Illiberális államban, ahol a gazdaságon kívüli kényszer általános, alapvetően az ideológiai megfontolások mentén szervezett hierarchiák határozzák meg az egyén helyét a társadalomban, élesen antidemokratikus viszonyok között, felfúvódott redisztribúció mellett, kiszorítva a horizontális szerveződés minden formáját. Ilyen körülmények között (1) az egyéni teljesítmény a társadalom számára mérhetetlenné válik, miáltal a siker és sikertelenség közötti határvonalak elmosódnak (olyan körülmények között, amelyek alakulását a háztartások puha költségvetési korlátja határozza meg),[1] (2) a hatalmi koncentráció által előidézett növekedési kényszer egy idő után, a külső erőforrások elapadása miatt lanyhul, majd miután a központi hatalom az egyensúlyt többé-kevésbé helyreállította, a növekedést kiváltó erők ismét hatni kezdenek (ciklikusság érvényesül a gazdaságban),[2] (3) az állam és társadalom közötti ellentétek kiéleződnek, az államilag befolyásolt szektor és a magángazdaság antinomikus viszonyba kerülnek egymással (egyfajta sajátos eredeti felhalmozási törvény működése következtében állandósul az újrafelosztási harc).[3]
Az elemzést arra a feltevésre alapítjuk, hogy a túlközpontosítást kiváltó illiberális állam működése három alapvető törvényszerűséggel magyarázható: puha költségvetési korlát, a növekedés ciklikussága, és az eredeti antikapitalista (illetve államkapitalista) felhalmozás. A továbbiakban kifejtjük, mit értünk e törvényszerűségek alatt.
A mai Magyarországon megtapasztalt illiberális állam és a történeti államszocializmus összehasonlítása nem tűnik alaptalannak, mert mindkét esetben modernizációs válságtermékről van szó. Az államszocializmusban a hatalom a gazdaságon kívüli kényszer olyan intézményesített fenntartásával lehetséges, aminek alapvető eszköze a nettó bérezés, és így a fogyasztói szuverenitás megrablása. Államszocializmusban a dolgozók csak fogyasztási eszközöket képesek vásárolni, tőkejavakhoz (lakás, iskola, nyugdíj-megtakarítás és így tovább) pedig csak állami újraelosztás révén jutnak.
Ebben a rendszerben adott a kétszintű és negatív árrendszer (vagyis a termelői és fogyasztói árak el vannak szigetelve egymástól, sőt előbbiek magasabbak lehetnek, mint utóbbiak), aminek révén biztosítható, hogy a fogyasztási javak a "zsebpénz-munkabérből" megvásárolhatók legyenek. Tőkepiacok hiányában a magános nem jut vállalatokba való befektetési lehetőséghez. A gazdálkodó szervek nem értékelhetők piaci kategóriákkal, mert a vállalati érdekeltségeknek nincs piaca. A gazdálkodó szervezeteket az államhoz nem adóviszony fűzi, nincsenek kereskedelmi bankok, a vállalatok alá vannak vetve a hitelezési és számlavezetési monopóliumnak, a kötött devizagazdálkodás intézményesen elválasztja egymástól a bel- és külföldet.
Ehhez képest a Magyarországon 2010-től kialakuló illiberális állam esetében van bruttó bérezés, a fo-
- 25/26 -
gyasztói és termelői árak piaci alapon, az értéktörvénynek megfelelően mozognak, lehetséges tőkejavak vásárlása és befektetés, van vállalati nyereségadózás és működnek kereskedelmi bankok. Hozzá kell azonban tenni, hogy a munkaerő és a tudás továbbra is szisztematikusan le van értékelve a munkatermelékenységből adódó lehetőségekhez képest, a hatalom birtokosai lerontják a szociális biztonságot, és kiépült a központilag adminisztrált közmunka rendszere. A tőkepiacok fragmentáltak és alig működnek. Az állami támogatások rendszere átláthatatlan, a piaci hozzáférést a politikai kapcsolatok súlyosan korlátozzák, a vállalatokat érintő adók gyakran diszkriminálnak, a bankokat extra állami elvonás sújtja. A jogi szabályozás partikuláris érdekek foglyává válik és kiszámíthatatlan.
A költségvetési korlát tervezési posztulátum, a mikroökonómiai szituációból absztrahált kategória, amely ugyan a vállalati döntéshozóra vonatkozik, de a makrogazdasági intézmények működési módját vetíti előre. A költségvetési korlát egyúttal vállalati magatartási küszöb, és korlátot jelent a piaci változókra vonatkozó elvárásokra, mindenekelőtt a keresletre nézve. A költségvetési korlát felpuhulása esetén fellazul a viszony kiadás és bevétel között a rendre megérkező külső pénzügyi segítség miatt, és ennek várakozása beépül a vállalati döntéshozó magatartásába.[4] Míg a piacgazdaságban alapvető nyereségmaximalizálás a döntéshozó belső célrendszere révén ragadható meg, a gazdasági viselkedés motivációját külsődlegessé tevő költségvetési korlát a toleranciaküszöbre vonatkozik, vagyis a veszteségbe forduló külső környezet döntéshozó általi elfogadhatóságára.[5]
A költségvetési korlát felpuhítása a politika által maga alá gyűrt gazdasági rendszer lényegét tükrözi vissza: a nyereségmaximalizálási motívum csak egyik eleme a viselkedésnek, a meghatározó cselekvés a termelési feltételek kialkudása a termelési központtal, aminek alakulását a politika nagyban befolyásolja. A költségvetési korlát felpuhításának eszköze lehet például a puha támogatási, adózási, hitelezési és hatósági árazási feltételek alkalmazása.[6] Az államkapitalizmusban működő illiberális államban jellemző például a kiválasztott gazdasági szereplők állami megrendeléshez juttatása, vagy a jegybank vagy más hatóság által mesterségesen kedvezővé tett hitelprogramok meghirdetése, az energiaárakba való durva állami beavatkozás és így tovább.
Az, hogy adott gazdaságban a puha vagy kemény költségvetési korlát a jellegadó, önmagában nem hordoz értékítéletet. Inkább az a dilemma áll e mögött, hogy a gazdasági hatékonyság szempontját mennyiben szabad feláldozni a szolidaritás jegyében.[7] Elvileg lehetséges "trade-off", amit azonban nem így élnek meg azok, akiknek nem jut az osztogató állam által biztosított előnyökből. Lehetséges normatív modelleket, ajánlásokat kidolgozni arra, hogy milyen feltételek mellett tekinthető elfogadhatónak, sőt kívánatosnak a költségvetési korlát felpuhítása, ami versenygazdaságban is érvényes feladat lehet.[8] A költségvetési korlát felpuhításával járó feladat technicizálása nem kizárt, de jelentősek a gazdaságosságon túlmutató szociológiai szempontok, amelyeket figyelembe kell venni, és amelyek révén az állami működés tendenciózus jellegére, gazdaságon kívüli elfogultságokra utalhatunk.
Puha költségvetési korlát mellett a költségek állami átvállalása bizonyosan átláthatatlanságot eredményez, miközben - mint például a 2008-as hitelválság is megmutatta - a hasznok magánkézben maradnak, vagyis az állami beavatkozás hatása aszimmetrikus. Nem zárható ki az egyéni előnyök bezsebelése, bár a kockázatot a közösből finanszírozzák.[9] Ennek következtében kiütközik az állam oligarchikus jellege.
Puha költségvetési korlát esetén olcsó pénz áll rendelkezésre, amiből beruházási éhség adódik,[10] ami viszont növekedési kényszert épít a gazdálkodás rendszerébe. Ez a gazdaság ciklikus viselkedése (lásd Julio Olivera) felől nézve is megerősíthető. Megint más szempontból itt lényegében ugyanarról a jelenségről van szó, mint az állam és a decentralizált gazdaság közötti ellentétet strukturális szinten magyarázó Preobrazsenszkij által leírt áruéhség.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
