A modern állam több mint együtt élő emberek összessége - ezzel az állítással talán senki sem vitatkozna. A régi, dinasztikus alapon szerveződő monarchiák bukásával és a népszuverenitás elvének általánossá válásával az államok identitás kérdései alapvetően megváltoztak. A 19. századi nemzeti mozgalmak és a nacionalizmus mint politikai ideológia a modern államok egyik legfontosabb kötőanyagaként szolgáltak. Az állam sosem az emberiség állama, hanem egy konkrét embercsoport állama, egy létező (vagy éppen születő) politikai közösség létének intézményesített formája. A felvilágosodás politikai eszméinek egyik követelménye és legfontosabb találmánya az alkotmányosság gondolata volt: a jogegyenlőség és a joguralom legfontosabb ga-
- 14/15 -
ranciája az alkotmány megfogalmazása, vagy valamiféle alkotmányos korpusz kijelölése, amely korlátját jelenti a politikai hatalomnak.
Az alkotmányos önazonosság fogalma az elkövetkező években rengeteg vitára és értelmezésre fog okot adni mind a szakmai, mind a politikai diskurzusban. Jelen írásomban nem vállalkozom arra, hogy a fogalom mélyreható elemzését adjam, csupán a legfontosabb elméleti kérdéseket szeretném megjelölni. Tanulmányom aktualitását Magyarország Alaptörvényének 2018. június 20-án elfogadott hetedik módosítása adja, amely az alkotmányos identitás fogalmát a következőképpen vezette be a magyar jogrendbe az Alaptörvény R) cikkének (4) bekezdésében: "Magyarország alkotmányos önazonosságának és keresztény kultúrájának védelme az állam minden szervének kötelessége."
Az alkotmányos önazonosság fogalma álláspontom szerint elsősorban politikai fogalom, amelynek igazi súlyt a nemzetközi politikai-jogi kapcsolatok és a globalizáció ad. Egy minden külső vonatkozásától megszabadított nemzet számára az önazonosság nem kérdés, miként egy lakatlan szigeten hajótörött magányos embernek sincs problémája önmaga definiálásával, mert lényegében mindent, amit tesz, annak saját maga a szerzője, ez a léte. Abban a pillanatban, amikor egy személynek másokkal kell együtt élnie, az identitás (az "én" definíciója) sokkal lényegesebbé válik. Ugyanígy, a nemzeti vagy alkotmányos önazonosság megőrzése a nemzetközi jogi-politikai élet más szereplőivel való interakcióban válik lényegessé. Nem véletlen, hogy a fogalom explicit módon először az Európai Unió jogi dokumentumaiban jelent meg és lett az európai integráció egyik kulcsfogalma.
Az alkotmányjogot jó okkal a legnemzetibb jogágnak, az alkotmányokat pedig minden állam és nemzet legfontosabb jogi normájaként szoktuk számon tartani. Az elmúlt két évszázad eszmetörténetében a jog és az alkotmány összekapcsolódása a nemzeti identitással nagyon szélsőséges pályákat írt le és a meglévő alapkonfliktusok a mai napig meghatározzák az alkotmányos fejlődést. Az egyik törekvés a különböző jogrendszerek és az alkotmányok sajátos nemzeti karakterének kiemelése, amely együtt jár a nemzetállamok szuverenitásának hangsúlyozásával. A másik irány viszont a jog és az alkotmányosság univerzalitását hangsúlyozza: a legalapvetőbb emberi jogoknak nem lehet sajátosan nemzeti értelmezése, ugyanis ezek olyan jogok, amelyek nem egy partikuláris nemzeti-politikai közösséghez való tartozásból adódóan illetik meg az egyént. Az emberi jogok nemzetköziesedése a második világháború után azt az ígéretet hordozta, hogy vannak a jogállamiságnak olyan alapvető nemzetközi sztenderdjei, amelyek némi adaptációval mindenhol létrehozhatják a nyugati világban ismert jóléti demokráciákat. Azonban a globalizáció újabb és újabb kihívásainak hatására az elmúlt tíz évben egyre erősödik a globalizációval szemben a nemzeti szuverenitásra alapozó érvelés, amely hol a globalizáció teljes elvetését, hol a globalizáció mérsékelt (és reálisabb) mederbe terelését célozza. Ennek az alkotmányos fejleménynek egyik lecsapódásaként kell értékelni az alkotmányos identitás koncepciójának meghatározását, amely egy nagyon komplex jogi-politikai fogalom.
Az amerikai összehasonlító alkotmányjogász Michel Rosenfeld mindezt az alkotmányosság fogalmának partikuláris és univerzális felfogásaként jelöli meg.[1] Rosenfeld alkotmányos identitás fogalma kapcsán három fő kérdést jelöl meg: 1. Ki az alkotmányosság alanya? 2. Mi az alkotmányosság tartalma? 3. Hogyan alapozzák meg az alkotmányos szabályokat? Ha e kérdések mentén haladunk, akkor a két megközelítésből adódó konfliktusok rögtön érthetőek és jól artikulálhatóak lesznek. Nyilvánvalóan, mint minden dichotómiára épülő rendszer, ez is sematikus, és nehéz tiszta formában fellelni egyik vagy másik megközelítés megfontolásait.[2]
Ad 1. Az univerzalista felfogás szerint az alkotmányosság alanya az egész emberiség és az, hogy egy-egy személy vagy kisebb csoport az emberiség melyik részéhez kötődik, teljesen esetleges az alkotmányosság szempontjából. Azonban a partikuláris megközelítést vallók szerint az alkotmányosság alanya mindig egy jól meghatározható, sajátos egyedi történelemmel, hagyományokkal és politikai tapasztalatokkal rendelkező népcsoport. Az univerzalista megközelítés antropológiája egy minden kontingens vonatkozásaitól megfosztott emberből indul ki, aki talán sosem létezett. Ezzel szemben a partikularizmus hívei olyannyira hangsúlyozzák a népek egyediségét, hogy ez akár a célirányos politikai cselekvés akadálya is lehet.
Ad 2. Az univerzalista megközelítés szerint az alkotmányosság tartalma lényegében azonos minden népnél és minden helyen, ezért az alkotmányos előírások nagyjából ugyanolyanok vagy ugyanolyannak kellene lenniük. Ezzel szemben a partikularizmus hívei szerint az alkotmányosság tartalma egyedi, mivel egy nép nagyon is konkrét egzisztenciális létének eredménye, ezért az egyes alkotmányos intézmények tükrözik a nép által megtett történelmi utat, a politikai tapasztalatokat és a nemzet legfontosabb törekvéseit. Rosenfeld példája a Holokauszt-tagadás különböző megítélése az Egyesült Államokban és Európában, az eltérő tapasztalatok más válaszokat adnak ugyanarra a kihívásra.
Ad 3. Az univerzalista megközelítés a hogyan tekintetében arra épít, hogy egyetemes emberi lényegből következik az alkotmányosság, ezért esszencialista alapon ilyennek kell lennie. A partikularizmus hívei ezzel szemben a közös történelem és nemzeti-vallásos mítoszokra alapozzák az alkotmányos szabályok elfogadottságát. A második világháború után a német alkotmányos gondolkodásban az emberi méltóság védelmének középpontba helyezése nyilvánvaló történelmi tapasztalatokon alapult.
A politikai közösség azonosságának vagy identitásának vizsgálata során figyelembe kell vennünk azt, hogy az "identitás" alapvetően egy pszichológiai fogalom, így annak kivetítése vagy konvertálása az alkotmányjog
- 15/16 -
területére mindig problémákat okoz. Annyi bizonyos, hogy a politikai közösség nem csupán az egy helyen élő embereket jelölő gyűjtőszó, hanem az együtt élő emberek kapcsolatának egy meghatározott minősége. Már Arisztotelész is felvetette ezt a kérdést a politika című művében, mivel pusztán egy fal léte nem alapozza ezt meg. Ugyanígy, ha egy csoport letelepedik és városállamot hoz létre, a letelepedettek egy része meghal, gyerekek születnek, új emberek költöznek ugyanoda, de attól még nem jön létre másik politikai közösség, hanem "ahogy folyókról és forrásokról is szoktuk mondani, hogy mindig ugyanazok, bárha vizük folyton megújul és elfolyik."[3] A politikai közösség, amely állammá szerveződik, egy olyan kontinuum, amelyet a közösség tagjainak folyamatosságtudata tart fenn, és ezen nem változtat akár még az államhatárok változása, az alkotmányos berendezkedés módosulása vagy a lakosság apróbb személyi változásai sem. A politikai közösség nem a tagok tökéletes azonosságán alapul, amelyet Arisztotelész egy metaforával fejez ki: "Már most, valamint a tengerész is egy közösség tagja, ugyanezt mondhatjuk a polgárról is. S bár a tengerészek, tevékenységüket tekintve ugyan különböznek (egyikük evezős, a másik a kormányos, amaz meg fedélzetmester, másoknak meg más ilyenféle elnevezése van), világos, hogy bár mindegyiküknek a legszabatosabb egyéni leírása az illetőnek sajátos erényét fejezi ki, de azért van valami közös, amely mindnyájukra ráillik. Ez pedig, hogy a hajózás biztonsága valamennyiüknek a feladata, és erre is törekszik minden tengerész."[4] A közösségnek vannak közös céljai, amelyek közül a legfontosabb egyéni szinten a boldog élet elérése, közösségi szinten pedig az autarkheia. Michel Rosenfeld szerint az alkotmányos identitás az egység és a sokféleség teremtő feszültségében tud létrejönni, az amerikai alkotmányjogász kijelentése, hogy "egy teljesen homogén közösségnek nincs szüksége alkotmányra"[5] talán túlzás, de az tény, hogy a jogrend rend- és béketeremtő funkciójára azért van szükség, mert akár egyéni, akár mikrocsoport szinten is sokféle közösség tagjai alkotják a közösséget.[6]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
