E tanulmány célja eredetileg a magyar nyelv jogállásának meghatározása volt. Ezt a jogállást azonban - mint látni fogjuk - elméleti szempontból aligha lehet kielégítően meghatározni bizonyos emberi jogi kérdések fölvetése és legalább részbeni megoldása nélkül. Ily módon a tanulmánynak végső soron két célja lett: a magyar nyelv jogállásának elméleti szempontból kielégítő meghatározása, valamint a kapcsolódó emberi jogi problémák fölvetése és legalább részbeni megoldása.
A magyar nyelv jogállását érintő emberi jogi problémák szorosan összefüggnek a kulturális és vallási emberi jogokkal, s meglehet, furcsán hangzik, de a bevándorlással és a bevándorlók jogaival is: egy olyan kérdéskörrel tehát, amely jelenleg talán a leginkább foglalkoztatja az európai politikát és az európai közvéleményt. Mindez különös aktualitást kölcsönöz a vizsgálódásnak. Innen nézve a magyar nyelv jogállásának meghatározása már nem csupán megoldandó problémának, hanem egyszersmind egy jó kiindulópontnak tűnik a kulturális és a vallási emberi jogok - a bevándorlókat is megillető kulturális és vallási emberi jogok - elméleti átgondolásához.
Ami a magyar nyelv jogállását illeti, ezt nézetem szerint mindenekelőtt három térségben kell vizsgálni: a) Magyarországon b) az ország mai területén kívül, de az egykori történelmi Magyarország területén belül c) a nagyvilágban; emellett ki kell térni az Európai Unió jogának nyelvi rendelkezéseire és vázolni kell a magyar nyelv e rendelkezések szerinti jogállását is.
Mindezekre tekintettel az alábbiakban először a nyelvekre és használatukra vonatkozó jogi normákról, ezek megközelítésének módjairól, valamint a tanulmányban kiemelten alkalmazott érvelés sajátosságairól lesz szó. Ezt követően rövid, lényegre törő, részletekbe nem bocsátkozó áttekintést nyújtok a magyar nyelv jogi helyzetéről a honfoglalástól máig.
Az áttekintés után a nemzetközi jog nyelvi rendelkezései felé fordulok, megkülönböztetett figyelemmel a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 27. cikkében elismert nyelvi jogra, valamint egy régi, a hivatalos nyelvvel kapcsolatos és sokak által megoldhatatlannak tartott problémára. A következőkben az itt nyert eredményekre támaszkodva összegzem - részint de lege ferenda - a magyar nyelv jogállásának lényegi vonásait mindhárom térségben, majd az így kialakuló képet kiegészítem az Európai Unió nyelvjogára, valamint a jogi nyelvvédelemre való kitekintéssel.
Mindezek után visszatérek a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 27. cikkéhez és az ebben foglalt nyelvi jog korábbi elemzését modellnek tekintve értelmezem a cikk által elismert kulturális, valamint vallási jogot is. Ennek során rámutatok, hogy a cikkben elismert kulturális jog jelentőségére, de arra is, hogy e jog meghatározása - a nyelvi jog meghatározásához hasonlóan - hibás, következetlen, s ezért korrekcióra szorul, melynek eredményeként el kellene ismerni minden ember jogát a kultúraszabadságra. Rámutatok végül arra is, hogy a 27. cikkben elismert kulturális és vallási jog egyes jogosítványai valószínűleg éppúgy területhez kötöttek, mint a cikk által elismert nyelvi jog egyes jogosítványai, s hogy ennek óriási a jelentősége a bevándorló és a történelmi kisebbségekhez tartozó személyek emberi jogai szempontjából. A tanulmányt néhány következtetéssel zárom.
Az ember gondolkodó lény, s mint ilyen egyben nyelvi lény is, hiszen gondolkodása nyelvbe ágyazott. Ahogy Heidegger írta: "A nyelv hajlékában lakozik az ember."[1] Az egyes ember persze nem a nyelv, hanem az anyanyelve, illetve a saját nyelve hajlékában lakozik: ezen a nyelven éli az életét.[2] Természetesen megtanulhat és használhat egy vagy több más nyelvet is, mindazonáltal a legtöbb ember a saját nyelvét érti és beszéli a legjobban, a legszívesebben, s ha teheti, a leggyakrabban.[3] Anyanyelvből, saját nyelvből jelenleg mintegy 7000 van, az emberiség létét ily módon a nyelvi sokféleség vagy - mint Eötvös nevezte - a nyelvkülönbség jellemzi.[4] És végső soron ez a nyelvi sokféleség vagy nyelvkülönbség a forrása azoknak a jogi szabályoknak, amelyek a különféle nyelvek használatára és jogállására vonatkoznak.[5] E szabályok nem alkotnak külön jogágat, ugyanakkor ezek is mutatnak bizonyos önállóságot és együvé tartozást, s ezért úgy vélem, e szabályok összessége egy sajátos jogterületet képez, amelyet nyelvjognak lehet nevez-
- 5/6 -
ni.[6] Tágabb értelemben a nyelvjoghoz tartoznak azok a jogi normák is, amelyek egy-egy nyelv helyes használatára vonatkoznak.[7] Ez a tanulmány az utóbbi normacsoportot nem vizsgálja, s az egyszerűség kedvéért a nyelvjog fogalmát ennek szűkebb értelmében használja majd.
A nyelvjog ma már a legtöbb országban meglehetősen kiterjedt. Magában foglalja bizonyos nyelvi jogok elismerését, továbbá a hivatalos nyelv vagy nyelvek megnevezését, olykor e nyelv vagy nyelvek dialektusaira is tekintettel, valamint a részletszabályok, köztük a törvényhozás, a kormányzati szervek, az igazságszolgáltatás, a közoktatási intézmények és az egyéb állami szervek nyelvhasználatára, s a hivatalos földrajzi és intézményi megnevezések nyelvére vonatkozó előírásokat. A nyelvjoghoz tartoznak az állampolgársággal, a kisebbségi vagy regionális nyelvekkel, ezek védelmével, a bevándorlók nyelveivel összefüggő előírások, az idegen nyelvek tanulására, tanítására és használatára, s a jelnyelvekre irányadó szabályok is. Ezek és a hasonló normák összessége alkotja az egyes államok nyelvjogát, amely nevezhető belső nyelvjognak és nemzeti nyelvjognak is.
A nyelvjog nem korlátozódik az államok belső jogára: van, létezik nemzetközi nyelvjog is; mi több, a nemzetközi nyelvjog tovább tagolható univerzális, regionális és bilaterális nyelvjogra. A nemzetközi nyelvjogba főleg két nagy normacsoport tartozik: egyfelől azok a szabályok, amelyek az államok nyelvi jogalkotása és jogalkalmazása számára írnak elő mintákat, mércéket, másfelől pedig azok a szabályok, amelyek a nemzetközi egyezmények hiteles vagy szerződési nyelvére/nyelveire, valamint a nemzetközi szervezetek hivatalos nyelvére/nyelveire és munkanyelvére/munkanyelveire vonatkoznak. Van végül egy különleges, több tekintetben sui generis jog, az Európai Unió joga, s ezen belül szintén találni olyan szabályokat, amelyek egy sajátos nyelvjogot alkotnak: az Európai Unió nyelvjogát.
Az egyes államok nyelvjoga között nagyok az eltérések. A nyelvjog eleddig legfontosabb jogintézményét, a hivatalos nyelv intézményét például sok állam nyelvjoga ismeri, de vannak államok, amelyek inkább az államnyelv vagy a nemzeti nyelv megnevezést használják. Fontos különbség az államok között, hogy hány hivatalos nyelvet, illetve államnyelvet vagy nemzeti nyelvet ismernek el: egyet, vagy többet. Eltérés továbbá, hogy egyes államok külön nyelvtörvényekben szinte mindenről rendelkeznek, más államok viszont alig alkotnak ilyen szabályokat, s így eltérően határozzák meg azt is, hogy mire, milyen intézményekre, életszférákra, földrajzi területekre terjed ki a hivatalos nyelv használata. Vannak végül olyan államok, amelyeknek a joga még csak meg sem nevezi a hivatalos nyelvet, államnyelvet vagy nemzeti nyelvet. Persze az állami szervek ezekben az államokban sem képesek nyelvhasználat nélkül működni, s ezért azt az egy vagy több nyelvet, amelyet rendeltetésük betöltése során használnak, hivatalos nyelvnek, államnyelvnek vagy nemzeti nyelvnek kell tekinteni. Ily módon minden államnak van legalább egy hivatalos nyelve, államnyelve, illetve nemzeti nyelve, függetlenül attól, hogy kimondja-e ezt az állam valamely jogszabálya vagy sem. Az egyszerűség kedvéért a továbbiakban az ilyen nyelveket hivatalos nyelveknek nevezem.
Annak, hogy az egyes államok nyelvjoga nagymértékben különbözik egymástól, nyilván több oka is van és bizonyos, hogy az okok között előkelő helyet foglal el a nemzetközi nyelvjog kiforratlansága: az tehát, hogy az államoknak, illetve nemzetközi szervezeteiknek mindeddig nem sikerült egyetértésre jutniuk a nyelvjog, és különösen a nyelvi jogok fontos kérdéseiben. Így aztán az államok nyelvjogára jóval kisebb hatást gyakorol a nemzetközi jog, mint a belső jog egyes jogágaira: jellemző, hogy az EBESZ Kisebbségi Főbiztosa egyik jelentésében megállapította, hogy az általa megvizsgált "univerzális vagy regionális dokumentumok közül egy sem tartalmazza az államnyelv vagy hivatalos nyelv hiteles meghatározását."[8] Mindez pedig nagyrészt a nyelvjog, és különösen a nyelvi jogok elméletének kiforratlanságára vezethető vissza. Amint egy kommentátor írta: "A nyelvi jogoknak nincs egyetemesen elfogadott értelmezése".[9]
A vázolt körülmények jelentősen megnehezítik a nyelvjog elemzését, s így a magyar nyelv jogi helyzetének meghatározását is. Ezért az elemzésnek - ahogy én látom - nem csupán de lege lata, hanem de lege ferenda is vizsgálnia kell a nyelvjogot, illetve egy nyelv jogi helyzetét és valamelyest ki kell aknáznia a jogtörténet és a jogösszehasonlítás által kínált lehetőségeket is. A de lege lata megközelítés mellőzhetetlen, hiszen végső soron a létező, az érvényes és hatályos jogból ismerhető meg leginkább a nyelvjog, s egy nyelv jogi helyzete is. A nyelvjoghoz, s ezen belül egy nyelv jogi helyzetéhez mindazonáltal hozzátartozik az is, hogy milyennek kellene lennie a nyelvjognak, s ezen belül az adott nyelv jogi helyzetének, s ezért nélkülözhetetlen a meghozandó, a jövőbeli jogra irányuló, azaz a de lege ferenda megközelítés is.
A de lege ferenda megközelítésnek mindazonáltal megvannak a veszélyei: a jövőre, a kívánatosra vonatkozó elemzésekben nagyobb teret nyerhetnek a szubjektív szempontok, a nem kellően igazolt állítások. Itt tehát nagyfokú óvatosságra és igen erős, meggyőző bizonyításra van szükség. Ezért ebben a megközelítésben amennyire csak lehet, a bizonyításnak egy olyan módjára szorítkozom, amely kényszerítő erővel rendelkezik, s régtől fogva bevett mind a joggyakorlatban, mind a jogtudományban; emellett elemzésem mindvégig a léte-
- 6/7 -
ző jog elemzése lesz, s csak ennek eredménye mutat majd a jövő felé.
A szóban forgó elemzés és bizonyítás alapgondolata az, hogy a létező jog több annál, mint amit kimond: van szelleme is és vannak konkrétabb íratlan, kimondatlan tartalmi elemei is, s ezek az íratlan jogtartalmak általában felszínre hozhatók a jog kifejezett korpuszából, éspedig sokszor kényszerítő erejű érveléssel, logikai levezetések, dedukciók útján. Nem véletlen, hogy a bíróságok és kvázi bíróságok az ilyen levezetett, származtatott jogtartalmakat általában a létező jog részének ismerik el, s e jogtartalmak így gyakran perdöntő jelentőségűek és komoly hatást gyakorolnak a jogalkotásra is. Természetesen a tudományos jogértelmezés számára is fontosak a jog rejtett, íratlan tartalmai: a jogtudomány részint ezek feltárására törekszik.
A rejtett jogtartalmak felszínre hozása különleges kapcsolatot teremt a de lege lata és a de lege ferenda megközelítés között. Az ilyen elemzés, illetve jogértelmezés ugyanis mindvégig a létező, a hatályos jog - esetenként az egykor hatályban volt jog, azaz a jogtörténet - szférájában mozog, s voltaképpen a levezetés eredménye is a létező joghoz tartozik: másként nem lehetne pert nyerni vele. Mindazonáltal az eredmény annyiban már mégis a jövőbeli, a kívánatos jog eleme, hogy a létező jognak ezt a láthatatlan, de egy sajátos jogértelmezéssel láthatóvá tett tartalmát a jogalkotónak bele kellene - és sokszor bele is kell - foglalnia a létező jogba. Ily módon a jog rejtett tartalmait felszínre hozó jogértelmezés eredménye egyszerre leíró és előíró, egyszerre jeleníti meg a létező és a kívánatos jogot.
A honfoglaló magyarok már fejedelmi hatalom alatt éltek és aligha kétséges, hogy főleg a magyar nyelvet használták a magánéletben és a közéletben, a különféle tanácskozásokon, s közvetítő nyelvként is. A magyar fejedelemségnek így a honfoglalástól a királyság létrejöttéig terjedő időszakban is volt már hivatalos nyelve: jobbára a magyar.[10]
A királyság megalapítását követően a latin háttérbe szorította a magyar nyelvet a közéleti, a hivatalos nyelvhasználat színterein, de azért a magyar is használatos volt a királyi tanácsban, az országgyűléseken, a vármegyegyűléseken és a községi igazgatásban, a vármegyék magyarul is leveleztek egymással, s a perek egy része sem latinul, hanem magyarul, valamint az országban használatos más nyelveken folyt.[11] A bírósági nyelvhasználatról az 1500-as években már törvények is rendelkeztek. Az 1500. évi XXXV. tc. például előírta, hogy az egyházi bíróságokon az egyházi személyek helyettesei ne külföldiek, hanem "egyedül magyar nemzetbeliek legyenek, nehogy a perlekedők a helyettesek nyelvének és beszédének meg nem értése miatt kénytelenek legyenek úgy a tolmácsokat, mint ügyvédeiket is fölöslegesen megfizetni, de leginkább azért, nehogy a tolmácsok útján adandó feleleteikben hibázni és magát a pert is elveszteni kényszerüljenek".[12]
Szent Istvántól kezdve tehát főleg a latin töltötte be a hivatalos nyelv szerepét, de azért a magyar is hivatalos használatban maradt, jobbára szóban. Figyelmet érdemel továbbá, hogy a magyar királyok autonómiát adtak Horvátországnak (1091), az erdélyi szászoknak (1226), s a szerbeknek (1691), s így bizonyos hivatalos ügyek vitelében használatos lett a horvát, a német és a szerb nyelv is.
Mohács után, majd az ország három részre szakadását követően a királyi Magyarországon némi hullámzások következtek a hivatalos nyelvhasználatban, végül azonban a latin helyzete erősödött meg. Az önálló fejedelemséggé vált Erdélyben főleg a magyart használták hivatalos ügyekben, 1690-től - már a Habsburg-uralom alatt - tértek át a latinra. A hódoltsági területen óriási volt a népességfogyás, ugyanakkor a török hatalom szinte érintetlenül hagyta a latin és magyar hivatalos nyelvű törvénykezést és egyházi oktatást.[13]
A XVIII. század második felében már érlelődött a gondolat, hogy a latint nem lehet a végtelenségig megtartani az ország hivatalos nyelveként, s ez idővel tükröződött a jogalkotásban is. Mária Terézia 1777-ben kiadott tanügyi rendelete, a Ratio Educationis ugyan még mindig "a latin oktatási hagyományokon alapult, de... az anyanyelv és a német oktatását is elő kívánta mozdítani",[14] II. József 1784-ben kelt nyelvrendelete pedig már arról intézkedett, hogy Magyarország hivatalos nyelve a német legyen. A rendelet éles tiltakozást váltott ki, s azt az uralkodó a halálos ágyán visszavonta. Ezt követően viszont kezdetét vette az a folyamat, amely immár a magyar nyelv hivatalos nyelvvé tételére irányult.
Első lépésként megszületett az 1790. évi XVI. törvénycikk: ez még csak azt mondta ki, hogy "bármiféle ügyekre nézve idegen nyelv nem fog használtatni," s emellett rendelkezett arról, hogy "a gimnáziumokon, akadémiákon és a magyar egyetemen a magyar nyelv- és írástan számára külön tanár fog beállíttatni,.. a kormányszéki ügyek pedig most még latin nyelven lesznek tárgyalandók". Ezután még mintegy fél évszázadon át számos törvénycikket fogadott el az országgyűlés, mire az 1844. évi II. tc.-kel, ha nem is teljes körűen, azaz a latin bizonyos körben való további megtartása mellett, valamint Erdélyt és Horvátországot nem számítva, a magyar lett az ország fő hivatalos nyelve. A magyar nyelv hivatalos nyelvvé válása - mely
- 7/8 -
folytatódott 1844 után is -, szorosan összefüggött a polgárosodással, a modern magyar nemzet kialakulásával, a reformkor nagy ügyeivel, köztük a nyelvújítással.
A hivatalos nyelv megváltozása megváltoztatta a magyarországi nyelvjog jellegét is. Magyarországon eladdig a latin, azaz egy holt nyelv töltötte be a fő hivatalos nyelv szerepét. Ennek volt egy óriási előnye: az, hogy mivel ez a nyelv senkinek sem volt anyanyelve, a magyar nyelvjog nem vagy alig ismerte a nyelvi megkülönböztetést, s ennyiben szinte teljesen igazságos volt. Csakhogy a haladás, a polgárosodás körülményei közepette egyre nagyobb nehézségekbe ütközött a latinnak, e nem élő nyelvnek a hivatalos nyelvi használata.
Azzal, hogy Magyarországon a magyar, vagyis egy élő nyelv lett a hivatalos nyelv, a lakosság jelentős részének immár nem kellett külön megtanulnia a hivatalos nyelvet, mert ez megegyezett a saját nyelvével. Másfelől viszont nyelvi megkülönböztetés keletkezett, amennyiben nagy számban éltek az országban olyanok is, akiknek a saját nyelve eltért a hivatalos nyelvtől, s míg a magyar ajkúak a saját nyelvükön intézhették hivatalos ügyeiket és juthattak álláshoz, tisztséghez a közszférában, az utóbbiak nem. Ahogy Eötvös írta: "a diák nyelvnek a törvényhozás és közigazgatás körében elhagyása [...] által az ország magyarúl szóló polgárai oly előnyben részesültek, mellyel előbb nem birtak".[15] Ezzel persze Magyarország csak mintegy felzárkózott azokhoz az országokhoz, amelyek már korábban lecserélték a latint, vagy amelyekben eleve élő nyelv volt a hivatalos nyelv, s amelyekben ezért - mivel ezekben az országokban sem csak egy nyelvet beszéltek - szintén volt nyelvi megkülönböztetés.
Mindazonáltal a magyar nyelv hivatalos nyelvvé válása az ország más nyelvű nemzetiségei körében - amelyek szintén a modern nemzetté válás időszakába léptek - ellenérzéseket szült, s ezeket megfontolva 1849 júliusában a már Szegedre menekült országgyűlés elfogadta az 1849. évi VIII. tc.-et. A törvény a magyart "diplomáciai nyelvként" felfogva lehetővé, esetenként kötelezővé tette az országban beszélt más nyelvek hivatalos nyelvként való használatát is az anyanyelven történő oktatással együtt, s ezzel talán az első volt a világon. A törvény végrehajtására viszont a szabadságharc bukása miatt már nem került sor.
A szabadságharc leverése után az osztrák hatalom Magyarországon eleinte az 1849. évi márciusi alkotmány 71. cikkében foglalt szabályt igyekezett átültetni a gyakorlatba: azt, hogy "minden nemzetiség és divatozó nyelv egyenjogúsága a nyilvános és polgári élet összes viszonyaiban célszerű intézmények által biztosíttassék". Ez a törekvés azonban a közigazgatás és az igazságszolgáltatás területén hamar megváltozott: a német nyelv elterjesztése lett a cél.
A kiegyezés után az Országgyűlés elfogadta a nemzetiségi egyenjogúságról szóló 1868. évi XLIV. tc-et. A törvény kizárólag a különféle nyelvek hivatalos használatáról rendelkezett, a nyelvek magánhasználatát tetszés szerintinek, szabadnak tekintette.[16] A törvény államnyelvvé nyilvánította a magyar nyelvet, ugyanakkor előírásai szerint a többi nemzetiség nyelvén is közzé kellett tenni a törvényeket, a törvényhatóságokban az ügykezelés és a jegyzőkönyvvezetés nyelve bármely más nemzetiségi nyelv is lehetett a testületi vagy bizottmányi tagok egyötödének kívánságára, az első fokú bíróságok a községek ügykezelési nyelvén ítélkeztek, a törvényhatósági tisztviselőknek a községekkel, valamint a magánszervezetekkel és magánszemélyekkel való érintkezésükben lehetőleg ezek nyelvét kellett használniuk, a kötelező iskoláztatást lehetőleg mindenkinek az anyanyelvén kellett biztosítani alsó- és középfokon egyaránt stb. Ha jobban meggondoljuk, ez a szabályozás[17] azt jelentette, hogy Magyarországnak valójában nem egy, hanem több, sőt számos államnyelve/hivatalos nyelve volt, s hogy az első államnyelvnek/hivatalos nyelvnek számító magyaron kívül államnyelv vagy hivatalos nyelv volt még a törvény előírásainak megfelelő módon az országban élő minden más nemzetiség nyelve is.
Ezzel ismét megváltozott a magyar nyelvjog jellege: ismét eltűnt, vagy csaknem eltűnt belőle a nyelvi megkülönböztetés, csak most nem azért, mert egy holt nyelvet használtak hivatalos nyelvként, hanem mert voltaképpen hivatalos nyelvvé vált az országban beszélt minden élő nyelv. Ez a szabályozás pedig egészen kivételesnek számított a maga idejében, s annak számít még ma is.[18] Persze jó lett volna, ha a törvény ki is mondja, hogy az országban a magyaron kívül a többi nemzetiség nyelve is hivatalos nyelv a törvény előírásainak megfelelően: a fogadtatás biztosan kedvezőbb lett volna a nem magyar nemzetiségű politikai körökben.
Az 1868. évi XLIV. törvényről általában azt tartják, hogy előremutató volt, viszont rendelkezéseit nagyobbrészt nem hajtották végre. A vélemény első része bizonyított, a második viszont, ahogy én látom, nem: erre vonatkozóan ugyanis nem állnak rendelkezésre részletes kutatási adatok, a meglévők pedig nem adnak alapot a következtetés levonásához.[19] Sokszor hozzák fel példaként, hogy bezártak szlovák középiskolákat, ami igaz, viszont a többi nemzetiségnek is voltak középiskolái, s ezek működhettek: a példa tehát jelez egy végrehajtási problémát, de még a középiskolák esetében sem alapozza meg azt a tételt, hogy a törvényt nagyobbrészt nem hajtották végre. Ezért úgy vélem, egyelőre nyitott, illetve vitás kérdésnek kellene tekinteni, hogy mennyiben hajtották végre a törvényt.
- 8/9 -
A dualizmus korának nyelvjoga 1868 után is változott, főként az iskolaügyben: a legnagyobb vitát az váltotta ki, hogy az 1879. évi XVIII. tc. kötelező tantárggyá tette a magyar nyelvet a nem magyar tannyelvű iskolákban, mégpedig általános érvénnyel: "az összes bárminemű nyilvános népiskolákban" (4. §). Ezt, s az ezzel kapcsolatos későbbi rendelkezéseket és intézkedéseket a nem magyar nemzetiségbeli politikusok magyarosításként fogták fel és erősen sérelmezték, az érintett iskolák pedig jórészt szabotálták.
Az Osztrák-Magyar Monarchia 1918 őszén bekövetkezett összeomlásától a tanácskormány bukásáig terjedő időszakban is születtek nyelvjogi rendelkezések, a szabályozás azonban csak ezt követően vált tartósabbá. A trianoni békeszerződés értelmében Magyarország területe, amely 282.195, Horvátországgal együtt 324.731 négyzetkilométer volt, 93.030 négyzetkilométerre zsugorodott, s ennek következtében mintegy 3 millió magyar anyanyelvű személy került más államok fennhatósága alá.[20] Mindazonáltal az új területi rendezéshez hozzátartozott egy nemzetközi kisebbségvédelmi rendszer is, amely kötelezte Magyarországot, de éppígy kötelezte mindazon országokat is, amelyek a történelmi Magyarország elcsatolt területeiből részesedtek. E rendszer nyelvi rendelkezései szinte szó szerint megegyeztek az említett államokkal kötött szerződésekben.[21] Ennélfogva a nyelvjog alapvetően egységes maradt az egykori történelmi Magyarország területén, viszont a nyelvek jogállása - a magyaré is - megváltozott.
A rendszer általános anyagi joga - mely főként nyelvi rendelkezéseket tartalmazott - abból a föltevésből indult ki, hogy minden kötelezett államban - ezek döntése értelmében - a többségi nyelv marad, illetve lesz a hivatalos nyelv, s ez így is történt. A magyar ily módon hivatalos nyelv maradt a területében összeszűkült Magyarországon, ugyanakkor kisebbségi nyelvvé vált az összes szomszédos államban. Ez a szomszédos országokban rekedt magyar nyelvű polgárok számára azt jelentette, hogy hivatalos ügyekben már csak a bíróságok előtt és ott is csak bizonyos körben használhatták a magyar nyelvet. Az idevágó szabály ugyanis így hangzott: a hivatalos nyelvtől eltérő nyelvű állampolgároknak "megfelelő könnyítésekben" kell részesülniük "nyelvük bíróság előtti, akár szóban, akár írásban való használata tekintetében".[22]
Ami a közoktatást illeti, erre az a szabály vonatkozott, hogy "olyan városokban és kerületekben," ahol a hivatalos nyelvtől eltérő nyelvű állampolgárok "jelentékeny számban laknak, a kormány megfelelő könnyítéseket fog engedélyezni avégből, hogy az ily állampolgárok gyermekeiket az elemi iskolákban a saját nyelvükön tanítsák. Ez a rendelkezés - folytatódott a szabályozás - nem akadályozza a kormányt abban, hogy a hivatalos nyelv oktatását az említett iskolákban is kötelezővé tegye."[23] Figyelmet érdemel, hogy bár az utóbbi szabály nem írta elő, csak lehetővé tette, hogy az érintett kormányok a hivatalos nyelvtől eltérő tannyelvű elemi iskolákban kötelező tantárggyá tegyék a hivatalos nyelv oktatását, valamennyi szomszédos állam kormányzata élt e lehetőséggel, jóllehet néhány évvel korábban, a történelmi Magyarország kebelén belül nemzetiségük politikusai ugyanezt még roppant igazságtalannak és sérelmesnek találták a magyar kormányzat részéről.
A mondottakból kitűnik, hogy a kisebbségvédelmi rendszer nyelvjoga hasonlított a dualizmus korának magyarországi nyelvjogára, de lényegesen hátrányosabb helyzetbe hozta a nyelvi kisebbségekhez tartozó személyeket. Először is, bár a nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek használhatták a nyelvüket a bíróságok előtt, de csak egy adott körben és már nem az eljárás, a tárgyalás nyelveként, azaz nem hivatalos nyelvként; másodszor, a kisebbségvédelem egyáltalán nem terjedt ki a közigazgatásra; harmadszor, a közoktatáson belül a védelem az elemi iskolákra korlátozódott, a felsőbb iskolákra a rendszer nem írt elő semmiféle szabályt.
A szabályozás végrehajtása eltérő volt az egyes országokban, s emiatt voltak komoly jogviták is a rendszert garantáló Nemzetek Szövetségében, valamint az Állandó Nemzetközi Bíróság előtt. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy bár a kisebbségvédelmi rendszer általános anyagi joga nem kötelezte a hatálya alá tartozó államokat kisebbségi tannyelvű középiskolák fenntartására, a történelmi Magyarországtól átörökölt magyar tannyelvű középiskolák egy része fennmaradt a szomszédos államokban, persze csak a tömbmagyar területeken.[24]
A kisebbségvédelmi rendszer működése a 30-as évek végére összeomlott. Ennek azonban ekkor már nem volt nagy jelentősége a magyar nyelv szempontjából, mert Magyarország az elvesztett mintegy 190.000 km2-nyi területéből az első és a második bécsi döntéssel, s a Délvidék egy részének megszállásával visszaszerzett mintegy 67.000 km2-t (mely a Baranyai Háromszög, a Muraköz és a Muravidék, azaz mintegy 2785 km2 kivételével magyar, illetve magyar - német többségű volt), s e területeken ismét a magyar lett a hivatalos nyelv. 1939-ben Magyarország megszállta Kárpátaljának azt a kb. 12.000 km2-nyi részét is, amelyet nem kapott vissza az első bécsi döntéssel.[25] E területen a 6200/1939. ME. sz. rendelet ideiglenes igazgatást vezetett be, ennek élén kormányzói főbiztos állt; a területnek két hivatalos nyelve volt: a magyar és a magyar-orosz. Az 1947. évi párizsi békeszerződés értelmében Magyarország ismét elvesztette a visz-
- 9/10 -
szaszerzett területeket, jóllehet ezek Kárpátalja ideiglenes közigazgatás alatt álló részét nem számítva - mint láttuk - mintegy 95%-ban magyar, vagy magyar-német többségű terület volt.
A II. világháború után nem keltették életre a nemzetközi kisebbségvédelmi rendszert, s az ekkor megkötött békeszerződésekbe sem iktattak be kisebbségvédelmi szabályokat.[26] Az események új irányt vettek: az új világszervezet, az ENSZ és tagállamai elkötelezték magukat az emberi jogok tisztelete mellett, s így a nyelvjog kérdéseit immár főként az emberi jogok nemzetközi kodifikációján belül vették napirendre, ám az itt fölmerült problémák miatt a kodifikáció első nagy eredményében, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában (1948) a nyelvi megkülönböztetés tilalmán túl egyetlen nyelvi jogot sem ismertek el. 1966-ig kellett várni, hogy megszülessen a kodifikáció két másik nagy dokumentuma, s egyikük, a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya elismerjen néhány további nyelvi jogot is. Ezt követően is eltelt azonban még tíz év, mire az Egyezségokmány hatályba lépett. Mindez azt jelentette, hogy Magyarországot és a szomszédos államokat a második világháború után mintegy 30 évig alig kötötték nemzetközi normák a nyelvjog szférájában.[27]
A II. világháború után Kárpátalja egész területe a Szovjetunió része lett; a Szovjetunió emellett szoros érdekkörébe vonta Csehszlovákiát, Magyarországot és Romániát és néhány év után rájuk erőszakolta politikai és társadalmi rendszerét is. Jugoszlávia ún. el nem kötelezett állammá vált, de szintén a szovjet típusú egypártrendszert követve, Ausztria jelentős része pedig szovjet katonai megszállás alatt maradt 1955-ig.
Ebben a gyökeresen új helyzetben Magyarországon és a szomszédos államokban (a Szovjetunió esetében Kárpátalján) tovább gyengülve ugyan, de alapvetően mégis az a nyelvjogi rendszer maradt fenn, amely a két világháború között úgy, ahogy funkcionált. Ez részint a térség nyelvjogi hagyományainak, azaz a dualizmus-kori magyar, valamint a két háború közötti nemzetközi nyelvjog előírásainak, részint pedig a szovjet nemzetiségi politika elveinek tulajdonítható, mely utóbbiak bizonyos fokig egybecsengtek az átörökölt nyelvjogi keretekkel.
A lényegi hasonlóság mellett voltak új elemei is az egyes országok nyelvjogának. Románia a háború után szovjet nyomásra létrehozta, majd Ceausescu alatt felszámolta az erdélyi magyar autonóm tartományt, Jugoszláviában kiteljesedett a Tito-féle önigazgatási rendszer, s ezen belül a Vajdaságban a magyar is hivatalos használatban álló nyelvvé vált. Magyarországon az 1949-ben elfogadott chartális alkotmány (1949. évi XX. tv.) nem tartalmazott rendelkezést az ország hivatalos nyelvéről, ugyanakkor kimondta, hogy minden nemzetiség számára biztosítja az anyanyelven való oktatás lehetőségét, a '70-es évektől pedig más nyelvi jogokat is.
A szovjet típusú jogi és politikai rendszernek az 1980-as évek végén történt megroppanása, majd összeomlása után keletkezett nagyhatalmi vákuumban kiéleződtek a térség nemzeti és nemzetiségi ellentétei: felbomlott a Szovjetunió (ennek folytán Kárpátalja Ukrajna része lett), felbomlott továbbá Jugoszlávia és kettévált Csehszlovákia is. A változások közepette az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet intézményesült, létrejött az EBESZ, az ENSZ és az Európa Tanács pedig 1992-ben elfogadott egy-egy régóta vajúdó dokumentumot: az ENSZ a maga kisebbségi nyilatkozatát, az ET pedig a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját. A nyugati nagyhatalmak további kezdeményezésekkel is előálltak: a Balladur-terv még a határmódosításokat sem zárta ki a térségben. Erre ugyan végül nem került sor, de az Európa Tanács 1995-ben elfogadott egy újabb kisebbségvédelmi szerződést: a Keretegyezményt a Nemzeti Kisebbségek Védelméről.
Az új körülmények között Magyarország és a szomszédos országok igyekeztek mielőbb beilleszkedni a nyugati világba: taggá váltak az Európa Tanácsban, majd kérték felvételüket az Európai Unióba. Az EU 1993-ban meghatározta a csatlakozás feltételeit, az ún. koppenhágai kritériumokat, s ezek közé fölvették a kisebbségek tiszteletét és védelmét is. Ily módon Magyarország és szomszédjai ismét nemzetközi ellenőrzés alá kerültek nyelvjoguk alakításában. Az Európai Unió részéről azonban ez meglehetősen problematikus: az unió ugyanis a nyelvi kisebbségekkel kapcsolatban nem írt elő - és ma sem ír elő - konkrét kötelezettségeket a tagállamok számára. Milyen normák betartását várhatja el ezek után e téren a tagjelöltektől és milyen alapon? Az első kérdést illetően az a gyakorlat alakult ki, hogy mércének főként az Európa Tanács kisebbségvédelmi normáit tekintik, a második kérdés viszont már nyitottabb maradt és tulajdonképpen ez lett az alapja egy jelentős magyar diplomáciai sikernek: annak, hogy Magyarország elérte, hogy az unió alkotmányos szerződésének tervezetébe, majd a Lisszaboni Szerződésbe - mindkét esetben az unió értékeiről szóló cikkbe - bekerüljön a kisebbségekhez tartozó személyek jogainak tisztelete is. A fő érv magyar részről az volt, hogy irracionális lenne, ha az unió, miután hosszú éveken át elvárja és számon kéri a tagjelölt államoktól a kisebbségek tiszteletét és védelmét, azt követően, hogy a tagjelöltek teljes jogú taggá válnak, mentesíti őket e kötelezettségek alól.[28]
Mindeközben az érintett államok teljesen átszabták jogrendjüket és ennek részeként újraszabályozták nyelvjogukat is. Magyarországon a módosított alkotmány továbbra sem rendelkezett az ország hivatalos nyelvéről, ugyanakkor leszögezte, hogy a
- 10/11 -
nemzeti és nyelvi kisebbségek államalkotó tényezők, s kimondta, hogy biztosítja anyanyelvük használatát, az anyanyelvű oktatást és a saját nyelvű névhasználatot. Az Országgyűlés 1993-ban elfogadta a nemzeti és etnikai kisebbségekről szóló LXXVII. törvényt, amely elismert mind egyéni, mind pedig kollektív nyelvi jogokat és lehetővé tette kisebbségi önkormányzatok létrehozását is. Az egyik jugoszláv utódállamban, Szlovéniában regionális hivatalos nyelv lett a magyar, s idővel Szerbiában és négy ausztriai településen is hivatalos használatban levő nyelvvé vált. Nem igazán javult viszont a magyar nyelv jogi helyzete Romániában, Szlovákiában pedig gyengült.
Az igazodási pontok az idő haladtával egyre inkább az "európai normák," az 1998-ban hatályba lépett Keretegyezmény és Nyelvi Charta előírásai (és az EBESZ ajánlásai) lettek, nyugati kommentátorok azonban némi csodálkozással még mostanában is a nyelvi jogok egy sajátos alkotmányos készletét fedezik fel a volt szocialista országok jogában.[29] Ennek oka továbbra is az, hogy a szóban forgó államok nyelvjoga még mindig őrzi a térség nyelvjogi hagyományainak egyes pilléreit. Ebből a szempontból jelképesnek tekinthető, hogy miután a magyar Országgyűlés 2011-ben új chartális alkotmányt, illetve alaptörvényt fogadott el, mely újfent kimondja, hogy az ország hivatalos nyelve a magyar, az 1993-as kisebbségi törvényt felváltó 2011. évi CLXXIX. törvény már nem kisebbségekről, hanem nemzetiségekről szól, vagyis az Országgyűlés visszatért az 1868. évi XLIV. tc. szóhasználatához és szemléletéhez.
Fontos, hogy a térség számos állama (köztük Lengyelország, Szlovénia, Macedónia) alkotmányi rendelkezésben mondta ki: felelősséget érez a határain kívül élő nemzettársai iránt. Hét állam külön törvényt, ún. kedvezménytörvényt (is) alkotott e tárgyban: Ausztria (1979), Szlovákia (1997), Románia (1998), Orosz Föderáció (1999), Bulgária (2000),
Olaszország (2001), Magyarország (2001), s e törvények tartalmaztak nyelvi rendelkezéseket is. A magyar törvényt heves támadások érték, s végül a Velencei Bizottság mondott róla és a többi ilyen törvényről véleményt: eszerint az államok bizonyos feltételekkel elfogadhatnak kedvezménytörvényeket.[30] Ma már a térség több állama - köztük Magyarország - állampolgárságot is ad a külhoni, többnyire a szomszédos államokban élő nemzettársaknak.
Magyarok nem csupán Magyarországon és az egykori történelmi Magyarország területén élnek.[31] Az európai kivándorlási hullámokból ugyanis a magyarok is kivették a részüket: az utóbbi mintegy két évszázadban a történelmi Magyarországról és a területén később osztozó államokból magyarok milliói vándoroltak ki és telepedtek le szerte a világon, s a nagyvilágnak azokban a térségeiben, ahol ez a diaszpóra-magyarság él, a magyar nyelv jogi helyzete ismét egészen más, mint a mai Magyarországon és szomszédos országokban.
Míg a magyar nyelv Magyarországon hivatalos nyelv, a szomszédos államok többségében pedig kisebbségi nyelv (néhányukban regionális hivatalos nyelv), addig a diaszpórában élő magyarok által lakott térségekben a bevándorlók nyelvei közé számít, s mint ilyen nem élvez külön jogállást: nem hivatalos nyelv és nem is védett kisebbségi nyelv. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Magyarországon és a nagyvilágban a magyarok általában elégedettek a magyar nyelv jogállásával, jóllehet óriási a különbség e két jogállás között, némely szomszédos országban viszont elégedetlenek az ottani jogállással, mely lényegesen gyengébb ugyan a magyar nyelv magyarországi jogállásánál, de jóval erősebb annál a jogállásnál, amelyet a magyar nyelv a diaszpóra magyarság által lakott térségekben élvez.
A kirajzolódó kép elgondolkodtató: területhez kötött, vagy legalábbis bizonyos fokban térhez kötött lenne a nyelvek jogállása? Attól függően tehát, hogy hol él valaki, más és más jogállás illeti meg a nyelvét? Milyen természetű hát a nyelvjog és milyen természetű a nyelvi igazságosság, s megoldhatók-e az ezzel kapcsolatos - részint elméleti jellegű - problémák?
Attól fogva, hogy az első világháborúban győztes nagyhatalmak létrehozták a nemzetközi kisebbségvédelmi rendszert, a nemzetközi nyelvjogban uralkodóvá vált és máig uralkodónak számít a kisebbségi szemlélet. Lényeges azonban, hogy ez a szemlélet idővel sokat változott: jól mutatja ezt, hogy a kisebbségvédelmi rendszer még elsősorban polgári és politikai jogokat, köztük nyelvi jogokat ismert el minden lakos/állampolgár számára. Az egyik ilyen jog ez volt.
"Egyetlen [...] állampolgár sem korlátozható egyetlen nyelv szabad használatában sem a magánérintkezésben, a kereskedelemben, a vallási életben, a sajtó útján történő vagy bármilyen természetű közzététel terén vagy a nyilvános gyűléseken."[32]
Világos, hogy ez a rendelkezés a nyelvhasználat szabadságát, illetve a nyelvszabadságot ismerte el a tág értelemben felfogott magánéletben;[33] ennek ellenére úgy szokták értelmezni, hogy a nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogát ismerte el a saját nyelvük használatára az adott körben.[34] Ez az értelmezés kétszeresen is hibás: egyfelől a jog alanyai nem a nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek voltak, hanem minden állampolgár, másfelől
- 11/12 -
pedig a rendelkezés nemcsak a saját, hanem bármely nyelv szabad használatának jogát ismerte el.
Mint már említettem, a II. világháború után az ENSZ és tagállamai elkötelezték magukat az emberi jogok tiszteletben tartása mellett, azaz olyan jogok tiszteletben tartása mellett, amelyek minden embert megilletnek pusztán ember mivoltuknál fogva, de amely jogokat azért az emberi jogalkotóknak is el kell ismerniük. E természetjogias jellegű jogok[35] melletti elköteleződés természetjogiassá tette a jogalkotást és szinte mindenek fölé emelte az emberi jogokat: e jogokhoz kell igazítani a nemzetközi és a belső állami jog, s az államberendezkedés nagy részét. Az első lépés persze nem lehetett más, csak az emberi jogok nemzetközi kodifikációja, melynek jelentőségét a mondottak után nehéz lenne túlbecsülni.
Nézetem szerint a kodifikáció a nyelvi jogok szempontjából még távolról sem kielégítő. Nehéz megérteni például, hogy ha már a nemzetközi kisebbségvédelmi rendszer joga is elismerte a nyelvszabadságot, akkor 1948-ban miért maradt ki ez a szabadság az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatából. Még nehezebb megérteni, hogy 1966-ban, amikor az ENSZ-ben elfogadták a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányát, ennek 27. cikkében miért kisebbségi és nem egyetemes, mindenkit megillető jogokat ismertek el.
"Azokban az államokban, ahol etnikai, vallási vagy nyelvi kisebbségek léteznek, az ilyen kisebbségekhez tartozó személyektől nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival közösségben saját kultúrájukat élvezzék, hogy saját vallásukat vallják és gyakorolják, vagy hogy saját nyelvüket használják."
Ez a szöveg három jogot ismer el: az etnikai kisebbségekhez tartozó személyek számára a saját kultúra élvezetéhez, a vallási kisebbségekhez tartozó személyek számára a saját vallás megvallásához és gyakorlásához, s a nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek számára a saját nyelv használatához való jogot.[36] Ha a cikk szövegéből kiemeljük a nyelvi jogot, ezt kapjuk.
"Azokban az államokban, ahol [...] nyelvi kisebbségek léteznek, az ilyen kisebbségekhez tartozó személyektől nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival közösségben [...] saját nyelvüket használják."
E nyelvi jog elismerése - és egyáltalán, a 27. cikk elfogadása - nagy előrelépés volt az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatához képest, mely, mint már említettem, a nyelvi nem-megkülönböztetéshez való jogon túl nem ismert el egyetlen más nyelvi jogot sem. Mindazonáltal a 27. cikkben elismert nyelvi jog meghatározása nézetem szerint elhibázott mind a jog alanyaival, mind a jog tartalmával kapcsolatban. A jog alanyait illetően a probléma a következő: miért csak a nyelvi kisebbségekhez tartozó személyektől nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy a saját nyelvüket használják; a nyelvi többséghez tartozó személyektől miért lehet megtagadni ezt a jogot? Mindez teljesen irracionális és nyilvánvaló, hogy az ENSZ Közgyűlése sem kívánt egy ilyen helyzetet teremteni. A jogalany-meghatározást ezért okvetlenül ki kellene javítani, s ez nem is lenne nehéz: ki kellene mondani, hogy senkitől sem lehet megtagadni a jogot, hogy a saját nyelvét használja, vagy hogy mindenkinek joga van a saját nyelve használatához.
Az Egyezségokmány 27. cikke véleményem szerint hibásan definiálja az elismert nyelvi jog tartalmát is. Az világos, hogy a jogalanyoktól nem lehet megtagadni a saját nyelvük használatához való jogot. De miért ne tanulhatnának és használhatnának más nyelvet is, ha úgy akarják? Ezt a jogot miért lehet tőlük megtagadni? Ez ellentmond az észszerűségnek, s nyilvánvaló, hogy az ENSZ Közgyűlése sem kívánt lehetővé tenni egy ilyen korlátozást.
Ha a mondottakból kiindulva kijavítjuk a 27. cikkben elismert nyelvi jog tartalmának definícióját, akkor azt kapjuk, hogy a jogalanyoktól nem lehet megtagadni sem azt a jogot, hogy a saját nyelvüket használják, sem pedig azt a jogot, hogy más nyelveket használjanak. Ez esetben viszont nyilván nem lehet megtagadni tőlük azt a jogot sem, hogy alkalmasint ők válasszák meg, hogy mely nyelvet fogják használni. Ez azonban azt jelenti, hogy a jogalanyoktól nem lehet megtagadni a jogot az általuk használt nyelv megválasztásához, végső soron tehát a nyelvszabadsághoz. Eszerint az Egyezségokmány megalkotóinak a 27. cikkben elismert nyelvi jog tartalmát úgy kellett volna meghatározniuk, hogy a jogalanyoktól nem lehet megtagadni a jogot a nyelvszabadsághoz, illetve hogy joguk van e szabadsághoz.
Az emberi jogok univerzális nemzetközi jogának a nyelvi jogokkal kapcsolatos kisebbségi szemlélete és tartalmi fogyatékossága hatott a regionális nemzetközi jogra is. Az Európa Tanács az Emberi Jogok Európai Egyezményében a nyelvi nemmegkülönböztetéshez való jogon túl nem ismer el más nyelvi jogot, viszont elfogadott két kisebbségi szemléletű egyezményt: a Nemzeti Kisebbségek Védelmének Keretegyezményét, valamint a jogvédelmet nyelvvédelemre cserélő Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját.
A jogalkotás gyengeségeit a joggyakorlat sokszor továbbörökíti, de olykor ellensúlyozza vagy ki is
- 12/13 -
javítja. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányával kapcsolatos joggyakorlatot elsősorban az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága alakítja, s a Bizottság a Ballantyne, Davidson, McIntyre ügyben adott jogértelmezésével továbbörökítette azt a hibát, amelyet az Egyezségokmány megalkotói az Egyezségokmány 27. cikkében elismert nyelvi jog jogalanyainak hibás definiálásával követtek el. Másfelől viszont a Bizottság ugyanebben az ügyben kerülő úton korrigálta is ezt a jogalkotói hibát, sőt korrigálta a 27. cikkben elismert nyelvi jog tartalmának meghatározása során elkövetett jogalkotói hibát is, amikor kimondta, hogy az Egyezségokmány 19. cikkében elismert kifejezési szabadság magában foglalja az összes ember, így a nyelvi többséghez tartozó valamennyi személy szabadságát is "önmaga kifejezésére a maga által választott nyelven".[37] Ezzel az Emberi Jogi Bizottság elismerte minden ember jogát a nyelvszabadsághoz, s ily módon némiképp pótolta a nyelvszabadság jogalkotói elismerésének hiányát. Megjegyzem, a nyelvszabadságot ma már egyes kommentátorok is elismert szabadságnak tekintik.[38]
A hivatalos nyelvvel kapcsolatban az emberi jogok nemzetközi joga és az ehhez kapcsolódó két európai kisebbségi egyezmény alig mond valamit.[39] Nem meglepő ezért, hogy vannak, akik szerint a hivatalos nyelvvel összefüggő jogok nem is emberi jogok. A kanadai Legfelső Bíróság például kimondta, hogy a nyelvi jogok természete más, mint az emberi jogoké, amennyiben a nyelvi jogok, és különösen a hivatalos nyelvvel összefüggő nyelvi jogok politikai kompromisszumokon nyugszanak, s így kompromisszum-jogoknak tekintendők.[40]
Ez a teória azonban gyenge lábakon áll. Először is, egy kommentátor rámutatott, hogy a hivatalos nyelvvel összefüggő jogok elfogadása valóban politikai kompromisszumok eredménye volt Kanadában, viszont az emberi jogok nemzetközi egyezményeinek elfogadása sem volt mentes a politikai kompromisszumoktól, s így a kanadai Legfelső Bíróság érve értelmében a bennük elismert emberi jogokat is kompromisszum-jogoknak kellene tekinteni.[41]
Másodszor: a hivatalos nyelvvel kapcsolatos problémák túlnyomó többsége abból fakad, hogy az államok csak egy, legfeljebb két-három élő nyelvet választanak hivatalos nyelvvé,[42] s így azoknak a személyeknek, akiknek a nyelve megegyezik a hivatalos nyelvvel vagy az ilyen nyelvek egyikével lehetővé teszik, másoktól viszont megtagadják, hogy saját nyelvüket hivatalos nyelvként is használják. Ez azonban megkülönböztetés, nyelvi megkülönböztetés, ez pedig sérti az emberi jogok nemzetközi jogát, az ugyanis tiltja a nyelvi megkülönböztetést. Más szóval a hivatalos nyelvvel összefüggő jogok mégiscsak relevánsak emberi jogi szempontból: nem lehet bármilyen politikai kompromisszumokat kötni róluk.[43]
Harmadszor: a hivatalos nyelvvel kapcsolatos jogok nem csupán relevánsak emberi jogi szempontból, hanem maguk is emberi jogok: hozzátartoznak egy emberi joghoz, a nyelvszabadsághoz. Ezt bizonyítandó induljunk ki abból, hogy a hivatalos nyelv intézménye fogalmilag magában rejt egy kötelezést: azt, hogy hivatalos ügyekben elvileg mindenkinek ezt a nyelvet kell használnia. Ennek értelmében - minthogy a kötelezés ellentéte a szabadságnak - a nyelvszabadság a hivatalos nyelvhasználatra már nem terjed ki: a nyelvszabadság ott ér véget, ahol a hivatalos nyelvhasználat szférája kezdődik. A helyzet azonban ennél bonyolultabb. Mindenekelőtt azért, mert az államok - mint már láttuk - szinte mindig az élő nyelvek közül választják ki egy vagy több hivatalos nyelvüket, s így mindig vannak olyan személyek, akiknek a saját nyelve azonos a hivatalos nyelvel vagy ezek egyikével, s olyanok is, akiknek a saját nyelve nem azonos a hivatalos nyelvvel, illetve ezek egyikével sem. Ez azonban azt jelenti, hogy egy állam pusztán azzal, hogy van egy vagy több hivatalos nyelve, egyeseket arra kötelez, hogy hivatalos nyelvként a saját nyelvüket használják, másokat pedig arra, hogy hivatalos nyelvként ne a saját nyelvüket használják. Ezen a ponton pedig figyelembe kell vennünk azt, hogy aminek a megtételére a jog kötelez valakit, annak megtételére fel is jogosítja.[44] Ha tehát egy állam joga arra kötelezi a joghatósága alá tartozó személyek egy részét, hogy hivatalos nyelvként a saját nyelvüket használják, ezzel egyszersmind fel is jogosítja őket a saját nyelvük hivatalos nyelvként való használatára. És itt érnek össze a hivatalos nyelvvel összefüggő jogok a nyelvszabadsággal. A nyelvszabadság ugyanis - mint láttuk - a lényeget illetően a saját nyelv megválasztásának és használatának a szabadsága. Ily módon egy adott államban ez a szabadság - illetve ennek egyik legfontosabb jogosultsága, a saját nyelv használatának joga -azok számára, akiknek a saját nyelve azonos a hivatalos nyelvvel vagy ezek egyikével, úgyszólván automatikusan kiterjed a hivatalos nyelvhasználat szférájára is. Más szóval a hivatalos nyelvvel összefüggő legerősebb jog, a saját nyelv hivatalos nyelvként való használatának joga szerves részét képezi egy emberi jognak, a nyelvszabadságnak, s így maga is emberi jog. És ezt kellett bizonyítani.
A probléma "csak" az, hogy azoknak az embereknek viszont, akiknek a saját nyelve egy adott államban nem azonos a hivatalos nyelvvel, illetve a hivatalos nyelvek egyikével sem, az adott államban nincs joguk ahhoz, hogy a saját nyelvüket hivatalos
- 13/14 -
nyelvként használják. Ez pedig nyelvi megkülönböztetés, s mivel a nyelvi megkülönböztetés az emberi jogok nemzetközi joga értelmében tilos,[45] valamilyen módon ki kellene küszöbölni ezt a megkülönböztetést. De hogyan lehetséges ez, s lehetséges-e egyáltalán?
A hivatalos nyelvvel kapcsolatos kutatások szerint elméleti szempontból csupán két kifogástalan megoldás kínálkozik: az egyik az, hogy a világ minden államában hivatalos nyelvvé teszik az összes ember nyelvét, vagyis az összes élő nyelvet, a másik pedig az, hogy a világ minden államában egy vagy több olyan nyelvet nyilvánítanak hivatalos nyelvvé, amely nem azonos egyetlen ember saját nyelvével sem.[46] Egyik megoldás sem látszik azonban sem ésszerűnek, sem kivihetőnek a jelenlegi körülmények között. Az első azért nem, mert az élő nyelvek száma jelenleg mintegy 7000 és még elképzelni is nehéz, hogy minden államnak 7000 hivatalos nyelve legyen. Irracionálisnak tűnik azonban a másik megoldás is, hiszen ennek értelmében senkinek sem lenne joga például a saját nyelvű közoktatáshoz.
De lehetséges-e akkor egyáltalán elméleti kompromisszumok nélküli megoldása e problémának: olyan megoldása, amely nagyobb nehézségek nélkül átültethető a gyakorlatba is? Nézetem szerint igen, ám mielőtt e megoldást vázolnám, célszerűnek látszik megerősíteni, más oldalról is alátámasztani azt a tételt, hogy a hivatalos nyelvvel összefüggő jogok emberi jogok. Lássuk tehát e tételnek egy újabb bizonyítását.
Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 10. cikke elismeri mindenki jogát a független és pártatlan bírósághoz, 26. cikke pedig elismeri mindenki jogát az oktatáshoz. Ám "bírósági tárgyalást" rendes körülmények között lehetetlen tartani valamely nyelv használata nélkül és rendes körülmények között nem lehetséges "elemi oktatás", "technikai és szakoktatás" és "felsőoktatás" sem legalább egy nyelv használata nélkül. De mely nyelven vagy nyelveken gyakorolhatók e jogok? Erről mindkét cikk hallgat, jóllehet a kérdés emberi jogi kérdés, s így szükségképpen emberi jogi a rá adandó válasz is. De mi lehet ez a válasz?
Nézetem szerint az, hogy mindenkinek a saját nyelvén van elsősorban joga a független és pártatlan bíróság előtti tárgyaláshoz és az oktatáshoz is. Így kell ennek lennie, hiszen nagyon sok ember nem is beszél más nyelvet a sajátján kívül: ha tehát joguk van nekik a független bíróság előtti tárgyaláshoz és az oktatáshoz, akkor joguk kell legyen ahhoz is, hogy a saját nyelvükön élvezzék e jogokat. De joguk kell legyen e jogok saját nyelven való élvezetéhez azoknak is, akik a saját nyelvükön kívül beszélnek egy vagy több más nyelvet is. Ha ugyanis nem így lenne, akkor abban a pillanatban, amikor valaki megtanul egy nyelvet a sajátján kívül, elveszítené a jogát ahhoz, hogy a saját nyelvén élvezze a független és pártatlan bíróság előtti tárgyaláshoz, valamint az oktatáshoz való jogát, ami viszont képtelenség. Ezért világos, hogy mindenkinek a saját nyelvén van elsősorban joga a Nyilatkozat 10. és 26. cikkében foglalt jogokhoz. Ez pedig azt jelenti, hogy mindenkinek emberi joga van a saját nyelve hivatalos, illetve bírósági nyelvként való használatához és a saját nyelvű oktatáshoz.
Ha viszont ez igaz, akkor a hivatalos nyelvhez fűződő jogokkal együtt járó nyelvi megkülönböztetés kiküszöbölésének már nem lehet jó megoldása egy olyan nyelv hivatalossá tétele, amely különbözik az összes ember saját nyelvétől. Az egyetlen megoldás tehát - úgy tűnik - az lehet, hogy minden államban hivatalos nyelvvé teszik az összes élő nyelvet. Ez azonban, tekintve, hogy e nyelvek száma jelenleg mintegy 7000, irracionális lenne és egyelőre kivehetetlennek is látszik.
Ezzel elérkeztünk a legnehezebb ponthoz: sokáig magam is úgy véltem, innen már nincs tovább elméleti engedmények nélkül. Néhány éve viszont rájöttem, hogy a problémának mégiscsak van megoldása, elméleti engedmények nélküli, tiszta megoldása. A kulcs ehhez annak felismerése, hogy abban a következtetésben, hogy "ha mindenkinek emberi joga van a saját nyelve hivatalos nyelvként való használatához, akkor minden államban hivatalos nyelvvé kell tenni valamennyi ember nyelvét," van egy rejtett, ki nem mondott előfeltevés: az, hogy mindenkinek mindenhol joga van ehhez a joghoz, illetve hogy mindenkinek mindenhol joga van az emberi jogokhoz.
Csakhogy vannak olyan emberi jogok is, amelyek mindenkit megilletnek, de nem mindenhol. A legjobb példát erre a politikai jogok szolgáltatják. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 21. cikke, s közelebbről e cikk (1) bekezdése például így hangzik.
"Mindenkinek joga van ahhoz, hogy részt vegyen hazája (kiem. - A. Gy.) közügyeinek igazgatásában közvetlenül vagy szabadon választott képviselők útján."
Eszerint a szóban forgó politikai jogok mindenkit megilletnek, de nem mindenhol, s ez így ésszerű. És úgy vélem, ilyen jognak kell lennie a saját nyelv hivatalos nyelvként való használata jogának is: ha ugyanis olyan lenne, amely mindenkit megillet mindenhol, akkor - mint láttuk - a világ minden államában hivatalos nyelvvé kellene tenni mind a 7000 élő nyelvet, ami abszurdum. Így e jog csak olyan jog lehet, amely mindenkit megillet, de nem mindenhol, s ez már ésszerű és nagyobb gondok nélkül átültethető a gyakorlatba is.
De vajon hol, a világ mely országában van joga mindenkinek ahhoz, hogy a saját nyelvét hivatalos
- 14/15 -
nyelvként is használja? Erről itt csak egy rövid levezetést mutathatok be.
Tegyük fel a kérdést először úgy, hogy joga vane bárkinek is ahhoz, hogy a saját nyelvét hivatalos nyelvként használja azokban az államokban, ahol ezt a nyelvet nem vagy csak alkalmilag beszélik? Nyilván nincs, hiszen azok, akiknek ez a nyelv a saját nyelvük, gyakorlatilag nem is élveznék ezt a jogukat. Következésképpen mindenkit csak azokban az országokban illet meg ez a jog, ahol a nyelvét beszélik is.
A következő kérdést célszerű úgy föltenni, hogy joga van-e bárkinek ahhoz, hogy a saját nyelvét hivatalos nyelvként használja azokban az államokban, ahol ezt a nyelvet csak nemrég óta beszélik? A válasz ismét nemleges. Azokban az országokban ugyanis, ahol ezt a nyelvet csak nemrég óta beszélik, a nyelvet többnyire bevándorlók vagy bevándorlók leszármazottai beszélik,[47] s ha e személyeknek joguk lenne ahhoz, hogy a saját nyelvüket hivatalos nyelvként használják a befogadó államokban, akkor - minthogy bevándorlók elvben bárhonnan érkezhetnek bármely országba -, valószínű, hogy előbb-utóbb minden államban hivatalos nyelvvé kellene tenni az összes élő nyelvet, márpedig ez, mint láttuk, irracionális. Az ilyen személyeknek ezért nem lehet joguk ahhoz, hogy a saját nyelvüket hivatalos nyelvként használják új hazájukban;[48] megjegyzem, ezt a jogot nem is igénylik és nem is kapják meg. Mindez persze nem jelenti azt, hogy őket nem is illeti meg ez a jog: őket is megilleti, csak nem a befogadó országokban.
De akkor végső soron hol van joga mindenkinek ahhoz, hogy a saját nyelvét hivatalos nyelvként használja? Azokban az országokban, ahol a nyelvét régóta beszélik.
Kérdés azonban, hogy vajon megilletnek-e mindenkit minden ilyen államban ezek a jogok? Tegyük fel, hogy nem; ez esetben viszont, mivel mindenkit megilletnek e jogok valahol a világon, lennie kell legalább egy olyan országnak mindenki számára, amelyben a saját nyelvét régtől fogva, hagyományosan beszélik, és amelyben őt is megilletik a szóban forgó jogok. De melyik ez az állam? Nos, ez különféle tényezők függvénye, de végső soron minden személy esetében meghatározható. Lássuk a főbb eseteket.
Kezdjük azokkal, akik egy olyan országban élnek, ahol a nyelvüket régtől fogva beszélik és ők épp a nyelvet régtől fogva, hagyományosan beszélő közösségből származnak. Az ilyen személyeknek bizonyosan ebben az országban van joguk ahhoz, hogy a saját nyelvüket hivatalos nyelvként is használják. Ha ugyanis nem illeti meg őket ebben az országban a jog a saját nyelvük használatához, akkor ebben az országban senkit sem illethet meg ez a jog, hiszen kizárólag e személyek és közösségük miatt minősül az ország olyan országnak, ahol az adott nyelvet régtől fogva, hagyományosan beszélik.
Vegyük most azokat a személyeket, akik nem egy olyan országban élnek vagy tartózkodnak, ahol a nyelvüket régtől fogva, hagyományosan beszélik. A legtöbb ilyen személy bevándorló vagy bevándorlók leszármazottja, de ide sorolhatók a turisták stb. is. Nekik - mint láttuk - nem ebben az országban van joguk a saját nyelvük hivatalos nyelvként való használatához. De akkor vajon hol? Nyilván abban az országban, ahová az a terület tartozik, ahonnan származnak, és ahol nyelvüket származási közösségük régóta beszéli.
Vegyük végül azokat a személyeket, akik egy olyan országban élnek, ahol a saját nyelvüket régóta, hagyományosan beszélik, de ők maguk nem abból a közösségből származnak, amely ezt a nyelvet itt hagyományosan beszéli. Ilyen személyek mindenekelőtt azok a bevándorlók, vagy leszármazottaik, akiknek a saját nyelve megváltozott, akik tehát nyelvcserén estek át és ennek folytán lett a nyelvük azonos új hazájuk hivatalos nyelvével vagy hivatalos nyelveinek egyikével. Vajon mely országban van joguk e személyeknek ahhoz, hogy a saját nyelvüket hivatalos nyelvként is használják? Nyilván itt, az új hazájukban.
Felmerülnek persze további kérdések is, például abból fakadóan, hogy számos élő nyelvnek nincs írásbelisége, az ilyen nyelvek ugyanis aligha lehetnek modern értelemben vett hivatalos nyelvek stb. E kérdések tárgyalásától azonban itt el kell tekintenem.
Mindezek után a magyar nyelv mai jogi helyzetének legfontosabb jellemzőit három pontban lehet megfogalmazni.
1. A magyar nyelvet a mai Magyarország területén régóta, hagyományosan beszélik; ennélfogva azoknak a magyar nyelvű személyeknek, akik az országban élnek és a magyar nyelvet hagyományosan beszélő közösséghez tartoznak vagy másutt élnek, de e közösségből származnak, emberi joguk van ahhoz, hogy a magyar nyelvet Magyarországon hivatalos nyelvként használják. A magyar nyelv hivatalos nyelvi jogállása ennek megfelelően Magyarországon igazságos, illetve igazolt: emberi jogi alapokon nyugszik.
2. A magyar nyelv régóta, hagyományosan beszélt nyelv Magyarország szomszédos államaiban, illetve ezeknek az államoknak olyan területein, amelyek az egykori történelmi Magyarországhoz tartoztak. Következésképpen azoknak a magyar nyelvű személyeknek, akik ezekben az országokban élnek és a magyar nyelvet hagyományosan
- 15/16 -
beszélő közösséghez tartoznak vagy másutt élnek, de e közösségből származnak, emberi joguk van ahhoz, hogy ezekben az államokban, illetve ezek szóban forgó területein a magyar nyelvet hivatalos nyelvként használják. Ezért azoknak az érintett államoknak, amelyekben a magyar nyelv jelenleg nem hivatalos nyelv, hivatalos nyelvvé kellene tenniük a magyar nyelvet is; ennek mikéntjét szintén emberi jogi alapokon lehetne és kellene meghatározni.[49]
3. A magyar nyelv régóta beszélt nyelv a világnak bizonyos, az egykor volt történelmi Magyarország területén kívüli tájain is, jóllehet e térségekben nincs olyan magyar nyelvű közösség, amely a nyelvet régóta beszéli: a folyamatosság az újabb és újabb magyar bevándorlási hullámoknak köszönhető. A bevándorló magyarok leszármazottai ugyanis - hasonlóan a más nyelvű bevándorlók leszármazottaihoz - néhány generáció alatt nyelvcserén estek, illetve esnek át, ezért a magyar nyelvű személyek e térségekben mindig bevándorlók vagy legfeljebb harmadgenerációs bevándorlók. Ennek megfelelően az egykor volt történelmi Magyarország területén kívül az emberi jogok nem alapozzák meg a magyar nyelv hivatalos nyelvi jogállását és e térségben a magyar nyelvnek nincs is ilyen jogállása.
Magyarország 2004 óta tagja az Európai Uniónak, melynek jelenleg 28 tagállama és 24 hiteles/szerződési nyelve, intézményeinek pedig 24 hivatalos és 24 munkanyelve van: gyakorlatilag minden tagállamnak legalább egy hivatalos nyelve hiteles-, hivatalos- és munkanyelv az unióban is; a magyar is hiteles-, hivatalos- és munkanyelv.[50]
Az unió megalapításáról és működéséről szóló szerződések hitelesek mind a 28 szerződési nyelven, az unió intézményei által alkotott jog nagy részét valamennyi hivatalos nyelven közzé kell tenni, az unió bíróságának valamennyi hivatalos nyelv eljárási nyelve, az unió polgárai jogosultak bármely szerződési nyelven az unió bármely intézményéhez és tanácsadó szerveihez fordulni és ugyanazon a nyelven választ kapni stb.[51]
Ukrajna és Szerbia kivételével Magyarország szomszédos államai szintén tagállamai az Európai Uniónak és fő hivatalos nyelvük éppúgy hiteles-, hivatalos- és munkanyelv az unióban, mint a magyar. Ennélfogva mind a szóban forgó szomszédos államokban élő magyar nyelvű polgárok, mind a Magyarországon élő német, szlovén, horvát, román és szlovák nyelvű polgárok saját nyelvükön (is) tanulmányozhatják az unió jogát, a saját nyelvükön (is) jogosultak az unió intézményeihez fordulni és e nyelven választ kapni stb.[52]
Az unióban az oktatás tagállami hatáskörbe tartozik, más szóval az uniónak nincs közoktatása. Mindazonáltal az uniónak van oktatási és kulturális politikája, s ennek fontos elemét képezi az unió és a tagállamok nyelvi sokféleségének tiszteletben tartása.
Az unió jogának legnagyobb része a magánszférát, főként a gazdasági életet szabályozza és a szabályozás e szférában is kiterjed a nyelvek használatára, például az áruk többnyelvű címkézésére és a munkavállalás nyelvi feltételeire.[53]
Az unió vázolt nyelvjoga ugyanúgy nem elméleti viták nyomán jött létre, mint ahogy nem ilyen viták eredményeként alakult ki a svájci nyelvjog sem. Ezzel együtt - és annak ellenére, hogy az Unió Alapjogi Chartája nem ismer el nyelvi emberi jogokat, csak a nyelvi sokféleség tiszteletben tartását vállalja -, az unió nyelvjoga, mely egyébiránt nagyon hasonlít a svájci nyelvjoghoz, nézetem szerint nagyrészt összhangban áll az emberi jogokkal.[54]
A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája - mint láttuk - nem jogokat ismer el, hanem nyelveket véd. A Charta alapgondolata az, hogy Európa történelmi nyelvei hozzátartoznak Európa kulturális örökségéhez, kulturális értékeihez, s ezért védelmet érdemelnek, ha veszély fenyegeti őket, s mivel a Charta kezdeményezői és megalkotói szerint e nyelvek közül nem a hivatalos nyelvek - melyek szintén történelmi nyelvek -, hanem a regionális vagy kisebbségi nyelvek veszélyeztetettek, a Charta e nyelveket védi.
Vannak azonban államok, amelyek hivatalos nyelvük védelmét is indokoltnak érzik, s nem csupán Írországra gondolok, amelynek első hivatalos nyelve, az ír, anyanyelvként a kihalás szélén áll. Franciaország is veszélyeztetettnek érzi hivatalos nyelvét, a franciát, egy olyan nyelvet, amely a legelterjedtebb nyelvek közé tartozik a világon: a veszélyt a többi közt abban látják, hogy a nyelvhasználat bizonyos színterein a franciát háttérbe szorítják más nyelvek, s ezért 1994 óta külön törvény, a Toubon-törvény védi a francia nyelvet.[55] A francia példa nyomán hasonló tartalmú törvényeket fogadtak el más államokban, köztük Szlovákiában.[56] A magyar Országgyűlés is alkotott egy nyelvvédelmi jellegű törvényt (2001. évi XCVI. tv.), amely azonban a gazdasági reklámokon és üzletfeliratokon túl csak egyes közérdekű közlemények nyelvére terjed ki, szemben a francia és a szlovák törvénnyel, s e két törvénynél még e körben is gyengébb védelmet nyújt.
Úgy vélem, a Charta kezdeményezői és megalkotói jól látták, hogy nyelvvédelemre szükség van, hogy a nyelvvédelemnek a történelmi nyelvekre kell kiterjednie, s hogy ezek közül elsősorban a regionális vagy kisebbségi nyelvek szorulnak védelemre, mert a hivatalos nyelveknek önmagában is erős védelmet nyújt a hivatalos nyelvi jogállás és a sok beszélő. Ugyanakkor igazolhatónak tartom a hivatalos nyelvek védelmét is. E tétel bizonyítására itt már nincs tér, de talán elegendő, ha csupán arra utalok, hogy e nélkül aligha tartható fenn az a kulturális sokféleség, amelyről az UNESCO 2001-ben elfogadott nyilatkozata, majd az erről 2005-ben
- 16/17 -
kötött nemzetközi egyezmény oly szép szavakkal szól.[57]
Ami a jövőt, a kilátásokat illeti, úgy vélem, a történelmi Magyarország határain kívül nincs szükség és emberi jogi alapon nincs is lehetőség a magyar nyelv jogállásának érdemi megváltoztatására, s nincs erre szükség és lehetőség Magyarországon sem, mindazonáltal Magyarországon a magyar nyelv jogi védelmét emberi jogi alapon azért lehetne és kellene is valamelyest erősíteni.[58] Komolyabb problémák a szomszédos országokban vannak, főként azokban az országokban, ahol a magyar nem hivatalos nyelv: a magyar nyelvet ugyanis - mint a fentiekben kimutattam - az emberi jogok nemzetközi joga alapján megilletné a hivatalos nyelv jogállása minden szomszédos államban. De van-e esély ennek elnyerésére?
Megítélésem szerint van, hiszen erős emberi jogi érvek szólnak a magyar nyelv e jogállása mellett, s az ilyen érvek súlyát nem szabad alábecsülni. Emellett számításba kell venni a szomszédos államokban élő magyarok autonómia-törekvéseit, hiszen ezeknek mindig része a magyar nyelv jogállásának erősítése, s közelebbről regionális hivatalos nyelvként való elismertetése. Ahhoz persze, hogy a lehetőség valósággá is váljon, mindenkinek meg kell tennie a magáét a maga helyén és még időben.
A jog rejtett, hallgatólagos, íratlan tartalmainak feltárása természetesen folytatható: folytatható a magyar és a szomszédos államok jelenleg hatályos jogának, az Európai Unió jogának, az emberi jogok jogának és az ehhez kötődő nemzetközi kisebbségi jognak az értelmezésével egyaránt. E tanulmányban kézenfekvőnek látszik, hogy a jogértelmezésnek ezt a sajátos módját az emberi jogok nemzetközi jogával kapcsolatban vigyem tovább, s hogy közelebbről nézve visszatérjek a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 27. cikkéhez. E nagy jelentőségű cikk ugyanis - mint már láttuk - három jogot ismer el, s ezek közül eddig csak egyet vizsgáltam. Elevenítsük fel ezért ismét a cikk szövegét.
"Azokban az államokban, ahol etnikai, vallási vagy nyelvi kisebbségek léteznek, az ilyen kisebbségekhez tartozó személyektől nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival közösségben saját kultúrájukat élvezzék, hogy saját vallásukat vallják és gyakorolják, vagy hogy saját nyelvüket használják."
A szövegből kitűnik, hogy az valóban három jogot ismer el: az etnikai kisebbségekhez tartozó személyek számára a saját kultúra élvezetéhez, a vallási kisebbségekhez tartozó személyek számára a saját vallás megvallásához és gyakorlásához, s a nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek számára a saját nyelv használatához való jogot. Azok után, hogy e jogok közül a fentiekben megvizsgáltam a nyelvi jogot, most természetesen a másik két jog felé fordulok. Lássuk először a kulturális jogot; ha ezt kiemeljük a cikk szövegéből, a következő eredményt kapjuk.
"Azokban az államokban, ahol [...] etnikai kisebbségek léteznek, az ilyen kisebbségekhez tartozó személyektől nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival közösségben [...] saját kultúrájukat élvezzék..."
A saját kultúrához, illetve a saját kultúra élvezetéhez való jogot az emberi jogok nemzetközi joga korábban nem ismerte el: az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatából még éppúgy hiányzik ez a jog, mint a saját nyelvhez, illetve a saját nyelv használatához való jog. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányával egyidejűleg elfogadott Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmányából szintén hiányzik ez a jog, ami e nemzetközi egyezmény címe alapján legalábbis meglepő.
Véleményem szerint a saját kultúrához, illetve a saját kultúra élvezetéhez való jog elismerésével a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya nagy lépést tett előre. Másfelől viszont úgy gondolom, e jog meghatározása - hasonlóan az e cikkben elismert nyelvi jog meghatározásához - elhibázott, éspedig éppen olyan módon elhibázott, mint a nyelvi jog meghatározása. Hibásnak tartom tehát a saját kultúrához, illetve a saját kultúra élvezetéhez való jog definícióját mind a jog alanyaival, mind a jog tartalmával kapcsolatban.
A jog alanyaival a problémám a következő: miért csak az etnikai kisebbségekhez tartozó személyektől nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy a saját kultúrájukat élvezzék; az etnikai többséghez tartozó személyektől miért lehet megtagadni ezt a jogot? Mindez teljesen irracionális és nyilvánvaló, hogy az ENSZ Közgyűlése sem kívánt egy ilyen helyzetet teremteni. A jogalany-meghatározást ezért okvetlenül ki kellene javítani, s ez nem is lenne nehéz: ki kellene mondani, hogy senkitől sem lehet megtagadni a jogot, hogy a saját kultúráját élvezze, vagy hogy mindenkinek joga van a saját kultúrája élvezetéhez.
Ami jog tartalmát illeti, egyetértek azzal, hogy a jogalanyoktól nem lehet megtagadni a saját kultúrájuk élvezetéhez való jogot. De miért ne élvezhet-
- 17/18 -
nének más kultúrákat is, ha úgy akarják? Ezt a jogot miért lehet tőlük megtagadni? Ez ellentmond az ésszerűségnek, s nyilvánvaló, hogy az ENSZ Közgyűlése sem kívánt lehetővé tenni egy ilyen korlátozást.
Ha a mondottakból kiindulva kijavítjuk a 27. cikkben elismert nyelvi jog tartalmának definícióját, akkor azt kapjuk, hogy a jogalanyoktól nem lehet megtagadni sem azt a jogot, hogy a saját kultúrájukat élvezzék, sem pedig azt a jogot, hogy más kultúrákat élvezzenek. Ez esetben viszont nyilván nem lehet megtagadni tőlük azt a jogot sem, hogy alkalmasint ők válasszák meg, hogy mely kultúrát kívánják éppen élvezni. Ez azonban azt jelenti, hogy a jogalanyoktól nem lehet megtagadni a jogot az általuk élvezni kívánt kultúra megválasztásához, végső soron tehát a kultúraszabadsághoz.
Mindezek fényében azt hiszem, nyugodtan kijelenthető, hogy az Egyezségokmány megalkotóinak a 27. cikkben elismert kulturális jogot nem kisebbségi jogként és nem a saját kultúra élvezetéhez való jogként, hanem egyetemes, minden embert megillető jogként, éspedig szabadságjogként, a kultúraszabadsághoz való jogként kellett volna meghatározniuk: vagy úgy, hogy senkitől sem lehet megtagadni a jogot a kultúraszabadsághoz, vagy pedig úgy, hogy mindenkinek joga van a kultúraszabadsághoz.
A kultúraszabadság ezek szerint egy egyetemes, mindenkit megillető emberi jog: egy olyan emberi jog, amelyet az emberi jogok nemzetközi joga ugyan magában rejt, de egyelőre nem ismer el kifejezetten. Ha azonban a dedukció helyes - és a magam részéről úgy látom, helyes -, akkor a nemzetközi jognak előbb-utóbb kifejezetten is el kell ismernie ezt a levezetett, származtatott emberi jogot. Az ugyanis, hogy az emberi jogok nemzetközi joga magában rejti ezt a jogot, azt jelenti, hogy az emberi jogok nemzetközi joga már ma is elismeri ezt a jogot hallgatólagosan, implicit módon, ez esetben pedig a nemzetközi jogalkotók aligha zárkózhatnak el a kifejezett elismeréstől. Ez magától értetődik, de érvekkel is alátámasztható.
A döntő érv nézetem szerint az, hogy a nemzetközi jogalkotók elkötelezték magukat az emberi jogok tiszteletben tartása mellett és elköteleződésük fogalmi okoknál fogva nem csupán néhány, hanem minden emberi jogra vonatkozik. Ennélfogva, ha a nemzetközi jogalkotók szükségesnek látták az emberi jogok kodifikálását, akkor ennek a kodifikációnak teljes körűnek kell lennie: minden emberi jogot magában kell foglalnia, éspedig kifejezett módon. Ha tehát bebizonyosodik, hogy az emberi jogok nemzetközi joga implicit módon, hallgatólagosan elismeri a kultúraszabadságot, a nemzetközi jogalkotóknak előbb-utóbb kifejezetten is el kell ismerniük ezt a szabadságot, különben kétségessé válik az emberi jogok melletti elkötelezettségük komolysága.
Az Egyezségokmány 27. cikke - mint láttuk - elismer egy vallási jogot is. Ha ezt a vallási jogot kiemeljük a cikk szövegéből, a következő eredményt kapjuk.
"Azokban az államokban, ahol [...] vallási kisebbségek léteznek, az ilyen kisebbségekhez tartozó személyektől nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival közösségben [...] saját vallásukat vallják és gyakorolják... "
Természetesen e jog esetében sem hallgathatom el azokat a kritikai észrevételeket, amelyeket a cikkben elismert nyelvi, valamint kulturális jog definíciójáról a fentiekben már megfogalmaztam. Hibásnak tartom tehát a saját vallás megvallásához és gyakorlásához való jog definícióját is mind a jog alanyaival, mind pedig a jog tartalmával kapcsolatban.
A jog alanyaival a problémám a következő: miért csak a vallási kisebbségekhez tartozó személyektől nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy a saját vallásukat vallják és gyakorolják; a vallási többséghez tartozó személyektől miért lehet megtagadni ezt a jogot? Mindez teljesen irracionális és nyilvánvaló, hogy az ENSZ Közgyűlése sem kívánt egy ilyen helyzetet teremteni. A jogalany-meghatározást ezért okvetlenül ki kellene javítani, s ez nem is lenne nehéz: ki kellene mondani, hogy senkitől sem lehet megtagadni a jogot, hogy a saját vallását vallja és gyakorolja, vagy hogy mindenkinek joga van a saját vallása vallásához és gyakorlásához.
Ami jog tartalmát illeti, egyetértek azzal, hogy a jogalanyoktól nem lehet megtagadni a saját vallásuk vallásához és gyakorlásához való jogot. De miért ne tekinthetnének és folyhatnának be más vallások hitéletébe is, s adott esetben miért ne változtathatnák meg a saját vallásukat, ha egy másik vallás meggyőzőbbnek bizonyul számukra? Ezt a jogot miért lehet tőlük megtagadni? Ez ellentmond az ésszerűségnek és nyilvánvaló, hogy az ENSZ Közgyűlése sem kívánt lehetővé tenni egy ilyen korlátozást. Ha pedig a mondottakból kiindulva kijavítjuk a 27. cikkben elismert nyelvi jog tartalmának definícióját, akkor azt kapjuk, hogy a jogalanyoktól nem lehet megtagadni a saját vallásuk megválasztásához és a saját vallásuk gyakorlásához való jogot, vagyis a vallásszabadságot.
Mindezek fényében bízvást kijelenthető, hogy az Egyezségokmány megalkotóinak a 27. cikkben elismert vallási jogot nem kisebbségi jogként és nem a saját vallás vallásának és gyakorlásának jogaként, hanem egyetemes, minden embert megillető jogként, éspedig szabadságjogként, a vallásszabadsághoz való jogként kellett volna meghatározniuk: vagy úgy, hogy senkitől sem lehet megtagadni a jogot a val-
- 18/19 -
lásszabadsághoz, vagy pedig úgy, hogy mindenkinek joga van a vallásszabadsághoz.
Ezzel azonban a levezetés eredménye egy olyan emberi jog lett, amely - ellentétben a kultúraszabadsággal és a nyelvszabadsággal - nagyon is ismerős: úgyszólván minden olyan emberi jogi dokumentum elismeri, amely valamiképp számba veszi az emberi jogokat. És ez áll a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányára is: az Egyezségokmány 18. cikke ugyanis a gondolat és a lelkiismeret szabadsága mellett épp a vallás szabadságát ismeri el, természetesen egyetemes, minden embert megillető emberi jogként.
A nyelvszabadság - mint láttuk - mindenekelőtt magánéleti nyelvszabadság, amelyhez minden embernek emberi joga van mindenhol a világon. Éppígy láttuk azonban azt is, hogy nyelvszabadság kiterjed a közéletre, a kormányzati szférára is, s hogy ennek értelmében minden embernek emberi joga van ahhoz, hogy a saját nyelvét hivatalos nyelvként is használja; persze már nem mindenhol, hanem területhez, meghatározható területhez kötötten.
Ami most már a kultúraszabadságot és a vallásszabadságot illeti, ezek is elsősorban magánéleti szabadságok, mely szabadságokhoz ilyenformán minden embernek emberi joga van mindenhol a világon. Óhatatlanul fölmerül azonban a kérdés, hogy vajon nem terjednek-e ki e szabadságjogok is - hasonlóan a nyelvszabadsághoz - a közéletre, a kormányzati szférára is, nyilván éppúgy területhez kötött emberi jogi jogosítványokként, mint amilyen területhez kötött emberi jogi jogosítvány a saját nyelv hivatalos nyelvként való használatának joga.
Azok az analógiák, amelyeket a fentiekben a három szabadságjognak a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 27. cikkéből történt levezetésekor bemutattam, egyértelműen azt sugallják, hogy a kultúraszabadságnak és a vallásszabadságnak is vannak közéleti vonzatai, implikációi, s ezek hasonlatosak a nyelvszabadság közéleti vonzataihoz, implikációihoz. Erősíti ezt a hipotézist a nyelv és a kultúra közötti, valamint a kultúra és a vallás közötti szoros kapcsolat is. Mindezeken túl úgy vélem, azok a levezetések, amelyek nyomán világossá vált, hogy a nyelvszabadságnak vannak közéleti jogosítványai, s amely levezetések definiálták is e jogosítványokat, mutatis mutandis elvégezhetők a kultúraszabadság és a vallásszabadság esetében is, s az eredmény nagy valószínűséggel ismét az lesz, hogy e szabadságoknak is vannak közéleti jogosítványaik, éspedig területhez kötött és kielégítően definiálható jogosítványaik.[59]
A mondottak után természetesen ki kellene bontanom a kultúra és a nyelv, valamint a kultúra és a vallás közötti szoros fogalmi kapcsolatokat, valamint ezek implikációit, s el kellene végeznem az említett levezetéseket. Erre azonban e tanulmányban már nem vállalkozom, részint azért, mert ez nagyobb terjedelmet igényelne - figyelemmel például azokra a meglehetősen összetett kérdésekre, amelyek az állam és a vallás, valamint az állam és az egyház közötti kapcsolatokra vonatkoznak -, részint pedig azért, mert úgy tűnhet, hogy már az eddigiekben is messze eltávolodtam a nemzetközi jog uralkodó elméletétől és a szóban forgó levezetések még távolabb vezetnének tőle. Így pedig könnyen előállhatna az az egyáltalán nem kívánatos helyzet, hogy elemzésem egy talán érdekes, de teljesen elszigetelt, marginális eszmefuttatás benyomását keltené. Mindezekre tekintettel fontosabbnak látom, hogy rávilágítsak: az, hogy a nyelvszabadságra, a kultúraszabadságra és a vallásszabadságra vonatkozó elemzésem túlságosan is eltávolodik az uralkodó felfogástól, csak látszat: az elemzés valójában sokkal inkább összhangban áll az uralkodó felfogás paradigmáival, mint maga az uralkodó felfogás. Az alábbiakban tehát röviden erről.
Az Egyezségokmány 27. cikkében és az Egyezségokmány más cikkeiben elismert jogok közötti kapcsolatra már rég felfigyeltek a kommentátorok és erre nézve le is vontak néhány fontos következtetést. Francesco Capotorti például a többi közt az alábbi eredményre jutott az Egyezségokmány 18. és 27. cikke közötti kapcsolatot illetően.
"Kétségtelen, hogy van egy fölöttébb szoros kapcsolat a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságára vonatkozó 18. cikke és a 27. cikk között, amennyiben ez utóbbi a vallási kisebbségeket érinti; még azon is eltűnődhetünk, hogy vajon ennek fényében ez nem kettőzi-e meg, amit a 18. cikk kimond."[60]
Ezek után nem véletlen, hogy a későbbiekben Capotorti együtt vizsgálta az Egyezségokmány 18. cikkében elismert vallásszabadság, valamint az Egyezségokmány 27. cikkében elismert kisebbségi vallási jog "implikációit".[61] És figyelemre méltó, hogy Capotorti ennek keretében tárgyalta a vallási intézmények és iskolák alapítására, fenntartására, tulajdoni viszonyaira, az egyházi személyek jogállására, a vallási rítusokra és szent helyekre, valamint az államvallásokra és államegyházakra vonatkozó kérdéseket.[62] Természetesen hasonló módon fogta fel Capotorti a 27. cikkben elismert másik két jogot és ezek implikációit is.
Patrick Thornberry - jelentős részben Capotorti elemzésére támaszkodva - immár nem csupán az Egyezségokmány 18. cikkében elismert vallásszabadság és az Egyezségokmány 27. cikkében elismert vallási jog közötti kapcsolatról, hanem egészében véve az Egyezségokmány 27. cikkének és
- 19/20 -
más cikkeinek kapcsolatáról írva szögezte le az alábbiakat.
"A lényeg itt az, hogy ha a 27. cikknek nem tulajdonítunk erősebb tartalmat, ez nem tesz hozzá semmit az Egyezségokmányhoz. A gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságát már védi a 18. cikk, és szintén ott van például, amennyiben a nyelvet és a kultúrát nézzük, a kifejezés szabadságáról szóló rendelkezés a 19. cikkben."[63]
Teljesen egyértelmű, hogy Thornberry itt arra utalt, hogy nem csupán a 18. cikkben elismert vallásszabadság és a 27. cikkben elismert vallási jog között van átfedés, hanem hogy éppígy átfedés van a 19. cikkben elismert kifejezési szabadság és a 27. cikkben elismert nyelvi, valamint kulturális jog között is. Más szóval Thornberry annak a véleményének adott hangot, hogy az Egyezségokmány 19. cikkében elismert kifejezési szabadság magában foglalja a saját nyelv használatához való jogot, valamint a saját kultúra élvezetéhez, illetve kifejezéséhez való jogot is. S ha ehhez hozzávesszük még azt is, amit az iménti idézetben Capotorti állapított meg a 18. cikkben elismert vallásszabadság és a 27. cikkben elismert vallási jog közötti átfedésről, akkor valóban az adódik, hogy a 27. cikk nem tesz hozzá semmit az Egyezségokmányhoz.
Thornberry következtetése mindazonáltal - Capotortiéhoz hasonlóan - az, hogy a 27. cikknek egy többletjelentést kell tulajdonítani. A 27. cikkben elismert vallási jog kapcsán ezt Thornberry így fogalmazta meg:
"A fentiekben kifejtett érvvel összhangban a 27. cikknek köteleznie kell az államot arra, hogy többet nyújtson, mint amit a 18. cikkből következően nyújt; máskülönben a 27. cikk felesleges."[64]
Idekívánkozik még Thornberry egy további következtetése, mely így szól.
"Akár elfogadja valaki Capotorti értelmezését, akár nem, a kisebbségek tagjait megillető jogok jelentése, vagyis azoknak a jogoknak a jelentése, hogy a saját kultúrájukat élvezzék, hogy a saját vallásukat vallják és gyakorolják, és hogy a saját nyelvüket használják, megvilágításra, tisztázásra szorul. Ezek nem a legszabatosabb kifejezések, és tág teret látszanak nyitni még az olyan államok tetszvénye előtt is, amely államok elfogadják a pozitív kötelezettséget a kisebbségi jogok támogatására. Ez természetesen egy a cikk egészét érintő probléma, amelynek van egy 'általános' vagy 'keret' jellege abból a kísérletéből következően, hogy bármily korlátozottan is, de foglalkozzon egy kérdéssel, amely különféle módokon nyilvánul meg a különböző kontinenseken és országokban. A pozitív nézet támogatói elismerik, hogy ennek betűje bizonyos értelemben "homályos".[65]
Nos, innen nézve nekem úgy tűnik, hogy Capotorti, Thornberry és mások rámutattak a 27. cikkel kapcsolatban bizonyos problémákra, s emellett kibontottak néhány fontos elemet a 27. cikkben elismert jogok betűi mögött meghúzódó többlettartalmakból is, ám ez utóbbi munkát még távolról sem fejezték be.
Szerencsére azért a jogalkalmazók és a jogalkotók sem tétlenkedtek: a joggyakorlatban jelentős előrelépés történt azzal, hogy az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága 1993-ban a Ballantyne, Davidson, McIntyre ügyben - mint már láttuk - kimondta, hogy az Egyezségokmány 19. cikkében elismert kifejezési szabadság magában foglalja minden ember szabadságát "önmaga kifejezésére a maga által választott nyelven".[66] Ezzel ugyanis az Emberi Jogi Bizottság elismerte minden ember jogát a nyelvszabadsághoz, csak még mindig nem nevezte néven ezt a szabadságot. Megtette azonban ezt néhány évvel később a svájci jogalkotó: az 1999-ben elfogadott alkotmánymódosítás óta Svájc szövetségi alkotmányának 18. cikke immár így hangzik: "A nyelvszabadság biztosított."[67]
Ezek a joggyakorlatban és a jogalkotásban végbement változások újabb ösztönzést adtak az elméletnek: a korábbinál részletesebb elemzések születtek például a kifejezési szabadság nyelvi tartalmairól - például Bruno de Witte és Fernand de Varennes tollából[68] -, s egy idő után Xabier Arzoz már mint egy jól ismert és elismert szabadságról értekezett a nyelvszabadságról.[69] Csakhogy Arzoz már nem hozta összefüggésbe ezt a szabadságot az Egyezségokmány 27. cikkével és egyébként is arra az álláspontra helyezkedett - minden különösebb erre irányuló elemzés nélkül -, hogy nem szükséges ezt a szabadságot kifejezetten is elismerni. Mindeközben a kultúraszabadság még mindig egy szinte teljesen ismeretlen fogalom, és ma már nem igen esik szó a 27. cikkben elismert vallási jog és a 18. cikkben elismert vallásszabadság közötti kapcsolatról sem.
Mindezek fényében azok az elemzések, amelyeket magam végzek a nyelvi jogok körében 1993 óta - amikor először vetettem fel (írásban), hogy a jelek szerint lennie kell egy nyelvszabadságnak nevezető egyetemes emberi jognak is[70] -, részint elébe vágtak
- 20/21 -
a vázolt elméleti, jogalkalmazási és jogalkotási eredményeknek, részint pedig folytatják, továbbviszik ezeket: kiegészítik őket azzal, ami még hiányzik belőlük. Éppígy folytatják elemzéseim az emberi jogok nemzetközi jogában elismert kulturális és vallási jogok olyan jellegű értelmezését, amilyeneket Capotorti és Thornberry kezdett el, de nem fejezett be. A nyelvszabadságra, a kultúraszabadságra és a vallásszabadságra, ezek közéleti vonzataira, valamint területhez kötöttségére vonatkozó következtetéseim ezért nem csak hogy nem esnek távol az uralkodó felfogástól, a joggyakorlattól és a jogalkotástól, hogy valójában szerves folytatásai ezek eredményeinek.
E tanulmányban mindenekelőtt nyelvjogi kérdésekkel foglalkoztam és ezen belül eredeti célom a magyar nyelv jogállásának meghatározása volt. A magyar nyelv jogállásáról azonban nem lehet reális képet alkotni e nyelv kívánatos jogállásának vizsgálata nélkül, ez viszont szoros összefüggésben áll a nyelvi jogok kérdésével, s ezen keresztül az emberi jogok jogával. Így mintegy a dolog természeténél fogva ki kellett terjeszkednem a nyelvi emberi jogok kérdésére is. Ezzel kapcsolatban emlékeztettem arra, hogy a nyelvi emberi jogok kodifikálása még távolról sem tekinthető kiforrottnak és befejezettnek, s hogy egyelőre kiforratlan a nyelvi emberi jogok elmélete is. Ezt követően amellett érveltem, hogy van, létezik egy ma még csak kevéssé ismert és elismert nyelvi emberi jog, a nyelvszabadság, amelyet a nemzetközi jogalkotóknak el kellene ismerniük.
A tanulmányban kiemelt figyelmet fordítottam a nyelvszabadság közéleti jogosítványaira, s ezek területhez kötöttségére. Tettem ezt részint azért, hogy jobban megvilágíthassam a magyar nyelv jogállását a hivatalos nyelv intézménye felől, részint pedig azért, mert erre vonatkozó álláspontom fő tézise, hogy ti. a hivatalos nyelvvel összefüggő emberi jogok területhez kötött emberi jogok, még csak igen kevéssé ismert.[71]
Elemzésem nem korlátozódott a nyelvjogra: kiterjeszkedett a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 27. cikkében elismert kulturális és vallási jogra is és kimutatta, hogy előbbiből, a kulturális jogból levezethető egy szinte teljesen ismeretlen emberi jog, a kultúraszabadság, az utóbbiból, a vallási jogból pedig levezethető egy közismert és széles körben elismert emberi jog, a vallásszabadság. Az, hogy van, létezik kultúraszabadság, s hogy ez a szabadság egy éppoly egyetemes, minden embert megillető emberi jog, mint például a vallásszabadság, természetesen maga után vonja, hogy a nemzetközi jognak és az államok belső jogának ezt a szabadságot is el kellene ismernie.
Mindezek után fölvetettem a kérdést, hogy a nyelvszabadsághoz hasonlóan vajon a kultúraszabadságnak és a vallásszabadságnak is vannak-e közéleti jogosítványai, s ha igen, akkor ezek vajon szintén területhez kötött jogosítványok-e, s úgy foglaltam állást, hogy valószínűleg vannak ilyen jogosítványok, s hogy ezek valószínűleg éppúgy területhez kötöttek, mint a nyelvszabadság közéleti jogosítványai. E tételeket ugyanakkor már nem bizonyítottam alaposabb érveléssel, mert úgy véltem, egyelőre fontosabb annak bemutatása, hogy ezek a rendkívül szokatlannak tetsző gondolatok egyáltalán nem esnek távol az emberi jogok nemzetközi jogával kapcsolatos joggyakorlattól és az emberi jogok jogának uralkodó elméletétől.
A nyelvszabadság, a kultúraszabadság és a vallásszabadság, s e szabadságok közéleti jogosítványai nem csak fontos jogosítványok: rendkívül időszerű is róluk beszélni. Az utóbbi évtizedekben ugyanis Európa, amely korábban szinte nem ismerte a más kontinensek felőli bevándorlás jelenségét - inkább csak kivándorlói voltak -, immár befogadó kontinenssé is vált, s így egy ideje történelmi kisebbségei[72] mellett már új kisebbségei, bevándorló kisebbségei is vannak: nyelvi, kulturális és vallási kisebbségei.
Ebben az új helyzetben a figyelem fokozatosan áttevődött a történelmi kisebbségekről bevándorló kisebbségekre, majd a bevándorló nyelvi, kulturális és vallási kisebbségek, valamint a befogadó nyelvi, kulturális és vallási többség kapcsolatára. Ez utóbbi kapcsolatról a legutóbbi időkig az a megközelítés uralkodott, hogy az újonnan érkezők kultúráját és vallását a befogadó többségnek messzemenően tiszteletben kell tartania, olyannyira, hogy ennek jegyében fel kell adnia még saját kulturális és vallási hagyományainak egy részét is.[73] Azok a riasztó események azonban, amelyek 2015 szilveszter éjszakáján történtek - és amelyekről az említett megközelítéstől áthatott bűnüldöző szervek és sajtóorgánumok egy ideig be sem számoltak -, változást hoztak a megközelítésben: egyre inkább utat tör magának az a gondolat, hogy a bevándorlóknak kell alkalmazkodniuk.
Csakhogy ha a kérdésre emberi jogi szempontból tekintünk - és mivel ez az uralkodó megközelítés, indokolt így tekintetnünk rá -, akkor legalább két nagy problémába ütközünk. Az egyik az, hogy az emberi jogok nemzetközi jogának betűje szerint - mint láttuk - csak a kulturális és nyelvi kisebbségekhez tartozó személyeknek van joguk ahhoz, hogy a saját kultúrájukat élvezzék és a saját nyelvüket használják: a kulturális és nyelvi többséghez tartozóknak nincs. Ez persze önmagában véve - mint már rámutattam - abszurdum, mindazonáltal bárki
- 21/22 -
fölvethetné, hogy ha az emberi jogok nemzetközi jogának betűjéből indulunk ki, akkor miért a kisebbségekhez tartozóknak kellene a többséghez tartozók kultúrájához alkalmazkodniuk és miért nekik kellene megtanulniuk a történelmi többség nyelvét?
A másik probléma az, hogy az emberi jogok nemzetközi joga még alig tartalmaz kifejezett rendelkezéseket a kulturális, a vallási és a nyelvi emberi jogok közéleti jogosítványairól, márpedig e jogok nagy jelentőséggel bírnak, és nagy jelentőséggel bírnak azért is, mert mint egyetemes emberi jogok a bevándorlókat is megilletik, de a nyelvi jog esetében biztosan, a mások két jog esetében pedig nagy valószínűséggel nem a befogadó, hanem a származási országokban.
Nézetem szerint fontos lenne, hogy mielőbb komoly eszmecsere induljon ezekről az emberi jogi kérdésekről Európa-szerte és úgy tűnik, erre a mostani szokatlan helyzetben a korábbiaknál nagyobb esély is kínálkozik. S hogy mi lehet a jelentősége mindennek magyar szempontból? Elsősorban talán az, hogy még időben tisztázhatjuk, miként viszonyuljunk majd azoknak a migránsoknak a nyelvéhez, kultúrájához és vallásához, akik a mostani nagy menekült- és bevándorlási hullámban érkeztek és már állampolgárságot szerezve az Európai Unió valamely tagállamában nálunk kívánnak letelepedni. Hasonlóan fontos azonban az is, hogy ezzel párhuzamosan elméletileg erős, emberi jogi szempontból jól alátámasztott álláspontot alakíthatunk ki a szomszédos országokban élő magyar közösségeket mint történelmi kisebbségi közösségeket, illetve az e közösségekhez tartozó személyeket megillető nyelvi, kulturális és vallási emberi jogokról, különös figyelemmel e jogok közéleti elemeire és területhez kötöttségére, s ily módon a mainál lényegesen kedvezőbb pozícióból kiindulva támogathatjuk a külhoni magyarság jogigényeit. Kiemelem végül, hogy mindezeket végiggondolva átfogó és elvi alapokon nyugvó képet alkothatunk a magyar kultúra jogállásáról, valamint a magyarsághoz kötődő vallási és egyházi élet jogi helyzetéről is; egy olyan jellegű képet, amelyet e tanulmány első felében a magyar nyelv jogállásáról próbáltam vázolni. ■
JEGYZETEK
[1] Martin Heidegger: Levél a humanizmusról. In: Martin Heidegger "költőien lakozik az ember" - Válogatott írások (Szerk. Pongrácz Tibor) T-Twins Kiadó, Pompeji-Budapest-Szeged 1994. 117. o.
[2] Ez nagyban-egészben áll azokra az emberekre is, akik a saját nyelvükön kívül értenek és beszélnek még egy vagy több más nyelvet is.
[3] Nyelvész körökben külön kutatási téma az anyanyelv, illetve a saját nyelv fogalma. A ma leginkább elfogadottnak tekinthető nézet szerint egy ember anyanyelve az elsőként elsajátított nyelve és/ vagy az általa legjobban, leggyakrabban, illetve legszívesebben beszélt nyelv, vagy az a nyelv, amelyet mások tartanak az ő nyelvének. Vö. Tove Skutnabb-Kangas: Nyelv, oktatás és a kisebbségek. Teleki László Alapítvány, Budapest 1997. 12-18 és Göncz Lajos: A vajdasági magyarság kétnyelvűsége.
http://www.mtt.org.rs/publikaciok/mtt_konyvsorozatok/08_A_Vajdasagi_Magyarsag_Ke.pdf 28-32. o.
[4] Vö. https://www.ethnologue.com/statistics/size
[5] A nyelvekre vonatkozó jogi szabályozásnak van egy másik normacsoportja is: ennek tárgyát az egyes nyelvek helyes használata képezi; a jelen tanulmány a nyelvjognak erre az ágára nem terjeszkedik ki.
[6] Azt a véleményemet, hogy a nyelvekre vonatkozó jogi normák egy sajátos jogterületet képeznek, már 1998-ban kifejtettem, akkor azonban e jogterületet még inkább nyelvi jognak neveztem. Vö. Andrássy György: Nyelvi jogok. A modern állam nyelvi jogának alapvető kérdései, különös tekintettel Európára és az európai integrációra. JPTE Európa Központ, Pécs 1998. 1-2. o.
[7] Ilyen normákat is tartalmaz például a szlovák államnyelvtörvény.
[8] Report on the Linguistic Rights of Persons Belonging to National Minorities in the OSCE Area (1999) http://www.osce.org/hcnm/42060 IV. A. Question 1.
[9] Xabier Arzoz: The Nature of Language Rights. JEMIE, Vol. 6 No. 2, 2007(by European Centre for Minority Issues). http://www.ecmi.de/fileadmin/downloads/publications/JEMIE/2007/2-2007-Arzoz.pdf 31. o.
[10] Vö. Nádor Orsolya: Nyelvpolitika. A magyar nyelv politikai státusváltozásai és oktatása a kezdetektől napjainkig. BIP, Budapest 2002. 28., 43-45. és 92. o.
[11] Vö. Nagy Noémi: A hatalom nyelve - a nyelv hatalma. PhD értekezés, kézirat, Pécs 2015. http://ajk.pte.hu/files/file/doktori-iskola/nagy-noemi/nagy-noemi-vedes-ertekezes.pdf 149. o.
[12] Corpus Juris Hungarici, elektronikus dokumentum, KJK Kerszöv, 2000. A továbbiakban nem adom meg külön-külön az 1949. évi XX. tv. előtti joganyagok forrását, ez mindig a Corpus Juris.
[13] Vö. Nádor Orsolya: i.m. 51-56. és 102-106. o.
[14] Vö. Nagy Noémi: i.m. 152. o. A rendelet hatálya egyébként nem terjedt ki a református, az evangélikus és a szerb ortodox egyház által fenntartott iskolákra az említett egyházak autonóm jogállása miatt. Vö. uo. 152. o.
[15] Vö. Eötvös József: A nemzetiségi kérdés. Ráth Mór, Pest 1865. 24. o.
[16] Ez egyértelműen kitűnik a törvény rendelkezéseiből. A 26.§ (1) és (3) bekezdése például kimondta, hogy amint "eddig is jogában állott bármely nemzetiségű egyes honpolgárnak épen úgy, mint a községeknek, egyházaknak, egyház-községeknek: úgy ezentúl is jogában áll saját erejökkel, vagy társulás útján alsó, közép és felső tanodákat felállítani... A magán intézetek és egyletek nyelvét az alapítók határozzák meg." Nos, ha az alapítók határozhatták meg a magán intézetek nyelvét, akkor nyilván tetszés szerinti, azaz szabad volt a nyelvek használata a magánélet nem intézményes szféráiban is.
[17] A szabályozásnak, mely nagyrészt az ausztriait követte, lényeges eleme volt a népiskolai közoktatásról szóló 1868. évi XXXVIII. tc. is, s a pénzügyi kiegyezés után még a magyar bankjegyek feliratozása is tíznyelvű lett, igaz, a magyar és a német feliratozás nagyobb volt, mint a többi és más volt az elhelyezése is.
[18] Az idő tájt csak Ausztriában és Svájcban volt hasonló szabályozás.
[19] Vö. Nagy Noémi: i.m. 164, valamint Jan Felleler: Multilingual states and empires in the history of Europe: the Habsburg Monarchy. In: The Languages and Lingusitics of Europe: A Comprehensive Guide (Eds. Bernd Kortmann -Johan van der Auwera) Mouton de Gruyter, Berlin - Boston 2011. 723-724. o.
- 22/23 -
[20] Vö. Herczegh Géza: A szarajevói merénylettől a potsdami konferenciáig. Magyar Szemle Könyvek, 1999. 141. o.
[21] Ez annak volt köszönhető, hogy az elsőként elkészült szerződésnek, a Lengyelország függetlenségéről és a kisebbségek védelméről szóló szerződésnek (az. ún. Lengyel Kisebbségi Szerződésnek) bizonyos rendelkezéseit többnyire szó szerint átvették a később megalkotott békeszerződésekbe és más szerződésekbe, illetve nyilatkozatokba. Ezeket a rendelkezéseket nevezték aztán általános kisebbségi jognak, illetve általános anyagi jogi szabályoknak, illetve magukat az e szabályokat magukba foglaló szerződéseket általános szerződéseknek, általános kisebbségi szerződéseknek, szemben azokkal a szerződésekkel, amelyek e rendelkezéseket nem foglalták magukban, s amelyeket különös vagy speciális kisebbségi szerződéseknek hívtak. (Vö. például Buza László: A kisebbségek jogi helyzete. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest 1930. 2324. és 63-64. o., valamint Patrick Thornberry: International Law and the Rights of Minorities. Clarendon Press, Oxford 1991. 41-44. o.)
[22] Vö. Lengyel Kisebbségi Szerződés 7. cikk (4), Trianoni békeszerződés (1921. évi XXXIII. tv.) 58. cikk (4), Csehszlovák Kisebbségi Szerződés 7. cikk (4) bekezdés. Ld. még Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések 1918-1945. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Gondolat Könyvkiadó, Budapest 1983. 84-105. o.
[23] Vö. a Lengyel Kisebbségi Szerződés 9. cikk (1), a Csehszlovák Kisebbségi Szerződés 9. cikk (1) és a Trianoni békeszerződés 59. cikk (1) bekezdésével. Halmosy: i.m. 87. 92. és 104. o.
[24] Megjegyzem, Romániát e tekintetben egy speciális, autonómiára vonatkozó szabály kötelezte is.
[25] Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris Kiadó, Budapest 2005. 251-252. o.
[26] Az azonban még mindig kétséges volt, hogy hatályban vannak-e az első világháború után kötött szerződések kisebbségvédelmi rendelkezései. Erről végül az ENSZ főtitkára készített egy jelentést 1950-ben, s a jelentés szerint az egész kisebbségvédelmi rendszer - néhány kivételes esettől eltekintve - rebus sic stantibus, azaz a körülmények alapvető megváltozása folytán hatályát vesztette. Vö. UN Doc. E/CN.4/367, 1-71. o.
[27] Jellemző, hogy Thornberry még 1981-ben is a következő címmel írt tanulmányt: Van-e főnix a hamvakban? - Nemzetközi jog és kisebbségi jogok. (Is There a Phoenix in the Ashes? - International Law and Minority Rights. Texas International Law Journal, Vol. 15. 421-458. o.)
[28] Vö. Horváth Zoltán - Ódor Bálint: Az Európai Unió alkotmánya. HVG Orac Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest 2005. 74-75. o.
[29] Vö. Arzoz: i.m. 20-22. o.
[30] Venice Commission: Report on the Preferential Treatment of National Minorities by their Kin-Sate. CDL-INF (2001) 19. o.
[31] Sajátos a helyzetük a moldvai csángóknak: a terület, amelyen élnek, tartozott olykor a Magyar Királysághoz is, de e területet általában nem értik bele a történelmi Magyarország fogalmába. A szóban forgó területre egyébéként azt követően is települtek át székelyek, hogy a terület már nem állt magyar uralom alatt. Ez utóbbi telepesek helyzete (ideértve a bukovinai székelyekét is) elméleti szempontból azokhoz a románokéhoz hasonló, akik például Havasalföldről települtek át Erdélybe az idő tájt.
[32] Vö. 1921. évi XXXIII. tc. (a trianoni békeszerződés becikkelyezéséről) 58. cikk (3), Szerződés Csehszlovákia függetlenségének elismeréséről és a kisebbségek védelméről, 7. cikk (3), Lengyel Kisebbségi Szerződés 7. cikk (3) bekezdés. In, Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések 1918-1945. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Gondolat Könyvkiadó, Budapest 1983. 84-105. o. (A fordítást némileg pontosítottam.)
[33] A nyelvhasználat szabadsága megítélésem szerint magában foglalja a saját nyelv megválasztásának szabadságát is. Vö. Andrássy György: Nyelvszabadság. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2013. 129-136. o.
[34] Ld. például Inis Cloude: National Minorities: An International Problem. Greenwood Press Publishers, New York 1955. 18-19. o.; Francesco Capotorti: Study on the Rights of Persons Belonging to Ethnic, Religious and Linguistic Minorities. United Nations, New York 1979. 99(e); Thornberry: International Law and the Rights of Minorities. 42-43; de Varennes, Fernand: Language, Minorities and Human Rights. Martinus Nijhoff Publishers, Hague, 1996. 2627, Szalayné Sándor Erzsébet: A kisebbségvédelem nemzetközi jogi intézményrendszere a 20. században. MTA Kisebbségkutató Intézet - Gondolat Kiadói Kör, Budapest 2003. 89-90. és 92. o. Minderről bővebben ld. Andrássy: i.m. 238-261. o.
[35] Vö. Kardos Gábor: A nemzetközi jog diszkrét bája. Ötvenéves Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata. In: Nemzetközi jogi olvasókönyv (Szerk. Nagy Boldizsár - Jeney Petra) Osiris Kiadó, Budapest 2002. 199-204. o.
[36] Vö. Capotorti: i.m. (17. lj.) 590. o.
[37] Ballantyne, Davidson, McIntyre v. Canada, no. 358/1989 és 385/1989. 11.1, 11.2 és 11.3.
[38] Vö. például Arzoz: i.m. 25-28. o.
[39] A Charta leszögezi, hogy a hivatalos nyelvekre és dialektusaikra nem terjed ki a hatálya, s hogy az általa nyújtott védelem nem lehet hátrányos a hivatalos nyelvekre nézve. A Keretegyezmény 11. cikke elismeri a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogát család- és utónevük kisebbségi nyelvükön való használatára és ennek hivatalos elismerésére, a 14. cikk pedig leszögezi, hogy a (2) bekezdésébe foglalt rendelkezését úgy kell végrehajtani, hogy az "ne veszélyeztesse a hivatalos nyelv tanulását, vagy ez e nyelven való tanítást".
[40] Vö. különösen Société des Acadiens v. Association of Parents (1986) 1 S.C.R. 549. http://scc-csc.lexum.com/scc-csc/scc-csc/en/item/138/index.do
[41] Leslie Green: Are Language Rights Fundamental? Osgoode Hall Law Journal, 25, 4, 1987. 645-646. o.
[42] Kivételt képez azonban Dél-Afrika, amelynek 11 hivatalos nyelve van.
[43] Erről bővebben ld. Andrássy György: A hivatalos nyelvek száma és az emberi jogok. Jogtudományi Közlöny LXV. évf. 9. 406-410. o.
[44] Más szóval a kötelezettség és a szabadság ebben az összefüggésben mégsem zárják ki egymást.
[45] Vö. UN Human Rights Committee, General Comment No. 18. (10/11/89. CCPR.) 12.
[46] Ezekről ld. Jonathan Pool: The Official Language Problem. American Political Science Review, Vol. 85, 2, 1991. 495-497. o.
[47] Lehetnek persze erőszakkal betelepült személyek vagy leszármazottaik is, vagyis hódítók, de az is lehet, hogy erőszakkal kitelepítettek. Az ezzel kapcsolatos speciális problémákról ld. Alan Patten: Who Should Have Official Language Rights? Supreme Court Law Review 2006
[48] Erre a következtetésre jutott Kymlicka és Patten, s erre az álláspontra helyezkedett az Egyesült Államok és más amerikai államok, valamint Ausztrália és Új-Zéland delegációja is az emberi jogok nemzetközi kodifikációja során. Vö. Will Kymlicka: Multicultural Citizenship. Oxford University Press, Oxford 1995. 95-96. o., Patten: i.m. 101-115. o., Thornberry: i. m. 135-136. és 150. o., és például UN Doc. A/C.3/SR.161, 721-730. o.
[49] Ugyanezen oknál fogva persze Magyarországnak is hivatalos nyelvvé kellene tennie - a nyelvek helyzetének megfelelő formában - a szomszédos államok hivatalos nyelveit is.
[50] Az unióban sajátos jogállást nyert el több más olyan nyelv, amely hivatalos nyelv egy tagállamban.
[51] Erről bővebben ld. Király Miklós: Egység és sokféleség. Az Európai Unió jogának hatása a kultúrára. Új Ember Kiadó, Budapest 2007. 31-47. o. és Láncos Petra Lea: Nyelvpolitika és nyelvi sokszínűség az Európai Unióban. Pázmány Press, Budapest 2014. 89-112. o.
- 23/24 -
[52] Erről bővebben ld. Andrássy György: Európa nyelvi jövőjéről - hivatalos nyelvek, kisebbségi nyelvek, nyelvi jogok. In: Kisebbségek Európában (Szerk. Tóth Hajnalka) PTE Európa Központ, Pécs 2000. 24-32. o.
[53] Erről bővebben ld. Király Miklós: i.m. 50-64. o.
[54] Az unió nyelvjogát sokszor bírálják, a kritikusok szerint túl drága és nem hatékony, ezért csökkenteni kellene például a munkanyelvek számát. Ezen az alapon azonban a kritikusok javasolhatnák a demokratikus intézmények megváltoztatását is, hiszen egy diktatúrához képest meglehetősen drágák és nem éppen hatékonyak.
[55] Loi n0 94-665 du aout 1994 relative a l'employ de la langue francaise. Journal Officel de la République francaise, 5 aout 1994.
[56] Act No. 270/1995 on the State Language of the Slovak Republic, amended in 1999 and 2009. Vö. még Venice Commission: Opinion on the Act on the State Language of the Slovak Republic. CDL -AD (2010) 035.
[57] Vö. Egyetemes Nyilatkozat a Kulturális Sokszínűségről http://www.unesco.hu/archivum-2009-vegeig/kultura/sokszinuseg-091208 és Egyezmény a kulturális kifejezések sokszínűségének védelméről és előmozdításáról. Kihirdető jogszabály: 2008. évi VI. tv.
[58] És itt nem csupán defenzív eszközökre gondolok: nyelvújításra is szükség lenne, hiszen ez nem egyszeri dolog, mint amilyen a kutyavásár volt Budán; ha technikai és más újdonságokat kell megnevezni, akkor a megnevezésnek nem kell egy vagy néhány nyelv újításaihoz igazodnia: a többi nyelv - köztük a magyar - szintén gazdagodhat új szavakkal, kifejezésekkel.
[59] Mindez - ahogy én látom - nem ellentétes az állam és az egyház elválasztásával.
[60] Capotorti: i.m. 227. o.
[61] Vö. uo. 227. és 386.o.
[62] Ezekről részletesebben ld. uo. 386-428. o.
[63] Thornberry: International Law and the Rights of Minorities. 180. o.
[64] Uo. 193. o.
[65] Uo. 185. o.
[66] Ballantyne, Davidson, McIntyre v. Canada, no. 358/1989 és 385/1989, 11.3.
[67] https://www.admin.ch/opc/fr/classified-compilation/19995395/index.html
[68] Vö. Bruno de Witte: Droit fondamentaux et protection de la diversité linguistique. In, P. Pupier and J woehrling (eds.): Language and Law. Wilson & Lafleur, Montréal, 91 és Fernand de Varennes: i.m. 33-53.
[69] Vö. például Arzoz: i.m. 25-28. o.
[70] A gondolatot először egy 1992-ben tartott konferencián fogalmaztam meg, ennek anyaga azonban nem jelent meg; így az előadás tartalmát a következő cikk foglalja magában: Andrássy György: Etnikai kisebbségek és emberi jogok. Regio, 1993. No. 2, 74-79. o.
[71] Ezt a tézist a szerző a 2013-ban megjelent Nyelvszabadság című kötetében fogalmazta meg először.
[72] A történelmi kisebbségek kifejezés régtől fogva használatos, mindazonáltal a fogalmat talán Herczegh Géza használta először egy kisebbségtipológia fontos elemeként. Vö. Herczegh Géza: A kisebbségek nemzetközi jogi védelme. In: Tanulmányok a nemzeti kisebbségek jogi védelméről (Szerk. Szalayné Sándor Erzsébet) Pécsi Tudományegyetem, Pécs 1988. II. 389-391. o.
[73] Nagy visszhangot kiváltó példa volt erre Marco Parma olasz iskolaigazgatónak az a döntése, hogy a hagyományos karácsonyi koncertet átnevezte télkoncertre és a műsorból törölte a karácsonyi énekeket azzal érvelve, hogy "multikulturális környezetben ez problémát jelenthet". Erre még Renzi miniszterelnök is megszólalt és egyebek közt kijelentette: "Egész Olaszország - világiak és keresztények - soha nem mondanak le a karácsonyról". http://szekelyfold.ma/hirek/ne-enekeljunk-karacsonyi-dalokat-mert-serti-a-muszlimok-erzekenyseget
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanár, PTE ÁJK Jogbölcseleti- és Társadalomelméleti Tanszék.
Visszaugrás
