Ideális viszonyok között egy alkotmány a nemzeti közösséget egyesítő, és nem megosztó dokumentum. Az alkotmány egyesítő jellege nem elfogadásának körülményeiben rejlik: évek-évtizedek múltán akár egy rendkívüli, válságos helyzetben elfogadott, vagy népszavazáson szűk többséggel megerősített alkotmány is legitim, általánosan elfogadott keretté válhat, ahogy azt a német vagy a lengyel példa mutatja. A legitimáció próbája a gyakorlat: képes-e az alkotmány arra, hogy hosszú időn keresztül a jogrendszer alapja legyen, keretet adjon az ország működéséhez. Ennek feltétele, hogy az alkotmányt minél többen magukénak érezzék, megtalálják benne a számukra fontos értékeket. Az alkotmány mindig politikai dokumentum is[1] - egy politikai dokumentum körül természetesen lehetetlen teljes egységet teremteni. Pócza Kálmán felvetése szerint az Alaptörvény alapvetően kompromisszumos szöveg a nemzeti-konzervatív-közösségi és az egyetemes-liberális-individuális értékek között, e kompromisszum megfelelő értékelését a jelen hazai viszonyok azonban ellehetetlenítik.[2]
Az Alaptörvény legitimációjáról és a kialakult közjogi berendezkedés kritikájával kapcsolatban bőséges irodalom alakult ki, amely mind itthon, mind külföldön szinte zárt körben hivatkozza magát. Az Alaptörvény hatálybalépésének tizedik évfordulójára jelentős apologetikus irodalom is kialakult. A szakmai reflexió e körei szinte egyáltalán nem hivatkozzák egymást - gyakran tudomást sem vesznek egymás reflexióiról, vagy sommás véleménnyel lépnek túl a más nézeten lévők megközelítésén.
Kompromisszumok nélkül társadalmi megosztottságokon nem lehet túllépni. Egy alkotmány széles körű elfogadottságának feltétele, hogy a mértékadó közösségeket elismerje, a polgárok minél szélesebb köre megtalálja benne a magáénak is vallott értékeket. A jelen írás a teljesség igénye nélkül az Alaptörvény néhány olyan, érzékeny elemét vizsgálja, amelyek jelentős újdonságot hoztak a korábbi Alkotmányhoz képest, ugyanakkor érzékelhető bennük, hogy az alkotmányozó a kompromisszum lehetőségét hordozó megoldást választott. Valódi kompromisszumhoz[3] tényleges megegyezés kellene - egy alkotmány esetén a kompromisszum létrejöhet az elfogadás során, de akár később is, ha az kellő időn keresztül érvényesül, és széles körben elfogadottságot nyer. A kérdés politikai vetületei természetesen nem képezhetik a jelen írás tárgyát. A felhívott kérdések mellett lényeges, hogy a normaszöveg mintegy harmada szó szerint, mintegy harmada pedig tartalmilag azonos a korábbi alkotmányszöveggel.[4] A megállapodott szöveg stabilitása szintén egyfajta konszenzuskeresést tükröz: öncélú változtatások helyett - különösen az államszervezet vonatkozásában - az alkotmányozó kiindulópontja meglévő norma volt.
Egy alkotmány minőségileg több, mint az állam szervezeti és működési szabályzata. Az Alkotmány 1990 és 2011 között hatályos preambuluma nem volt több egy, az ideiglenességet hangsúlyozó bevezető mondatnál -, amely sajátos módon nem is az Alkotmányt, hanem az "alkotmány szövegét" vezette be. A Nemzeti hitvallás hossza, ünnepélyessége, tartalomgazdagsága szembeötlő újdonság, és az Alaptörvény R) cikk (3) bekezdése szerint ez a preambulum az Alaptörvény része, amely a normaszöveg értelmezési háttereként szolgál.
Ha valahol, egy alkotmányban a helyükön vannak szimbolikus ügyek.[5] Ugyanakkor a szimbolikus kérdések - például a preambulum jellege - szubjektív ízlés dolga is lehet,[6] egy cinikus korban a patetikus megfogalmazás bátorságot is igényel. Az Nemzeti hitvallás Szent István felhívásával kezdődik, és az Alaptörvény az 1848-as 12 pont felhívásával ("Legyen béke, szabadság és egyetértés.") végződik. Az Alaptörvény nem utal sem az államalapítást megelőző korra, sem a nemzeti történelem számos egyéb fordulópontjára. Ugyanakkor e két történelmi utalás, az államalapítás és a '48-as hagyomány vitathatatlanul olyan értékeket hordozó eseménysor, amelyeket nemzeti egység övez.
Szakrális elemek alkotmányba emelése mellett és ellen számos érvet lehet felhozni.[7] Míg egyes polgárok - többség vagy kisebbség - számára egy szakrális fordulat, Isten nevének említése fontos érték, és megkönnyíti azonosulásukat az állammal, kérdés, hogy ez másokat nem
- 16/17 -
idegenít-e el. A szakrális elemeket hordozó preambulumokat jellemzően a vallás társadalmi szerepével kapcsolatban erős konszenzust felmutató országok alkalmazták a 20. században. A hagyományos invocatio Dei, Isten (méghozzá egyértelműen a keresztény hit Istene) ekként jelenik meg Görögország és Írország alkotmányában - két olyan nemzet alkotmányában, amelyben az egyház évszázadokon át önálló államiság híján hordozta a nemzeti identitást. A lengyel alkotmány preambulumának megoldása, amely egyetemes értékeket rögzít, utalva arra, hogy a polgárok egy része Istent tartja ezen értékek forrásának, mások pedig más okból tartják tiszteletben ezeket az értékeket, az Európai Unió alkotmányos szerződésének javaslatán dolgozó európai konvent munkájában is felmerült, azonban a szövegjavaslatba nem került be.[8] Ugyanakkor a lengyel megfogalmazás tulajdonképpen nem Istenre utal, hanem az embert állítja középpontba - aki lehet hívő és lehet nem hívő is. A bonni Alaptörvény közismert felelősségfordulatának középpontjában szintén nem Isten, hanem az Istennek is felelősséggel tartozó ember áll. Az alkotmányos hagyományok nagyon különbözőek, hiszen számszerűen az alkotmánypreambulumok többsége mellőzi szakrális elemeket, sőt egyes alkotmányok nem is tartalmaznak preambulumot. A minimálkompromisszum kísértése minden alkotmányozásnál erős lehet, különösen, ha más, tartalmi kérdések körül is viták folynak. Nem csupán európai összehasonlításban találhatunk nagyon eltérő preambulummegoldásokat, hanem ez a szöveg - bármely alkotmánypreambulum szövege - megoszthatja egy-egy nemzet véleményformálóit is.
A transzcendensre való utalás megoszthatja az alkotmányozókat.[9] Azzal, hogy az alkotmányozó a 2023-ban kétszáz éves Himnusz első mondatát mottó gyanánt a normaszöveg elé emelte, olyan módon "csempészte" Istent az Alaptörvénybe, hogy azzal mindenki könnyen azonosulhat. E szellemes megoldás, idézőjelek nélküli idézet olyan azonosulási pont, amely senkit sem sért, hívő és nem hívő polgárok számára egyaránt elfogadható. Kétségtelen, hogy a hívő emberek számára többlettartalmat hordoz a szöveg, ugyanakkor nem rekeszt ki senkit, éppen olyan fordulatról van szó, amely minden magyart egyesít.
Míg a Nemzeti hitvallás maga az Alaptörvény része, a Himnuszból átvett fohász nem a Nemzeti hitvallás része, hanem még előtte, mintegy mottóként jelenik meg.[10] A Nemzeti Hitvallás előtt megidézett Himnusz - annak első sora - nem hagyományos invocatio Dei: az Alaptörvény nem Isten nevében születik meg (ahogy pl. a svájci vagy az ír alkotmány). Ami külföldi érdeklődők számára magyarázatra szorul, az minden magyar számára idézőjelek nélkül is egyértelmű: egy olyan, az írott alkotmányszöveget megelőző utalásról van szó, amely a nemzet valamennyi tagját összeköti. Az, hogy a hívő polgárok számára többlettartalmakat hordoz a Himnusz, nem rekeszti ki a nem hívőket. A Himnusz a nemzeti összetartozás jelképe. Zlinszky János felvetése, amely szerint "a parancs címzettje nem utasítható a jogi szöveg által"[11] inkább ironikus - egyben jól mutatja a normatív jelleg határait. Az Alaptörvény első mondatának szimbolikus jelentősége igen erős, jogi relevanciája azonban nem az.[12]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
