Az egyes törvényeknek az egyfokú járási hivatali eljárások megteremtésével összefüggő módosításáról szóló 2019. évi CXXVII. törvény (a továbbiakban: Törvény) indokolása a hazai jogrendet a "korlátozott precedensrendszerbe" sorolta. A hagyományosan kontinentálisnak vélt jogrendünk átkeresztelése azonban számos olyan kérdést vet fel, amelyek megválaszolása a jogalkalmazókban, de a felekben is egyfajta "habituális" bizonytalanságot válthat ki. Vajon összeegyeztethető-e a hazai jogszemlélettel a precedensrendszer? Mennyire legyünk ezután angolszászok és mennyire maradjunk kontinentális jogalkalmazók? Indokolt-e az olyan jogegységesítési eszközök elhagyása, amelyek korábban jól működtek? Alkalmas-e a jelenlegi infrastruktúra a bevezetett precedensrendszer kiszolgálására?
A törvény Bszi.-t és Pp.-t módosító rendelkezéseit 2020. április 1-től már alkalmaznunk kell. A napi gyakorlatainkat tehát a korlátozott precedensrendszerben kell továbbgondolni. Az itt olvasható tanulmány kérdésfeltevései és válaszai egy, a napi gyakorlatokból felnéző járásbírósági bírótól származnak. Indokoltnak láttam ugyanis, hogy a Magyar Jog folyóirat 2020/2-3. számában eddig közzétett három tanulmány[1] mellett egyes "alulnézeti" kérdésekre is megpróbáljak választ keresni.
Az, hogy a jogalkotó a hazai jogrendet a "korlátozott precedensrendszerbe" sorolta, egyfelől a bírói jogértelmezés szerepének további felértékelődését, másfelől annak felismerését mutatja, hogy a jog kiszámíthatóságát a joggyakorlat (jogértelmezés) egységesítésével is biztosítani kell.
A kontinentális jogrendben is elfogadott az a felismerés, hogy jóllehet erga omnes hatállyal a jogi norma rendelkezik, annak normatív tartalma ténylegesen az inter partes hatályú ítéletek együttesében ölt testet. A hazai jogbölcseletben - a német Fikentscher nyomán - Peschka Vilmos mutatott rá, hogy a jog valójában a bírói határozatokban megjelenő esetnormák összessége, így "[a]z, ami végül is köt, csak az esetnorma."[2] E felismerés parafrázisa tűnik fel az Alkotmánybíróság egyik határozatában, amely szerint a jog tartalmát valójában "az ítéletek sora adja meg."[3]
A szemlélet eredője az Alkotmánybíróság gyakorlatában a kilencvenes évek elején feltűnő "élő jog dokrtína" volt. Eszerint "[a] jogszabály tartalma és értelme az, amit annak az állandó és egységes jogalkalmazási gyakorlat tulajdonít," "[e]zért "»élő jog« alatt a jogszabályt értelmezett és alkalmazott tartalmával együttesen kell érteni."[4] A többségi állásponthoz fűzött különvélemény akkor e szemléletet idegennek tartotta a magyar jogrendtől. Kilényi Géza alkotmánybíró azzal érvelt, hogy "[a] jog a Magyar Közlönyben kihirdetett szöveg, az ettől eltérő szemlélet (...) összeegyeztethetetlen országunk jogával, az inkább az angolszász jogrendet jellemzi."[5]
A közel három évtizede lezajlott vita egyik tanulsága, hogy már akkor igenlő választ adott arra a kérdésre, hogy a hazai jogrend összeegyeztethető-e a precedensjelleggel. A másik tanulság, hogy az Alkotmánybíróság a normatív jogot nem kizárólag a szövegjoggal, hanem az ahhoz elválaszthatatlanul kötődő értelmezési gyakorlattal azonosította. A jogirodalom is felfigyelt arra, miszerint a Legfelsőbb Bíróság határozataiban nem egyszer előfordult, hogy a bírói gyakorlat az anyagi jogszabály normatív alkatát vette fel, mintegy precedensként viselkedett.[6] Az Alkotmánybíróság pedig számos határozatában foglalkozott a bírói jog önálló jogforrási jellegével.[7] Hiszen "[m]ára már a kontinentális jogrendszerekben sem az a kérdés, hogy a rendesbíróságok végeznek-e normaalkotást, hanem az, hogy az ítélkezés során történő normaalkotásuknak milyen korlátai vannak - különös tekintettel az alkotmánybírósági felülvizsgálat lehetőségére."[8]
Mindezek a felismerések a hazai jogrendet nagyban közelítették az angolszász precedensrendszerhez. Ezért nálunk is kézenfekvővé vált az, hogy a jogbiztonság kérdésének nemcsak a jogi normák, hanem az ahhoz fűződő értelmezési gyakorlat terén is hangsúlyt kell kapnia. Egyáltalán nem tekinthető tehát váratlan fordulatnak, hogy e jogréteg szabályozása az elmúlt két évtizedben immár harmadszor is a jogalkotó látókörébe került.
- 266/267 -
Azt hiszem, a hazai jogrend precedensrendszerekhez történő közeledésével a Magyar Jog 2020/2-3. számában meginduló szakmai párbeszéd egyik résztvevője sem vitatkozna. Varga Zs. András szerint a magyar jogrendszerben már közel negyedszázada volt jelen a Kúria egyedi határozatainak precedenshatása.[9] Én azonban úgy látom - és ezt a jogirodalom biztosan alátámasztja[10] -, hogy a felsőbírósági döntések precedenshatása régebb óta jellemzi a magyar jogrendet. A hazai jogrendet precedensrendszerré keresztelő jogi aktus tehát hasonlatos Moliére Jourdan Úrjának felismeréséhez, akit a házitanítója világosított fel arról, hogy már negyven esztendeje prózában beszél. E korábbi időszakot fogom puha precedensrendszernek hívni.
A Törvény hatályba lépését megelőző hazai precedensszemlélet leginkább Bencze Mátyás által leírt jellemzőkkel bírt, aki szerint az eseti döntések (nála: esetnormák) működése a magyar jogéletben hasonlatos volt a tudományos paradigmák működéséhez.[11] A bírói jog, akár a tudományos tudás, olyan konszenzuális háttértudás volt, amelyet egy speciális értelmezői közösség, részben a bírák alakítottak ki. Aki e közösséghez tartozott, e háttértudást elfogadta, annak a keretei között hozta meg a döntéseit. E tudás (1) elsajátításában és reprodukciójában nagy szerepe volt a szocializációnak (a bíróságra érkező fogalmazók nem légüres térbe érkeznek, hanem eleve a "bírói szokásjoggal" találkoznak, azt sajátítják el), (2) a tekintély fontos szerepet játszott benne (adott esetben a Kúria polgári kollégiuma, a CKOT is ilyen tekintéllyel rendelkezett), (3) a konszenzus gyakorlati kérdésekre adott válaszként jött létre (a bírák a jogszabályt a jogvita eldöntésére használták), (4) létezett egy hierarchizált értékelési mechanizmus (a bírói szervezetben jogorvoslati és értékelési rendszer működik), amely szintén e közösségi tudást termelte újra.
Ezt a puha precedensrendszert az jellemezte, hogy a kötőerőre vonatkozó formáljogi szabályozás alig volt. A Kúria (Legfelsőbb Bíróság) egyedi határozatainak alsóbb bíróságokra vonatkozó vertikális kötőerejéről jogszabály egyáltalán nem rendelkezett. Csak a jogegységi határozat volt kötelező, a joggyakorlat pedig a második legerősebb jogegységesítő eszközről, az elvi bírósági határozatról (EBH) is azt tartotta, hogy az az alsóbb bíróságra nem kötelező.[12] A Kúria egyedi határozatának horizontális kötőerejére egy ideig ugyan volt normatív szabályozás, de később az is leszűkült: a Bszi. 2012. január 1-jétől hatályba lépő módosítása szerint a jogegységi eljárásnak csak akkor volt helye, ha a Legfelsőbb Bíróság ítélkező tanácsa jogkérdésben az EBH-tól és az EBD-től el kívánt térni. E rendszer jellemzője volt, hogy számos olyan jogegységesítő eszköz volt, ami "illegális" volt ugyan, de tekintélye folytán azt követték a bíróságok. Ilyen volt a kollégiumi vélemény, a CKOT vagy a Kúrián működő tanácsadó testületek állásfoglalásai. Valamennyi közül a legnépszerűbb (legerősebb hatású) a kollégiumi vélemény volt.[13] A kötőerőre vonatkozó szabályozás hiánya azonban nem feltétlenül eredményezte, hogy a Kúria (Legfelsőbb Bíróság) eseti döntéseit az alsóbb bíróságok ne követték volna. A bírói jog részét képező egyedi határozatok precedenshatását az informális attitűdök, törvényszerűségek kényszerítették ki. Ződi Zsolt e mechanizmust "a tényleges követettség szociológiai tényében" látta.[14]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
