A művészet emberi jogi elemzésében megkerülhetetlen a tárgykör alanyi oldalának teoretikus vizsgálata. Mivel a művészet jelenleg is egyik legfontosabb kérdése maga az alkotói "státusz" megragadása, lényegesnek tartom, hogy a mindenkori művész kategóriájára egy filozófiai értelemben megalapozott, és egyben jogilag is helytálló képet adjak.
Az esztétika alanyi részének relevanciája nem csupán gyakorlati praktikum, hanem filozófiai értelemben is kibontott, alapvető eleme a szépművészet struktúrájának. Ennek oka az esztétika differentia specificájában rejlik, amennyiben a tárgykör alapfogalma kizárólag az individuum oldaláról ragadható meg. Ez alapján jelenlévő igény a művészet alanyi szempontú vizsgálata is, amely leginkább a kanti filozófiában gyökerezik.
Maga a tehetség, mint a művész veleszületett produktív képessége, a természethez tartozik, ezért úgy fogalmazhatunk, hogy a zseni az a született elmebeli diszpozíció, amely által a természetnek a szabályt adja.[1] Az esztétika vonatkozásában ez úgy jelenik meg, hogy a szubjektumbeli természetnek kell a szabályt adnia a művészetnek: mégpedig a szubjektum képességeinek hangoltsága által - vagyis az esztétika csak a zseni alkotása révén lehetséges.[2]
A zseni az az intelligencia, amely teremteni képes: egy teljesen lezárt, önálló, új természetnek, a műalkotásoknak megteremtésére konstruktív erővel rendelkezik. Ennek az öntörvényű valóságnak, ennek a befejezett világnak, "új természetnek" létrehozása a zseni individualitásának funkciója.[3]
A művészet és jog kapcsolatának elemzésekor, az alanyi oldalban rejlő módszertani iránytű indokolása kapcsán két érvet lehet felhozni. Az első, praktikus gyakorlati ok a művészet jogi megjelenésére utal. Ennek értelmében az a következtetés vonható le, hogy az egyes modern államok jogrendszerei a művészetet jogosulti oldalról szabályozzák. Ilyen normák tipikusan az alapjogi és szerzői jogi terminusok, amelyek egyrészt az alkotó, másrészt a művészi tevékenység és a művész közötti viszonyt helyezik jogi oltalom alá. Így tulajdonképpen a művészet jogi szabályozása körében az alanyi oldaltól eltérő vagy azt kirekesztő elemzés nem is lehetséges.
A teoretikus érvek pedig a művészet és jog elemi kapcsolatának ama megnyilvánulására mutatnak, hogy mindkét jelenség egy, az ember által kifejtett tevékenység eredménye. Ez a megállapítás két következményt tartalmaz: egyrészt mind a művészetnek, mind pedig a jognak sine qua non eleme az ember; másrészt mindkét jelenség egy természettől elvont, "mesterséges" része a társadalmi létnek.
Ezt a filozófiai helyzetet Lewis Mumford meglátása világítja meg legjobban: "Mind a művészet, mind a technika az ember alkotó képességének megnyilvánulása."[4] Ezek alapján, álláspontom szerint a művészet az emberi alkotó képesség szubjektív oldalát fedi le, mivel célja a szépség megragadása, ami bár tulajdonságából adódóan egy magasabb rendű jelenség, mégsem lehet objektíve megadni mibenlétét - csupán az egyén saját szemszögén keresztül kaphat választ arra: mi a szép?[5] A tudomány ezzel ellentétben az emberi alkotó képesség objektív oldalát képezi: "A technika főleg abból a szükségletből ered, hogy az élet külső adottságait kezeljük és magunknak alárendeljük a természet erőt."[6] Ez ahhoz a szembeállításhoz vezet, amely művészet és technika/tudomány, "szépség" és "hasznosság" között alakult ki a XIX-XX. századra.[7]
Jelen esetben azonban ez az ellentét nem hogy még élesebbé válik, hanem ellenkezőleg: témánk szempontjából a művészet és a jog, mint az emberi alkotóképesség két pólusa egymás mellett foglal helyet. A továbbiakban ezt igyekszem alátámasztani, külön a művészet és külön a jog oldaláról.
... ember-alkotta jellege
A művészet körében létrejövő produktumok, alkotások a természetben eredetileg és ontológiai valójukban fel nem lelhető jelenségek. Ebből adódik, hogy a műalkotások legmeghatározóbb sajátja, hogy nem természeti kauzalitáson alapuló tények eredményeként jönnek létre, hanem minden esetben kizárólag emberi tevékenység következtében.[8]
... természetidegensége
Az esztétika ontológiai alapvetéséből kiemelendő az a tény, hogy "esztétikus" jelző mindig emberi alkotást takar - vagy legalábbis olyan tárgyat, ame-
- 20/21 -
lyet úgy tekinthetünk, mintha emberi alkotás volna. Ennek látszólag ellentmond az a körülmény, hogy a természeti tárgyakat (nem ember-alkotta) is szépnek mondjuk. Valójában azonban - Pauler és közvetve Hegel[9] szerint - másképp fest a helyzet: ha természeti tárgyat esztétikai szempontból nézünk, öntudatlanul is úgy értékeljük, mintha az művészi alkotás volna. A művészi alkotás viszont nem azért szép, mert a természetet utánozza, hanem a természet szép azért, mert műalkotás mintájára fogható fel.[10]
Ez tehát máris kirekeszti az esztétikából a természeti szépet. Végső soron a szép dologból ugyanaz az őseredeti valóságszerűség sugárzik, ami a természetből, bár a szép dolog más fenomenológiai síkba esik, mint a természet.[11]
... " mesterséges " jellege
A jog mesterséges jellegének igazolása abban a sajátosságban rejlik, hogy a norma kizárólag a valóságból nem vezethető le.[12] Ennek oka, hogy a valóság (tényállás) a természet rendszerének eleme, de önmagában nem tárgya a sajátos jogi megismerésnek, mivel egyáltalán nem normatív, azaz jogi jelenség.[13] Ami az adott történésnek sajátos normatív értelmet ad, az nem ténylegessége és valósága, hanem egy norma, amely tartalmával reá vonatkozik, neki jogi jelentést kölcsönöz. A norma tehát értelmezési sémaként szerepel.[14]
Összegezve leszögezhető, hogy mind a művészet, mind pedig a jog a "természeti valóságtól" elvált, "mesterséges" jelenségek, amelyek vizsgálata az emberi alkotói tényező szempontjának alkalmazása nélkül nem teljes, sőt hamis eredményekre vezetne. Végső soron leszögezhető, hogy a jog és az esztétikum egyaránt a társadalmi-szellemi objektivizációk világba tartozik, s mint ilyenek eloldódnak alkotóik tudatától, és attól független tárgyiasulásként szellemileg mint jog vagy esztétikum azáltal léteznek, hogy tartalmuk befogadóra talál.[15] Ennek okán, az emberi teremtőképesség viszonyítási pontja mentén kívánom elemezni a művészet alanyi jogi értelmezésének kérdéseit.
A pozitív jog olyan kényszerrend, amelynek normáit emberek aktusai alkotják. A természetjog doktrínája a törvény érvényességének igazolására ad választ, így a pozitív jog azért érvényes, mert normáinak tartalma megfelel egy magasabb rendű normarendnek, amely a természetben, a dolgok természetében vagy az ember természetében immanens.[17]
A természetjogi iskola felfogását jellemzi egyrészt, hogy elfogad egy általános és örökérvényű - azaz minden helyre, az összes emberekre és minden időre egyaránt érvényes, univerzális - jogot, amely független attól, hogy tételezve van vagy sem; másrészt ezt a jogot egyúttal feltétlenül helyesnek is tekintette. A természetjog tehát térben és időben abszolút, vagyis változatlan, valamint abszolút értékű, helyes "jogrendszer" akart lenni.[18]
E doktrína szerint a pozitív jog csak annyiban érvényes, amennyiben megfelel a természetjognak, vagyis ha igazságos. A természetjog tehát olyan felfogás, amely alkalmas arra, hogy a pozitív jog érvényességét vagy érvénytelenségét illetően abszolút kritériumot nyisson.[19] Ez alapján pedig, ha egy emberi törvény (pozitív jog) ellentétes a természeti törvénnyel,[20] akkor azt nem kell betartani, mivel nem érvényes.[21] E normák pedig végső soron a természet figyelmes elemzése - dedukciója - révén, az emberi ész segítségével feltárhatók.[22]
A természetjogot kikezdő álláspontok közül itt csupán két véleményt emelnék ki. E szerint a természetjog örökjogra vonatkozó tanainak legnagyobb hibája, hogy nem számol azzal, hogy ha vannak is a történelemben bizonyos állandóan visszatérő és közös sajátosságok, emellett jóval nagyobb számban vannak változó jelenségek. Így helytelen az a gondolat, hogy minden időre, minden helyre, minden társadalomra egyformán érvényes jogrendszert lehetne megalkotni. Ennek oka pedig abban rejlik, hogy a jog a mindenkori társadalmi életet, viszonyokat rendezi - ezek viszont minduntalan változnak az idő folyamán.[23]
A természetjog doktrínájának második problémája, hogy normái a természetnek immanens részei. A természet viszont nem más, mint az okozatosság törvénye által egymáshoz kapcsolt tények halmaza - a normáknak a tényekből való dedukciója pedig lehetetlen. A természetről szóló kijelentés mindig tényre vonatkozik: olyan valamire, ami létezik (Sein). Egy norma kijelentése ellenben mindig a legyen, azaz a Sollen szférában mozog: valaminek lennie kell(ene). E mellett pedig meg kell jegyezni azt a logikai evidenciát, miszerint abból, hogy valami létezik, még nem következik az, hogy valaminek lennie kell - és fordítva.[24]
A természetjogi tanok értelmében létezik egy felsőbbrendű elv, ami a természeti eredetű, isteni, örök erkölcsi törvényként mindennek az értékét adja. Az esztétika szempontjából ez a tétel azért használhatatlan, mert a szépművészet nem a ter-
- 21/22 -
mészetből fakadó jelenségek összessége, hanem mindig emberi alkotás eredménye. A műalkotásokat felölelő esztétika világa nem egyeztethető meg a természet, a valóság szférájával: a zseni intelligenciája mindig új jelenséget teremt, ami bár a valóságban is leképződik, ontológiailag mégsem egyezik meg azzal.[25]
Ez alapján pedig ismét utalok arra a tételre, amely szerint a művészi alkotás nem azért szép, mert a természetet utánozza, hanem a természet szép azért, mert műalkotás mintájára fogható fel.[26]
Összegezve elmondható, hogy az esztétika és a jog alanyi kapcsolatának kiindulópontját a természetjog tanain kívül kell keresni. Ugyanakkor a művészet oldalán tárgyalt individualista tételek kiemelendők a filozófia terrénumából, és ehhez célszerű megtalálni a jog megfelelően illeszkedő terminusát.
Az alanyi jog fogalmának tisztázása a téma szempontjából kulcsfontosságú, mivel ha a művészet és jog alanyi kapcsolódásának elemei képezik a kutatás tárgyát, ez vezet el az esztétikai individuum jogi megfelelőjéhez.
Az emberi cselekvésnek az a köre, amely a jog által sem megparancsolva, sem megtiltva nincsen, a jog szempontjából megengedett.[27] Ennek mentén az alanyi jog nem egyéb, mint jogi határok létrehozásának a lehetősége megengedett cselekedetek által. Minthogy pedig ez a jogi hatás azt jelenti, hogy a jog a szóban forgó megengedett emberi cselekedet bekövetkezésének esetére valamely más egyén számára cselekvést ír elő jogi kötelesség gyanánt, az alanyi jog mindig valamely jogi kötelesség ellenpólusán jelentkezik. Az alanyi jog tehát igény valamely jogi kötelesség teljesítésének követelésére.[28] Az alanyi jog definiálásakor használt "megengedett cselekvés" kitétel a tárgyi jog által meghatározott magatartás: azaz a jogosultságot a tárgyi jog alapozza meg.[29]
Az emberi jogok fogalma a természetjogi tanokból, a természetes jogok köréből alakult ki. A természetjogi felfogás abban jelölhető meg, hogy a történelmileg változó - tételes, pozitív (azaz emberalkotta) - joggal szemben feltételezi a magasabb, változatlan, feltétlenül helyes, örök, természeti jog létét, amely megelőzi az állam által alkotott jogot. A felvilágosodás korában a természetjogi/észjogi elképzelés szerint a jog az emberi természetből ered, így a tiszta észből megismerhető. Ez alapján az embernek veleszületett, elidegeníthetetlen és sérthetetlen jogai vannak, amelyek az emberi természetből erednek - s így mindenki számára azonosak és egyben az államhatalmat megelőzik, korlátozzák.[30]
Az emberi jogoknak a természetjogi minőségükben van az erejük, de egyidejűleg ebből adódik gyengeségük is: mivel megelőzik az államot, deklarálásukat követően még nem jelentenek automatikusan érvényes jogot, mivel hiányzik az állam általi normatív meghatározottságuk és érvényesíthetőségük.[31] Az emberi jogok effektivitásához - természetjogi karakterük ellenére - az szükséges, hogy az állam alkotmányában pozitív jogként ismerjék el őket.[32]
Igazolást nyert, hogy az emberi jogok előfutáraiként felfogható természetjogi szellemiség önmagában nem alapozza meg az alanyi jogi jelleget: ehhez szükséges feltétel a tételes (tárgyi) jogban való kifejeződés is. Az emberi jogok a kodifikáció által immáron alapjogi minőségben léteznek az adott állam jogrendszerében - tehát az alapvető jog elnevezés az alkotmányban rögzített emberi jogok körét jelöli meg.[33]
Az emberi jogok körének meghatározása szűkebb, mint az embereket megillető jogok összessége. Ráadásul tovább árnyalja ezt az emberi jog terminusnak a köztudatban élő hamis jelentése is, amely szerint emberi jog olyan jogosultság, ami mindenkit megillet. Helyesen azonban az emberi jog alatt azt értjük, hogy léteznek olyan jogosultságok, amelyek az egyéneket emberi mivoltuknál fogva illetik meg. Az emberi jogok tehát olyan erkölcsi alapú alanyi jogok,[35] amelyek azon alapulnak, hogy a jogosult emberi lény.[36]
A fenti emberi jog-fogalom egy újabb, immár tisztán alkotmányjogi terminus vizsgálatának szükségességét hozza elő, mégpedig az alapjogok alanyainak kérdéskörét. A használt fogalom értelmében az emberi jogok az emberi létezés tényén alapulnak, és ennek megfelelően, az emberhez erre visszavezetve kapcsolódnak jogosultságok. Ezt a közjogtan az alkotmányjogi jogképesség és cselekvőképesség kettősével írja le.
Az alapjogi jogképesség alatt a személynek az a képessége értendő, hogy alapvető jogok hordozója ("tulajdonosa/birtokosa") lehet, vagyis meghatározott alapjogi normához rendelt jogalannyá válhasson.[37] Az ember alapjogi jogképessége teljes és fel-
- 22/23 -
tétlen, absztrakt értelemben tehát minden ember lehet valamennyi alapjog alanya.[38] Értelemszerűen az emberi jogi karakter e tekintetben egybeesik az alapjogi alanyisággal.
Az alapjogi jogképességtől szokás megkülönböztetni az alapjogi cselekvőképességet, amely az alapjog gyakorlásának tényleges képessége.[39] Ez a képesség a személyt belátási és döntési képességei függvényében illeti meg, vagyis analóg a polgári jogi cselekvőképességgel. Az alapjogok mindenkit megilletnek, azonban azokat nem mindenki gyakorolhatja közvetlenül.[40]
Az alapjogi cselekvőképesség kiterjedése az alapjog jellegétől függ, mivel az egyes alapjogok gyakorlása esetében nem húzható meg olyan éles határ, mint a polgári jogi jogviszonyokban. Ennek indoka kettős. Egyrészt tartalmilag az emberi jogok az emberi mivolthoz fűződő, tehát az emberként születéshez kapcsolódó jogosultságok, amelyek - néhány kivételtől eltekintve - alapvetően nem köthetőek további feltételhez. Másrészt formai okok is felhozhatók e tétel mellett: az alapjogok köre nem lezárt katalógus, így a jövőben megjelenő alapjog esetében nem állapítható meg, hogy pontosan kiket illet meg.[41]
A jogképességgel rendelkezők cselekvőképességét tehát bizonyos esetekben - az egyes alapjogoktól függően - valamilyen jogi vagy nem jogi esemény, tény vagy annak hiánya éleszti fel.[42]
A művészet kapcsán felhívható emberi jog alapjogi jogalanyiságánál az elvi és a tényleges jogosulti kör között némi eltérés mutatkozik, mivel elvileg az alapjog alanya bárki lehet (alkotmányjogi jogképesség), valójában azonban csak azok, akik ténylegesen is művészeti tevékenységet végeznek (alkotmányjogi cselekvőképesség).[43] Így megállapítható, hogy a művészet szabadsága - az esztétika individualista jellegéből kifolyólag - pozitív feltételt követel meg az embertől,[44] tehát a művészet és jog elemi kapcsolata, alanyi oldalról, az alapjogi cselekvőképesség körében értelmezhető.
Magyarország Alaptörvénye (a továbbiakban: Alaptörvény) a művészetek szabadságát az alapjogok között, a véleménynyilvánítás szabadságának speciális fajtájaként értelmezi. Az alapjog funkciójára tekintettel alapvetően kettős jelleggel rendelkezik: a szabadságjogok közé sorolható amennyiben a véleménynyilvánítás sajátos formáját jelenti, azonban a kulturális jogok kapcsán is megemlíthető, mivel a művészet kétségtelenül a kultúra részét képezi.[45]
Az Alkotmánybíróság működése óta kevés olyan határozat található, amely kifejezetten a művészetek szabadságával és az ezzel összefüggő kérdésekkel foglalkozna, annál több azonban azoknak a határozatoknak a száma, amelyek a véleményszabadság problémakörét tárgyalva, annak kontextusában, fontos megállapításokat tesznek a művészetek (és a tudomány) szabadságáról.[46]
Az első olyan határozat, amely közvetve rendelkezik a művészetek szabadságáról az a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény 269. § (1) és (2) bekezdésének alkotmányosságának kérdése kapcsán hozott döntés, amelyben a testület a művészet szabadságát, a kifejezés szabadságának részeként részesíti védelemben azzal, hogy kimondja: "[...] a véleménynyilvánítás szabadságának kitüntetett szerepe van az alkotmányos alapjogok között, tulajdonképpen »anyajoga« többféle szabadságjognak, az un. »kommunikációs« alapjogoknak. [...] Tágabb értelemben a véleménynyilvánítási szabadsághoz tartozik a művészi, irodalmi alkotás szabadsága és a művészeti alkotás terjesztésének szabadsága, a tudományos alkotás szabadsága és a tudományos ismeretek tanításának szabadsága. Ez utóbbiak tiszteletben tartásáról és védelméről az Alkotmány 70/G. §-ában külön is rendelkezik."[47]
Ezzel az értelmezéssel az Alkotmánybíróság a véleménynyilvánítás szabadságát, mint a művészet (és a tudomány) szabadságának alapjaként jelölte meg. Ám ahogy a fa ága is túlnő a gyökerén, így a művészet szabadsága is eltérő, többlettulajdonságokkal rendelkezik és meghaladja az anyajogát megtestesítő szabad véleménynyilvánítást, amely - az alaptörvényi és alapjogi dogmatikában való elhelyezés mellett - az Alkotmánybíróság állásfoglalásaiban, legszembetűnőbben, az alapjogi oltalom terjedelmében, jogi tárgyában, korlátozásában jelenik meg.
A testület a képzőművészet, az iparművészet, a fotóművészet és az ipari tervezőművészet egyes kérdéseinek szabályozásáról szóló 83/1982. (XII. 29.) MT rendelet alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítványok kapcsán kifejtette
- 23/24 -
a művészet szabadsága által biztosított jogi védelem terjedelmét, amelyeket a következők szerint határozott meg: "Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a művészeti élet szabadsága mint alapvető jog a művészeti alkotómunka szabadságát, a művész bármely meg nem engedett korlátozástól mentes önkifejezését, valamint a művészeti alkotások nyilvánosság elé tárásának, illetve bemutatásának, terjesztésének szabadságát jelenti. [...] A vázoltak alapján a művészi élet szabadságához való jog lényeges tartalmát a művészeti alkotómunka minden hatalmi jellegű befolyástól mentes gyakorlása és a művészi alkotásban megjelenő vélemény szabad kinyilvánítása, tehát a műalkotások nyilvánosságra hozásához való jog jelenti."[48]
Az indokolásból kivehetően két tartalmi összetevőt határoz meg a testület és ruház fel alapjogi védelemmel: az alkotómunka szabadságát és az alkotás nyilvánosságra hozásának szabadságát. A határozat szövege azonban implicit módon rávilágít egy különbségre a művészet szabadsága és a véleményszabadság relációjában: amíg a véleménynyilvánítás szabadsága az egyént védi, addig a művészet szabadsága a művészi véleményt. A szabad véleménynyilvánítás szabadsága olyan egyéni szabadságjog, amely mindenkit megillet, mivel a kommunikációs jogok "anyajoga", így szoros kapcsoltban áll a méltósághoz való joggal (személyiség szabad kibontakozása) és a gondolatszabadsággal (a szabad véleményalkotás előfeltétele) egyaránt.[49] Az Alkotmánybíróság már a legelső véleményszabadsággal kapcsolatos döntésében kifejtette: "[...] az egyéni véleménynyilvánítás, a saját törvényei szerint kialakuló közvélemény, és ezekkel kölcsönhatásban a minél szélesebb tájékozottságra épülő egyéni véleményalkotás lehetősége az, ami alkotmányos védelmet élvez. Az Alkotmány a szabad kommunikációt - az egyéni magatartást és a társadalmi folyamatot - biztosítja, s nem annak tartalmára vonatkozik a szabad véleménynyilvánítás alapjoga. [...] Az általa helyesnek tartott véleményeket mindenki - az állam is - támogathatja, s a helytelennek tartott ellen felléphet, mindaddig, amíg ezzel valamely más jogot nem sért olyan mértékben, hogy az előtt a véleményszabadságnak is vissza kell lépnie."[50]
Az Alkotmány tehát - az Alkotmánybíróság értelmezése szerint - a szabad kommunikációt biztosította, amely egyéni magatartás és társadalmi folyamat is egyben. A kinyilváníthatóság szempontjából a vélemény tartalma nem számít, mivel a minősítés a kommunikáció eredménye, és csupán a minősítés eredményeként vezethető be külső, utólagos korlátozás. Másként fogalmazva: "maga a véleménynyilvánítás lehetősége és ténye védett, annak tartalmára tekintet nélkül".[51] Azaz a véleményalkotás szabadsága a véleménynyilvánítás lehetőségét jelenti és így azt is részesíti védelemben, nem pedig a véleményt magát.
Ezzel ellentétben a művészet szabadsága esetén más a jogi tárgy: a testület 24/1996. (VI. 25.) AB határozata alapján a művészetek szabadsága az alkotófolyamat szabadságát és a nyilvánosságra hozás szabadságát is jelenti. Vagyis két részeleme van az alapjognak, amelyek mindegyike ugyanarra, az alapjog tárgyára fókuszál: a művészi véleményre, azaz szűk értelemben az alkotásra, tág értelemben pedig az alkotómunkára is, mint a mű létrehozását célzó folyamatra.[52] Erre a két elem külön vizsgálata ad magyarázatot, és mindkettőt a célja felöl érdemes megközelíteni. Az alkotómunka szabadsága azt jelenti, hogy bárki szabadon hozhat létre egy műalkotást - azaz azzal a célzattal fejez ki egy véleményt, hogy művészi értéket képviselő alkotást teremt ezzel. A nyilvánossághoz közvetítés esetén ugyanez a célzatosság a már kész mű mások számára megismerhetővé tételét jelenti. Mindkét esetben tehát szorosan az alkotáshoz kapcsolódik az alapjogi védelem, nem pedig annak az alanyához (az csak másodlagos, kiegészítő jelentőséggel rendelkezik). Ezek alapján véleményem szerint megállapítható, hogy a művészet szabadsága kapcsán a véleményalkotás szabadságánál meghatározott jogvédelem súlypontja áttolódik az alapjog alanyáról az alapjog tárgyára, és ezzel a művészet szabadságának jogi tárgya is eltérő a szabad véleménynyilvánításétól.
Érdekes következtetésre jutunk, ha a művészet szabadsága áltál garantált jogvédelmet annak terjedelme szerint vizsgáljuk. E két komponens együttes megvalósulása minden esetben jogi oltalmat keletkeztet mind az alkotásra, mind az alkotóra tekintettel,[53] azonban a két tartalmi elem közül valamelyiknek a hiánya más-más eredményre, jogi megítéléshez vezet az alkotás oldalán. A nyilvánossághoz közvetítés egyrészt önmagában is védelmet biztosít az alkotásnak (és az alkotónak egyaránt), mivel feltételezhető annak a megléte, másrészt következtetni lehet belőle az alkotómunkára is - elvégre a nyilvánosságra hozás mindig feltételez egy megelőző alkotófolyamatot. A nyilvánosságra hozás tehát minden esetben védelmet nyújt mind az alkotásnak, mind az alkotónak; valamint az alkotómunkához való viszonya abban áll, hogy annak járulékos eleme: anélkül értelmezhetetlen tényező. Ellenben ez fordítva nem igaz: ugyanis lehet, hogy a művészi alkotófolyamat valamely kezdőszakaszában még nem, vagy nem teljesen jött létre maga az alkotás, és így közzétenni sem lehet - szűken értelmezve, a védeni kívánt jogi tárgy híján.[54] Fontos azonban megjegyezni, hogy az alapjogi védelem tág értelemben felöleli a művészi alkotófolyamat szabadságát is, nem csupán a befejezett alkotást.[55] Vagyis a két komponens közötti különbség, hogy az alkotófolyamat önmagában is feltétlen oltalom-
- 24/25 -
ban részesül, míg a közzététel szükségszerűen csupán az alkotómunkával karöltve nyerhet alapjogi védelmet - mivel anélkül értelmezhetetlen lenne. Ezen kívül helyes az a megállapítás, hogy lehetséges a két tartalmi összetevő egymáshoz kapcsolódása, de nem minden esetben: a művészet széles palettája példával szolgál mind együttes megjelenésükre, mind éles elválásukra - éppen ezért fontos leszögezni, hogy a művészet szabadsága kiterjed mindkét tartalmi elemre, akár külön-külön is.[56]
A Magyar Művészet Akadémia (a továbbiakban: MMA) megalakulása körüli alkotmányossági kérdéseket tisztázó, 18/2014. (V. 30.) AB határozat egy új elemet vezetett be a művészet szabadsága alapjogának értelmezési kereteibe. "[...] Az Alaptörvény X. cikk (1) bekezdésében foglalt követelménynek eleget téve, a köztestületi formában működő MMA-nak az Alaptörvény értékrendjét meg nem sértve, a művészeti alkotás szabadságát, sokszínűségét, irányzatait, áramlatait egyaránt védelemben kell részesítenie."[57]
A magam részéről ezzel a megállapítással nem értek egyet, mivel a művészet pluralitásáról - bár fontos értéknek tekintendő - nem rendelkezik az Alaptörvény: "csupán" a művészi alkotás szabadságát részesíti alapjogi védelemben.[58] Ennek helyessége a művészet fogalma meghatározásának legnagyobb problémájára vezethető vissza: arra, hogy mindennemű definíció egy esztétikai értékítéletet fog tartalmazni, amely önmagában korlátozhatja a művészek kifejezési szabadságát. Ez pedig, adott esetben szűkebb kifejezési lehetőségeket biztosíthat, mint amit a véleményszabadság keretében biztosítani lehetne.[59] Jelen határozathoz fűzött különvélemények közül Salamon László véleményét érdemes megemlíteni, aki hozzám hasonlóan kétségbe vonja a testület többségi álláspontját:
"Az Alaptörvény X. cikk (1) bekezdésében deklarált művészeti alkotás szabadsága nem azonos a művészeti élet sokszínűségével (pluralizmusával), jóllehet a kettő között szoros korreláció áll fenn."[60] "Azt, hogy a szabadság és a sokszínűség nem tekinthetők alkotmányjogi értelemben (sem) szinonim fogalmaknak, az Alaptörvény IX. cikk (2) bekezdésében foglalt sajtószabadságra vonatkozó rendelkezés is alátámasztja, mely külön említi a sajtó szabadságát és külön a sokszínűségét."[61] "A művészet sokszínűsége általánosságban érték, alkotmányos szinten azonban explicit módon sem a rendszerváltó Alkotmány, sem az Alaptörvény nem szól róla."[62]
A fent már említett 30/1992. (V. 26.) AB határozat indokolásában sor került a véleményszabadság korlátázásának meghatározására, amely - a kommunikációs jogok kiindulópontjaként - magára a művészetek szabadságára is vonatkozott.[63] Később azonban a művészi formában megjelenő kifejezést a 14/2000. (V. 12.) AB határozat kiveszi az önkényuralmi jelképek használatának büntetőjogi tényállása alól, és az alábbiakat állapítja meg: "A Btk. 269/B. § (2) bekezdése rögzíti e cselekmények vonatkozásában a büntethetőséget kizáró okokat. Ennek megfelelően nem büntethető az, aki az (1) bekezdésben rögzített cselekményeket ismeretterjesztő, oktatási, tudományos, művészeti célból, vagy a történelem, illetve a jelenkor eseményeiről szóló tájékoztatás céljából követi el. Ennek oka, hogy a történelmi tényeket mindenki a valóságnak megfelelően ismerhesse meg, és a tényszerű, hasznos, a közművelődéshez elengedhetetlen információk minél szélesebb rétegekhez jussanak el."[64]
Ebből az szűrhető le, hogy a művészetek (és a tudomány) szabadságát mint sajátos kifejezési módokat, privilegizált hely illeti meg a véleménynyilvánításhoz való jog keretein belül: ott ahol a véleménynyilvánítás általános módja már nem megengedett (lásd önkényuralmi jelképek használatának esete), még mindig létjogosultsága van a művészi formában megnyilvánuló véleményközlésnek.[65] Az Alkotmánybíróság az e határozattal egy időben meghozott másik döntésében azonban kimondja: "a nemzeti jelképeket illető negatív tartalmú vélemények, a jelképek történetére, értékére, közjogi jelentőségére vonatkozó tudományos nézetek, művészi kifejezések, illetőleg kritikák hangoztatása, esetleg megváltoztatásukat vagy eltörlésüket célzó javaslatok kifejezésre juttatása, értelemszerűen nem eshet büntetőjogi szankcionálás alá, hanem része a véleménynyilvánítás alkotmányos szabadságának."[66] A testület tehát a vélemények, a tudományos nézetek, a művészi kifejezések, politikai javaslatok között nem tett különbséget, azaz a művészet szabadságának magja a véleménynyilvánítás, és erre tekintettel részesül fokozott védelemben.[67] Ezek alapján azt a következtetést vonhatjuk le, hogy bár a művészet szabadságát az Alaptörvény külön cikkben szabályozza - tehát a véleménynyilvánítás szabadságának keretein kívül -, a korlátozásáról nem határoz, vagyis annak határai megegyeznek az "anyajogaként" értelmezett véleményszabadságéval.[68]
Az ezt erősítő álláspont azt hirdeti, hogy a művészet szabadsága az olyan tevékenységek szabadságát is jelenti, amely akár egyes alaptörvényi értékekkel sem áll összhangban. Ennek értelmében, ha a művészi tevékenység - a véleménynyilvánítás szabadsága és a művészet szabadsága között fennálló kapcsolatból kiindulva[69] - nem ütközik az
- 25/26 -
Alaptörvény IX. cikk (4) és (5) bekezdéseiben foglalt korlátokba,[70] "akkor az alkotó tevékenység szabadsága még abban az esetben sem korlátozható, ha ez a tevékenység, illetve produktum egyébként az alkotmányos értékekkel nem harmonizál."[71] A fenti filozófiai és jogbölcseleti vizsgálódás alapján azonban felmerül az alapjogi rendszer felülvizsgálata a művészet alapjogi megjelenése fényében, így szükséges visszatérni egyrészt az esztétika individuumhoz kötött terminológiájához, másrészt pedig az alapjogi hierarchia alapját képező emberi élethez és méltósághoz való joghoz.
Az esztétika rendszerében az emberi státusz a zseni intelligenciájában fejeződik ki. Vélhetően azért is származik a zseni szó a "genius"-ból, mert azt a sajátságos, az embert születésétől fogva óvó és vezérlő szellemet jelenti, amelynek sugallatából az eredeti eszmék keletkeznek.[72] Ez pedig az az intelligencia, amely teremteni képes: egy teljesen lezárt, önálló, új természetnek, a műalkotásoknak megteremtésére konstruktív erővel rendelkezik. Ennek az öntörvényű valóságnak, ennek a befejezett világnak, "új természetnek" létrehozása a zseni individualitásának funkciója.[73]
Az emberi méltóság hoz való jog az élethez való joggal, illetve a jogképességhez való joggal egységben kell szemlélni. E három jog kölcsönösen egymásra vonatkoztatva a sajátos emberi státusz jogi kifejezése.[74] Így az esztétikában megjelölt emberi mivolthoz fűződő sajátos alkotóképesség a jogi nyelvre lefordítva az emberi méltósághoz való jogban gyökerezik, mivel ez fejezi ki azt a filozófiai és lételméleti állapotot, ami az ember és a művészet egybeolvadásánál, a művésznél mint individuumnál található. Az ember (zseni) teremtőképességét pedig az emberi méltóságból, mint általános személyiségi jogból levezett részaspektus, a személyiség szabad kibontakozásához való jog[75] tükrözi vissza.
Jelen vizsgálat során kikristályosodott az esztétika és a jog lényegi illeszkedésének alanyi, individuális szempontú képződménye. Az esztétika rendszerében az emberi státusz a zseni intelligenciájában fejeződik ki: ez az, ami teremteni képes, mivel ennek az "új természetnek" létrehozása a zseni individualitásának funkciója. Az esztétikában megjelölt emberi mivolthoz fűződő sajátos alkotóképesség a jogi nyelvre lefordítva az emberi méltósághoz való jogban gyökerezik, amit konkrétan az általános személyiségi jogból levezett részaspektus, a személyiség szabad kibontakozásához való jog[76] ír körül.
Ennek eredményeképpen megállapítható, hogy a művészet alanyi jogok terrénumában való értelmezése az esztétika alapjaira visszavezetve, a pozitív jogban hamis képet mutat, és így a jogvédelem szintje is alacsonyabb fokon érzékelhető. A megtett filozófiai, jogelméleti és alkotmánytani elemzés során talán célszerűbb és ésszerűbb a művészet szabadságát az emberi méltóságból levezetni, a "kommunikációs anyajognak" számító véleménynyilvánítás szabadsága helyett. Ezzel pedig az a sajátos állapot jönne létre, miszerint a művészet szabadsága - mivel közvetlenül az emberi méltóságból ered - magasabb helyet foglalna el az alapjogi rendszerben, mint az Alkotmánybíróság által anyagjogának nevezett véleménynyilvánítás szabadsága. ■
JEGYZETEK
* E tanulmány alapjául szolgáló kutatás a Magyar Művészeti Akadémia és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Molnár Tamás Kutató Központ együttműködésében modern és kortárs eszmetörténeti kutatás támogatása céljából kutatók számára meghirdetett szakmai ösztöndíjpályázat keretében valósult meg. A tanulmány a kutatás keretében elkészült anyag továbbfejlesztett és bővített változata.
[1] Immanuel Kant: Az ítéleterő kritikája (fordította: Papp Zoltán). Osiris / Gond-Cura Alapítvány, Budapest 2003. 222. o.
[2] Kant: i.m. 223. o.
[3] Horváth Barna: Az erkölcsi norma természete. Attraktor Kiadó, Máriabesnyő-Gödöllő 2005. 173. o.
[4] Lewis Mumford: Kunst und Technik, Stuttgart 1957. 41. o. Idézi: Aradi Nóra - Fukász György: Technika és művészet. Gondolat Kiadó, Budapest 1974. 51. o.
[5] Vö. Cseporán Zsolt: A művészet szabadságával élő személyek alapjogi helyzete Magyarországon. In: A művészet szabadsága - alkotmányjogi megközelítésben (szerk. Kocsis Miklós - Tilk Péter). Kodifikátor Alapítvány, Pécs 2013. 46. o.
[6] Mumford: i.m. 41. o.
[7] A művészet és a technika/tudomány kapcsolatáról ld. Cseporán Zsolt: A művészet szabadsága a képzőművészetben. Jogtudományi Közlöny 2014. 7-8. sz. 353-362. o.
[8] Vö. Georg Wilhelm Friedrich Hegel: Esztétika - Rövidített változat (fordította: Tandori Dezső). Gondolat Kiadó, Budapest 1979. 17. o.
[9] Ld. Hegel: i.m. 5-6. o.
[10] Pauler Ákos: Bevezetés a filozófiába. Paulus Hungarus -Kairosz, 124-125. o.
[11] Horváth: i.m. 173. o.
[12] Vö. Horváth: i.m. 48. o.
[13] Ezzel ellentétben utalnom kell a szokásjogra mint kötelező normára, ami kapcsán egy valóságos jelenség (tevékenység) válik normatív jellegűvé. Így a szokásjog jelentése legalább kétféleképpen érthető: egyrészt akként, hogy a korábban létező, nem jogi szokás válik joggá; másrészt pedig akként, hogy valamilyen norma a jogalkalmazó szervek tevékenységének szokásossá válása révén válik joggá. Ld. Szilágyi Péter: Jogi alaptan. ELTE-Eötvös Kiadó, Budapest 2014. 264. o.
[14] Ld. Hans Kelsen: Tiszta Jogtan (fordította: Bibó István). Rejtjel Kiadó, Budapest 2001. 3. o.
[15] Peschka Vilmos: Jog és esztétikum. Állam- és Jogtudomány 1994. 1-2 sz. 4. o.
[16] A természetjogi iskola irányzatairól részletesen ld. Frivaldszky János: Természetjog - Eszmetörténet. Szent István Társulat, Budapest 2001.
[17] Hans Kelsen: Jogpozitivizmus és a természetjog doktrínája. In: Jog és filozófia - Antológia a XX. század jogi gondolkodása köréből (szerk. Varga Csaba). Szent István Társulat, Budapest 2008. 351. o.
[18] Moór Gyula: Bevezetés a jogfilozófiába In: Filozófiai Könyvtár (szerk. Kornis Gyula). Pfeifer Ferdinánd (Zeidler
- 26/27 -
Testvérek) Nemzeti Könyvkereskedésének Kiadása, Budapest 1923. 69. o.
[19] Hans Kelsen: Jogpozitivizmus és a természetjog doktrínája. In: Jog és filozófia - Antológia a XX. század jogi gondolkodása köréből (szerk.: Varga Csaba). Szent István Társulat, Budapest 2008. 352. o.
[20] A természetjog és pozitív jog viszonyáról részletesen ld. Peschka Vilmos: A modern jogfilozófia alapproblémái. Gondolat Kiadó. Budapest 1972
[21] Halmai Gábor - Tóth Gábor Attila (szerk.): Emberi jogok. Osiris Kiadó, Budapest 2008. 35. o.
[22] Vö. René Descartes: Elmélkedés az első filozófiáról (fordította: Boros Gábor). Atlantisz Kiadó, Budapest 1994. 33-43. o.
[23] Ld. Moór: i.m. 138-140. o.
[24] Kelsen: Jogpozitivizmus és a természetjog doktrínája. 352. o.
[25] Ld. Kant: i.m. 222-223. o. és Horváth: i.m. 173. o.
[26] Pauler: Bevezetés a filozófiába. 125. o.
[27] Moór: i.m. 206. o.
[28] Moór: i.m. 208. o.
[29] Petrétei József: Az alkotmányos demokrácia alapintézményei. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2011. 428-429. o.
[30] Petrétei: i.m. 415. o.
[31] Klaus Stern: Idee der Menschenrechte und Positivität der Grundrechte. In: Handbuch des Staatsrechts der Bundesrepublik Deutschland. V. kötet (Hrsg.: Josef Isensee -Paul Kirchhof). C. F. Müller Juristischer Verlag. Heidelberg, 1992. 33-34. o.
[32] Petrétei: i.m. 416. o.
[33] Az emberi jogok alapvető joggá válásáról ld. Petrétei: i.m. 416-418. o.
[34] Az emberi jogok alternatív filozófiai alátámasztásáról ld. Kis János: Vannak-e emberi jogaink? Stencil Kulturális Alapítvány, Budapest 2003
[35] Az emberi jogok mint erkölcsi jogok jellemzője, hogy attól függetlenül megilletik az egyéneket, hogy az állam pozitív jogként elismeri-e létezésüket és biztosítja-e érvényesülésüket. Ebből a szempontból az emberi jogok az állammal szembeni igényként jelentkeznek, és nem azt mutatják, hogy mi "van", hanem hogy mi "legyen". Halmai - Tóth (szerk.): i.m. 28. o.
[36] Halmai - Tóth (szerk.): i.m. 28. o.
[37] Petrétei: i.m. 437. o.
[38] Chronowski Nóra - Drinóczi Tímea - Petrétei József - Tilk Péter - Zeller Judit: Magyar alkotmányjog III. Alapvető jogok. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2006. 24. o.
[39] Petrétei: i.m. 438. o.
[40] Sári János - Somody Bernadette: Alapjogok. Alkotmánytan II. Osiris Kiadó, Budapest 2008. 55. o.
[41] Chronowski - Drinóczi - Petrétei - Tilk - Zeller: i.m. 25. o.
[42] E tekintetben az alapjoggyakorlás feltételeit törvény meghatározhatja. Chronowski - Drinóczi - Petrétei - Tilk -Zeller: i.m. 25. o.
[43] Cseporán: A művészet szabadságával élő személyek alapjogi helyzete Magyarországon. 56. o.
[44] Vö. Chronowski - Drinóczi - Petrétei - Tilk - Zeller: i.m. 26. o.
[45] Vö. Chronowski - Drinóczi - Petrétei - Tilk - Zeller: i.m. 595-597. o.
[46] Chronowski - Drinóczi - Petrétei - Tilk - Zeller: i.m. 592. o.
[47] 30/1992. (V. 26.) AB határozat, ABH 1992, 167, 170-171
[48] 24/1996. (VI. 25.) AB határozat, ABH 1996, 107, 110
[49] Chronowski - Drinóczi - Petrétei - Tilk - Zeller: i.m. 295. o.
[50] 30/1992. (V. 26.) AB határozat, ABH 1992, 167, 179-180
[51] 30/1992. (V. 26.) AB határozat, ABH 1992, 167, 179
[52] Alaptörvény 10. cikkének (1) bekezdése: "Magyarország biztosítja a tudományos kutatás és művészeti alkotás szabadságát (...) "
[53] Ez a véleményszabadságból megmaradt, emberi méltóságra levezethető járulékos védelem, a személyiség szabad kibontakozását jelenti.
[54] Ilyen lehet például az előadó-művészet kapcsán a (színházi) próba: amikor a darab (az alkotás) még nem készült el, de az alkotómunka már elkezdődött. "Kiskapuk" azonban itt is felfedezhetők, például egy színdarab nyílt próbája, amin kívülállók is bent lehetnek.
[55] Ellenben a szellemi tulajdonnal. Vö. "A (szerzői) alkotás és a (szerzői) mű szinonimák azt jelzik, hogy nem a szellemi tevékenységet, hanem annak eredményét, a művet védi a törvény." Nagykommentár a szerzői jogi törvényhez (szerk.: Gyertyánfy Péter). Complex Kiadó, Budapest 2014. 84. o.
[56] Chronowski - Drinóczi - Petrétei - Tilk - Zeller: i.m. 598. o.
[57] 18/2014. (V. 30.) AB határozat, Indokolás [16]
[58] "A művészeti élet sokszínűsége a kultúra gazdagságát jelentő érték. A kettő közötti összefüggés elsősorban abban valósul meg, hogy a művészeti szabadság sérelme jellemzően együtt járhat a sokszínűség sérelmével, ugyanakkor a sokszínűséggel kapcsolatos esetleges hiányok nem feltétlenül a művészeti alkotószabadság hiányára vezethetők vissza." Vö. Salamon László alkotmánybíró 18/2014. (V. 30.) AB határozathoz fűzött különvéleményével. Indokolás [41]
[59] Sólyom Péter: A művészetek szabadsága és az esztétikai ítéletek. Iustum Aequum Salutare 2007/2. sz. 97. o.
[60] Salamon László alkotmánybíró 18/2014. (V. 30.) AB határozathoz fűzött különvéleménye. Indokolás [41]
[61] Salamon László alkotmánybíró 18/2014. (V. 30.) AB határozathoz fűzött különvéleménye. Indokolás [42]
[62] Salamon László alkotmánybíró 18/2014. (V. 30.) AB határozathoz fűzött különvéleménye. Indokolás [43]
[63] "A szabad véleménynyilvánítás jogának kitüntetett szerepe ugyan nem vezet arra, hogy ez a jog - az élethez, vagy az emberi méltósághoz való joghoz hasonlóan - korlátozhatatlan lenne, de mindenképpen azzal jár, hogy a szabad véleménynyilvánításhoz való jognak valójában igen kevés joggal szemben kell csak engednie, azaz véleményszabadságot korlátozó törvényeket megszorítóan kell értelmezni." 30/1992. (V. 26.) AB határozat, ABH 1992, 167, 178
[64] 14/2000. (V. 12.) AB határozat, ABH 2000, 83, 100
[65] Chronowski - Drinóczi - Petrétei - Tilk - Zeller: i.m. 592. o.
[66] 14/2000. (V. 12.) AB határozat
[67] Sólyom Péter: i.m. 97. o.
[68] Kivéve az önkényuralmi jelképek használatának esetét, ahol a vélemény művészi megformálását a jogalkotó kivette a büntetőjogi tényállás alól [vö. a 14/2000. (V. 12.) AB határozattal].
[69] Ld. 24/1996. (VI. 25.) AB határozat
[70] "(4) A véleménynyilvánítás szabadságának a gyakorlása nem irányulhat mások emberi méltóságának a megsértésére. (5) A véleménynyilvánítás szabadságának a gyakorlása nem irányulhat a magyar nemzet, a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási közösségek méltóságának a megsértésére. Az ilyen közösséghez tartozó személyek - törvényben meghatározottak szerint - jogosultak a közösséget sértő véleménynyilvánítás ellen, emberi méltóságuk megsértése miatt igényeiket bíróság előtt érvényesíteni."
[71] Salamon László alkotmánybíró 18/2014. (V. 30.) AB határozathoz fűzött különvéleménye. Indokolás [45]
[72] Kant: i.m. 223-224. o.
[73] Horváth: i.m. 173. o.
[74] Sólyom László: Az alkotmánybíráskodás kezdetei Magyarországon. Osiris Kiadó. Budapest, 2001. 443. o.
[75] Erről bővebben ld. 8/1990. (IV. 23.) AB határozat
[76] Erről bővebben ld. 8/1990. (IV. 23.) AB határozat
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanársegéd, PTE ÁJK Alkotmányjogi Tanszék.
Visszaugrás
