A vallás szabad gyakorlásáról szóló 1895. évi XLIII. törvénycikk egyéni jogként elismerte a hit vagy vallás szabad választásának és - a törvények valamint a közerkölcsiség kívánalmainak korlátai között - kifejezésének szabadságát, a "nyilvános közös isteni tisztelet joga" azonban a törvényesen elismert vallásfelekezetek joga maradt. A törvény különbséget tett bevett és törvényesen elismert vallásfelekezetek között, fenntartva az előbbiek történelmileg kialakult jogi helyzetét, megnyitva ugyanakkor az elismerés intézményét, szabályozva feltételeit és eljárását.
A jogi helyzet a II. világháború után változott meg, a "bevett és az elismert vallásfelekezetek között az elismert vallásfelekezetek hátrányára fennálló különbségek megszüntetéséről" szóló 1947. évi XXXIII. törvénycikk elfogadásával, gyakorlatilag az elismert felekezetek szintjén teremtve meg a felekezetek jogegyenlőségét. A javaslat miniszteri indokolása szerint elégséges az, hogy az államhatalom a vallásfelekezetek elismerésekor hitelveiket és szervezeti szabályzatukat megvizsgálja, és amennyiben az nem ütközik a törvényekkel és a közrenddel, jóváhagyja (mely jóváhagyást később vissza is vonhat). Mivel e komoly ellenőrzéssel járó elismerési eljárást a törvényhozó elégségesnek ítélte, úgy döntött: nem indokolt az, hogy egyes felekezetek nagyobb jogvédelmet élvezzenek, míg mások működésével szemben az állam korlátozásokat érvényesítsen.
A szocialista rendszerben az 1895. évi XLIII. törvénycikk hatályban maradt rendelkezései sajátos módon érvényesültek. Az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH), majd 1989. június 30-ával történő megszűnése után a művelődési miniszter továbbra is alkalmazta e rendelkezéseket, és néhány vallási közösséget az elismert vallásfelekezetek közé emelt.[1] A rendszer paradox logikája egyidejűleg érvelt a (leginkább negatív vallásszabadságként fölfogott) lelkiismereti szabadság és az elválasztás elvével, illetve a vallási szféra szoros állami felügyeletével.
A jogi keretek 1950 és 1989 közötti változatlansága és a körülmények megváltozása egyértelművé tette, hogy gyökeresen új szabályozásra van szükség - a változtatáshoz a legjobb jogi hagyományok sem adnak támpontot. Bár az Ellenzéki Kerekasztal nem titkolta, hogy a szabadon választott Országgyűlést tartaná illetékesnek a vallásszabadságot biztosító törvény megalkotására, az egyházak életét gúzsba kötő szabályozás felszámolása oly módon sürgetőnek bizonyult, hogy az egyházakkal 1988. óta zajló egyeztetések nyomán kialakult törvényszöveget - az Alkotmány által előirányzott törvények között elsőként, és "alkotmányerejű törvényként" egyedüliként - az Országgyűlés 1990. január 24-én elfogadta, megalkotva a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvényt. A törvény kimerítően eleget tesz az Alkotmány 60. § (4) bekezdésében foglaltaknak, azaz a lelkiismeret- és vallásszabadság összefüggésében további szabályozás nem igényelne minősített többséget.
A toleráns hagyományaira büszke Magyarországon az eltelt két évtized során e - nemzetközi figyelmet is
- 3/4 -
magára vonó - törvény jelkép erejűvé vált. Bár korrekciója több ízben felmerült, alapvető értékei, a törvény néhány európai viszonylatban egyedi megoldása vitathatatlanul a magyar állami egyházjog sarokpontjává vált. A törvénynek, valamint a vallásszabadság érvényesülésében betöltött - alkotmánybírósági határozatok során feltárt - állami szerepnek köszönhetően, az állami egyházjog ma alapvetően koherens rendszert alkot. A rendszert érő kihívások az alapokat mindeddig nem kérdőjelezték meg.
Az új magyar állami egyházjog legfontosabb (és egyben leggyakrabban félreértett) elve az állam világnézeti semlegessége. E semlegesség egyfelől azt jelenti, hogy nem azonosulhat semmilyen világnézettel, másfelől pedig kerülnie kell az intézményes összefonódást a világnézetet hordozó szervezetekkel, így például az egyházakkal.[2] Az állam világnézeti semlegességéből tehát szükségszerűen következik az állam és az egyház elválasztása, melyet az Alkotmány külön rögzít. Az állam világnézeti semlegessége azonban nem jelent közömbösséget: a semleges állam nem értékmentes állam, nem "légüres térben" él. Az állam, mely meghatározott történelmi környezetben, meghatározott közösség szervezettségének bizonyos formája, nem szakadhat és nem tekinthet el az adott, őt körülvevő és hordozó értékfeltevésektől. Ennek során - az azonosulástól tartózkodva - nem kell tartania attól, hogy elismerésben és támogatásban részesítse az értékhordozó közösségeket és intézményeket. A világnézeti kérdésekben közömbös állam a semlegességen túlmenve nem venne tudomást polgárai életének vallási vonatkozásairól, igényeiről. Ezzel az ilyen igényekkel nem rendelkezőket óhatatlanul privilegizált helyzetbe hozná. A semlegesség magyar alkotmányjogi értelme alapján azonban a pozitív és a negatív vallásszabadság egymással egyenrangú, azaz egyik sem tekinthető alapesetnek, melyhez képest a másik kivételt képezne. Semlegessége által az állam a különböző vallások és világnézetek békés és rendezett együttélését biztosítja.
Az új magyar állami egyházjog jellegzetessége a nagyfokú individualizmus. Míg a nyugati jogrendszerekben gyakoriak az egyes felekezetek számára biztosított sajátos jogok,[3] e megoldások nálunk - részben az állam világnézeti semlegességének szigorú értelmezése nyomán - ismeretlenek. A magyar állami egyházjog súlypontja az egyén szabadságán van. Ezt alátámasztják a rigorózus adatvédelmi rendelkezések és a jogok személyre szabott biztosítása: az akkomodáció mindig az egyén meggyőződését, és nem egy adott vallási közösséghez tartozását veszi alapul.
A vallási-világnézeti kérdésekben semleges állam a vallásszabadság mértékében nem tehet különbséget, a vallási közösségek egyéb jogai tekintetében azonban igen. A különbségtétel alapja csak az adott közösség döntése, vagy a közösség vallási jellegével össze nem függő, külső, társadalmi elem lehet, mely a különbségtétel szempontjából releváns. Minél közelebb van az adott jog az egyén szintéjéhez, annál kisebb az elfogadható különbségek mértéke.
A magyar állami egyházjog forrásai döntően állami jogforrások. Az egyházak és a Kormány között létrejött megállapodások jogforrási jellege tisztázatlan. A felekezeti paritás elve alapján az államtól elvárható, hogy e megállapodásokat az Apostoli Szentszékkel kötött nemzetközi megállapodásokhoz hasonló módon tartsa tiszteletben, jogalkotását önként igazítva a szerződésekhez.
A magyar állami egyházjog sajátossága, hogy a vallási közösségek számára egy könnyen hozzáférhető, csupán formális kritériumokat figyelembe vevő nyilvántartásba vétellel egy sui generis státuszt biztosít.[4] A Vallási rendeltetése, sajátos jogai - elsősorban autonómiája - az egyházat, mint jogi személyt kiemeli a polgárok által létrehozható többi jogi személy közül. Az egyház, mint jogi személy, nem tekinthető sem sajátos egyesületnek, sem köztestületnek.[5]
A magyar állami egyházjogot egyszerre jellemzi a konfliktuskerülés, a szabályozott kompromisszumok keresése állam és egyház viszonyában, és az, hogy az egyházak társadalmi szolgálatát az állam elismeri és támogatja. Az egyházak által átvállalt közfeladatok szektorsemleges támogatásának elve 1990 óta a magyar állami egyházjog többször megerősített, elviekben általánosan elfogadott, a gyakorlatban azonban számos vitát kiváltó követelménye. Az egyházi jogi személyek ezen joga egyben példa arra is, hogy az állam más jogi személy típusokhoz képest az egyházi jogi személyeket másként kezeli. Az egyházi intézmények sok tekintetben a közintézmények jogaival rendelkeznek, azonban kötelezettségeik úgy vannak rögzítve, hogy az sajátos, elkötelezett jellegük kibontakozatását is lehetővé tegye.
A teljességre törekvés lehetősége nélkül érdemes számba venni, hogy milyen jellegű kihívások érik a vallásügyi szabályozás rendszerét az elmúlt években.
- 4/5 -
Politikai nyilatkozatok, pártprogramok, kormányprogramok érintik újra meg újra az állam-egyház viszony alapkérdéseit. Bár a politika inkább rövid távon vár hasznot vallásügyi kérdések instrumentalizálásától, az üzenetek érintik az állami egyházjog rendszerének biztonságát, kiszámíthatóságát is.
Az Egyházi Kapcsolatok Titkársága, melynek feladata az egyházakkal, felekezetekkel, vallási közösségekkel kapcsolatos kormányzati feladatok végrehajtásában való közreműködés,[6] nehezen leli helyét a kormányzati struktúrában. Az 1990-ben a Miniszterelnöki Hivatalban felállított államtitkárság mellett az Oktatási Minisztériumban létrejött az egyházügyi főosztály, mely az államtitkárság 1994. évi megszüntetése nyomán átvett minden egyházi ügyet, ami a kormányzat részéről felmerülhetett. Egy évvel később a főosztály államtitkársággá alakult, címzetes államtitkár vezetésével, majd vándorútra kelt: 1996-tól 1998-ig a Miniszterelnöki Hivatalban címzetes államtitkári vezetéssel, majd 1998-tól 2002-ig helyettes államtitkár vezetésével a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumába került. 2002. júliusától a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumából átkerült a Miniszterelnöki Hivatalba 2004. októberében visszakerült a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumába. 2006-tól a minisztériumok összevonása nyomán visszakerült az Oktatási és Kulturális Minisztériumba.
Az egyházpolitikának ugyanakkor távolról sem egyetlen állami fordítókorongja a Titkárság, hiszen a Miniszterelnöki Hivatal is foglalkoztatott egyházügyi tanácsadókat,[7] és az Országgyűlés elnöke is az egyházpolitika kezdeményező alakítójaként lépett fel.[8] Az előbb említett szakértők jegyezték azt a szöveget, melyet a kormányzat egyházpolitikájának alapdokumentumának szántak, "'Szabad egyház szabad államban' - Az állam és az egyházak kapcsolatának irányelvei" címmel. Bár a patetikus szöveg hivatalos rangot nem nyert, mégis betekintést enged abba a fogalmi bizonytalansága, ami alól az egyházi kapcsolatok alakítói sem mentesek. Így pl. megtudjuk, hogy a vallásszabadság és az állam és egyház elválasztásának elve a jogállamiság elévülhetetlen értékei közé tartozik (Anglia tehát nem jogállam). "Felekezeti jogegyenlőségről" (a jogképesség független a felekezeti hovatartozástól) szól a szöveg, ahol a felekezetek jogegyenlőségét (a vallási közösségek azonos jogokat élveznek) érti alatta. Míg a felekezeti jogegyenlőség a polgári átalakulás sarokköve, a felekezetek azonos jogi státusza a hatályos hazai szabályozás egyik alapelve. Figyelemre méltó felmérhetetlen volumenű, soha nem látott elkötelezettséget nyilvánít ki a dokumentum azzal, hogy a szöveg szerint a Kormány "saját feladatának" is tartja az egyházi műemlékek fenntartását.
Az állami egyházjog egyes intézményeivel kapcsolatos szakértői értetlenség sajátos példája az a jelentés, melyet különböző társadalomtudományok képviselőiből alakult bizottság a miniszterelnök 2006 nyarán tett felkérésére alkotott a "vatikáni megállapodásról". A Jelentés korrekt módon értékeli a Megállapodás nemzetközi jogi vonatkozásait, felismeri az egyházak társadalmi jelenlétének az egész társadalmat elérő pozitív hatását, és azt is, hogy a Megállapodás lényeges és eredményes hozzájárulás volt az állam-egyház viszonyrendszer stabilizálódásához, eredményei a Katolikus Egyházon túl valamennyi hazánkban működő vallási közösség a jogbiztonságához hozzájárultak. A szöveg ugyanakkor nem csak számos részlet vonatkozásban tükröz bizonytalanságot,[9] hanem üzenete is értelmezésre szorul: nem világos, hogy mit ért a Jelentés "az állam és az egyházak hosszabb távú szétválasztásán" (8.26.2). A népköztársasági alkotmány 1989-ben tudatosan félretett szövegét idéző megfogalmazás mintha nem lenne tekintettel arra, hogy állam és egyház elválasztása Magyarországon már megtörtént: befejezett, lezárt folyamatról van szó, melynek tényét az Alkotmány 1989. október 23-dika óta rögzíti. Az önfinanszírozás, illetve vagyoni-gazdálkodási bázis megteremtése figyelemreméltó felvetés - mindazonáltal realitása kérdéses, és nem kapcsolódik közvetlenül az elválasztás elvéhez, továbbá és az állam szerepének újraértékelését igényelné a legkülönbözőbb társadalmi szereplők (pártok, civil szféra, stb.) irányában. A Jelentés több helyen arról árulkodik, hogy készítői között nem volt szakmai és szemléletbeli összhang.
- 5/6 -
Néhány vonatkozásban tisztázásra szorul a versengő alapjogok és alkotmányos értékek közti egyensúly. Bár a Nyugat-Európában az elmúlt években gyakran felmerülő kérdés, hogy az iszlám fejkendő közintézményekben viselhető-e, Magyarországon még nem vezetett (jog)vitákhoz, az egyenlő bánásmód követelményének hatóköre igen. Az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény (a továbbiakban: Ebt.) hatálya nem terjed ki az egyházakra, azonban kiterjed az egyházi intézményekre, ahol - különösen a foglalkoztatási feltételek vonatkozásában alapjaiban visszás helyzet jött létre. Az Ebt. 22. § b) pontja szerint nem jelenti az egyenlő bánásmód követelményének megsértését a foglalkoztatás összefüggésében a "vallási vagy más világnézeti meggyőződésen, illetve nemzeti vagy etnikai hovatartozáson alapuló, a szervezet jellegét alapvetően meghatározó szellemiségből közvetlenül adódó, az adott foglalkozási tevékenység tartalma vagy természete miatt indokolt, arányos és valós foglalkoztatási követelményen alapuló megkülönböztetés." El kell ismerni, hogy az Ebt. megalkotói az elkötelezett intézmények problémáját érzékelték[10] - a kérdés csak az, hogy az egyenlő bánásmód és a vallásszabadság közötti egyensúlyt jól állították-e be, elégségesek-e azok a jogi garanciák, amelyek az egyházi intézményeket védik, hogy valóban egyházi, elkötelezett intézmények maradhassanak, közösségként működhessenek? Ahhoz, hogy a hatóságnak, vagy a munkaügyi jogvitában eljáró bíróság dönthessen a mentesség alkalmazhatóságáról, értékelnie kell az adott elkötelezett munkáltató hitelveit, világnézetét, erkölcsi felfogását. Az Alkotmány 60. § (3) bekezdéséből azonban az következik, hogy mind abban a vonatkozásban, hogy egy adott vallás mit tanít kizárólagosan az adott egyház illetékes. Állami szerv sem abban nem jogosult állást foglalni, hogy egy egyház ténylegesen milyen hitelveket és valláserkölcsi elveket vall, sem abban, hogy az egyes hittételek, illetve valláserkölcsi követelmények valósak-e. Ahogy azt az Alkotmánybíróság 4/1993. (II. 12.) AB határozatában megállapította, és utóbb 32/2003. (VI. 4.) AB határozatában megerősítette: "Mivel az állam éppen azokban a tartalmi kérdésekben nem foglalhat állást, amelyek a vallást vallássá teszik, a vallásról és egyházról csak elvont, minden vallásra vagy egyházra egyaránt alkalmazható keretszabályokat alkothat, amelyek révén ezek a semleges jogrendbe illeszkednek, s tartalmi kérdésekben a vallások és egyházak önértelmezésére kell hagyatkoznia." Az állami jogalkalmazó tehát nem bírálhatja felül egy egyház hitelvi vagy valláserkölcsi álláspontját, nem adhat önálló értelmezést ezen elveknek, és arról sem foglalhat állást, hogy egy egyház által hitelvi alapon megfogalmazott követelmények mennyiben lényegi követelményei egy egyház tanításának. Az ilyen állásfoglalások lehetősége súlyos beavatkozás az egyházi autonómiába, azaz összeegyeztethetetlen az Alkotmány 60. § (3) bekezdésével. A vallásszabadság intézményes vonatkozásban megköveteli azt, hogy az elkötelezett munkáltató a munkavállalók felvételénél érvényesíthesse sajátos szempontjait, illetve a munkavállaló elkötelezettségét a munkaviszony fennállása alatt is megkövetelje. Az egyházi munkáltatónak egésze, minden munkaviszony vonatkozásában érvényesítenie kell sajátos, hitelvi követelményeit. Az a törvényi szabályozás, mely ezzel ellentétes eredményre vezethet, a vallásszabadság csorbítását, az egyházi autonómia korlátozását jelenti. A jogalkotó természetesen az egyházi jogi személyek jogviszonyaira vonatkozóan is alkothat szabályokat, azonban e szabályok nem sérthetik az állam és az egyház elválasztott működésének alkotmányos elvét, és alkalmazásuk csak az állam és egyház elválasztott működését tiszteletben tartva elfogadható.
A Nemzetbiztonsági Hivatal (NBH) évkönyvei évről évre írnak "A társadalomra veszélyes "vallási" mozgalmakról, bírálva többek között "a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény liberális rendelkezéseit".[11] Az NBH szerint fokozott nemzetbiztonsági szempontból kockázatot jelenthetnek azok a vallási szervezetek, amelyek "a számukra garantált autonómiát célirányos profit- és információorientált tevékenységük leplezése érdekében használják fel. Hatalmi ambícióikra tekintettel mindenekelőtt a politikai és gazdasági szférában történő burkolt pozíciószerzésüket megalapozó - adott esetben bennfentes vagy minősített - információk szisztematikus gyűjtésére törekednek. Terjeszkedési stratégiájukra figyelemmel következetesen keresik a kapcsolatfelvétel lehetőségét politikusokkal, magas beosztású köztisztviselőkkel és közéleti szereplőkkel, akik tudatos manipulálásával, szimpátiájuk elnyerésével társadalmi legitimitásuk látszatát, valamint jövőbeli burkolt érdekérvényesítésük feltételeit igyekeznek megteremteni. A pluralizmust, a demokratikus jogrendet csak formálisan elfogadó "vallási" közösségek gyakorlatában továbbra is fellelhetők olyan sajátos tényezők, amelyek az adatvédelmi és pénzügyi jogszabályok kijátszására, illetve megsértésére utalnak. A hierarchikus, tekintélyelvű struktúrával rendelkező vallási csoportok működésében a fentieken túlmenően gyakran kimutathatók az úgynevezett szektajegyek, vagyis szimpatizánsaik
- 6/7 -
számának erőszakos és manipulatív módszerekkel történő növelése, tagjaik mentális kizsákmányolása és egzisztenciális ellehetetlenítése." A olvasottak az állam tehetetlenségéről, végső soron a törvényben előirányzott ügyészi kereset [20. § (2) bek.] intézményének, és más jogvédő intézmények alkalmatlanságáról tanúskodnak.
Bár az egyházi közfeladat-átvállalás szektorsemleges támogatásának elvét a törvény[12] és az egyházakkal kötött megállapodások rögzítik, az Alkotmánybíróság több ízben megerősítette, sőt alkotmányos követelmény rangjára elemelte,[13] és általános elfogadottságot élvez, sajátos módon először ezen a területen alakultak ki súlyos nézeteltérések az elmúlt években. A felmerülő problémák három, elkülöníthető csoportba sorolhatók: egyrészt viták merültek fel bizonyos támogatási jogcímek vonatkozásában, másrészt elszámolási zavarok alakultak ki, harmadrészt több esetben technikai problémák merültek fel a támogatások folyósítása során. Az első problémakört jogcímek évről évre változó sora jelenti, melyek a közfeladat-átvállalás normatíváiból olyan módon választanak le a költségvetési törvények, hogy a korábbi támogatások egy része az egyházi fenntartókat már nem illetik meg. Így a "települési típusú normatívákból" (többcélú kistérségi társulási normatíva, intézményi társulások normatívája) az egyházi fenntartók nem részesülnek. Az elszámolási típusú vitákra szemléletes példa lehet a 2004. év zárszámadásáról szóló törvénnyel kapcsolatos kötélhúzás. A Pénzügyminisztérium adatai szerint az intézményfenntartó egyházak javára a 2004. évi támogatásból 1 milliárd 917,3 millió forint hátralékot kellett rendeznie a zárszámadási törvénynek. A törvényjavaslat ezzel szemben 112 millió forintot terjesztett elő. Az Országgyűlés Költségvetési és Pénzügyi Bizottság módosító javaslata 912 millió forintra változtatta az összeget, ami ebben a formában került be a törvénybe. Végül az egyházak határozott hangú, közös fellépése nyomán került rendezésre az állami tartozás. Az, hogy az előzetesen becsült, a költségvetés által megelőlegezett összeg, és a helyi önkormányzatok tényleges ráfordítása alapján számított összeg között ilyen léptékű különbség jön létre, önmagában is elgondolkodtató, azonban még inkább az, ha az állam vonakodik tartozását rendezni és az érdemi tárgyalásoktól is elzárkózik. E viták azóta évről évre ismétlődnek, mind a költségvetési, mind a zárszámadási törvény elfogadása körül. A viták harmadik, pénzügytechnikainak nevezhető része a különböző támogatások utalásának csúszásával kapcsolatos. Így a keresztény történelmi egyházak 2005. június 17-én közös nyilatkozatban fejezték ki felháborodásukat, hogy a szociális intézményeik fenntartásához szükséges normatívát ebben az évben már másodszor nem utalja át az Ifjúsági, Családügyi, Szociális és Esélyegyenlőségi Minisztérium. Az államháztartás helyzetének kedvezőtlen alakulása az elmúlt években több esetben okozott hasonló problémát, azonban nem állítható, hogy tudatos, célzottan az egyházi fenntartókat ellehetetlenítő kormányzati magatartásról lenne szó. Ugyanakkor számos intézmény - és bennük jelentős számú ellátott - kerülhet nehéz és méltatlan helyzetbe akárcsak könyveléstechnikai okokból is. Utóbb az Állami Számvevőszék a 2005-ös és 2006-os évről megállapította, hogy a költségvetés 2,7 milliárd forinttal megrövidítette az iskolafenntartó egyházakat.[14]
Nem meglepő, hogy a hitélet költségvetési támogatása is kiszámíthatatlanná vált. Azzal, hogy az egyházak támogatása a személyi jövedelemadót fizetők rendelkezési nyilatkozatain alapul, az egyházak támogatását az adóbevételekhez - egyben a gazdaság helyzetéhez és az adópolitika alakulásához köti. A ténylegesen felajánlott adóhányadot a költségvetés eredetileg a (tervezett) jövedelemadó-bevétel 0,5%-áig, 2003-tól 0,8%-áig, 2004-ben 0,9%-áig, 2008-tól ismét 0,5%-áig egészíti ki, úgy, hogy 2008-ban - ha ez az összeg lenne magasabb - a költségvetés a civil szervezetek támogatásánál alkalmazott elv analógiájára megduplázza a felajánlott összeget.[15] 2009-től ez a lehetőség megszűnne, ami azt az üzenetet hordozza, hogy ha egy rendszer szabályaihoz eredményesen alkalmazkodnak a címzettek, akkor a rendszer működtetője a játékszabályokat a számára kedvezőbb módon átalakíthatja.
Hosszasan lehetne sorolni az elmúlt években alkotott jogszabályokat, melyen azt mutatják, hogy a jogalkotó számos vonatkozásban - a részletek vonatkozásában is - alapvetően az állami egyházjog alapelveinek figyelembe vételével, koherens módon alakítja 2l szabályozást. Bár az iskolatej-program kiterjesztése az egyházi iskolákra,[16] vagy az egyházi intézmények alkalmazottainak közalkalmazottakéhoz hasonló utazási kedvezménye[17] önmagában nem tűnik a meghatározó kér-
- 7/8 -
désnek, mégis jelzi, hogy a szektorsemlegesség a gyakorlatban milyen részletek megfelelő szabályozását követeli meg.
Figyelemre méltó, hogy a 2004-től a Kormány kiterjesztette a kistelepüléseken szolgálatot teljesítő egyházi személyek jövedelempótlékának 2002-től érvényesülő rendszerét a környező államokban működő magyar egyházi közösségekre.[18] A pályakezdők kötelező magánnyugdíj-pénztár tagságának helyreállítása nyomán immár a "pályakezdő" egyházi személyeknek is be kell lépniük egy magánnyugdíj -pénztárba, e tekintetben a korábbi mentesség megszűnt.[19]
2003-ban rendeződött egy évek óta húzódó vita: az egyházi egyetemeken működő egyetemi tanárok kinevezésének kérdése mindenekelőtt a Katolikus Egyház és az állam között okozott - talán kevéssé látványos - konfliktust. Az Alkotmány szerint a köztársasági elnök nevezi ki és menti fel az egyetemi tanárokat, illetve ő bízza meg és menti fel az egyetemi rektorokat.[20] A felsőoktatásról szóló törvény (Feot.) eredeti szövege nem tett különbséget az állami és a nem állami egyetemek tanárai között. Az egyházak (hangsúlyosan a Katolikus Egyház) alapvetően egyházi tisztségnek tekintik az egyházi egyetemi tanári tisztséget a hittudományi karokon és egyetemeken. Egyházi tisztségre viszont az állam és az egyház elválasztott működésének alkotmányi tétele alapján állami szerv nem adhat kinevezést, azaz eszerint az alkotmányszövegen belül lenne ellentmondás. A Feot. átmenetileg olyan megoldást hozott, mely szerint a köztársasági elnöki kinevezési jogkör csak az állami egyetemek tanáraira vonatkozott.[21] A Feot. 2003. évi módosítása nyomán olyan megoldás született, mely szerint a nem állami felsőoktatási intézmények egyetemi tanárainak kinevezésére szóló előterjesztést az oktatási miniszter a fenntartóval egyetértésben teszi meg, maga a kinevezést azonban minden esetben a köztársasági elnök teszi meg.[22] Mivel hitéleti felsőoktatási intézmények csak nem-állami fenntartásban működhetnek, az új felsőoktatási törvényben foglalt szabály, mely szerint "az egyetemi tanári kinevezést a nem állami felsőoktatási intézmény fenntartója - a miniszter útján - kezdeményezi a köztársasági elnöknél" tartalmilag megfelel a korábbi megoldásnak.[23]
Számos, az elmúlt években született új jogszabály jelzi, hogy a jogalkotó számol az egyházak társadalmi szolgálatával. Így például az áldozatvédelmi törvény,[24] a menekültügy,[25] vagy az idegenrendészeti eljárásban elrendelt őrizet szabályozása[26] vagy a Szociálpolitikai Tanácsok szabályozása[27] kifejezetten számol az egyházi jelenléttel. A Kormány az Országos Bűnmegelőzési Tanácsot bizottsággá alakította át. Az Országos Bűnmegelőzési Bizottság a Kormány társadalmi bűnmegelőzési munkáját segítő szervezet. A Bizottságban kormánytagok és a bűnözés jelenségével különböző szempontból foglalkozó szervek képviselői mellett számos társadalmi szervezet is szerepet kapott (pl.: a Fehér Gyűrű Közhasznú Egyesület elnöke, a Magyar Biztosítók Szövetsége elnöke, a Bankszövetség elnöke, a Személy-, Vagyonvédelmi és Magánnyomozói Szakmai Kamara elnöke stb.). A Magyarországi Evangélikus Egyház, a Magyar Katolikus Egyház, a Magyarországi Református Egyház és a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége mellett a Bizottságnak tagja a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa elnöke is.[28] Adott összefüggésben az sejthető, hogy a Kormány e sajátos megoldással azt a látszatot kívánta elkerülni, hogy csak a négy legnagyobb felekezetnek tulajdonít jelentőséget.
A sorkötelezettség békeidőben 2005. január 1-jével megszűnt. Az önkéntességre épülő Honvédség békeidőben fölöslegessé tette a polgári szolgálat intézményét és jelentőségét veszítette az egyházi személyek mentessége a sorkatonai szolgálat alól. Ugyanakkor a változás nyilván kihat a Tábori Lelkészi Szolgálat szerepének alakulására is. A vallásgyakorlás sajátos körülmények közötti érvényesülésére tekintettel van a Magyar Honvédség Szolgálati Szabályzata,[29] de egyházi sajátosságok értékelését jelzi a tábori lelkészek vonatkozásában a Magyar Honvédség Öltözködési Szabályzata.[30]
Az új eljárásjogok - büntetőeljárásról szóló törvény, valamint a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló törvény - immár kifejezetten a hivatásbeli titok körébe vonják a lelkészek - egyházi személyek által őrzött hivatásbeli titkot.[31]
Az állam-egyház viszony alkotmányjogi, elvi alapkérdéseit Alkotmánybíróság 1993-ban tisztázta,[32] és ezt
- 8/9 -
követően is meghatározó szerepe volt abban, hogy az állami egyházjog alapvető intézményei stabilak, működőképesek maradtak. Az egyházi jogi személyiség és a vallásszabadság összefüggésének feltárása[33] mellett az Alkotmánybíróság alkotmányossági követelménnyé tette az egyházak által átvállalt közfeladatok állami támogatását,[34] világossá tette, hogy a Vatikáni Megállapodás tényleges nemzetközi szerződésként érvényesül, és így a vele ellentétes belső törvények megsemmisítendőek.[35]
Az Alkotmánybíróság egy alkotmányjogi panasz alapján indult eljárásban alkotmányos követelményként állapította meg, hogy az Lvt. 15. §-ának alkalmazása során alkotmányos követelmény, hogy "egyház és egyházzal jogviszonyban álló személyek közötti, állami jogszabályokon alapuló jogviszonyokból eredő jogvitákat állami bíróságok érdemben elbírálják." Az Alkotmány 60. § (3) bekezdéséből következően az állam és egyház elválasztásának elve tiltja azt, hogy az állam az egyházak belső ügyeibe beavatkozzon. Az egyház és tagjai közötti belső, egyházi jogviszonyt szabályozó egyházi normák betartását az egyház, illetve erre feljogosított szerve - az egyház által megszabott eljárás keretében - kényszerítheti ki. Az állami jogszabályok és az elkülönülten működő egyházi normarendszer alapján nem zárható ki, hogy a két normarendszer hasonló jogviszonyokat szabályozzon. Egyház és az egyház tagja között létrejöhet egyházi jogviszony, melyet a belső, egyházi normarendszer szabályoz, és így annak végrehajtásában a közhatalom nem vehet részt. Keletkezhet azonban közöttük állami jogszabályok által meghatározott jogviszony is, melyben az állami jog érvényesül, a vonatkozó jogorvoslati rendelkezésekkel. Az állami jogszabályokon alapuló jogviszonyokból eredő jogok és kötelezettségek állami kényszer segítségével érvényesíthetőek. Ennek egyszerű példája az, amikor az egyházi jogi személy polgári jogi szerződést köt: egy vállalkozási szerződésből, megbízási szerződésből vagy adásvételből származó jogvita nyilvánvalóan ugyanúgy kerülhet bíróságra, mint bármely más természetes vagy jogi személy által kötött szerződés. Figyelemreméltó, hogy az Alkotmánybíróság ezen ügy összefüggésében felhívta egy korábbi, más összefüggésben született határozatát, mely megállapította, hogy az Alkotmány 57. § (5) bekezdésében foglalt rendelkezés, mely "amely szerint a személyeknek alapvető joga az, hogy - a törvényekben meghatározottak szerint - jogorvoslattal élhessenek az olyan bírói, államigazgatási vagy más hatósági döntés ellen, amely jogukat, vagy jogos érdeküket sérti, nem áll ellentétben az, hogy a személyek - meghatározott esetekben - a jogorvoslathoz fűződő jogok gyakorlását saját maguk mellőzzék vagy azt maguk kizárják." (1282/B/1993. AB határozat, ABH 1994.675,678.) Az egyházi alkalmazottak csak akkor fordulhatnak jogiak érvényesítésére állami bírósághoz, ha alkalmazásukra az állami jogszabályok szerint került sor, és a jogorvoslatot nem zárták ki. Munkaviszonyban a jogorvoslathoz való jog nem zárható ki, azonban polgári jogviszonyban (pl.: megbízási szerződés esetén) igen. Ha azonban valaki egyházi személyként végez munkát valamely egyházi intézményben, állami bírósághoz nem fordulhat, mivel közte és az egyház között nem jött létre állami jogon alapuló jogviszony, "alkalmazása" tehát nem állami jogszabályok, hanem tisztán egyházi szabályok alapján történik. Az Alkotmánybíróság az alkotmányos követelménnyel kapcsolatban a következőkre mutatott rá: "az állam vallási semlegességére való hivatkozás nem eredményezheti a bírósághoz való fordulás alkotmányos jogának sérelmét. Az állam és egyház elválasztásának, illetve a bírósághoz való fordulás jogának együttes értelmezése alapján az állami bíróságok kötelesek az egyház szolgálatában álló személy állami jogszabályokból eredő jogait és kötelességeit érintő jogviták érdemi elbírálására, ennek során azonban az állami igazságszolgáltatás szervei kötelesek az egyház önkormányzatát tiszteletben tartani." A jogvitát tehát csak akkor bírálhatja el állami bíróság, ha egyáltalán létrejött olyan jogviszony, amely állami jogszabályokon alapul, ebben az esetben azonban a bíróság természetesen köteles a jogvitát elbírálni. Így például egy egyházi iskola tanára kerülhet munkaügyi jogvitába, hiszen munkaviszonyban áll. A törvény 15. § (2) bekezdésében foglalt rendelkezés, miszerint az egyház belső törvényeinek, szabályainak érvényre juttatására állami kényszer nem alkalmazható, az Alkotmány 60. § (3) bekezdésének, s így a törvény 15. § (1) bekezdésének logikus folyománya. Az állam és egyház elválasztásának elvéből következik ugyanis az, hogy az állam az egyházzal nem kapcsolódhat össze intézményesen, s ezért az egyház belső szabályainak érvényre juttatására sem lehet állami kényszert igénybe venni. Az állam és az egyház elválasztott működésének alkotmányi tétele kizárja azt, hogy a hívő és az egyház közötti viszonyban az állami jog - és végső soron az állami kényszer - szerepet kapjon. Ugyanakkor ez az elv nem zárja ki azt, hogy egyházi jogi személyek között, vagy egyházi jogi személyek és magánszemélyek között olyan kettős természetű jogviszony jöjjön létre, melynek bizonyos kérdéseit a belső, egyházi jog szabályozza és így végrehajtásukban egyik vonatkozásban a közhatalom nem vehet részt, míg más vonatkozásokban az állami jog érvényesül, a vonatkozó jogorvoslati rendelkezésekkel. Az egyházjogi jogviszony tisztán a belső egyházi útra tartozik, míg vele párhuzamosan esetleg létrejövő munkajogi
- 9/10 -
vagy polgári jogi jogviszony állami bíróság elő kerülhet. A "joghatóságok" elhatárolása a bíróság vagy az eljáró hatóság feladata, mely csak az adott ügy ismeretében tehető meg. Míg az állam "joghatóságába" tartozó kérdések tekintetében az Alkotmány - és így a pártatlan, igazságos és nyilvános bírósági eljáráshoz való jog - érvényesül, addig ugyanezen ügy belső, egyházi vonatkozásai tekintetében az Alkotmány csak akkor jogforrás, ha ezt maga az egyház azzá teszi, és az is egyházi belügy, hogy egy egyház milyen rendelkezések alapján, milyen eljárásban hoz döntéseket. A semleges államnak csak annak lehetőségét kell biztosítania, hogy bárki, következmények nélkül elhagyhassa egyházát, azaz az egyházi szervek eljárásában csak olyan személyek vesznek részt, akik önkéntesen fenntartják egyháztagságukat. A "negatív joghatósági összeütközés" nem kizárt: ha egy ügy belső, egyházjogi vonatkozásainak rendezését az egyház nem végzi el, esetleg kifejezetten állami bíróságok elé utalja, ez az "áttétel" az állami bíróságokat nem kötelezi, és az állami bíróság egyáltalán nem járhat el a tisztán belső jogviszonyokra épülő kérdésekben. Az állami szerveknek maguknak kell eldönteniük, hogy egy adott jogviszonyból származó adott kérdés az állami hatóság vagy bíróság hatáskörébe tartozik-e. Nem foglalhatnak viszont állást abban a kérdésben, hogy az adott kérdés mely egyház, milyen szervének milyen eljárása alá tartozik, azaz nem bocsátkozhatnak belső egyházjogi szabályok értelmezésébe vagy alkalmazásába. A belső egyházjog figyelmen kívül hagyásával kell kialakítaniuk álláspontjukat, arról, hogy létrejött-e a felek között az állami jog szempontjából értékelhető jogviszony vagy kárigény, és ezek nyomán milyen eljárás folytatható le. Belső egyházi jogot (egyházi törvényt, szabályzatot) állami szervek ilyenként csak akkor alkalmazhatnak, ha jogszabály ezt kifejezetten előírja: ezekben az esetekben az egyházi rendelkezések az illető egyház által adott értelmezés szerint alkalmazandóak.[36] Az ügy formai érdekessége, hogy az Alkotmánybíróság első ízben fogalmaz meg érdemben alkotmányos követelményt a jogalkalmazás biztonságát erősítendő, alkotmányjogi panasz alapján indult ügyben. Az alkotmányos követelmény megfogalmazása az adott ügyben azért is meglepő lehet, mert bár a pereskedés során születtek részben téves bírói döntések, a jogerős bírósági határozatok az ügy érdemében, és a Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati eljárásokban hozott határozatai pedig a "joghatóság" kérdésében is, helyesek voltak (csak az "áttétel" vonatkozásában fordultak elő bírói tévedések). További érdekesség: azzal, hogy az alkotmányos követelmény részben a törvény 15. § (1) bekezdésének alkalmazásával kapcsolatos, az Alkotmánybíróság tulajdonképpen absztrakt alkotmányértelmezést végzett az Alkotmány 60. § (3) bekezdésével kapcsolatban, mely e törvényhellyel szövegszerűen megegyezik (absztrakt alkotmányértelmezést pedig az Alkotmánybíróság magánszemély indítványára nem végezhet). A megfogalmazott alkotmányos követelmény voltaképpen evidencia: az állam szervei kötelesek alkalmazni az állami jogot, azonban ennek fordítottja is magától értetődő: belső egyházjogot nem alkalmazhatnak. Egyházi jogi személy és magánszemély között létrejöhet tisztán egyházjogi viszony, állami jog által szabályozott viszony, és akár olyan összetett jogviszony is, melynek egyes elemeit az egyházi, más elemeit az állami jog szabályozza. A tisztán egyházjog alapján létrejövő jogviszony és a vegyes jogviszony egyházjog alapján szabályozott kérdései nem kerülhetnek állami fórumok elé, az állami jog által szabályozott jogviszonyok azonban igen - amennyiben ezt a felek szerződésükben nem zárták ki.
Az Alkotmánybíróság elutasította azt az indítványt is, mely szerint az egyházak költségvetési támogatása általában sérti az állam és az egyház elválasztott működésének alkotmányi elvét.[37] Elutasította az Alkotmánybíróság azt az indítványt is, mely szerint diszkriminatív az, hogy a az egyházi iskolákban oktató tanárok munkaviszonyának tartalmát a közoktatásról szóló törvény a közalkalmazottak jogállásához hasonló módon rögzíti.[38]
Elutasította az Alkotmánybíróság azt az indítványt is, mely annak megállapítását kérte, hogy alkotmányellenes jogalkotói mulasztás van abban a tekintetben, hogy a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségén kívüli zsidó egyházakat (hitközségeket) a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezése, illetve az abból származó pénzbeli igény járadékká alakítása nem érintette. Egyidejűleg megállapította az Alkotmánybíróság azt is, az egyházak és a Kormány között létrejött, kormányhatározatok mellékleteként közétett megállapodások nem minősülnek a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény értelmében vett normatív, tehát az állami irányítás egyéb jogi eszközének minősülő határozatnak.[39] Világossá teszi a határozat azt is, hogy a magyar állam nem vallásokhoz, hanem konkrét vallási közösségekhez alakít ki viszonyt, azaz egy közösség belső átrendeződése, egy csoport leszakadása egy nagyobb közösségről, nem alapoz meg semmilyen, állami jog alapján érvényesíthető igényt arra, hogy kiszakadó csoport részesedjen az elhagyott szervezet jogaiból vagy tulajdonából. Mindez természetesen nem zárja ki, hogy az adott vallási szervezetek egymás között megállapodjanak, a kapcsolatok alakítása során pedig az állam a jövőben figyelemmel lehet az új viszonyokra.
A rendes bíróságok gyakorlata során tisztázódott az elvá-
- 10/11 -
lasztás számos eleme. Nem zárja ki a személyiségvédelmi ügy polgári bíróság előtti érvényesítését, és így nem eredményezheti a per megszüntetését, ha az állított jogsértést egyházi szervezet tagjai egyházi tevékenységükkel kapcsolatos eljárásuk során követték el.[40]
Az egyházközségek, helyi közösségek számára nagy jelentőségű lehet Legfelsőbb Bíróság azon határozata, amelyben elismeri, hogy közhasznú tevékenységnek minősülhet az is, ha a közhasznú alapítvány az általa összegyűjtött összegeket egy másik közhasznú tevékenységet végző szervezetnek (adott esetben egy egyházi jogi személynek, mely az alapítvány alapítója volt) továbbadja.[41] Így egy közhasznú szervezet közbeiktatásával a személyi jövedelemadó civil szervezetek számára felajánlható 1%-a is irányítható egy egyháznak - természetesen valamilyen közhasznú tevékenység céljára (szemben az egyházak számára felajánlható 1%-kal, melynek felhasználásáról az egyház szabadon dönt).
A Legfelsőbb Bíróság közzétett határozata szerint a kétnapos, egyházi hátterű ünnepeken (Karácsony, Húsvét, Pünkösd) mindkét szülő számára biztosítani kell a kapcsolattartást: "Az időszakos kapcsolattartási forma keretében az ún. kétnapos, tehát a karácsonyi, húsvéti és pünkösdi ünnepek kivétel nélkül a keresztény hagyományokhoz kapcsolódnak. A kapcsolattartás jogszabályi célja azonban a kétnapos ünnepek esetében nem elsősorban a közös vallás-gyakorlás lehetőségének, hanem kizárólag a gyermek és a szülő közötti családi kapcsolat fenntartásának a biztosítása, valamint az iskolai és munkaszüneti napoknak a szülők közötti megközelítőleg azonos arányú felosztása. Erre tekintettel a keresztény vallási hagyományokat követő munkaszüneti napokon történő időszakos kapcsolattartás lehetősége a gyermeket és a szülőt arra való tekintet nélkül illeti meg, hogy a vallását külsőségekben is megnyilvánuló módon gyakorolja-e vagy sem."[42]
Az egyenlő bánásmód követelménye az egyházi felsőoktatási intézményekre is kiterjed. Ugyanakkor a Legfelsőbb Bíróság ésszerűnek tekintette azt, hogy a lelkészek és a vallástanárok képzése során a hallgatók szexuális irányultsága szerint különbséget tegyenek. A hitéleti képzés elválaszthatatlan kapcsolatban van az adott egyház hitelveivel; e hitelvek az állam számára felülbírálhatatlanok.[43]
Az állampolgári jogok országgyűlési biztosa növekvő - azonban más alapjogok képest összességében csekély - számú ügyben szembesült a vallásszabadság korlátozásának, korlátozhatóságának kérdésével. Az országgyűlési biztos elismerte, hogy a templomtoronyból felhangzó harangszó a vallási meggyőződés kifejezésének sajátos módja.[44] A települési önkormányzat kötelezettségeinek hangsúlyozása mellett a felek megállapodását ösztönözte az ombusman a felekezeti temetők vonatkozásában - adott esetben olyan település vonatkozásában, ahol csak egy, felekezeti temető van.[45]
Míg korábban az állam-egyház viszonyt szinte kizárólag a kormányzat határozta meg, az egyházpolitika kapcsolódási szintjei mára olyan módon differenciálódnak, ami önmagában is új helyzetet teremt. A Kormány és az egyházak közötti viszony mellett, önálló szintként jelenik meg az egyházak jelenléte, értékeik és szempontjaik megjelenítése az európai térben. Önálló szint a helyi önkormányzatok és a helyi egyházak kapcsolatrendszere, valamint önálló szintet jelenthet az is, ahogy egyházi intézmények kapcsolataikat más (köz)intézményekkel alakítják. Bár egyrészt az alkotmányos alapok, másrészt az egyházak identitása a viszonyrendszer minden szintjét áthatják, az egyes szinteken sajátos, önálló mozgásterek is nyílnak.
A helyi önkormányzatok és az egyházak közötti kapcsolatrendszer feltáratlan terület.[46] Ugyanakkor a kapcsolattartásnak számos formája alakult ki. Több önkormányzatnál egyházügyi referens működik, a helyi önkormányzatok által kiadott sajtótermékek helyet adnak az egyházi híreknek, gyakran "ünnepi pillanatokban" (protokolláris eseményeken - falunap, iskolai évnyitó, intézményavatás, metró furópajzs-indítás stb.) látható is az egyházi jelenlét. Számos település támogatást nyújt az egyházi iskoláknak. Sokrétű együttműködés alakult ki a szociális ellátás terén (családsegítő, idősek napközi otthona stb.), egyes önkormányzatok közszolgáltatási megállapodást kötöttek egyházközségekkel a köztemetések végzésére. A helyi templomok fenntartásához számos helyi önkormányzat hozzájárul, fölismerve, hogy ezen épületek hitéleti rendeltetésükön túl a helyi identitás meghatározó tényezői
Egy-egy ország állami egyházjoga jellemzően történelmi kompromisszumok eredménye, melynek bolygatását, ha mód van rá, kerülik a demokratikus társadalmak. Sokféle modell lehetséges melyek eltérő hang-
- 11/12 -
súlyokkal, a sajátos hagyományok tiszteletben tartásával biztosítják az alapvető jogok és a vallási béke érvényesülését. A nemzeti szabályozás az évtizedek során az adott ország alkotmányos identitásának részévé válik, így pl. a franciák - keresztény hívők és laicisták - többsége (talán a muzulmánok és az új vallási mozgalmak követői kevésbé) ma már megfelelőnek tartja azt a jogi keretet, mely az 1905-ben meghozott szeparációs törvény óta kialakult - a franciák többsége a nemzeti identitás részének tekinti az állam laicitását. Elzász-Lotaringiában többnyire megfelelőnek tartják azt a keretet, ami a Napóleon által 1801-ben kötött konkordátum nyomán kialakult. Németországban a II. világháború után a parlamenti tanács jobbnak látta nem bolygatni a Weimar-i Birodalmi Alkotmány egyházügyi rendelkezéseit - ezeket 1949-ben egyszerűen beemelték a Bonni Alaptörvénybe. Nem kérdés, hogy a Birodalommal a rossz emlékű 1933-ban kötött konkordátum, vagy a térképről időközben eltűnt Poroszországgal 1929-ben kötött konkordátum az utódállamokat köti.
Számos bizonytalanság ellenére azt láthatjuk, hogy a magyar állami egyházjog két évtizeddel az 1990. évi IV. törvény megszületése után alapvetően stabil. Ujabb és újabb modellek keresése helyett érdemes tisztáznunk, melyek azok az elvek, amelyek olyan értékekké váltak, amihez, mint a magyar állami egyházjog sajátosságaihoz ragaszkodnunk érdemes. Nem a modellkeresés idejét éljük, le kell számolnunk azzal a hozzáállással, ami túl könnyelműen nyúl a jogi keretek megváltoztatásának eszközéhez, eseti igények alapján rögtön újraírna törvényeket, ahelyett, hogy betartásukat megbecsülné, és számon kérné magán is, akkor is, ha ez éppen kellemetlennek tűnik. Lehet, hogy ha Magyarországon is több idő lett volna új törvényi keretek kidolgozására (Csehországban 2002-ben, Szlovéniában és Romániában 2006-ban született meg az új vallásügyi törvény), némileg másként alakultak volna a szabályok. Az elválasztás magyarországi értelmezése és gyakorlata szigorúbb, mint a régió legtöbb országában, melyek több ponton német mintákat követtek, pl.: a vallásoktatás vagy a hittudományi felsőoktatás szabályozása vonatkozásában. A magyar modell együttműködésre, az egyházak társadalmi szolgálatának elismerésére nyitott, az egyházakkal való konfliktusokat - az elmúlt évekig - kerülni törekvő elválasztásként volt leírható, melytől az államegyházi megoldások éppen úgy idegenek, mint a radikális szeparáció egyházellenessége. A modellt tehát nem kell keresnünk, mert - ha hangsúlyeltolódásokkal is - húsz éve adott. A feszültségek jelentős része a jogbiztonság tényleges érvényesülésével is elkerülhető lenne. A felmerülő, szabályozást igénylő kérdések nem a rendszer alapjait érintik - ellenkezőleg: az alapelvek következetes felhívásával a felmerülő kérdések is megválaszolhatóak lennének. ■
JEGYZETEK
[1] Így az ÁEH 1981-ben a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösséget, 1989-ben a Magyarországi Új Apostoli Egyházat, a Hit Gyülekezetét, megszűnése napján pedig a Magyarországi Jehova Tanúit és a Magyarországi Krisna Tudatú Hívők Közösségét, a művelődési miniszter 1989. második felében hét szervezetet ismert el.
[2] 4/1993. (II. 12.) AB határozat
[3] Pl. egyes felekezetek tagjai többlet munkaszüneti napokkal rendelkezhetnek, a vallásoktatás a felekezeti hovatartozás tényén alapul, egyes felekezetek hittudományi intézményei az állami egyetemek részei, stb.
[4] Egy egyházakat alkotmányjogi jogalanynak nevezve tulajdonképpen szintén sui generis jogalanyiságnak tekinti az egyházi státuszt Ádám Antal, v.ö. Adám Antal: Az állami egyházjogról, in Jura 2000/1-2, 18, 24.
[5] E megoldással szemben következetesen hangsúlyozza fenntartásait Boleratzky Lóránd, ld. pl. Boleratzky Lóránd: Az egyházak, mint közjogi testületek, in Valóság 1999/5, 83.
[6] "Az Államtitkárság feladatai: 1. folyamatos kapcsolattartás az egyházakkal, felekezetekkel és a vallási közösségekkel, párbeszéd a kölcsönösen érdeklődésre tartó kérdésekről, (sic!) 2. az egyházakkal, a felekezetekkel kapcsolatos kormányzati feladatok (egyházpolitika) végrehajtásában való részvétel. 3. az egyházakat, felekezeteket érintő jogszabályok véleményeztetése, nemzetközi ügyek, határon túli magyar egyházak - a mindenkori anyagi lehetőség keretei közötti - segítése, 4. segítségnyújtás az egyházak, vallásos közösségek társadalmi célokat szolgáló tevékenységéhez, 5. közreműködés az állami támogatások rendszerének kialakításában, döntések előkészítésében és végrehajtásában, 6. közreműködés az állami költségvetés előkészítésében";
http://www.meh.hu/szervezet/allamtitkarsagok/eka/ekacimlap.html (beszédes tény, hogy az Államtitkárság honlapja még 2006. májusában is a Miniszterelnöki Hivatalnál lehelhető fel.
[7] Tevékenységük egyik a nyilvánosság által is megismerhető eredménye a "Szabad egyház szabad államban" című munkadokumentum, mely azzal az igénnyel készült, hogy a szűkszavú kormányprogram mögött, szakmailag megalapozza a kormányzat egyházakkal kapcsolatos tevékenységét. A dokumentummal kapcsolatos vitához: Egyházfórum, 2004/1, 2004/3-4. A jelen írás kereteit meghaladja a kérdés, hogy a jogszabályi környezet változása és a megfogalmazott szándékok összhangban vannak-e.
[8] Ld. az általa benyújtott önálló indítványt a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény módosításáról (T/18679)
[9] Pl. a jelentés alkotmányossági szempontból aggályosnak tartja az egyházak adómentességét (8.24.pont), mely egyébként az alapítványok és egyesületek adómentességéhez hasonló körben érvényesül.
[10] Bitskey Botond: Antidiszkrimináció és egyházi autonómia. Fundamentum 2004/2, 71.
[11] http://www.nbh.hU/evk2008/08-0055.htm#7
[12] 1990. évi IV. tv. (továbbiakban: Lvt.) 19. § (1) bek., 1997. évi CXXIV. törvény 5-6. §
[13] 18/1994. (III. 31.) AB határozat, 22/1997. (IV. 25.) AB határozat, 99/2008. (VII. 3.) AB határozat
[14] Állami Számvevőszék, 0807 sz. jelentés (2008. május)
[15] Ld. az 1997. évi CXXIV. törvény 4. § (3) bekezdésének változásait.
[16] 158/2007. (XII. 28.) FVM rendelet, 166/2008. (XII. 22) FVM rendelet
[17] 85/2007. (IV. 25.) Korm. r. 7. § (1) bek. b) pont
[18] 2172/2004. (VII. 12.) Korm. határozat
[19] 1997. évi LXXXII. törvény 2. § (1) bek. d) pont (2003. január 1-jével módosította a 2002. évi XLII. törvény)
[20] Alk. 30/A. § (1) bek. i) pont
[21] 1993. évi LXXX. törvény 17. § (1) bek. - a módosítást az 1996. évi LXI. törvény 19. § (1) bekezdése iktatta be.
[22] 1993. évi LXXX. törvény 17. § (2) bek. - a módosítást a 2003. évi XXXVIII. törvény 7. § (1) bekezdése iktatta be.
[23] 2005. évi CXXXIX. törvény 89. § (3)
[24] 2005. évi CXXXV. törvény a bűncselekmények áldozatainak segítéséről és az állami kárenyhítésről, 9. § (1) bekezdés d) pont, 43. § (1) bekezdés.
[25] 52/2007. (XII. 11.) IRM rendelet 1. § (2) bek. i) pont
[26] 27/2007. (V. 31.) IRM rendelet 7. § (2) bek.
[27] 129/2005. (VII. 1.) Korm. r. 2. § (2) bek. h) pont, 3 § (2) bek. b) pont
[28] 1002/2003. (I. 8.) Korm. hat.
[29] 24/2005. (VI. 30.) HM rendelet
[30] 9/2005. (III. 30.) HM rendelet
[31] 1998. évi XIX. törvény (Be.), 81. § (1) bek. a) pont; 2004. évi CXL. törvény (Ket.) 17. §, 172. § f) pont,
[32] 4/1993. (II. 12.) AB határozat
[33] 8/1993. (II. 27.) AB határozat
[34] 18/1994. (III. 31.) AB határozat, 22/1997. (IV. 25.) AB határozat
[35] 15/2004. (V. 14.) AB határozat, 99/2008. (VII. 3.) AB határozat
[36] V.ö.: Schanda B.:. Világi jog az egyházjogban - egyházi jog a világi jogban?, in Kánonjog I (1999) 79-88.
[40] BH 2004.180.
[41] BH 2005.84.
[42] BH 2004.184.
[43] EBH 2005.1216.
[44] OBH 5124/2005.
[45] OBH 3433/2000, OBH 4361/2000
[46] Máig úttörő jellegű munka e vonatkozásban: Budaházy Gábor - Szalay Kornél: Önkormányzat és helyi egyházak. Keresztény Közéleti Akadémia Alapítvány, Budapest 2004.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens, Pázmány Péter Katolikus Egyetem (Budapest.)
Visszaugrás
