Álljon itt John Stuart Mill híres idézete kiindulópont gyanánt: ".egy civilizált közösség bármely tagján akarata ellenére gyakorolt kényszer csak akkor lehet jogos, ha ezzel mások sérelmét akadályozzuk meg." A megfontoltság, és a választás az egyéni lét lényege, ilyen értelemben a kormányzatnak nem kellene megakadályoznia az emberek önkéntes cselekedeteit, még akkor sem, ha ezzel ártanak maguknak. A kábítószerezés azonban ennél jóval összetettebb kérdéskörrel szembesít, ugyanis a drogfogyasztó nem csupán saját magának árt, "utazása" következményeit megérzi a környezete is, sőt az egész társadalom, és ekkor már csoportártalomról beszélhetünk.
A cikk célja az Uniós országok kábítószer-politikájának vizsgálata, bemutatva a hasonlóságokat és különbözőségeket is. A magyarországi szabályozás változóban van, kérdéses, hogy további szigorítás, vagy enyhítés vezetne itthon eredményekre a kábítószer-probléma területén. Ezért érdemes kitekinteni az országhatáron túlra, hogy más országok törvényeiből és tapasztalataiból merítve megalkothassunk egy biztos alapokon nyugvó, átgondolt, konzekvens szabályozást.
A kábítószerekhez legális és illegális magatartásformák kötődnek: míg általában engedélyezett az orvosi, tudományos célra való felhasználás, addig az ilyen céllal nem rendelkező magatartások illegálisnak minősülnek. A nemzeti büntetőjogok körülbelül azonos tartalommal töltik meg a kábítószerrel visszaélés, mint büntetendő magatartás tényállását: a kábítószer előállítása, termesztése, megszerzése, birtoklása, átadása, kínálása, kereskedelme, forgalmazása, országból kivitele, oda behozatala, a legtöbb európai országban büntetendő cselekménynek minősül. A fogyasztás büntetendőségét sok büntető törvénykönyv nem tartalmazza, mégis a kábítószer fogyasztása büntetendővé válik azzal, hogy a kábítószerekkel való bármilyen érintkezést büntetendővé nyilvánítanak. Hiszen a fogyasztást szükségszerűen megelőzi pl. a kábítószer megszerzése, birtokban tartása (előcselekmények). A kábítószerrel visszaélés gyűjtőfogalmát célszerű két domináns csoportra osztani, a kábítószer kínálatával összefüggő cselekményekre, és a kábítószer keresletéhez kapcsolódó magatartásokra.
A drog kínálatához tartozik a kábítószer kereskedelme, forgalmazása, exportja, importja, azaz mindazok a tevékenységek, amelyek végső soron a fogyasztók "anyaggal" való ellátását biztosítják. A kábítószer kereslete alatt ezzel szemben a fogyasztást, a megszerzést, a birtoklást, az átadást értjük. A termesztés, előállítás elkövetési magatartásait a mennyiség, valamint az elkövető szándékának vizsgálatával tudjuk a fenti kategóriákba besorolni. A kábítószer kínálatával összefüggő cselekmények büntetendősége ma már nem képezi vita tárgyát, mivel napjainkra a drogkereskedelem a szervezett bűnözés egyik "húzóágazatává" vált. A kábítószer-fogyasztásának jogi-büntetőjogi megítélése viszont sokkal problematikusabb és összetettebb. Ennek egyik oka, hogy a bódulatot keltő szerek használata végigvonul az emberiség történelmén, másrészt a drogok olyan elismert szükségleteket is kielégítenek, mint fájdalomcsillapítás, nyugtatás, altatás, teljesítménynövelés, hangulatváltoztatás. Nem kétséges az sem, hogy az emberek jelentős hányadának szüksége van olyan élvezeti cikkekre, amelyek fogyasztása valamilyen fokú narkotizálással, bódítással jár. Jelenleg nagyon sokféle kábítószert ismer és használ az emberiség, de ezeknek csak egy része illegális, sok olyan drog van, amelynek a fogyasztása engedélyezett.
(Például a nikotin, koffein, bizonyos gyógyszerek). Mindezt Walter úgy fogalmazta meg, hogy napjainkban mindig a legújabb kábítószereket tartják a legrosszabbnak.
Hosszú fejlődés eredménye, hogy mi minősül engedélyezett kábítószernek és mi nem, a XX. század első felében kezd kialakulni egy egységes nemzetközi kábítószer-ellenőrző rendszer. Ma az ENSZ égisze alatt 1961-ben, 1971-ben és 1988-ban elfogadott egyezményeket kell irányadónak tekinteni azzal, hogy az egyezményekben részes államok a ratifikációtól kezdve a bennük szereplő anyagokat illegálisnak tekintik. A nemzetközi egyezményeken túlmenően pedig az egyes országok további anyagokat minősíthetnek olyan kábítószernek, amelyet tilos fogyasztani, de ez már nemzeti jogalkotói hatáskörbe tartozik.
Az illegális kábítószerek két nagy csoportját szokás megkülönböztetni: "lágy" és "kemény" drogok. A megkülönböztetés az egészségügyi hatásokon és az ehhez fűzött veszélyességi fokon alapul. Vannak olyan országok ahol elismerik a jog szintjén is ezt a különbségtételt, pontosan meghatározva, hogy mi a "lágy" és mi a "kemény" kábítószer: így például Hollandiában elfogadható és elfogadhatatlan kockázattal járó drogok között különböztetnek, Finnországban létezik a "különösen veszélyes kábítószer" kategóriája, Nagy-Britanniában három veszélyességi osztályba sorolják a drogokat, míg Spanyolországban szó szerint a lágy (droga blanda) és a kemény kábítószer (droga dura) között differenciálnak.
- 144/145 -
A kábítószerrel visszaélés, mint bűncselekmény, jogi tárgyául a jogalkotók általában a közegészség védelmét jelölik meg. A közegészség az emberi egészséghez fűződő közösségi érdeket jelenti, azt, hogy mind az egyén, mind az egész lakosság egészséges, azaz a kábítószerek káros hatásaitól mentes legyen. A közegészség formulájának az alkalmazása nélkül a kábítószer fogyasztása csupán egy lenne a büntetőjog számára irreleváns önsértő cselekmények közül, a kábítószer kereskedelme pedig csupán egy részességi alakzat, amelyet ennek segítségéül fejtenek ki. Fontos eldönteni, hogy a kábítószer fogyasztási célú megszerzése, tartása esetén mások társadalmilag elismert joga, érdeke sérül-e, vagy veszélybe kerül-e, hiszen a büntetőjogi tilalom alapját csak ez képezheti. A jogalkotó azt a rizikót, hogy olyan személyek jutnak kábítószerhez, akik nem ismerik annak hatását, a büntetőjogi üldözéssel kívánja enyhíteni. Ennek alapjául nyilván azok a drogok szolgálnak (tipikusan az ópiátok), amelyek néhány ismételt fogyasztás után már függőséget alakítanak ki, ami aztán végképp nem kontrollálható. A jogalkotó már a birtoklás, tartás tényét is veszélyhelyzetként értékeli, hiszen ez egyrészt a kábítószer átadásának absztrakt veszélyét hordozza magában, másrészt azt is, hogy a kábítószerhez átadás nélkül is, a birtokló tudtán kívül jut a védendő személy (például a kiskorú). Mindez az ún., absztrakt veszélyeztető cselekmények problematikájához vezet el. Hiszen itt a közegészség minél hatékonyabb védelme érdekében nem feltétel, hogy konkrét személyek egészsége sérüljön, vagy akár kerüljön veszélybe. Azonban az összekötő kapocs a büntetendő magatartás és a közegészség, mint jogi tárgy között meglehetősen vékony. A közegészség védelmét szolgáló más tényállásokkal szemben itt az áldozatok nem teljesen kiszolgáltatottak, hiszen az egészség konkrét veszélyeztetése általában a fogyasztó közreműködésével áll be.
Ha kábítószer hatása alatt követnek el bűncselekményeket, ugyancsak indokolt lehet a büntetőjogi válasz adása, itt viszont a beszámítási képesség, illetve ennek vizsgálata vet fel fontos kérdéseket. Egyrészt vannak az ún. kísérő vagy beszerzési bűncselekmények, így a recepthamisítás, gyógyszertárbetörés, bolti lopás, lakásbetörés. Másrészt a kábítószer-függőség fennállásakor a test biológiai kényszere igényli a mindennapos fogyasztást, tehát a "szenvedélybetegség" kényszerít ilyenkor bűnelkövetésre. Tulajdonképpen nem is beszélhetünk ebben az esetben az egyéni szabadságról.
A magyar jogalkalmazási gyakorlat szerint például a kábítószerek vagy kábító hatású anyagok ismétlődő fogyasztásának hatására esetlegesen kialakuló függőség általában nem tekinthető az elmeműködés olyan kóros állapotának, amely korlátozza az elkövetőt a cselekmény következményeinek felismerésében vagy abban, hogy e felismerésnek megfelelően cselekedjék. Ha tehát a kábítószerfüggőségben szenvedő személy ezzel összefüggésben bűncselekményt követ el, a Btk. 24.§ szakaszának a büntetőjogi felelősséget kizáró vagy korlátozó rendelkezései nem alkalmazhatók a javára. Más a helyzet, ha a kábítószer-függőség már betegség szintű személyiségzavart okoz. Az ilyen személyiségzavar korlátozhatja vagy kizárhatja az elkövető beszámítási képességét, és erre tekintettel a Btk. 24.§-ánal (1), illetve (2) bekezdése alkalmazható (a külföldi országok megoldásairól lásd később).
A védendő társadalmi érdekek között meg kell említeni a megfelelő társadalmi együttélés kialakításához fűződő érdeket is, amely esetünkben azt jelenti, hogy a kábítószer fogyasztásának terjedését kívánja az állam a büntetőjogi tilalommal megelőzni, illetve szankcionálni.
A represszív szabályozási modellek (amelynek pregnáns példája az USA "nulla-tolerancia" politikája - lásd később) sok szempontból nem igazolták alkalmazásuk szükségességét, különösen nem a kábítószer fogyasztói körében. Az USA-ban például a mérleg a negatív következmények irányába tolódott el, így pl. ennek számlájára írható az elkövetők statisztikai számának ugrásszerű növekedése, a bűnözés struktúrájának az átalakulása (hiszen a kábítószer és a bűnözés szükségszerűen egymásra talált a kábítószer ellen vezetett hadjáratban), és a büntetőjogi garanciarendszer megtörése. Általánosságban elmondható, hogy két irányban figyelhető meg az "újabb" tendenciák térnyerése: a kábítószer kínálata tekintetében erősödik a büntetőjogi represszió, míg a keresletet illetően inkább a liberalizáció[1] fokozódó elismerése a jellemző.
A kábítószer fogyasztója tulajdonképpen saját egészségét veszélyezteti a drog elfogyasztásával, erről korábban már volt szó. Kérdés, hogy az állam beavatkozhat-e ennek megakadályozása, vagy megelőzése érdekében, illetőleg milyen eszközöket alkalmazhat az állam polgáraival szemben, ha ilyen magatartást tanúsítanak.
A kábítószer választása az egyén szabad döntésén alapul, az individuum szellemi-érzelmi, akarati-cselekvési szabadságának részeként. Az állam nem tilthatja meg az önromboló magatartásokat (mint ahogy napjainkban már megszűnt a házasságtörés, homoszexualitás, öngyilkosság büntetőjogi tiltása is), mivel a jogállamban nincsen egészségességi
- 145/146 -
vagy életbenmaradási kötelezettség. Ha azonban az önromboló, önsértő magatartás mások jogait is sérti, az államnak valódi kötelessége annak kiküszöbölése. Az, hogy az ember milyen veszélyesen él az alkotmányok által védett általános cselekvési szabadsággal szoros kapcsolatban áll. Az egyén cselekvési szabadságának korlátozásával járó büntetőjogi intézkedések alkotmányossági mércéje az arányosságon alapul, azaz hogy adott cselekmény büntetendővé nyilvánítása arányban áll-e a jogállami demokrácia értékeivel.
Az európai büntető kódexek közül kevés mondja ki expressis verbis a fogyasztás büntetendőségét, de a fogyasztáshoz szükségképpen közel álló magatartásformák büntetendőségével, a fogyasztást közvetett módon kriminalizálják.
A bűncselekménnyé nyilvánításnak alkotmányos indokokon kell alapulni: szükségesnek, arányosnak és végső soron igénybe vettnek kell lennie. A drogfogyasztás büntetendősége körül kialakult társadalmi vita erősen utal a büntetőjog alkalmatlanságára az adott kérdés szabályozása során. A vita más intenzitással jelentkezett a fejlett nyugat-európai államokban, mint keleten, mert míg az előbbiek esetén a liberalizációs tendenciák erősödtek (tipikusan a lágy drogok esetében), az utóbbiakban így hazánkban is a fogyasztás valamilyen szintű dekriminalizációját szorgalmazó nézetek alig kaptak nyilvánosságot.
Az a tény, hogy valamely magatartás a különböző jogrendszerekben egyetemlegesen tiltott, nyomatékosan utal a tilalmazás valós szükségletére. Ha viszont a hasonló tilalmazás hiányzik az összehasonlításra alkalmas, felvilágosult jogrendszerekből (azaz az Európai Unió tagállamainak büntetőjogából), akkor az egyben azt mutatja, hogy nem szükséges a kérdéses magatartás büntetendővé nyilvánítása. Spanyolország és Olaszország (de jure) dekriminalizálta a kábítószer fogyasztását, míg a többi tagállam a depönalizáció valamely enyhébb formáját alkalmazza a kábítószer fogyasztóival szemben. A kelet-európai államok közül Lengyelországban vonták ki a büntetőjog hatóköréből a kábítószer-fogyasztást[2]. A büntető törvénykönyvek szintjén kevés ország vállalta fel a dekriminalizációt, és a nemzetközileg is érvényesülő enyhülési folyamatok a kábítószer fogyasztóival szemben inkább más jogintézmények bevezetésével integrálódnak az egyes nemzeti büntetőjogokba.
Meg kell vizsgálni, hogy van-e más szabályozási lehetőség, olyan, amellyel a büntetőjogi üldözés elkerülhető lenne. A magyar alkotmánybíróság megfogalmazásában "a büntetőjog a jogi felelősségi rendszerben az ultima ratio. Társadalmi rendeltetése, hogy a jogrendszer egészének szankciós záróköve legyen. Az alkotmányos büntetőjogból fakadó tartalmi követelmény, hogy a törvényhozó a büntetendő magatartások körének meghatározásakor nem járhat el önkényesen. Valamely magatartás büntetendővé nyilvánításának szükségességét szigorú mércével kell megítélni: a különböző életviszonyok, erkölcsi és jogi normák védelmében az emberi jogokat és szabadságokat szükségképpen korlátozó büntetőjogi eszközrendszert csak a feltétlenül szükséges esetben és arányos mértékben indokolt igénybe venni, akkor, ha az alkotmányos vagy az alkotmányra visszavezethető állami, társadalmi, gazdasági célok, értékek megóvása más módon nem lehetséges."[3]
Peter Rauter 1992-ben megjelent tanulmányában - amelyet Lévay Miklós 2001-ben megjelent tanulmányából is megismerhetünk - háromféle drogpolitikai megközelítés-típust különböztet meg. Ezek a következők: a/"héják", b/"baglyok", c/"galambok". Az egyes típusok alapján leírhatók a korunkban létező drogpolitikai megközelítések. Mindhárom megközelítés közös alapja a tárgykör ENSZ-egyezményeiből (1961, 1971, 1988) fakadó prohibíciós kötelezettség, azaz, hogy az egyezményekhez csatlakozott államoknak tiltaniuk kell a kábítószerek orvosilag indokolatlan fogyasztását. A "héják" megközelítésében a büntetőjognak kiemelkedő szerepe van, úgy a kábítószer kínálat, mint a kereslet csökkentésében. Ez az úgynevezett "nincs tolerancia" kriminálpolitika (lásd USA). A "baglyok" nem tartják ugyan teljes mértékben mellőzhetőnek a büntetőjogi eszközöket a keresletcsökkentésben, de a fogyasztókkal szembeni fellépésben csak kisegítő szerepet tulajdonítanak a büntetőjognak. Ez az úgynevezett kompromisszumos kriminálpolitikai modell, mely a fogyasztási bűncselekményeknél a szankcionálás alternatívájaként kezelés alkalmazását jelenti, a kereskedőkkel szemben azonban szigorúan lép fel (lásd EU tagállamok nagy része). A "galambok" megközelítésében a kábítószer probléma legfőbb oka a prohibíció. A büntetőjognak semmilyen szerepet nem tulajdonítanak a keresletcsökkentésben, az illegálisnak minősülő drogok legalizálását szeretnék elérni. Gyakorlati alkalmazására nincs példa, a holland drogpolitikának vannak "galambok" álláspontját tükröző megoldásai.
- 146/147 -
Az egyes államokban a drogok csoportosítása igazodik az ENSZ 1961. évi Egységes Kábítószer Egyezménye és az 1971. évi pszichotróp anyagokról szóló Egyezmény mellékleteiben található kategorizáláshoz. Vannak olyan országok, amelyekben jogszabályi rendelkezések alapján a visszaélés tárgyául szolgáló drog kategóriája befolyásolja a kiszabható szankció mértékét. A legkövetkezetesebb a holland megoldás[4].
A finn 1981. évi Kábítószer törvény 9 jegyzékbe foglalva sorolja fel a jogszabály hatálya alá tartozó anyagokat. Az egyes visszaélések büntetőjogi következménye az adott drog veszélyességi fokától függ.
Nagy-Britanniában az 1971. évi Kábítószer-visszaélések elleni törvény[5] veszélyességük alapján három osztályba és osztályonként további öt csoportba sorolja a drogokat. A visszaélések büntetendőségének mértékét, a büntetések felső határát befolyásolja, hogy az adott drog melyik osztályba tartozik. Olaszországban, Portugáliában és Spanyolországban hasonló kapcsolat van a drogok osztályozása és a szankciók között. Dániában öt jegyzéken szerepelnek a kábítószerek és pszichotróp anyagok, a büntetőjogi szabályozás alapján azonban - a kannabisz kivételével - nem tesznek különbséget aszerint, hogy az adott szer melyik jegyzéken található. Írországban szintén öt jegyzéken találhatók a drogok, és az osztályozásnak itt sincs büntetőjogi relevanciája. Az ópiumnak viszont megkülönböztetett "büntetőjogi státusa" van hasonlóan Nagy-Britanniához, azaz kizárólag ennek a drognak a fogyasztása minősül önmagában bűncselekménynek.
Mindezekből megállapítható, hogy az Európai Unió egyes tagállamaiban, annak ellenére közvetlen kapcsolat van a drogok osztályozása és az adott visszaélés büntetendősége között, hogy a tárgykör ENSZ-dokumentumai büntetőjogi szempontból nem differenciálnak a drogok között. Az Európai Uniónak még azokban az államiban is, ahol a törvények szintjén nem tesznek különbséget a drogok osztályozása alapján a visszaélés miatt alkalmazható szankciók között, a büntetéskiszabás során viszont érvényesül a differenciálás: jellemzően enyhébb szankcióval sújtják a kannabisszal visszaélőket.
A kábítószer-színtér három főszereplője: a drogfogyasztó, az előállító és a kereskedő. Általános jellegzetesség, hogy lényegesen más a büntetőjogi beavatkozás célja, tartalma és eszköze a fogyasztók, mint a drogok előállítói, illetve kereskedői tekintetében. Míg az előbbiek esetében a cél elsősorban a gyógyítás, addig az illegális drogtermelőkkel, kereskedőkkel szembeni büntetési célok a megtorlás, az elrettentés eszköze pedig a hosszú tartamú szabadságvesztés és a bűncselekményből származó haszon elvonása.
A tagállamok egy részében önmagában a kábítószer használat bűncselekmény (Belgium, Finnország, Franciaország, Görögország, Írország, Luxemburg, Nagy-Britannia, Portugália, Svédország), Spanyolországban viszont csak a nyilvános helyen történő droghasználat a tiltott. További öt tagállamban (Ausztria, Dánia, Hollandia, Németország és Olaszország) a kábítószer tartása, birtoklása büntetendősége révén büntethető a fogyasztó.
Privilegizált eset az Uniós államok többségében az, ha az elkövető saját használatára tartja a kábítószert. Hét tagállamban (Ausztria, Belgium, Franciaország, Görögország, Olaszország, Németország, Portugália és Spanyolország) még az illegális kereskedelem, terjesztés is enyhébben büntetendő, ha az elkövetőjük egyúttal kábítószer fogyasztó. Ausztriában a csekély mennyiségű kábítószer tartása hat hónapig terjedő szabadságvesztéssel vagy maximum 360 napi tétel pénzbüntetéssel büntethető. Olaszországban egynapi kábítószer-adag és a törvényben meghatározott átlagos egynapi adag legfeljebb háromszorosának a tartása csak szabálysértés. Spanyolországban a csekély mennyiségű kábítószer saját fogyasztást szolgáló tartása szintén csak szabálysértés.
A megelőző, gyógyító kezelés, mint a büntetés alternatívája teremt lehetőséget a fogyasztó és az előállító kereskedő közötti alapvetően különböző büntetőjogi bánásmódra. Valamennyi Uniós tagállamban megtalálható a jogintézmény, hiszen mindannyian részesei az ENSZ 1961. évi Egységes Kábítószer Egyezményének, amely ajánlja, hogy a fogyasztók számára tegyenek lehetővé valamilyen terápiás beavatkozást, szankció helyett. A kábítószer-fogyasztókkal kapcsolatos medikális modell lényege: a fogyasztó elsősorban gyógykezelésre, nevelésre szoruló, nem pedig bűnöző személy. Az intézmény alkalmazására jellemzően azoknak a terhelteknek az esetében van lehetőség, akiknek a bűncselekménye illegitim kábítószer használat, vagy saját fogyasztást szolgáló illegális birtoklás. A gyógykezelés alkalmazásának feltétele, hogy a terhelt egyészségi állapota indokolja a terápiát. A büntetés alternatívájaként felajánlott gyógykezelésen való részvétel minden EU-országban önkéntes. Franciaországban viszont elrendelhető az eljárás bármely szakaszában a terhelt kényszergyógyítása, Görögországban úgyszintén. A kezelés, mint a büntetés alternatívája tehát kizárólag a kábítószer fogyasztóját megillető kedvezmény, amelynek felajánlására akkor van lehetőség, ha a terhelt által elkövetett visszaélés összefügg a kábítószerezésével.
- 147/148 -
A kábítószer-fogyasztók kategóriáján belül további differenciálásra is találunk példát az EU tagállamaiban. Belgiumban a Főügyészek Tanácsa által kiadott 1993. május 26-i Körlevél alkalmi, rendszeres fogyasztók, és az illegális kábítószer-kereskedelemben anyagi haszon végett részt vevő elkövetők között különböztet. Franciaországban egy 1987. évi körlevél szintén alkalmi és rendszeres fogyasztókról beszél. Görögországban a Kábítószer törvény "kábítószerfüggő" és "nem függő" kategóriákat állítja fel.
Az Európai Unió tagállamaiban, ha különböző mértékben is, de eltérő tartalmú szabályok vonatkoznak a fogyasztókra, mint az előállítókra és kereskedőkre.
Míg az ellenőrzött drogok fogyasztása az osztrák jog szerint nem bűncselekmény, addig a drog birtoklása annak számít. Az osztrák büntetőjog különbséget tesz a saját használat, illetve a kereskedés céljából történő birtoklás között. A két illegális cselekmény között a különbséget a mennyiség (csekély, jelentős), a használat gyakorisága (alkalmanként, rendszeresen) és az anyag fajtája határozza meg.
A kábítószerekre elkövethető büntetendő cselekményeket lényegében négy alaptényállás és ezek megfelelő minősített esetei, valamint két privilégizált tényállás tartalmazza.
Alapesetnek minősül a kábítószernek a hatósági előírások ellenére történő megszerzése, tartása még akkor is, ha nagy mennyiségre követik el (27.§ (1) bek.).
Ez a cselekmény hat hónapig terjedő szabadságvesztéssel vagy 360 napi tételt meg nem haladó pénzbüntetéssel büntetendő. Ha azonban az elkövető forgalomba hozatali célzattal, nagy mennyiségre követi el a bűncselekményt, a súlyosabban büntetendő "előkészületi" tényállás alapján, három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő (28.§ (1) bek.). Ugyancsak az első alapeset körében (27.§ (1) bek.) értékelendő a kábítószer behozatala, kivitele, előállítása, másnak való átadása vagy megszerzése egészen addig, amíg az elkövetési mennyiség el nem éri a nagy mennyiség alsó határát. A jogalkotó a nagy mennyiséget bizonyos elkövetési magatartások esetében minősített esetként határozza meg, az ezt el nem érő mennyiségű kábítószer az első alapesethez tartozik. A csekély mennyiség büntethetőséget megszüntető ok alkalmazására teremt alapot. A nagy mennyiségben történő előállítás, behozatal, kivitel vagy forgalomba hozatal a SMG 28.§ (2) bekezdése szerinti - súlyosabb büntetéssel fenyegetett - alaptényállást valósítja meg, amely öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
A minősített esetek lényegében a kábítószer terjesztőivel, esetleg éppen erre "szakosodott" bűnözői körökkel szembeni szigorú fellépést alapozzák meg. Minősítő körülmény az üzletszerűség, a kiskorú kábítószerhez juttatása, vagy a "bűnbandában" történő elkövetés. A "kábítószerrel visszaélés" elkövetésére létrejött, nagyobb számú személyt tömörítő "bűnszervezet" tagjaként való elkövetés, illetőleg az ilyen szervezetben vezető funkció betöltése szintén súlyosabban minősül (egytől tizenöt évig terjedő, illetőleg tíztől húsz évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő, illetve a Narcotic Substances Act 2001. május 8-i módosítása óta életfogytiglan). Ugyancsak minősített eset (egytől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendően) az ún. "túlzottan nagy" mennyiségre történő elkövetés is, amely a törvényi fogalom alapján a nagy mennyiség alsó határának huszonötszörösét meghaladó mennyiséget jelenti. Tehát az új törvény alapján is meg lehet különböztetni a csekély mennyiséget, amelyhez büntethetőséget megszüntető okot kapcsoltak, a nagy mennyiséget, amelyre való elkövetés súlyosabb büntetéssel fenyegetett, az ún. "túlzottan nagy" mennyiséget, amely megvalósulása esetén az elkövető a legsúlyosabb büntetésekkel számolhat, illetve a "nem nagy" mennyiséget, amelynek létezése nem konkrét említés, hanem a törvény létezése alapján adott. Az 1997-ben elfogadott jelentős mennyiség a következőképpen alakul: 20 g THC-ből[6], 5 g heroinból, 15 g kokainból, 10 g amfetaminból, 30 g MDMA, MBB, MDE-ből. Egy módosítás a heroinnál a határt 3 g-ra változtatta.
Az osztrák kábítószer-törvény 29.§-a önálló tényállásban a kábítószer fogyasztására való felhívást, illetve annak reklámozását rendeli büntetni ("aki nyomtatott formában illetőleg mozgóképen vagy más módszerrel kábítószerrel visszaélésre nyilvánosan felhív vagy a kábítószerrel visszaélést annak népszerűsítésére alkalmas módon helyesli"). Ez a cselekmény is az első alapesethez hasonlóan hat hónapig terjedő szabadságvesztéssel vagy 360 napi tételt meg nem haladó pénzbüntetéssel büntetendő.
Belgiumban a drogfogyasztás csak akkor minősül bűncselekménynek, ha csoportosan történik. Az alapbüntetés három hónap és öt év közötti szabadságvesztés és/vagy 500-500000 euro pénzbünte-
- 148/149 -
tés. Tehát a belga törvények szerint a magán kábítószer-fogyasztás nem bűncselekmény. Csakhogy a drog birtoklása önmagában bűncselekmény, így ez jó alapot teremt arra, hogy a kábítószer fogyasztók ellen vádat emeljenek. A kábítószer birtoklását három hónaptól öt évig terjedő szabadságvesztéssel, illetve pénzbüntetéssel büntetik. Súlyosbító körülmények esetén a büntetés akár 15 ill. 20 év szabadságvesztésre is emelkedhet.[7] A kábítószer tartását saját használatra felfüggesztett szabadságvesztéssel büntetik, próbaidővel vagy anélkül.
A kábítószer-bűnözéssel kapcsolatos joggyakorlat harmonizálása céljából a szövetségi igazságügyi minisztérium kibocsátott két, kábítószer-politikát szabályozó iránymutatást:
1993. május 26-án direktíva az ügyészekhez, melyben meghatározták a kábítószerrel elkövetett visszaélésekkel kapcsolatos eljárásban alkalmazandó fő elveket. Ebben a direktívában különbséget tesznek az alkalmi, a rendszeres használók és a dealerek között. A rendszeres használóknak minden lehetőséget meg kell adni arra, hogy minden rendelkezésre álló terápiát megkaphassanak. A függőket beteg emberként kezelik, akiket saját maguktól is meg kell védeni, és akik ellen természetesen a társadalmat is meg kell védeni. Az elkövetett bűncselekmény súlyosságát, a cselekmény sorozatos ismétlődésének a veszélyét és az elkövető szándékát veszik figyelembe akkor, amikor eldöntik, hogy mi legyen az elkövető büntetése, azaz, hogy szabadságvesztésre ítéljék, vagy megadják neki a kezelés lehetőségét. A direktíva eltérő alkalmazásának következtében a kábítószeres bűncselekmények elleni joggyakorlat sajnos nem egységes.
A második direktívát 1998. május 8-án adták ki. A parlamenti bizottság jelentésének eredményeképpen ez az új iránymutatás korrigálta az 1993. évit, a büntetőeljárásnak a birtoklással és a saját használatot fedező kiskereskedelemmel kapcsolatos részére fókuszálva. Megkülönböztetik a kannabisz birtoklását egyéb drogok birtoklásától, és az ügyészeknek a legkisebb büntetés kiszabását kell előmozdítaniuk kannabisz birtoklása esetén.
2001. január 1-jén egy politikai programcsomagot fogadott el a szövetségi kormányzat, melynek célja, hogy megváltoztassa a problémamentes kannabiszfogyasztás következményeit. Az előállítás és az eladás továbbra is üldözendő marad, valamint a problematikus fogyasztás is, azaz amennyiben az antiszociális magatartást eredményez.
Finnország volt az első északi ország, amely a kábítószer-fogyasztást - hosszas vita után, 1966-ban - büntetendővé nyilvánította. Az országgyűlés szerint a törvénykezés célja nem a kábítószer-fogyasztók megbüntetése, hanem a népesség körében a drogokhoz kapcsolódó negatív viszonyulás kialakítása. 1986-ban egy tanulmányban kimutatták, hogy a kábítószeres bűncselekmények kétharmadában csekély mennyiségű kábítószer saját használatra tartását, vagy fogyasztását követték el. 1994-ben megváltozott a kábítószer-politika Finnországban, a kábítószer fogyasztást továbbra is bűncselekményként kezelik. A büntető törvénykönyv 50. fejezetében (1304/1993) találhatóak a kábítószerekkel kapcsolatos fő elvek. A fejezet első szakasza alapján kábítószeres bűncselekmények: előállítás, termesztés, csempészés, eladás, kereskedelem, tartás, fogyasztás. Egy kábítószeres alapbűncselekmény büntetése két évig terjedő szabadságvesztés lehet. Új szakaszt iktattak be a törvénybe, amelynek célja a csekély mennyiségű kábítószer tartásával, fogyasztásával kapcsolatos büntetőeljárás megszüntetése. A büntetőeljárást és a büntetést el lehet hagyni, amennyiben a cselekmény nem veszélyezteti a jog érvényre juttatását, illetve ha az elkövető aláveti magát egy kábítószer-függőséget kezelő terápiának. A törvény preambulumában olvasható, hogy ilyen esetekben nincs szükség büntetőeljárásra. A joggyakorlat ennél kissé szigorúbb, a szokásos büntetés a pénzbüntetés.
A kábítószer-fogyasztás a törvény szerint nem bűncselekmény, ugyanakkor az országba behozatal, onnan kivitel, eladás, kínálás, átvétel, átadás, feldolgozás, előállítás és birtoklás bűncselekménynek számít. Tehát míg a fogyasztás nem minősül bűncselekménynek, addig bármilyen kis mennyiségű drog tartása bűncselekmény. Ha a saját használatra való, csekély mennyiségű drog tartása az elkövető első bűncselekménye, akkor csupán figyelmeztetni fogják. Újabb bűncselekmény esetén 300-3000 dán koronáig terjedő pénzbüntetés (40-400 euro) a szankció a kábítószer fajtájától és mennyiségétől függően. Egyes esetekben a saját használatra való tartásért, amennyiben veszélyes drogról van szó, szabadságvesztés is kiszabható.
Az 1970. évi törvény a fogyasztást büntetendővé nyilvánítja és maximum 1 év szabadságvesztéssel vagy 25000 frank (3000 euro) pénzbüntetéssel rendeli büntetni. A lágy drogok (mere drugs) fogyasztásának tiltása és büntetése évtizedeken át tartó vitát provokált Franciaországban. Az igazságügy miniszter rendelete arra utasítja az ügyészeket, hogy a kábítószer-fo-
- 149/150 -
gyasztók által elkövetett kisebb bűncselekmények esetén részesítsék előnyben a kezelést, és azon kábítószerfogyasztók esetén, akik a fogyasztáson túlmenően nem követtek el más bűncselekményt, a szabadságvesztés csak a legutolsó megoldás lehet. A gyakorlatban a lágy drogokat fogyasztók különböző terápiás lehetőségek közül választhatnak.
Legtöbbször figyelmeztetést kapnak és valamilyen szociális vagy egészségügyi szolgálattal való kapcsolattartásra kötelezik őket, anélkül hogy valamilyen kezelésnek kellene alávetniük magukat. Az 1999. január 23-i új törvény jogi alapot teremt az ügyészeknek különböző alternatívák közötti választásra. Egy új intézmény a "büntetésről való megállapodás"[8] növeli a vádelhalasztás lehetőségét, a kisebb bűncselekmények esetén, különösen a lágy drogok fogyasztásakor. Úgy tűnik, hogy kábítószer fogyasztása esetében az eljárások száma csökkenőben van. Franciaországban elvégzett felmérés alapján kimutatható, hogy, a kábítószer-fogyasztás miatt letartóztatott emberek csupán 10%-a ellen folyik eljárás, és bár a szabadságvesztés-büntetés fogyasztásért létezik, de egyre kevesebbszer alkalmazzák.
Az illegális kábítószerek birtoklása bűncselekmény. A törvény nem tesz különbséget a személyes használatra való tartás és a kereskedés céljából való tartás között. A gyakorlatban a talált kábítószer mennyiségét figyelembe véve, az ügyész választhat, hogy fogyasztásért, vagy kereskedésért vádol. A gyakorlat azt mutatja, hogy az enyhébb büntetést csak akkor alkalmazzák, ha a dealer maga is fogyasztó.
A holland kábítószer-politika a kannabisz (lágy drogok) és egyéb drogok (kemény drogok) piacának megosztásának elvén alapul.
A kábítószer-fogyasztás nem bűncselekmény Hollandiában. Mégis vannak olyan szituációk, amikor a fogyasztás bűntett, mint például iskolák környékén, vagy közterületen. Az a tény, hogy a kábítószer-fogyasztás nem büntetendő, összhangban van az egyéb országokétól eltérő holland joggyakorlattal. Hollandiában a fő elv az, hogy mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a kábítószer-fogyasztó bűnözői alvilágba jutását megakadályozzuk, ahol el van zárva a kezelési lehetőségektől. Ugyanakkor a kábítószer-előállítás és -kereskedés esetén minden jogi eszköz és erőforrás megadatik a nyomozás és a büntetőeljárás számára.
A csekély mennyiségű kábítószer saját használatra való tartásának büntetőjogilag nem tulajdonítanak jelentőséget, akinél 0,5 grammnál kisebb mennyiségű kemény drogot találnak, az ellen általában nem indul eljárás, de a rendőrség a drogot elkobozza, és valamilyen gyógyító intézménnyel egyeztet. Kannabisz esetében, ha a talált mennyiség nem haladja meg az 5 grammot, akkor nem indul eljárás. Amikor 1976-ban kodifikálták a veszélyes kábítószerek és a kannabisz piacának megosztásának alapelvét, megjelentek az ún. "coffee shopok", mint hivatalos, félhivatalos kannabisz árusító helyek - szigorú feltételek mellett. A coffee shop-ok tolerált helyek, mégpedig a fiatal, kannabisszal megismerkedő embereknek a keményebb, veszélyesebb drogoktól való távoltartása érdekében. A coffee shopokban csekély mennyiségű kannabisz árusítása tulajdonképpen bűncselekmény, ám büntetőeljárás csak abban az esetben indul, ha a bolt tulajdonosa nem teljesíti a legfőbb ügyész által megadott feltételeket:
- egyszerre maximum 5 grammnyi mennyiség adható el egy személynek
- kemény drogokat nem lehet árusítani
- nem lehet reklámozni a kábítószereket
- a coffee shopok nem okozhatnak semmilyen kellemetlenséget a környéken
- alkoholos italokat nem árusíthatnak
- kiskorúakat nem szolgálhatnak ki kábítószerrel, és kiskorúakat nem engedhetnek be ilyen helyiségekbe.
Amennyiben valamelyik kritériumot nem teljesítik, a polgármester bezárathatja coffee shopot, (Ópium törvény13.a.§). Kannabisz illetve egyéb drognak a kereskedelmi célú tartása súlyosabb bűncselekmény, mint a tartás, előállítás, eladás saját fogyasztás céljából, és eljárás is indul ilyenkor. A 30 grammot meg nem haladó kannabisz tartása egy hónapig terjedő szabadságvesztéssel és/vagy 2300 euro pénzbüntetéssel büntethető, amennyiben nem kannabisz az anyag, egy évig terjedő szabadságvesztés és/vagy 45000 euro pénzbüntetés szabható ki. Előállítás esetén egyharmaddal növelhető a maximális büntetés, ha ugyanazt a bűncselekményt egyszer már elkövették.
Az MDA[9] szerint a drogfogyasztás önmagában nem bűncselekmény, a tartás, mint előcselekményen keresztül rendeli büntetni a törvény a fogyasztást. Az MDA 9. Fejezete az ópium szívását - mint egyetlen kivételt - szankcionálja, de az eljárások száma elenyésző.
Az MDA 5. fejezete különbséget tesz a kábítószerek saját használatra való, illetve átadási célzattal való tartása között. A maximális büntetés nem csak attól függ, hogy a drog melyik listán szerepel, hanem attól is, hogy a Magistrate Court (alsóbb bíróság) előtti gyorsított eljárásban (ún. sommás eljá-
- 150/151 -
rásban), vagy a Crown Court (felsőbb bíróság) előtt tárgyalják az ügyet. Kokain vagy heroin tartásáért (a listás drog) egyszerűsített eljárásban hat hónapig terjedő szabadságvesztés és/vagy 5000 font (7500 €) pénzbüntetés szabható ki, Crown Court előtti eljárásban 7 évig terjedő szabadságvesztés és/vagy korlátlan pénzbüntetés. Ugyanezen megkülönböztetés a B és C listás drogokkal kapcsolatban is megvan.[10] Valamely ellenőrzött drog birtoklásáért egyéb alternatív szankció is kiszabható, így például figyelmeztetés (informális vagy formális), intés[11], amelyet feltüntetnek a rendőrségi nyilvántartásban.
A törvényhozó 1998-ban az LXXXVII. törvénnyel megváltoztatta a Btk. kábítószerre vonatkozó szabályait, szigorított azokon. A kábítószerrel visszaélés bűncselekménye korábbi szabályozása alapján a fogyasztás addig is tiltott volt. Ezt fejezte ki az elkövetési magatartások közül a "megszerez" kitétel meghatározása. Az 1998. évi módosítás az egyes elkövetési magatartások közötti különbségtétellel egyértelművé tette, hogy a társadalomra veszélyesség szempontjából a "forgalmazó" típusú magatartások kiemelkedően súlyosak. A törvény új minősített eseteket is meghatározott. A kábítószerek és a pszichotróp anyagok tiltott forgalmazása elleni 1988. évi bécsi egyezmény alapján új minősített esetként rendelte büntetni a hivatalos vagy közfeladatot ellátó személyként, a közművelődési intézmény, közhasznú tevékenységet végző szervezet területén, annak környezetében, egyébként közművelődési vagy közhasznú tevékenység helyszínén, továbbá a fegyveres erők és a büntetés-végrehajtás objektumaiban történő elkövetést. A törvény csupán a kábítószer-függőség állapotába eljutott fogyasztó számára tette lehetővé az ún. elterelést (azaz, aki féléves kábítószer-függőséget megelőző és kezelő terápián való részvételét igazolja, az mentesül a büntetés alól). A függőség fennállásának megállapítása orvosszakértői feladat.
Összességében elmondhatjuk, hogy a Btk. 1998. évi módosítása jelentős mértékben megnövelte a büntetőjog szerepét a kábítószer-probléma elleni fellépés területén: bővült a büntetendő cselekmények köre és a visszaélőkkel szemben a korábbiakhoz képest szigorúbb bánásmód vált lehetővé. Ez az egyes visszaélésekre vonatkozó büntetési tételek emeléséből, valamint az egyes kábítószerek "csekély" mennyiségének felső és "jelentős" mennyiségének alsó határa számottevő leszállításából is következett.
A Btk. újabb módosítása a 2003. évi II. törvénnyel következett be. A módosítás strukturálisan alakítja át a kábítószerrel visszaélés tényállását, amely így részletesebbé vált. A fogyasztást kihagyja a tényállásból és szükségszerűen az "előcselekmények"-et, így a termelést, tartást, előállítást, megszerzést rendeli büntetni. Külön szakaszban szabályozza a 18. életévét betöltött személy 18. életévét be nem töltött személy felhasználásával elkövetett kábítószerrel visszaélését, és e szakaszon belül külön is szerepel a csekély mennyiség miatti privilegizálás (282/B. §). A módosítás kiterjeszti a büntethetőséget megszüntető ok alkalmazását, és ezt külön szakaszban szabályozza (283. §). A "Kábítószer készítésének elősegítése" c. rendelkezés helyébe a "Visszaélés kábítószer előállításához használt anyaggal" c. előírás lépett. Végül pedig a módosítás a Btk. 286.§-át, azaz az értelmező rendelkezéseket kibővítette a kábítószer fogalmával, amely szerint: "A 282-283. § alkalmazásában kábítószeren
a/ az 1965. évi 4. törvényerejű rendelettel kihirdetett, a New Yorkban, 1961. március 30-án kelt Egységes Kábítószer Egyezmény, valamint az 1988. évi 17. törvényerejű rendelettel kihirdetett, az Egységes Kábítószer Egyezmény módosításáról és kiegészítéséről szóló, Genfben, 1972. március 25-én kelt Jegyzőkönyv végrehajtására kiadott jogszabályban meghatározott anyagokat, valamint
b/ az 1979. évi 25. törvényerejű rendelettel kihirdetett, a pszichotróp anyagokról szóló, Bécsben az 1971. február hó 21. napján aláírt egyezmény végrehajtására kiadott jogszabályban meghatározott anyagokat kell érteni.
Az, hogy a legújabb módosítás meghozza-e a kívánt eredményt, a kábítószerrel elkövetett bűncselekmények csökkenését, még a jövő titka. Mellőzhetetlen azonban, hogy a hazai kábítószerprobléma elleni küzdelemben a büntetőjogon kívüli eszközökre is megfelelő figyelmet fordítsunk, hiszen csak sokrétű fellépéssel lehet ezt az összetett egészségügyi, büntetőjogi, össztársadalmi problémát enyhíteni. A vázoltakból kitűnik, hogy a kábítószerprobléma büntetőjogi szabályozásában nincs uniós standard, a tagállamok között jelentős különbségek találhatók a differenciálás mértékében és megoldási módozataiban. Ezek alkalmazásainak tapasztalatai a vizsgált tárgykört érintő hazai kriminálpolitikában, szabályozásban és gyakorlatban is hasznosítandók.
- http://vega.medinfo.hu/weblap/eu/kab.html (az EMCDDA honlapja)
- Lévay Miklós: A kábítószer-probléma büntetőjogi szabályozásának egyes kérdései az Európai Unió országaiban. In: Szabó András emlékkönyv, 1998. 160-171. o.
- Lévay Miklós: Héják, baglyok, galambok. Fundamentum 2001. 1. sz.
- Lévay Miklós: A kábítószer-problémával kapcsolatos kriminálpolitika és büntetőjogi szabályozás alakulása Magyarországon az 1970-es évektől napjainkig. Facultas Nascitur. 20 éves a jogászképzés Miskolcon, Bíbor Kiadó 2001
- 151/152 -
- Krajewski, Krzysztof: A prohibíció és a legalizálás között: a holland kísérlet a kábítószerellenes politikában. Magyar Jog 1996. 10. sz.
- Jungi Eszter: Érdekességek a kábítószer büntetőjogából. Bírák Lapja 1998. 1. sz.
- Györfi Lóránd: A kábítószer-politika aktuális kérdései. Köz-Politika 2000. 5. sz.
- National Drug Policy Should Focus on Prevention and Treatment: Public Health Reports 1997. 112. sz.
- Karsai Krisztina: Drogjog Ausztriában. Acta Universitatis Szegediensis, Szeged 2001
- Karsai Krisztina: A kábítószer-fogyasztás büntetendősége. Acta Universitas Szegediensis, Szeged 1998 ■
JEGYZETEK
[1] Liberalizáció az összefoglaló elnevezése mindazoknak a szakmai véleményeknek, álláspontoknak, amelyek a kábítószer fogyasztásának enyhébb büntetőjogi megítélését szorgalmazzák, akár a teljes dekriminalizáció útján, akár más jogi és gyakorlati megoldásokkal.
[2] Lásd: Karsai Krisztina: A kábítószerrel visszaélés megítélése a lengyel büntetőjogban - egy másik megoldás. Jogtudományi Közlöny 2000. 4. sz.
[3] 30/1992. (V.26.) AB határozata, IV. 4.
[4] Ópium-törvény 1. jegyzéke: "elfogadhatatlan kockázattal járó drogok". 2. jegyzéke: "elfogadható kockázattal járó drogok" Az első jegyzék drogjaival elkövetett bűncselekmények súlyosabban büntetendők.
[5] Misuse of Drugs Act
[6] A kannabisz hatóanyaga
[7] Például ha 12 éven aluli kiskorút juttat kábítószerhez, vagy a bűncselekményt bűnszervezetben követték el.
[8] penal aggrement
[9] Misuse of Drugs Act, 1971
[10] B listás drog, magisztrátuson hozott ítélet: 3 hónapig terjedő szabadságvesztés és/vagy 2500 font pénzbüntetés; Crown Court ítélet: 5 évid terjedő szabadságvesztés és/vagy korlátlan pénzbüntetés. C listás drog esetén, magisztrátuson hozott ítélet: 3 hónapig terjedő szabadságvesztés és/vagy 1000 font pénzbüntetés; Crown Court ítélet: "2 évig terjedő szabadságvesztés és/vagy korlátlan pénzbüntetés.
[11] caution
Lábjegyzetek:
[1] A szerző IV. évfolyamos joghallgató.
Visszaugrás
