A német Alkotmánybíróság Második Szenátusa 2002. március 20-án kihirdette azt az ítéletét, amellyel a német Büntető Törvénykönyv (Német Btk.) 43/a. §-a szerinti ún. vagyonbüntetést1 alkotmányellenesnek találta és erre tekintettel azt megsemmisítette.2
Ezt a döntést áttekintve - tekintettel arra, hogy a vagyoni jellegű joghátrányok hazai szabályozása az utóbbi időben több alkalommal, igen jelentős változáson ment keresztül - hasznos lehet megvizsgálni az esetleges kapcsolódási pontokon a vonatkozó magyar szabályozást is.
A kábítószer-kereskedelem, valamint a szervezett bűnözés elleni fellépés érdekében megalkotott, 1992. július 15-én hatályba lépett törvény a német Btk. általános részének 43/a. §-ába, a büntetések cím alá iktatta be az érintett rendelkezést. Eszerint:
"(1) Ha törvény4 külön elrendeli, a két évet meghaladó szabadságvesztés büntetés mellett a bíróság olyan pénzösszeg megfizetését rendelheti el, amely pénzösszeg legmagasabb ősszegét az elkövető vagyonának az értéke határozza meg (vagyonbüntetés). Azt a vagyont, amelyre vagyonelkobzást kell elrendelni, a vagyon értékelésekor nem lehet figyelembe venni. A vagyon értékét becsléssel is meg lehet állapítani.
(2) A 42. § rendelkezése megfelelően alkalmazandó az (1) bekezdés esetében is.
(3) A vagyonbüntetés meg nem fizetés esetén annak behajtása iránt kell intézkedni, ennek eredménytelensége esetén a bíróság szabadságvesztés büntetést szab ki. Az ilyen módon megállapított szabadságvesztés büntetés legrövidebb tartama egy hónap, leghosszabb tartama két év."
A rendelkezés megsemmisítésének okaként az Alkotmánybíróság kifejtette, hogy a Btk. 43/a. §-a nem felel meg az Alaptörvény5 103. §-a (2) bekezdésében foglalt jogkövetkezmények törvényi meghatározottsága követelményének.6 Az Alkotmánybíróság véleménye szerint a jogalkotónak nem sikerült a büntetési fajtát, valamint a büntetés kiszabására vonatkozó rendelkezéseket olyan módon meghatározni, hogy az az alkotmányossági követelmények minimumát elérje.
Az Alkotmánybíróság a döntés meghozatala szempontjából legfontosabb alapvetéseket a következőkben fogalmazta meg:
1. A nulla poena sine lege certa elvét, azaz a határozatlan büntetőtörvény tilalmát, illetve a jogkövetkezmények törvényi meghatározottságának követelményét sérti meg a jogalkotó akkor, amikor a kiszabható büntetést úgy határozza meg, hogy az a norma címzettjei számára nem teszi egyértelművé a cselekmény elkövetése miatt várható állami reakciót. Ezzel a meghatározatlansággal továbbá teret enged a szubjektív jogalkalmazói döntésnek, amely jogbizonytalansághoz vezethet.
2. A jogkövetkezmények törvényi meghatározottságának követelménye a büntetésekre7 is vonatkozik, már csak azért is, mert - mint ahogy azt a magyar Alkotmánybíróság is több határozatában kifejtette már - a büntetőjog és ezen belül a büntetés a legvégső eszköz kell, hogy legyen a társadalmi rendet sértő cselekményekkel szemben. Ezt a legvégső eszközt kizárólag törvényi úton, a mellé társuló demokratikus jogintézményeken keresztül lehet létrehozni és ennek az "állami válaszlépésnek" a norma címzettjei számára előre láthatónak kell lennie.
3. Mindezeket figyelembe véve a jogalkotó feladata egyrészt a büntetés lehetséges fajtája, valamint a büntetés lehetséges nagysága tekintetében az alapvető döntéseket meghozni, másrészt világossá tenni a jogalkalmazó számára azt, hogy e keretek között kell maradnia a büntetés kiszabása során. A jogalkotóval szemben támasztott követelmények annál szigorúbbak, minél nagyobb a büntetőjogi beavatkozás mértéke, azaz minél súlyosabb büntetést helyez kilátásba a jogalkotó annál fontosabb, hogy a jogalkalmazó számára olyan eszközöket biztosítson, amelyek esetleges bűncselekmény elkövetése esetén az alkalmazandó jogkövetkezményeket előreláthatóvá teszik a norma címzettjei számára.
A jogkövetkezmények meghatározása során tehát a jogalkotónak a különös részi tényállásokban olyan büntetési tételkereteket kell meghatároznia, amelyek mind az adott jogkövetkezmény alsó, mind pedig annak felső határát tartalmazzák, ezzel mintegy megfelelő kiindulási pontot adva a jogalkalmazónak a bűnösség foka, valamint a cselekmény jogellenességének alapján történő mérlegeléshez. Természetesen az általános résznek a büntetés kiszabásra vonatkozó alapvető rendelkezései módosíthatják a különös részi tényállásokban meghatározott büntetési tételkereteket, de ez nem vezethet a tételkeretek meghatározatlanságához.
1. Az Alkotmánybíróság szükségesnek tartotta leszögezni azt, hogy a vagyonbüntetés mind jogi természetét, mind pedig a törvény értelmezését tekintve büntetésnek tekintendő, annak ellenére, hogy a vagyon-büntetéssel kapcsolatban következetesen az újabb bűncselekmények elkövetésének megakadályozása merült fel, mint érv, ez pedig a vagyonbüntetés intézkedés jellegét helyezte előtérbe. Erre egyébként az Alkotmánybíróság nemcsak a jogalkotói szándékból, valamint a legfontosabbnak tekintett nyelvtani értelmezésből következtet, hanem abból is, hogy a rendelkezést a jogalkotó az általános rész harmadik fejezetének első címébe, a büntetések közé iktatta be.
2. Az Alkotmánybíróság álláspontja az, hogy a vagyonbüntetés nem felel meg az Alaptörvény 103. §-ának (2) bekezdésében megfogalmazott követelményeknek, nevezetesen a rendelkezésben nem valósul meg a büntetőjogi jogkövetkezmények pontos törvényi meghatározottsága (nulla poena sine lege certa). A vagyonbüntetés az alapvető emberi jogokba igen intenzíven avatkozik be (hiszen az elkövető teljes vagyonával azonos pénzösz-szeg megfizetésére kötelezésre is van lehetőség), ezért a rendelkezés kialakítása során a jogkövetkezmények törvényi meghatározottságát a jogalkotónak fokozottan szem előtt kellett volna tartania, ami jelen esetben nem történt meg.
A rendelkezésnek ez a határozatlan megfogalmazása oda vezetett, hogy a jogalkalmazó semmilyen belső támpontot nem kapott arra nézve, hogy a törvény által biztosított esetek közül mely esetben kell ténylegesen elrendelni a vagyonbüntetést, és mely esetekben nem. Nem beszélve arról, hogy azzal, hogy a vagyonbünte-tés legmagasabb összegét az elkövető vagyona határozza meg, a jogalkotó még a jogalkalmazónak kiindulási pontot, és mozgásteret meghatározó büntetési tételkeretet sem határozta meg megfelelően. Ezt a törvényi határozatlanságot, valamint az ezáltal keletkezett jogbizonytalanságot csak növeli az, hogy jogalkalmazónak lehetősége, de egyben kötelezettsége is az elkövető vagyonának nagyságát becslés útján megállapítani, ha az egyértelműen nem állapítható meg.
Így tehát a jogalkotó egy olyan helyzetet idézett elő, amelyben a lehetséges büntetési tételkeretet is a jogalkalmazónak kell megállapítani.
A jogkövetkezmények törvényi meghatározottságának követelményét sérti a harmadik bekezdés rendelkezése is azáltal, hogy a vagyonbüntetés meg nem fizetése esetén, a kiszabott vagyonbüntetés, valamint a kiszabható szabadságvesztés között a jogalkotó semmilyen átváltoztatási módot, átváltoztatási arányt nem állapított meg.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
