A magyar közigazgatás-tudomány nem bővelkedik olyan munkákban, melyek a közigazgatás valamennyi alrendszerére kiterjedően arra vállalkoznának, hogy az elmúlt több mint negyedszázad hazai közigazgatásának történéseit (változásait) rendszerszerűen, átfogóan feldolgoznák. Még kevésbé olyanokban, melyek a nemzetközi kitekintés kockázatát is vállalják. E tekintetben a közelmúltból, előzményként, s még inkább referenciaként Szamel Lajos két kiadást is megért munkáját[1] vagy a Lőrincz-Nagy-Szamel által jegyzett kötetet[2] említhetjük. Mindez nem jelenti azt, hogy a közigazgatás egyes alrendszereire vagy intézményeire ne születtek volna kötetek,[3] vagy tanulmányok. Nyilvánvaló azonban, hogy az egyes részterületekre vonatkozó feldolgozások nem pótolják azt a teljességet, melyet az összegző művek tudnak nyújtani.
A tartózkodásnak, óvatosságnak érthető okai vannak. Egyfelől a rendelkezésre álló információ mennyisége szinte kezelhetetlenül nagy és sokszor ellentmondásos. Mind a hazai, mind a nemzetközi közigazgatás dinamizmusa számottevő, a változások mozgása nem egyértelmű, ami nagyban nehezíti a meghatározó trendek, fejlődési irányok megragadását, elméleti igényű, átfogó feldolgozását. Így értékválasztás és biztos szakmai tudás kérdése a szelekció, a valóban releváns tények felismerése, tendenciák meghatározása.
Hasonló kihívást jelent a munka céljával összhangban levő módszer megtalálása, a helyes arányok kialakítása. Harmadsorban - szoros összefüggésben az előbbi két tényezővel - fontos szempont a könyv műfajának a meghatározása, mivel a követelmények alapvetően különböznek a különböző célú feldolgozások esetében.
A téma gazdagsága, sokszínűsége, összetettsége számtalan feldolgozási lehetőségét kínált. A szerző új műfajt teremtve, monografikus igényű tankönyvet alkotott, ami az elnevezés ellenére nem akadálya a szakmai ismeretek befogadásának. A szerző ugyanis jól ír, az olvasmányosság mellett a gondolatmenet nem nélkülözi az árnyalt megközelítést, a differenciált értelmezést, az ellentmondásokat övező pro és kontra érvek kifejtését. Ily módon a munka egyaránt jól szolgálja a hallgatók felkészülését, ismereteinek gyarapodását, valamint a közigazgatás-tudomány aktuális kérdései iránt érdeklődő, szélesebb olvasóközönség igényét.
Balázs István nem pusztán külső megfigyelőként fogalmazza meg gondolatait. A szerző több évtizedes elméleti és gyakorlati munkássága kellő hátteret jelent a címben megjelölt célok megvalósítására. A külső megfigyelő sokszor nem lát semmit. Balázs azonban résztvevőként, aktív közreműködőként vett részt a magyar közigazgatás különböző területeinek reformjában, azon túl, hogy nemzetközi szervezetekben magyar képviselőként közvetlen tapasztalatokat is szerezhetett más országok közigazgatásának aktuális problémáiról, a javasolt megoldásokról. Nincs sem túl távol a témától, ami az apró, de fontos részletek figyelmen kívül hagyásának a veszélyét jelentené, de nincs túl közel sem, ami az esetleges elfogultság vagy bennfentesség veszélyét vetné fel.
A könyv tíz fejezetre tagolódik, ami tükrözi a feldogozott területek, témák differenciáltságát. A munka szerkezete jól szolgálja a témakörök felvezetését. A bevezetés összegzésként is olvasható, amely jó megoldás egy tankönyv esetében, vélhetően didaktikai célokat szolgál, mivel a ráhangolás után az egyes témák - jóllehet más kontextusban - vissza-visszatérnek, s a szakmai műhelymunka kevésbé nyilvános részleteit fejti ki.
A kötet második egysége akár önálló kismonográfiaként is megállná a helyét. A szerző gondolatmenetének kiszámítható íve van, pontosan és szakszerűen rögzíti a közigazgatási rendszerváltás előzményeit és céljait, majd hű krónikásként alrendszerről-alrendszerre haladva ismerteti a fejleményeket. A gondolatmenet nem pusztán leíró, ennél több, elemző, mérlegelő, értékelő, ami megkönnyíti a befogadást.
A szövegből kiolvasható, hogy 1990 után gyakorlatilag minden kormány - politikai hátterétől függetlenül - feladatának tartotta a közigazgatás intézmény-és szervezetrendszerének a korszerűsítését. Az már más kérdés, hogy az egyes fejlesztések, reformelképzelések gyakran ismétlődtek, illetve más formában, de lényegében azonos tartalommal jelentek meg, ami utal a korábbi időszakok felemás vagy sikertelen törekvéseire. A tendencia világos: a ciklus elején nekilendülés, ambiciózus célok, kisebb-nagyobb sikerek, kudarcok, majd a
- 75/76 -
ciklus vége felé elfogy a lendület, elhalkul a hang. Optimális esetben - ha egyáltalán létezik ilyen - a közigazgatás modernizációja állandóan napirenden levő feladat, kormányzati céloktól, politikai és társadalmi háttértől függetlenül. Magyarországon a folyamatosság, a konzisztencia hiányára nem nagyon van mentség, hacsak az nem, hogy a közép-kelet európai rendszerváltó országok közigazgatása a mai napig sem tudta elhárítani a modernizációs törekvéseket is befolyásoló politika túlzott intervencióit.
Korábban - ma már kevésbé - vita tárgyát[4] képezte a fragmentált, kistelepüléses önkormányzati rendszer intézményesítése 1990-ben. Sikeres volt-e ez a modell? A civil társadalom mérsékelt, főként nagyvárosokban érzékelhető aktivitása, valamint a kistelepülések gyenge szolgáltatási kapacitása, megfejelve az önkormányzatok szinte folyamatos forráshiányával inkább arra utal, hogy a méretgazdaságosság követelményével anno egyenrangúan kellett volna kezelni a helyi demokrácia fontosságát. Ha ez így történt volna, 2010 után, az integrált, működőképes önkormányzatoktól sokkal nehezebb lenne az alapvető funkcióik elvonása, államosítása. Vélhetően közelebb áll az igazsághoz az a megállapítás, miszerint a politika és a szakma konfliktusában - mint már oly annyiszor - ebben az esetben is a politika győzedelmeskedett, annak máig ható következményeivel.
2010, ahogy a szerző is utal rá, cezúrát hozott a magyar közigazgatás történetében is. A költségtakarékosság és a hatékonyság jegyében kibontakozó centralizációt, integrációt, illetve annak politikai és szakmai indokait szemléletesen mutatja be a munka.
Az érzékelhető felszín: áramvonalasítás, a kormányfői pozíció erősítése, a minisztériumok számának csökkentése, a területi igazgatás koncentrálása, a járási szint újraélesztése, új személyzetpolitika, az önkormányzatok gazdasági megsegítése, megmentése, elsőre csupa-csupa új fejlemény, sokak szerint paradigmaváltás.
A mélyebb, tényszerűbb, összefüggésekben és tendenciákban gondolkodó megközelítés azonban mást (is) érzékel: koncepcionálisan is vitatható túlzott centralizáció, kormányfői omnipotencia, mamutminisztériumok, nagyszámú háttérintézmény, segédszervek garmada, politikavezérelt gigahivatalok a területi igazgatásban, és helyüket, feladataikat elvesztő, egyre csendesebb, súlytalanná váló önkormányzatok.
Az ellentmondásos kép kézenfekvő magyarázata adott: a súlyos gazdasági-pénzügyi válság, illetve annak hatása, a globalizáció negatívumai, a klímaválság, a migráció, a nemzetközi szervezetek tétlensége... és még sorolhatnánk tovább a valós vagy vélelmezett okokat.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
