A jelen elemzés előzményének tekinthető tanulmány a hatékony állam és a jogállam dilemmájával kapcsolatban az egy évvel ezelőtti helyzetet mutatta be. Akkor a kérdés úgy merült fel, hogy a jogállam kialakult gyakorlata akadályozza-e az állam hatékonysági törekvéseit, illetve, hogy a hatékony állam szempontjai felülírhatják-e a jogállam elveit. Az azóta eltelt egy évben a kormányzati politika ezekre a felvetésekre markáns válaszokat adott.
Elemzők részéről gyakran hangoztatott álláspont, hogy a kormány felszámolta a jogállam intézményeit a fékek és ellensúlyok kiiktatásával. Kormánypolitikusok ugyanakkor azt hangsúlyozzák, hogy a kormány - a választók felhatalmazása alapján - élt a parlamenti kétharmados többség nyújtotta lehetőséggel, és ennek keretei között, gazdaságpolitikáját megvalósító jogalkotó tevékenységet folytatott. A jogállam felszámolását kifogásolók leggyakoribb érvei az Alkotmánybíróság hatáskörének korlátozása, az igazságszolgáltatás politikai kontroll alá helyezése, valamint a kormány és a parlament közhatalmának ellensúlyaként funkcionáló intézmények - a köztársasági elnök, az Alkotmánybíróság, az igazságszolgáltatás, az ellenőrző szervek (Állami Számvevőszék, Költségvetési Tanács) és a jegybank - élére vagy testületének tagjaként a kormányhoz hű emberek kinevezése.
A kormány részéről hangoztatott ellenérv szerint egy adott állam joga, hogy saját alkotmányát, és ez alapján a törvényeket, amelyekben az államszervezet rendszerét meghatározza, milyen tartalommal szabályozza.
A nemzetközi jogi normák korlátozzák az államnak ezt a jogát, és erre a nemzetközi szervezetek és külföldi kormánypolitikusok több alkalommal felhívták a magyar kormány figyelmét. Azonban ezek a normák a legtöbb esetben általánosan megfogalmazott jogelvek, így annak eldöntése, hogy a magyar jogintézmények ezeknek a jogelveknek megfelelnek-e, jogértelmezés kérdése. Más kérdés, hogy ha a magyar kormány nem ért egyet az Európai Unió szervei által adott jogértelmezéssel, akkor ezzel kapcsolatos álláspontjukat a magyar kormánnyal szemben jogi és más, informális eszközökkel ki tudják kényszeríteni.
Az Alaptörvényben és a sarkalatos törvényekben nincs olyan közjogi intézmény, amelyikre a nemzetközi gyakorlatból ne lehetne példát felhozni: van olyan európai ország, ahol alkotmánybíróság sincs, vagy legalábbis nagyon korlátozott jogkörrel, létezik olyan igazságszolgáltatási modell is, amelyet az igazságügyi minisztérium irányít, illetve van, ahol a jegybanki feladatokat és a pénzügyi felügyeletet is ugyanazon szervezet látja el. Vitatható ezért, hogy a jogállam elvei ezekben az intézményekben sérülnek-e vagy sem, legfeljebb azzal lehet érvelni, hogy összességében az államszervezeten belül végrehajtott változtatások egy hatalomkoncentrációs tendenciát mutatnak. Nincs azonban olyan mérce, amely alapján minden kétséget kizáró módon megállapítható lenne, hogy a hatalomkoncentráció mikor éri el azt a szintet, ami már veszélyezteti a fékek és ellensúlyok rendszerét.
A központi államszervek vezetőinek és tagjainak kinevezési gyakorlatával szemben sem könnyű jogilag helytálló érveket felhozni, ha az abszolút kormánypárti többséggel rendelkező parlament jogosult dönteni ezekben a kérdésekben. Az így megválasztott személyek nyilvánvaló politikai párthűségével szemben hozhatók fel kifogások, mindez mégis jogszerű, ha a kormánypártok és a parlamenti ellenzék közötti politikai erőviszonyok nem teszik lehetővé ezeknek a személyeknek a közös jelölését.
A jogállamiság felszámolását kifogásolók legtöbbet hangoztatott érve, hogy annak legfontosabb elve, a fékek és ellensúlyok rendszere formálisan működik. Bármennyire is nyilvánvalónak tűnik ennek az álláspontnak a helytállósága, a kétharmados parlamenti többséggel rendelkező kormányzó pártok az Alkotmány és más törvények alapján jogosultak voltak arra, hogy az államszervezet rendszerét átalakítsák, így mindez közjogi szempontból szintén nehezen vitatható.
Van olyan elemzés, amely az alkotmányos kultúra hiányát kifogásolja, és ezzel érvel a jogállamiságot korlátozó lépésekkel szemben. Az Európai Unió politikusai is egyre inkább az Alaptörvény és a sarkalatos törvények szellemiségét hangsúlyozzák, amelyek, véleményük szerint, ellentétesek az európai politikai rendszerek demokratikus hagyományaival. Az európai alkotmányos kultúrára és demokratikus hagyományokra való hivatkozás politikai, de nem jogi síkon kérhető számon a kormánypártoktól.
A két oldal érvei, úgy tűnik, "két malomban őrölnek". Tény, hogy a fékek és ellensúlyok elve az utóbbi években sokkal kevésbé érvényesül a magyar közjogi rendszerben, mint korábban. Ezt a körülményt az egyik oldal a demokrácia és a jogállam súlyos fogyatékosságának, valamint a politikai és alkotmányos kultúra hiányának tekinti. A másik oldal pedig a kétharmados parlamenti többség számára biztosított jogi lehetőséggel - amelynek legitimitását a választói felhatalmazás, és a kormányprogram hatékony végrehajtása adja - magyarázza.
A vita - hogy a fékek és ellensúlyok nagymértékű felszámolása a magyar közjogi berendezkedés adta lehetőség, vagy az azzal való visszaélés, illetve, hogy a politikai racionalitás talaján áll, vagy ezzel ellenkezőleg, súlyos demokráciadeficitet jelent - a két oldal között parttalanná vált. Az alábbiakban nem ebben a vitában kívánunk állást foglalni, hanem arra próbálunk választ keresni, hogy a kormány a csaknem kétéves működése során a jogi szabályozás eszközeit hogyan használta fel az általa hatékonynak tartott gazdaságpolitika megvalósítására, ennek során a jogállam intézményei milyen változásokon mentek keresztül, és a hatékonyság szempontjai hogyan érvényesültek.
A neoliberalizmus válságának hatásaként általánossá vált az a nézet, amelyik az amerikai gyökerű Új Közmenedzsmentet teszi felelőssé a gyenge, közérdekű problémákat megoldani képtelen államok létrejöttéért, a globális tőke nemzetgazdaságokra gyakorolt egészségtelen befolyásáért, és a jóléti államok felszámolásáért. Az Új Közmenedzsment a neoliberális gazdaságfilozófia talaján állva, a kisebb és olcsóbb állam elvét tartotta szem előtt, amely a piaci mechanizmusok és a menedzsment elvek közszférában történő alkalmazásával egy hatékonyabban működő állam megvalósítását tekintette céljának. Az amerikai neoliberalizmus hatásaként az európai közigazgatási rendszerekben az 1980-as évektől kezd kialakulni egy neo-weberi modell, amely az európai közigazgatási rendszerek centralizált és joghoz kötött hagyományait megtartva, az Új Közmenedzsment egyes módszereit kezdi alkalmazni.
Ennek a folyamatnak a hatásaként, az európai közigazgatási rendszerekben - a kezdeti idegenkedés el-lenére - általánosan elfogadottá vált a hatékonysági követelmények alkalmazásának szükségessége. Mindez azonban nem jelentette azt, hogy a hatékony állam szempontjai felváltották volna a jogállam szempontjait, sokkal inkább a hatékonysági módszerek beépülését a jogi szabályozás rendszerébe. Annak ellenére, hogy az Új Közmenedzsment számos eleme az európai közigazgatási rendszerek részévé vált, a neoliberalizmus tagadásaként fogalmazódott meg az elvárás egy erős és hatékony állam iránt, amelyik a nemzetgazdaság érdekeit hangsúlyozva, képes hosszú távon biztosítani a gazdasági növekedést, és az egyének jólétét.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
