Mindenkinek joga van az Unió intézményei, szervei és hivatalai általi megfelelő ügyintézéshez. Az Európai Unió Alapjogi Chartájának (Alapjogi Karta) 41. cikkében foglalt jogosítványok összességét a magyar nyelv így fordítja, míg más nyelveken jó közigazgatáshoz való jogként (right to good administration, droit à une bonne administration), értve ezalatt minden személynek azokat a jogosítványait, amelyek - több, az Alapjogi Kartában foglalt egyéb alapjog mellett[2] - közigazgatási hatósági eljárás során alapjogként irányadóak nemcsak az uniós intézmények és szervek részére, hanem a tagállamok számára is annyiban, amennyiben az Európai Unió (EU) jogát hajtják végre.[3]
A legtöbb esetben a tagállami hatóságok azok, amelyek az uniós jog végrehajtóiként kötelesek az Alapjogi Karta rendelkezéseit érvényre juttatni, de a tagállamok alkotmányos szabályai egyébként is ismerik az abban foglalt eljárási alapjogokat; mondhatni nincs új a nap alatt, a megfelelő ügyintézés alapjogi megfogalmazása inkább újszerűnek mondható.[4] Az EU politikái közül egyre több épít a közvetett közigazgatást jelentő tagállami végrehajtói apparátusának[5] közvetlen kapcsolatára, együttműködésére nem csak egymással, hanem a közvetlen közigazgatási szinttel való operatív kapcsolatra. A kooperáció szabályozási háttere azonban változatos, ugyanakkor az egyedi ügyek intézése során felmerült szervezeti kapcsolat során is irányadónak kell tekinteni az alapjognak minősülő eljárásjogi garanciáknak, valamint azoknak az alapvető elvárásoknak az érvényesülését, amelyek a jó közigazgatás elvéből következnek.[6] A tagállamok közigazgatási eljárásjogi szabályai ezekre a típusú együttműködésekre nem tejednek ki, az uniós közigazgatási eljárásjog sem rendelkezik olyan egységes, horizontális és vertikális kapcsolatokra irányadó eljárásjogi háttérszabályozással, amely alkalmazható lenne.[7]
Az elérhető képviselet nélküli uniós polgárokat harmadik államokban megillető konzuli védelemhez való jog olyan jogterület, amely a maga sajátosságaival ugyan, de megtestesíti mindazt, ami a közvetlen és a közvetett uniós közigazgatási szint, valamint a horizontális együttműködések kapcsán kihívásként értékelhető: anyagi jogi harmonizáció nélkül kell érvényre juttatni alapjogot a megfelelő ügyintézés útján, hogy a jó közigazgatás keretén belül valósulhasson meg, amely megfelel mind az EU - önmagával és a tagállamokkal szemben támasztott - elvárásainak, mind az uniós polgárok érdekeinek. A megfelelő ügyintézéshez való jog a jó közigazgatás elvének egyik manifesztációja.
A konzuli szolgálatok az állam külföldre nyúló közigazgatási szervezeti egységei, amelyek az állampolgárai számára a fogadó állammal kötött megállapodás alapján, annak joga tiszteletben tartása mellett meghatározott szolgáltatásokat nyújtanak idegen államok területén. A külpolitika tehát alapvető hatással van egy állam konzuli kapcsolataira, és mivel külügyek területén a tagállamok dominálnak, ezért a konzuli védelem szabályozására az EU-nak nincs hatásköre.[8] A konzuli védelem a személyi szuverenitás nemzetközi jogilag is elismert kiterjesztése, amely az állam és annak polgárai közötti speciális jogviszonyon alapul, ez pedig az EU esetében - mivel nem államról van szó - természetszerűleg nincs meg, ugyanakkor az összetartozás és bizonyos körben azonos jogok élvezete az alapja az uniós polgárság intézményének.[9] E jogosítványok egyike a harmadik államokban minden uniós polgárt megillető konzuli védelemhez való jog, amelyet az uniós polgárság intézményével együtt a Maastrichti Szerződés vezetett be 1992-ben, a külpolitikával való kapcsolódása miatt pedig a második pillérben kapott helyet a kormányközi együttműködések között.[10] Az EU hatásköre konzuli védelem kérdésben annyi, amennyit a tagállamok átengedtek,[11] így tulajdonképpen egy egyenlő bánásmódra vonatkozó kötelezettséget takar, amely harmadik államokban bekövetkezett főbb vészhelyzetekben való segítségnyújtásban merül ki letartóztatás vagy fogva tartás, bűncselekmény áldozatává válás, súlyos baleset vagy súlyos betegség, haláleset, elveszett útiokmányok pótlása, illetve egyéb vészhelyzetben való segítségnyújtás és hazaszállítás esetén, a saját irányadó nemzeti szabályozás szerint.[12] A kötelezettségteljesítés megkönnyítése érdekében határozatban rögzítették ezeknek az eseteknek a körét,[13] továbbá létrehozták az ideiglenes úti okmányt[14] a hazajutás megkönnyítése céljából, de az operatív feladatellátás részleteit, a konzuli és egyéb hatóságok egymással való szükségképpeni együttműködésének részleteit legfel-
- 25/26 -
jebb soft law útmutatások tartalmazzák, továbbá a tagállamok egymás között megkötendő megállapodására építettek. Ez utóbbira nem került sor,[15] de az ad hoc megoldások miatt számottevő probléma nem került napvilágra.[16] A változás a Lisszaboni Szerződéssel következett be, amikor a jogi kötőerőt nyerő Alapjogi Karta részeként a harmadik államokban való konzuli védelemhez való jog alapjogi státusza megerősödött a megfelelő ügyintézéshez való joggal, valamint azokkal az egyéb eljárásjogi jogosítványokkal együtt, amelyeket az Alapjogi Karta kifejezetten nevesít, és amelyek kikényszeríthetőek.[17] Ennek jelentősége a Tanács által 2015-ben elfogadott, a harmadik országokban képviselettel nem rendelkező uniós polgárok konzuli védelmét elősegítő koordinációs és együttműködési intézkedésekről és a korábbi rezsimet jelentő 95/553/EK határozat (Határozat) hatályon kívül helyezéséről szóló irányelv (Irányelv) rendelkezéseiben ölt testet. Az Irányelv 2018. május 1-jével követeli meg az alkalmazására való felkészülést, és kifejezetten rögzíti, hogy nem célja a tagállamok harmadik államokkal fennálló konzuli kapcsolatát szabályozni és az sem, hogy a saját állampolgáraiknak nyújtson konzuli védelmet, viszont szabályozza a nem állampolgár uniós polgároknak nyújtott konzuli védelmi eljárás alapsémáját, és egyúttal egy kötelező másodlagos jogforrásban határozza meg az eljárás szükségképpeni szereplőit is. Mindezzel tulajdonképpen összekapcsolta a közvetlen és közvetett európai közigazgatási szintet, valamint a helyben potenciálisan eljáró konzuli hatóságokat és együttműködési hálózatot létesített közöttük, továbbá kijelölte az eljárási cselekmények sorrendiségét. A részletes eljárási szabályokat azonban mellőzi és a korábbi rezsimhez hasonlóan a gyakorlati kérdéseket a tagállamok további megegyezésétől teszi függővé.[18]
Az EU konzuli védelmi politikája a vonatkozó nemzeti szabályozás uniós polgárra - illetve annak kísérő családtagjára[19] - való megkülönböztetésmentes alkalmazását írja elő, különösen a fentebb nevesített helyzetekben. Ezeknek a körülményeknek az ismeretében érdemes megvizsgálni, hogy a harmadik államokban való konzuli védelem joga kapcsán melyek azok az alapvető jogi követelmények, amelyeknek a konzuli védelmi politika európai közigazgatási háttere révén érvényre kell jutniuk.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
