A házasság a civil társadalom egyik olyan alapvető jogintézménye, amelynek állami szabályozása a legújabb korig váratott magára, és mind a mai napig vannak olyan országok, ahol ez a terület megmaradt a szakrális jog keretein belül.
1. A házasság megkötéséhez a jog születésének időszakától vallásos cselekmények kapcsolódtak. A házassági kötelék létrejötte elsősorban családi esemény volt, amely vallásos cselekményekkel, az állam szakrális jogrendjének megfelelően, az adott népben meggyökeresedett formák alapján hozta létre az állam által elismert házastársi kapcsolatot. Ez igaz a keresztény házasságkötésekre is,1 amelyeknek tartalmi mozzanatát kezdettől fogva az a szentírási mondat adta meg, hogy amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza.2 A keresztény házasság megkötésére az egyházi közösségen belül került sor, azonban annak hogyanjára vonatkozóan kezdetben nem születtek előírások, a házasságba való kétoldalú beleegyezés kinyilvánításán túlmenően. Külsőleg a konstantini időszaktól az Egyház átvette a római jognak a házasság megkötésére vonatkozó néhány szerkezeti szabályát.3 A házasság megkötésének egységes formai szabályozása egészen a XVI. századig váratott magára. A Trentói Zsinat radikális változást hozott a katolikus házasságjogban, hiszen 1563. november 11-én a Tametsi kezdetű dekrétummal kötelezővé tette a házasságkötési formát. A szekularizáció és az állami berendezkedések strukturális átalakulása már előre vetítette az egyházi intézmények kiszorulását az állami intézményrendszerből és helyettük új, polgári formák bevezetését. A házasságkötés terén ennek lehetősége a XVI-XVII. századra nyúlik vissza (vö. Hollandia, Anglia). Ausztriában II. József vezette be az állami házasságjogot 1783. január 16-án, amellyel együtt továbbra is fennmaradt az egyházi házasságkötés lehetősége.
2. Magyarországon a házasságra vonatkozó állami szabályok szükségessége vitán felül állt már a XIX. század végén, amikor a különböző felekezetekhez tartozókra 8 féle egyházi házassági jog vonatkozott,4 és ezek személyi hatályainak ütközése, valamint egyes különösen problematikus területük - mint például a vegyes házasságok felekezetenkénti rendezése - sok nehézséget okozott. A terület jogi szabályozását jellemző katolikus hegemónia után a szekularizáció felé vezető folyamat első lépése volt a protestáns rendelkezések legitimálása uralkodói intézkedések, majd törvényhozás útján, amely az állam intézkedéseinek betüremkedését is jelentette, például az 1790. évi XXVI. tc. 11. pontja az evangélikusok házassági ügyeit a saját szabályok kialakításáig a világi bíróságok hatáskörébe utalta, bár a döntésnek csakis polgári jogi hatálya volt.
Ehhez képest hozott új szabályokat az egy időben életbe lépő házassági jogról szóló 1894. évi XXXI. tc. (HT) és az állami anyakönyvekről szóló 1894. évi XXXIII. tc. (ATv.). Ezek a házassággal kapcsolatos jogalkotási, igazságszolgáltatási és közigazgatási hatáskörök tekintetében állami monopóliumot vezettek be, azaz a kötelező polgári házasság intézményét.
A HT 29. § szerint a házasságot polgári tisztviselő előtt kell megkötni. Ilyen tisztviselő a 29. § taxatív felsorolása alapján az anyakönyvezető, a törvényhatóság első tisztviselője, a főszolgabíró, egyes meghatározott polgármesterek, illetve diplomaták. Ezek illetékessége területi alapú, olyannyira, hogy az egyházjoghoz hasonlóan a HT is érvénytelennek (semmisnek) mondja a nem a helyileg illetékes tisztviselő előtt kötött házassá-got.5 A semmisséget meghatározott személyek által indított semmiségi perben kell kimondani, ami által a házasság meg nem kötöttnek tekintendő.
Polgári tisztviselő előtt kötöttnek számít a házasság, ha a személy, aki előtt kötötték, a közhiedelem szerint polgári tisztviselő, ha viszont nem ilyen előtt történt a házasságkötés, akkor "a törvény erejénél fogva semmi vonatkozásban sem tekintik házasságnak".6 Ezzel tehát kifejezetten kimondatott a csupán a lelkész előtt kötött házasság polgári jogi érvénytelensége. A törvény vétség miatt 1000 koronáig terjedő pénzbüntetéssel rendeli büntetni azt a lelkészt, illetve vallási szertartás teljesítésére jogosult olyan személyt, aki a polgári kötés igazolása nélkül egyházi házasságkötésnél közreműködik, a visszaesőket pedig ugyanezen összegű pénzbüntetés mellett akár kéthavi fogházzal is. Ha kiderül, hogy a házasságot anyakönyvvezető előtt mégis megkötötték, a büntetés kihágásért háromszáz koronáig terjedhet. Ezek alól mentességet csak az jelenthet, ha a házasság megkötésére halálveszélyben került sor.7 Vétség miatt felel és három hónapig terjedő fogházbüntetéssel és 1000 korona pénzbüntetéssel büntetendő a 124. § alapján az a személy is, aki a törvényben meghatározott valamely akadály - tehát akár a fenti tilalom - tudatában, annak ellenére köt házasságot.
Az 1894. évi XXXIII. törvénycikk az állami anyakönyvek bevezetéséről rendelkezett. 1. §-ában a közhiteles születési, házassági és halotti nyilvántartásra kizárólag az ebben a törvényben meghatározott, erre hivatott közegek által vezetett nyilvántartást rendelte el. Az állami anyakönyvek vezetése szigorú területi alapon történt, a vezetésre kijelölhető személyek körét a törvény nagyon pontosan meghatározta.8 Az addigi gyakorlattól való teljes elválasztásra egy egymondatos szakasz kategorikus tiltása utalt: 9. §. (...) "Lelkész (rabbi) nem nevezhető ki anyakönyvvezetővé vagy helyettessé" (...). Az elválasztás olyannyira következetes, hogy amennyiben az anyakönyvvezető és a helyettese is akadályozva vannak, a feladatukat a főispán a szomszéd anyakönyvvezetőre bízza,9 az esetleg könnyebben elérhető, szintén nyilvántartást vezető lelkésszel szemben.
A házassági anyakönyvbe bejegyzendő adatok a következők: a polgári tisztviselő neve és hivatalos minősítése, a házasulandó felek neve, állása, kora, vallása, születési és lakóhelye, szüleik és a tanúk hasonló adatai a vallási hovatartozás kivételével, a házasulók házassági kijelentései, valamint a polgári tisztviselő kijelentése.10
A törvény hatálybalépése előtt vezetett felekezeti születési, házassági és halotti anyakönyvek, valamint azok kivonatai a törvény 93. §-a értelmében továbbra is közokiratok maradtak.
3. A környező országok házasságjogi rendszerének képe ettől eltérően alakult. Amennyiben megvizsgáljuk azokat az első állami törvényeket, amelyek ezekben az országokban a házasságjogot szabályozták láthatjuk, hogy az Csehszlovákiában 1949-ben, Jugoszláviában 1946-ban, Lengyelországban pedig 1945-ben jelenik meg, szemben a XIX. század végi magyar jogalkotással. Ebből viszont egyértelműen következik, hogy a felsorolt államokban a kötelező állami házasság bevezetése a II. világháború utáni új politikai berendezkedés talaján született. Ez a megállapítás annak ellenére is igaz, hogy Jugoszlávián belül Bosznia-Herzegovi-nára érvényes volt az 1878-as Osztrák Polgári Törvénykönyv. Azokban a közép-európai országokban tehát, amelyekkel a volt kommunista blokk országai közül az elmúlt tíz év során a Szentszék konkordátumot kötött, szabályozva azzal az egyházi házasság állami elismerésének követelményeit és jellegét, a tisztán polgári házasságkötési forma kötelezősége csak bő ötven éves történelemre nyúlik vissza, amely történelem nem illeszkedett teljes mértékben integránsan sem az adott nemzet, sem pedig Európa hagyományos történetébe.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
