz bírósági kényszert (végrehajthatóságot) nem kapcsolt, amit a büntetőügyekben alkalmazható közvetítői tevékenységről szóló 2006. évi CXXIII. törvény (a továbbiakban: Bktv.) 14. §-a külön is deklarál.
- 439/440 -
A felvetett kérdésre tehát - a fentiekre is tekintettel - kizárólag az a válasz adható, hogy a polgári jogi igényérvényesítés érdekében is folyó - adhéziós - eljárásban a polgári jogi igényt érvényesítő sértett magánfél kárigényének a büntetőbíróság általi rendezése a Be. szabályai szerint is csak ítélettel történhet, a büntetőeljárásban a perbeli egyezséggel megegyező joghatású, a büntetőbíróság által jóváhagyott egyezséggel nem. A Be. alternatívája kizárólag a terhelt (vádlott) önkéntes teljesítése, illetve természetesen a polgári per.
A jogtörténeti áttekintés akként összegezhető, hogy az adhéziós eljárásnak a magyar a büntetőeljárásban történt 120 évvel ezelőtti megjelenése óta a polgári jogi igény elbírálására vonatkozó eljárási szabályok folyamatosan bővültek, egyre részletezőbbek lettek. A hatályos Be. is felismerte az egyezség jogintézményében rejlő - mással nem helyettesíthető, és a jelen tanulmány elején is részletezett - előnyöket, amelyeket a magánjog és a polgári perjog már hosszú ideje hasznosít. Ezeket az előnyöket a Be. a büntetőeljárás fő célja tekintetében is - részben teljesen új alapokra helyezve a büntetőeljárás szabályait - maradéktalanul igyekszik kiaknázni az újdonságként bevezetett "egyezség a bűnösség beismeréséről" jogintézményével. Mindezektől függetlenül azonban a büntetőeljárás elmúlt 120 évében a hatályos szabályozással bezáróan "kőbe vésve" (szinte tabuként) tartja magát az a szabály, hogy a polgári jogi igény tekintetében a büntetőbíróság előtt, általa jóváhagyott és végre is hajtható egyezség nem köthető.
Tanulmányomban arra kerestem a választ, hogy védhető-e a Be. álláspontja a polgári jogi igény tárgyában az egyezség következetes elutasítása tekintetében, vagy esetleg bizonyos törvényi keretek között mégis hasznosabb lenne annak a Be.-ben való törvényes szabályozása.
Ennek megítélését nyilvánvalóan a II. Be., III. Be. és a Be. egyezséget tiltó rendelkezéseinek a miniszteri indokolásban, illetve a kommentárokban fellelhető, meglehetősen szűkszavú indokok vizsgálatával kell kezdeni. Annyi előzetesen rögzíthető, hogy ezek az indokok egymással összevetve meglehetősen következetlenek, részben egymással is ellentétesek.
A II. Be.-nek "ez a terhelt befolyásolására lenne alkalmas" hat szóból álló indoka ma már nehezen tartható. Egyrészt a terhelt jogait a Be. - szabályozásának főtárgya tekintetében fennálló - garanciális szabályainak kell biztosítania. Másrészt, ha a Be. a bűnösség beismerésére - azaz az eljárása főtárgyára - vonatkozó egyezséget nem tartja alkalmasnak a vádlott befolyásolására, akkor a polgári jogi igény - azaz a büntetőeljárás járulékos jellegű - tárgyában köthető egyezség tekintetében sem állhatja ma már meg a helyét ez az érv.
A III. Be. indokolásában foglalt "a szocialista eljárásjog elhajlásából" eredő maradványának tekinthető paternalista álláspont felett egyszerűen eljárt az idő, amennyiben komolyan vesszük a Be. kommentárban kifejtett azon álláspontot, hogy: "A polgári jogi igény büntetőbíróság előtti érvényesítését így olyannak kell tekinteni, mintha a magánfél mint felperes a terhelttel mint alperessel szemben a bíróság előtt keresetet terjesztett volna elő." A polgári jogi igény ilyen jellegű megítélése mellett ugyanis figyelemmel kell lenni a fent már - a perjogi egyezség keretében - kifejtett hatályos szabályozás lényegére, amely szerint a felek rendelkezési jogának szabad érvényesülésével összhangban a bíróság csak akkor tagadhatja meg az egyezség jóváhagyását, ha az anyagi jogszabályt sért. Ezzel a felfogással pedig nyilvánvalóan nem egyeztethető össze a polgári igény tárgyát képező kártérítési követelés tekintetében a felek szabad rendelkezési jogával ellentétben álló bírósági "gyámkodás".
A Be. nagykommentárjához fűzött két érv közül a második szerint "a sértett és a terhelt a bírósági eljárásban még közvetítői eljárás keretében sem köthet a bűncselekmény következményeinek jóvátételére irányuló megállapodást". Ezzel indokolja a büntetőeljárásban a Pp. szerinti egyezség megkötésének, illetve a bíróság ügydöntő határozatával történő jóváhagyásának lehetőségének tilalmát. Ezzel az érvvel azért nehéz mit kezdeni, mert a Be. azért tiltja ezek szerint a Pp. szerinti egyezség megkötését a bírósági eljárásban, mert az eljárás ezen szakaszában már a Bktv. szerinti közvetítői eljárásnak sincs helye, ami a közvetítői eljárás során történő megállapodáshoz vezethetne. Ez a tény azonban a szabályozás jellegéből fakad, és ezt meghaladóan semmilyen magyarázat nincs arra, hogy a bírósági szakban a közvetítői eljárás hiánya miért zárná ki önmagában a bíróság előtti egyezség lehetőségét.
A Be. utolsó érve, hogy adott esetben az egyezség megkötése és bírósági jóváhagyása "a büntetőeljárás sajátosságaival összeegyeztethetetlen". Sajnálatos módon azonban a jogalkotó adós marad azzal az érvvel, hogy melyik az a sajátossága büntetőeljárásnak, amivel a polgári jogi igény tárgyában kötendő egyezség összeegyeztethetetlen. Emiatt abból kell kiindulni, hogy a büntetőeljárás fő célja a büntetőjogi főkérdésben - a büntetőjogi felelősség kérdésében - való döntés.[40] Ha figyelembe vesszük azonban, hogy a Be. preambulumában feltüntetett fő jogpolitikai célok egyike, hogy különös hangsúlyt fektet a bűncselekmények sértettjeinek fokozott védelmére, valamint jogaik érvényesítésére, akkor éppen azzal igazodna ehhez a célhoz, ha lehetővé tenné, hogy a magánfél és a terhelt a polgári jogi igény tárgyában egyezséget kössön a büntetőeljárás során is. Ennek a bírósági jóváhagyásával ugyanis a sértett végrehajtható okirattal rendelkezne, amely kö-
- 440/441 -
rülménytől nehéz elvitatni, hogy alkalmas a sértett jogainak védelmére is, de főleg annak az érvényesítésére.
Ezt meghaladóan a büntetőeljárás "sajátosságait" illetően rögzíthető, hogy annak célja az állam büntetőigényének az érvényre juttatása is, hiszen az eljárási jogok a közkeletű felfogás szerint a "szolgálólányai" az anyagi jognak. Ez konkrét esetben a büntetőjog, és az általa szabályozott anyagi jog szerinti büntetés alapvető célja a társadalom védelme érdekében annak megelőzése, hogy akár az elkövető, akár más bűncselekményt kövessen el, azaz a prevenció.
A polgári jogi igények tárgya főként és alapvetően olyan kártérítési igény, ami a vád tárgyává tett cselekmény közvetlen következményeként keletkezett. A kártérítés mellett általában két jogpolitikai érvet szokás felhozni, egyrészt a károsult helyzetének reparálását, illetve a prevenciót, vagyis a károkozás veszélyének visszaszorítását.[41] Szalai Ákos nagyon hatásos érvekkel mutat rá tanulmányában, hogy "a reparáció egyre kevésbé indokolja a kártérítés létét, és ezzel párhuzamosan egyre nagyobb szerepet kell, hogy kapjon a prevenciós szempont".[42]
A büntetőeljárásban érvényesített polgári jogi igények főként kártérítési igények, amelyek tekintetében lehet elméleti vitát nyitni arról, hogy annak kizárólagos célja a reparáció, vagy a modern joggazdaságtan tanai szerint egyúttal a prevenció is; utóbbi lényegében megegyezik a büntetés, a büntetőjog és ezen keresztül a büntető eljárásjog céljával is. Az ennek tárgyában a bíróság által jóváhagyott egyezség azonban - bármelyik kártérítési funkciót tekintjük is elsődlegesnek - véleményem szerint nem összeegyeztethetetlen a büntetőeljárás sajátosságaival.
Bérces László a már említett tanulmányában arra is rámutat, hogy empirikus kutatások igazolják: az elítéltek pozitívan állnak az egyezségkötés lehetőségéhez, és a sértettek többsége is támogatná a jóvátételi konstrukció bevezetését. Álláspontja szerint a vizsgálati eredmények alapján indokolt visszafordulni a Csemegi Kódex által eltüntetett, tettes-áldozat egyezségkötésének lehetőségéhez a büntetőeljárásban annak érdekében, hogy bizonyos esetekben a sértett kárának megtérülése "ellenértékeként" az elkövető mentesülhessen a büntetőjogi felelősségre vonás alól, vagy enyhébb büntetésben részesülhessen.[43]
Ezek a lehetőségek (mentesülés, mérséklés) megjelennek a büntetőjogi közvetítői eljárásban is, amely nyilván más jogintézmény, ugyanakkor egy átgondolt megoldási javaslattal mégis több ponton lenne lehetőség a büntetőeljárás során kihasználni a polgári jogi igény tárgyában megköthető "egyezség" előnyeit, nyilvánvalóan a büntetés mértékére kiható módon, egymást kizáró jelleggel.
Mindezek alapján megállapítható, hogy a feleknek a magánjogi és a perjogi egyezség terén már biztosított és kiteljesített rendelkezési jogával nem áll összhangban a Be. jelenlegi, a polgári jogi igény tekintetében megköthető bírói egyezséget "tiltó" szabályozása. A "peregyezségnek" az adhéziós eljárásban történő bevezetése a polgári jogi igény tekintetében nem feltétlenül látszik ellentétben állónak a büntetőeljárás céljaival sem. Megítélésem szerint az adhéziós eljárásban a polgári jogi igény tárgyában az egyezség megkötésének, és annak bírói jóváhagyásának bevezetése - bizonyos törvényi keretek között - nagyobb társadalmi haszonnal járna, mint annak a 120 éve tartó következetes elvetése. ■
JEGYZETEK
[1] Vinkler János: Peregyezség. Budapest, Stephanum, 1915. 1.
[2] Vinkler: i. m. 7-9.
[3] A polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény 148. §-ához fűzött miniszteri indokolás.
[4] Kengyel Miklós: Polgári eljárásjog (II. kötet). Pécs, JPTE-ÁJK, 1991. 213.
[5] Kengyel Miklós: Polgári eljárásjog (I. kötet). Pécs JPTE-ÁJK, 1991. 3-12.
[6] Kulcsár Kálmán: Gazdaság, társadalom, jog. Budapest, KJK, 1982. 196.
[7] Az elkülönítés fogalmi tisztasága érdekében a tanulmány nem érinti azt kivételesnek mondható, bár a modern magánjogban főleg a banki hitelezés gyakorlatában egyre gyakoribb helyzetet, amikor a tisztán magánjogi egyezséget szerződésként adott esetben közjegyzői okiratba foglalják, és az erre irányadó végrehajtási szabályok szerint az mégis kikényszeríthető állami kényszerrel, végrehajtás útján.
[8] Kiss Daisy: Egyezség. In: Kiss Daisy - Németh János: Nagykommentár a Polgári Perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvényhez. Budapest, Wolters Kluwer, 2014. 148. §-hoz írt magyarázat, illetve BDT 2012.2831, Pécsi Ítélőtábla Pf.20.264/2012/5., továbbá Kovács Helga Mariann: Egyezség. In: Wopera Zsuzsa (szerk.): Kommentár a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvényhez. Budapest, Wolters Kluwer, 2022. 239. §-hoz írt magyarázat.
[9] Szladits Károly: A Magyar Magánjog Vázlata (II. rész). Budapest, Grill Károly Könyvkiadó Vállalata, 1935. 148.
[10] Magyary Géza: Magyar Polgári Perjog (második kiadás). Budapest, Franklin-Társulat, 1924. 508-510.
[11] Marton Géza: A Római Magánjog Elemeinek Tankönyve (ötödik kiadás). Debrecen, "Méliusz" Könyvkereskedés, 1937. 231.
[12] A Magyar Népköztársaság Polgári Törvénykönyve, Az 1959. évi IV. törvény és a törvény javaslatának miniszteri indokolása. Budapest, KJK, 1959. 187.
[13] EBH 2005.1304., EBH 2011.2410.
[14] BH 2006.47. Vékás Lajos: Tartozáselismerés. Egyezség. In: Vékás Lajos - Gárdos Péter (szerk.) Nagykommentár a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvényhez. Budapest, Wolters Kluwer, 2021. 6:27. §-hoz írt magyarázat.
[15] Vinkler: i. m. 50-51.
[16] Nem kizárt, hogy a korabeli jog a magánjogi "egyesség" és a perjogi "egyezség" kifejezések eltérő írásmódjával és - magyar hangtani szabályok szerint így kicsit eltérő - hangzásával is a két jogintézmény részben eltérő voltát kívánta hangsúlyozni.
[17] Dicső Gáborné Harsányi Beáta Andrea: A polgári jogi igény elbírálásának szabályai az új Be. tükrében. Büntetőjogi Szemle. 2018/2. sz. 39.
[18] Somogyi Gábor: A magánfél. In: Nagykommentár a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvényhez. Budapest, Wolters Kluwer, 2016. 54. §-hoz írt magyarázat.
[19] Balogh Jenő - Edvi Illés Károly - Vargha Ferencz: A Bűnvádi Perrendtartás Magyarázata (első kötet). Budapest, Grill Károly, Cs. és Kir. udvari Könyvkereskedése, 1898. 226-228.
[20] Tahy-Kiss Karolina: Bírósági rendelkezés a - büntetőeljárásban érvényesített - polgári jogi igényről. Jogtörténeti tanulságok. Iustum Aequum Salutare. 2011/2. sz. 159-180.
[21] Bérces László: Polgári jogi igények érvényesítése a büntetőeljárásban. In: Harsági Viktória - Wopera Zsuzsa (szerk.): Az igazságszolgáltatás kihívásai a XXI. században. Tanulmánykötet Gáspárdy László professzor emlékére. Budapest, HVG-ORAC, 2007. 21-29.
[22] Szent István király dekrétuma akként rendelkezett, hogy a gyilkos 110 aranypénzt fizet, amiből 50-et a királyi kincstár, 50-et a rokonok kapnak, 10 pedig az ítélő bíráké, illetve a közbenjáróké. Szent István Dekrétomainak Második Könyve 16.tc. In: Magyar Törvénytár I. 1000-1526. Budapest, Franklin-Társulat, 1899. 29.
[23] Bérces: i. m. 21-29.
[24] Balogh-Edvi-Vargha: i. m. 226-228.
[25] Uo. 227.
[26] Az utóbbi megállapítást illetően ugyanerre a megállapításra jut Tahy-Kiss: i. m. 163.
[27] Bp. 182. § (1) bekezdés, illetve I. Be. 229. § (1) bekezdés.
[28] II. Be. 56. §.
[29] Uo.
[30] Tahy-Kiss: i. m. 180.
[31] III. Be. 54. § (7) bekezdése.
[32] Uo.
[33] Szeghő Katalin: Polgári jogi igény a büntetőeljárásban. Magyar Jog. 2018/9. sz. 492-500.
[34] Békés Ádám: A magánfél. In: Polt Péter (szerk.): Nagykommentár a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvényhez. Budapest, Wolters Kluwer, 2018, 55-56. §-hoz írt magyarázat.
[35] Ennek normaszöveg szintű megjelenése a Be. 55. § (3) bekezdésében és 555. §-ában található.
[36] Demeter Zsuzsanna: A polgári jogi igény egyéb törvényes útra utasítása. In: Polt Péter (szerk.): Nagykommentár a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvényhez. Budapest, Wolters Kluwer, 2018. 560. §-hoz írt magyarázat.
[37] Békés: i. m. 55-56. §-hoz írt magyarázat.
[38] Véleményem szerint fogalmilag is kizárt, hogy az ügyészség állapodjon meg a terhelttel a magánfelet illető igény tárgyában, ezért az itt idézett normaszöveg szerinti tilalom következetlennek, talán feleslegesnek is tűnik.
[39] Be. 734. § (1) bekezdés c) vagy d) pontja.
[40] Dicső: i. m. 39.
[41] Szalai Ákos: Prevenciós és reparáció a kártérítési jogban. Állam- és Jogtudomány. 2014/3. sz. 36.
[42] Szalai: i. m. 36-59.
[43] 2003-ban végzett empirikus kutatások azt igazolták, hogy mind a sértettek, mind a bűncselekmények elkövetői pozitívan állnak ahhoz a gondolathoz, miszerint lehetőséget kell adni a tettes és áldozat között kötendő egyezségkötésre. Ennek a kutatásnak az eredményeként az volt megállapítható, hogy az elítéltek 96%-a élne az egyezségkötés lehetőségével, és a sértetteknek csak 48%-a utasította el a jóvátételi konstrukció bevezetését. Bérces: i. m. 21-29.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző bíró, Győri Ítélőtábla.
Visszaugrás
