Az állami bevételek büntetőjogi védelmét a törvényhozó a 2011. évi LXIII. törvénnyel új alapokra helyezte. Átvette és megerősítette e szabályozást az új Büntető Törvénykönyv (2012. évi C. törvény) is. A korábbi cizellált, ám sokszor széttagoltnak is bizonyult szabályozást az egységesség igényével a költségvetési csalás tényállása váltotta fel. Alátámasztja a komplexitási törekvéseket az a tárgykörben tett legújabb kúriai állásfoglalás, amely szerint "a költségvetési csalás valamennyi, korábban más törvényi tényállásban szabályozott költségvetést, vagy annak valamely alrendszerét, illetőleg a társadalombiztosítás pénzügyi alapjait károsító megtévesztő magatartást büntetni rendeli, ezért az új törvény hatályba lépését követő elbírálás során az elkövetés idején jogosulatlan gazdasági előny megszerzése bűntettének minősülő cselekmény miatt felmentésnek nincs helye" (BH 2013.323.). Mint az az újítások többségére igaz, a váltás ezen a területen sem volt zökkenőmentes. Közismert kívánalom, hogy az anyagi büntetőjog területén csak akkor érdemes koncepcionális változtatásokat végrehajtani, ha a kecsegtető előny jócskán túlszárnyalja a koherencia megbomlása folytán a jogrend által elszenvedett esetleges hátrányokat. (Kónya István: A Btk. változásai, avagy a Btk. elmúlt évtizede. Magyar Jog, 2010/9. 513. o.)
Arról, hogy a törvénymódosítás beváltotta-e a hozzá fűzött reményeket, ma még némileg korai lenne állást foglalni. Korai lenne annak ellenére is, hogy a jogalkotó azokat beigazolódni látja, hiszen ellenkező esetben bizonyosan nem kodifikálta volna a költségvetési csalás tényállását érdemi módosítások nélkül az új büntető kódexben (Btk. 396. §). Az azonban kijelenthető, hogy az új törvényi tényállás értelmezése kapcsán több olyan kérdés is felmerült, amely nemcsak az elméleti, hanem a gyakorló büntetőjogásznak is fejtörést okoz. A tényállás teljes körű bemutatása helyett ezúttal a költségvetési csalás jogalkalmazási kérdései közül egy, újszerűsége okán kiemelten problematikus részkérdést emeltünk ki: a költségvetési csalás és az egység-többség (halmazat) problémáját. Célul azt tűztük ki, hogy e kérdés kapcsán a bírósági és ügyészi gyakorlatban az egységes felfogás kialakulásához okfejtésünkkel hozzájáruljunk.
Angyal Pál szerint "Az egység és többség kérdései az adócsalással kapcsolatban az általános elvek figyelembevételével nyerik megoldásukat. Alapprincípiumként szolgál ehelyütt is, hogy ha - bár egy cselekményből eredően - különböző jogilag védett érdekeket ér sérelem: többségről, ellenkező esetben egységről van szó." (Angyal Pál: Adócsalás. A magyar büntetőjog kézikönyve 8. Budapest, 1930. 108. o.)
A korábbi adócsalás tényállásának egységhalmazati megítélése kapcsán a joggyakorlat és a jogirodalom kifejezetten ellenmondásosnak volt tekinthető. Az ítélkezés gyakorlata a bűncselekmény rendbeliségét, amennyiben az elkövető több gazdasági társaságban kifejtett tevékenységével sértette a költségvetésnek az adóbevételhez való jogát, az egyes megsértett adónemekhez és nem a gazdasági társaságok számához igazította. Ezt a felfogást tükrözte a Legfelsőbb Bíróság egy publikált döntése (BH 2004.270.) ugyanúgy, mint
- 14/15 -
például a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság azon ítélete is, amelyben négy rendbeli, (részben folytatólagosan elkövetett) adócsalást állapított meg azon elkövető terhére, aki egyetlen gazdasági társaságának keretében négy különböző adónemre követte el a bűncselekményt (6.B.146/2008/45.).
A joggyakorlatban érvényesült felfogás helyességét élesen vitatta Molnár Gábor Miklós, szerinte "az a gyakorlat, amely az adónemek számához igazítja az adócsalás rendbeliségét ellentétben áll a büntetőjogi gondolkodás alapjaival. Ott ugyanis, ahol a bűncselekménynek van sértettje, a büntetőjog a sértettek számából kiindulva állapítja meg a rendbeliséget (lásd pl. emberölés, lopás). Az adócsalásnak van sértettje, az vagy az állam vagy az önkormányzat." (Molnár Gábor Miklós: Az adócsalás a költségvetési csalásban. HVG-ORAC Kiadó, Budapest, 2011. 160. o.) Ehhez a felfogáshoz csatlakozott korábban Kereszty Béla és Karsai Krisztina is. [Nagy Ferenc (szerk.): A magyar büntetőjog különös része. HVG-ORAC Kiadó, Budapest, 2009. 576. o.]
Az idézett gondolat azonban korrekciót és kiegészítést is igényel. Egyrészt a szerző egyik idézett bűncselekményi példája éppen nem helyénvaló, mivel az emberölés rendbelisége a Btk. 160. § (2) bekezdés f) pontjában szabályozott több ember sérelmére elkövetett minősített esetére figyelemmel nem függ a sértettek számától, hanem feltéve, hogy az egyes szándékos (és nem erős felindulásos) ölési cselekményeket egy eljárásban bírálják el, a megölt személyek és az elkövetési alkalmak számától függetlenül egyrendbeli bűncselekményt állapít meg (ÍH 2004.5.). A lopásról szabályként igaz, hogy rendbelisége a meglopott személyek számához igazodik (BKv 43.), azonban például az együtt élő hozzátartozók sérelmére való elkövetés a családtagok számától függetlenül egyrendbeli (BH 1993.72.). További ellenpéldaként említhető a hivatalos vagy a közfeladatot ellátó személy elleni erőszak, melyek a bűncselekménnyel érintett hivatalos vagy közfeladatot ellátó személyek számától függetlenül természetes egység (BKv 8.). Így az a szabályként élő elv, hogy a sértettel rendelkező bűncselekmények rendbelisége azok számához igazodik, korántsem tekinthető maradéktalannak a magyar büntetőjogban. Erre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróságnak a Molnár által bírált álláspontja sem volt megalapozatlannak és képviselhetetlennek tekinthető.
Mindez mára: jogtörténet. A költségvetési csalás tényállása kapcsán a jogalkotónak az egység-többség kérdésében kifejtett akarata a miniszteri indokolás alábbi megállapításával foglalható össze: "Az eddigi szabályozások nem voltak alkalmasak arra, hogy megszüntessék a kényszer- vagy automatikus halmazatokat, amelyektől azonban a gyakorlat - teljes joggal - idegenkedik. A törvényi egység megteremtésével e probléma kiküszöbölődik" 2011. évi LXIII. törvény Általános indokolása). Szembeötlő azonban, hogy a törvényhozó saját maga sem vonta le minden esetben maradéktalanul a módosításból fakadó konzekvenciákat. A részletes miniszteri indokolás alább ugyanis úgy folytatja, hogy "a bűncselekmény rendbelisége és a folytatólagosság megítélése tekintetében az új tényállás az adócsalás esetében kialakult gyakorlatra kiható változást nem eszközöl" (2011. évi LXIII. törvény Részletes indokolása a 2. §-hoz). Az ellentmondás abból adódik, hogy abban az esetben, ha a bűncselekményi tényállás egységhalmazatilag törvényi egység, akkor rendbeliséget vonatkozásában szükségszerűen nem lehet megállapítani, így nyilvánvalóan nem tarthatóak az adócsalás rendbelisége kapcsán a korábbiakban kialakult elvek.
Azon helyzetekben, amikor a törvény szövege és a jogalkotói indokolás között ellentét feszül, azt törvényesen kizárólag előbbinek a javára lehet és kell feloldani. A rendbeliségnek tehát, tekintettel arra, hogy a bűncselekmény "egy vagy több költségvetés" sérelmére követhető el, szerepet juttatni nem lehet (a folytatólagosság lehetőségéről külön pontban szólunk). Ezzel egybecseng Molnár újabb megállapítása is. Nézete szerint a költségvetési csalás "ún. összefoglalt bűncselekmény (delictum complexum). Az egységesen meghatározott eredmény foglalja egységbe a külön-külön elkövetési cselekményeket. A törvényhozó célja kifejezetten az volt, hogy új helyzetet teremtsen és a korábbi külön-külön bűncselekményként, illetőleg azonos bűncselekmény kereti között megállapított többrendbeli bűncselekmény helyett egységként nyerjenek elbírálást az egymással akár összefüggő, akár össze nem függő magatartások." (Belovics Ervin-Molnár Gábor Miklós-Sinku Pál: Büntetőjog II. Különös Rész. HVG-ORAC Kiadó, Budapest, 2013. 693. o.)
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
