Az idei ősz számos érdekes és hasznos cikket hozott a szakfolyóiratokban, szinte nehéz is tallózni közülük. Itt van mindjárt Bodzási Balázs zálogjogi tárgyú fenti című cikke, ami a Magyar Jog októberi számában jelent meg.
Mint a szerző megállapítja, ma már általánosan elismert elv, hogy zálogjoggal feltételes vagy jövőbeli követelést is lehet biztosítani; a jogalkotói szintű elismerés szorosan kapcsolódott az üzleti forgalom követelményeihez. Ez kivételt képez a járulékosság elve alól, ebben az esetben ugyanis a zálogjog követelés nélkül is létrejöhet és fennállhat.
A jövőbeli követelést biztosító zálogjogot ugyanakkor el kell határolni a jövőbeli zálogjogtól. Az első esetben a biztosított követelés fog a jövőben létrejönni, a második esetben azonban a zálogjog tárgya lesz egy jövőbeli követelés.
Régi magánjogunk szerint a jövőben keletkező dolgok nem lehettek zálogjog tárgyai. Nem létező dolgok ugyanis zálogtárgyul nem szolgálhattak. A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (továbbiakban Ptk.) csak kivételesen ismeri el a jövőbeli zálogjog lehetőségét: a hitelbiztosítéki nyilvántartásba való bejegyzésnek nem akadálya, ha a bejegyezni kívánt zálogtárgy a bejegyzés időpontjában nem létezik, vagy azon a zálogkötelezettet nem illeti meg a rendelkezési jog.
Kérdés, hogy ebben az esetben mikor jön létre a zálogjog. A szerző ezen a ponton vitatkozik Zámbó Tamással, aki úgy foglalt állást, hogy a jövőben keletkező követelésen a bejegyzés - sőt adott esetben az előzetesen biztosított ranghely - időpontjára visszamenőleges hatállyal jön létre a jelzálogjog. Ezzel szemben Bodzási szerint a jövőbeli követelést terhelő zálogjog akkor jön létre - hasonlóan a jövőbeli dolgot terhelő zálogjoghoz amikor a zálogkötelezett a követelés felett rendelkezési jogot szerez. A rendelkezési jog megszerzéséig a zálogjog létrejötte függőben marad. Ez nem áll ellentétben azzal, hogy a hitelbiztosítéki nyilvántartásba a jövőben létrejövő követelést terhelő jelzálogjogot is be lehet jegyezni. A bejegyzés időpontja azonban kizárólag az utóbb létrejövő jelzálogjog ranghelye szempontjából irányadó, a zálogjog létrejötte szempontjából nem releváns. Ilyenkor tehát a bejegyzéssel csupán rangsorjog keletkezik, a jelzálogjog azonban ténylegesen csak a rendel-
- 103/104 -
kezesi jog megszerzésével jön létre. Ezt támasztják alá az 1959-es Ptk.-hoz kapcsolódó jogirodalmi álláspontok is. Az 1959-es Ptk. két kivételes esetben ismerte el a jövőbeli zálogjog létét: a zálogjogi nyilvántartásba bejegyzett jelzálogjogok esetén, illetve a jogon vagy követelésen fennálló zálogjog körében. A jelzálogjog a rendelkezési jog megszerzésével mint felfüggesztő feltétel teljesülésével jött csak létre. Gárdos István szerint ebben az esetben a jelzálogjog automatikusan, minden további cselekmény - például a nyilvántartásba való újabb bejegyzés - nélkül létrejött.
A jövőbeli követelést biztosító zálogjog ezzel szemben egy már létrejött zálogjog, amelynek a tárgya is létezik, de a zálogjogosult a kielégítési jogát csak akkor gyakorolhatja, ha a biztosított követelés is érvényesen létrejött. Ugyanez a helyzet akkor, ha a biztosított követelés létrejötte vagy megszűnte valamilyen feltételtől függ.
A fogalmi tisztázást követően a szerző a régi magyar magánjog szerinti megoldásokat veszi sorra, amelyek ismertetésétől terjedelmi okokból eltekintünk kivételt biztosítva a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: régi Ptk.) megoldásának.
A régi Ptk. eredeti szövege kizárólag kézizálogjog esetén ismerte el azt a lehetőséget, hogy a zálogjog jövőbeli vagy feltételes követelést is biztosíthat. A fokozott biztonság érdekében azonban ebben az esetben az írásbeliség a zálogszerződés érvényességi kelléke volt, annál is inkább, mert a zálogtárgy átadására nem kerülhetett sor. A régi Ptk. 259. § (2) bekezdése szerint a zálogszerződést írásban kellett megkötni jövőbeli vagy feltételes követelés biztosítása esetében, továbbá akkor, ha a követelés biztosítékául olyan dolog vagy jog szolgált, amely fölött a zálogkötelezett a zálogszerződés megkötése után szerzett rendelkezési jogot. Így a törvény mind a jövőbeli követelés, mind pedig a jövőbeli zálogjog esetén kötelező írásbeliséget írt elő. A jogirodalomban megjelent álláspont szerint ebben az esetben is csak létező szerződésből eredő követelést lehetett zálogjoggal biztosítani. Felfüggesztő feltételtől függő követelés esetén a zálogjog a még hatályba nem lépett szerződést is biztosította mindaddig, amíg az meg nem szűnt. Ha a feltétel bekövetkezése meghiúsult, az a zálogjogot is megszüntette. Bontó feltétel esetén, ha meg is szűnt a szerződés, de a jogosultnak még volt fennálló követelése, akkor a zálogjog azt is biztosította, mindaddig, amíg a követelés kielégítése meg nem történt. A feltételes követelés zálogjoggal való biztosítása esetén a zálogszerződés tartalmilag teljes volt, egyik eleme pedig a felfüggesztő vagy bontó feltétel volt. A feleknek a zálogszerződésben pontosan meg kellett határozniuk, hogy a zálogjog milyen jogviszonyukból eredő követelés biztosítására szolgál, továbbá, hogy milyen legmagasabb érték erejéig terheli a zálogjog a zálogtárgyat.
A jelenleg hatályos Ptk. 5:97. § (1) bekezdése szerint zálogjog egy vagy több, fennálló vagy jövőbeli, feltétlen vagy feltételes, meghatározott vagy meghatározható összegű pénzkövetelés biztosítására alapítható. Felmerül a kérdés, hogy jövőbeli követelés biztosítása esetén fenn kell-e állnia annak a jogviszonynak, amelyből a jövőbeli követelések eredhetnek. A szerző úgy érvel, "[b]ár ezt a Ptk. nem írja elő, a követelés későbbi azonosíthatósága érdekében kétségkívül hasznosabb, ha a felek már a zálogjog létrejöttekor meghatározzák azt a jogviszonyt, amelyből utóbb a követelés keletkezik, illetve keletkezhet Ennek ellenére véleményünk szerint akkor is létrejön a zálogjog ha a zálogszerződés megkötésekor még nem áll fenn az a kötelmi jogviszony, amelyből utóbb a jövőbeli követelés ered.
- 104/105 -
A követelés, illetve a jogviszony valamilyen módon azonban ebben az esetben is azonosítható kell, hogy legyen. A meghatározottság elvének ebben az esetben is érvényesülnie kell. Ez azt jelenti, hogy legalább az alapjogviszony alanyainak és jogcímének (pl. kölcsön) ismertnek kell lennie."
Jövőbeli követelések zálogjoggal való biztosítására nemcsak szerződéses zálogjog, hanem törvényes zálogjog esetén is sor kerülhet. Így például a bérbeadót (Ptk. 6:337. §), illetve a haszonbérbeadót (Ptk. 6:353. §) megillető törvényes zálogjog a bérbeadással létrejön, annak ellenére, hogy jövőbeli követeléseket biztosítanak.
Jelzálogjog esetében a jövőbeli követelések biztosítása számos hasonlóságot mutat a ranghely előzetes biztosításával. Lényeges különbség azonban, hogy a rangsornak a megfelelő nyilvántartásba való előzetes feljegyzésekor, illetve bejegyzésekor a jelzálogjog még nem jön létre, ehelyett csak ún. rangsorjogról beszélhetünk.
A jövőbeli vagy feltételes követelések zálogjoggal való biztosítását el kell határolni a keretbiztosítéki jelzálogjogtól is. "A Ptk. ugyan kifejezetten nem szabályozza a keretbiztosítéki jelzálogjogot, több rendelkezésének egyidejű alkalmazásával azonban hasonló eredményt érhetünk el." - fogalmaz Bodzási. A keretbiztosítéki jelzálogjog fogalmilag magában foglalja a jövőbeli követelések biztosítását, ennél azonban jóval többet jelent: lehetővé teszi a követelések cserélődését és akkor is fennmarad, ha aktuálisan egyáltalán nincs követelés, de még fennáll az az alapjogviszony, amelyből utóbb követelések keletkezhetnek. Ezzel szemben jövőbeli követelés egyszerű (közönséges) jelzálogjoggal való biztosítása esetén, ha a követelés megszűnik, vagy egyáltalán nem jön létre, a zálogjognak is meg kell szűnnie. "Erre is tekintettel jobb megoldás lett volna, ha a Ptk. külön jogintézményként szabályozza a keretbiztosítéki jelzálogjogot" - vonja le a végkövetkeztetést a szerző, amellyel közjegyzői oldalról csak egyetérthetünk, sőt, az új esztendő beköszöntével de lege ferenda várjuk a változást is.
A Gazdaság és Jog folyóirat októberi számában került elénk egy cikk ugyanezen szerző tollából a behajtási költségátalányról.
Mint bevezetőjében a szerző rögzíti, a Ptk. 2014. március 15-i hatálybalépése óta az új kódex egyik legtöbbet vitatott rendelkezése az ún. negyven eurós behajtási költségátalányról szóló 6:155. § (2) bekezdése. A behajtási költségátalány a vállalkozások egymás közötti szerződéseihez, valamint szerződő hatóságok és szerződő hatóságnak nem minősülő vállalkozások között létrejött szerződésekhez kapcsolódó új, önálló, sui generis "jogcím", az adós fizetési késedelmének a jogkövetkezménye. (Más típusú szerződésekre, így például fogyasztók egymás közötti szerződéseire, valamint fogyasztók és vállalkozások közötti szerződésekre nem terjed ki.) Bevezetése óta könyvvizsgálók, adószakértők, adótanácsadók, számviteli szakemberek, illetve könyvelők szakmai érdekképviseleti szervei az őket támogató Nemzetgazdasági Minisztériummal együtt szorgalmazták a meglévő szabályozás módosítását. A szerző ennek miértjét világítja meg cikkében.
- 105/106 -
Elsődlegesen azt fontos kiemelni, hogy a behajtási költségátalány intézményének gyökerei európai jogi eredetűek, valamennyi uniós tagállamban alkalmazásra kerülnek. Uniós szinten erről a kereskedelmi ügyletekhez kapcsolódó késedelmes fizetések elleni fellépésről szóló 2011/7/EU irányelv rendelkezik. Az irányelv nemes célt tűzött ki maga elé: a kereskedelmi ügyletekhez kapcsolódó késedelmes fizetés visszaszorítását, annak lehetővé tételét a vállalkozások számára, hogy a határon átnyúló ügyleteik ne járjanak nagyobb kockázattal, mint a belföldi eladások. A (12) preambulumbekezdés felhívja a figyelmet arra, hogy a késedelmes fizetés olyan szerződésszegés, amelyet a legtöbb tagállamban az alacsony vagy fel nem számított késedelmi kamatok, illetve a hosszadalmas jogorvoslati eljárások az adósok számára pénzügyi szempontból vonzóvá tettek; e folyamat visszaszorításához a pontos fizetés kultúrájára való áttérés szükséges.
De mit is mond ki konkrétan az irányelv? A 6. cikk (1) bekezdése alapján a tagállamok biztosítják, hogy amennyiben kereskedelmi ügyletekben a 3. vagy a 4. cikkel összhangban késedelmi kamat válik esedékessé, a hitelező jogosult az adóstól legalább negyven eurós összegű átalány megfizetését követelni. A 6. cikk (2) bekezdése szerint a tagállamok biztosítják, hogy az (1) bekezdésben említett átalányösszeg külön fizetési felszólítás nélkül, a hitelező számára felmerült behajtási költségekért kártérítésként váljon esedékessé. (Hogy a külön fizetési felszólítás nélküliség pontosan mit is jelent, azt az irányelv nem részletezi.) A 6. cikk (3) bekezdése végül kimondja, hogy a hitelező az említett átalányösszegen felül jogosult megfelelő kártérítésre az adós késedelmes fizetése következtében felmerült és az átalányösszeget meghaladó összes behajtási költsége miatt. E költségek közé tartoznak többek között az ügyvédi vagy behajtással foglalkozó cég megbízása miatt felmerülő költségek.
Az irányelv alapján tehát:
♦ a behajtási költségátalányt (legalább negyven eurót) akkor lehet az adóstól követelni, amikor a késedelmi kamat esedékessé válik (késedelembeeséskor);
♦ a behajtási költségátalány a hitelező számára felmerült behajtási költségekért járó kártérítés (kárátalány);
♦ ez az átalányösszeg a hitelezőtől származó külön felszólítás nélkül esedékessé válik;
♦ a hitelező jogosult az ezen felüli kárának a megtérítését is követelni.
A hitelező részéről a késedelmi kamatot sem kötelező felszámítani, így a negyven eurós kárátalány követelése is csak lehetőség, ha azonban a hitelező fellép, mindkettő jár neki. Az irányelv számviteli, illeték- és adójogi vonatkozásokat nem érint.
Ezen általános áttekintés után tér át Bodzási annak ismertetésére, miként történt meg az irányelvi rendelkezések átültetése a magyar jogba.
Az irányelv átültetése az 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: 1959-es Ptk.) 301/A. §-ában történt meg; a rendelkezések 2013. július 1-jén léptek hatályba. Az 1959-es Ptk. 301/A. § (3) bekezdése szerint, ha a kötelezett késedelembe esik, köteles a jogosultnak a követelése behajtásával kapcsolatos költségei fedezésére legalább negyven eurónak a Magyar Nemzeti Bank késedelmi kamatfizetési kötelezettség kezdőnapján érvényes hivatalos deviza-középárfolyama szerint megfelelő forintösszeget megfizetni. E kötele-
- 106/107 -
zettség teljesítése nem mentesít a késedelem egyéb jogkövetkezményei alól; a kártérítésbe azonban a behajtási költségátalány összege beszámít. Az e bekezdésben foglaltaktól eltérő kikötés semmis. A jelenleg hatályos Ptk. kicsit pontosította ezeket a rendelkezéseket: Ma vállalkozások közötti szerződés esetén a kötelezett, szerződő hatóságnak nem minősülő vállalkozással kötött szerződése esetén a szerződő hatóság fizetési késedelembe esik, köteles a jogosultnak a követelése behajtásával kapcsolatos költségei fedezésére negyven eurónak a Magyar Nemzeti Bank késedelmi kamatfizetési kötelezettség kezdőnapján érvényes hivatalos deviza-középárfolyama alapján meghatározott forintösszeget megfizetni. E kötelezettség teljesítése nem mentesít a késedelem egyéb jogkövetkezményei alól; a kártérítésbe azonban a behajtási költségátalány összege beszámít. A behajtási költségátalányt kizáró, vagy azt negyven eurónál alacsonyabb összegben meghatározó szerződési kikötés semmis." [6:155. § (2) bekezdése].
Az első probléma mindjárt szembeötlik: az irányelvet átültető normák a felek közötti jogviszonyt a másik alanyi oldalról közelítik meg, mint az irányelv. Az uniós rendelkezések a hitelező oldaláról szabályozzák ezt a kérdést és ennek megfelelően a hitelező jogosultságáról szólnak. A magyar Ptk. ezzel szemben az adós (kötelezett) oldaláról ragadja meg ezt a problémát és az adós kötelezettségéről rendelkezik.
Mindez - mint a szerző rámutat - azzal magyarázható, hogy a Ptk. kötelmi jogi része valamennyi esetben az adós kötelezettségéről és nem a hitelező jogosultságáról szól. Sajnos "ez a dogmatikai megközelítés a behajtási költségátalány esetében számos nehezen megoldható gyakorlati problémát okoz, anélkül, hogy bármilyen gazdasági haszonnal járna". A szerző példaként hozza fel az osztrák átültető jogszabályt, amely egyrészt külön törvényben oldotta meg az átültetést részletszabályokkal, másrészt az irányelvvel megegyezően a hitelező oldaláról közelít a kérdéshez.
A magyar szabályok értelmezése körében hangsúlyozandó, a "legalább negyven eurónyi" fordulat alatt azt kell érteni, hogy a szerződő felek szerződésükben a behajtási költségátalány összegét negyven eurónál magasabb összegben is meghatározhatják. A behajtási költségátalány továbbá akkor jár, és akként válik esedékessé, mint a késedelmi kamat. Az 1959-es Ptk., valamint a jelenlegi is ennek alapján a két szerződésszegési jogkövetkezményt oly módon is összekapcsolta, hogy a behajtási költségátalányt is a késedelem objektív szankciójaként határozta meg. Az objektív jelleg azt jelenti, hogy a hitelezőnek csak az adós késedelmét kellett bizonyítania, egyéb bizonyítási kötelezettsége nincs; az adós pedig nem védekezhet azzal, hogy azért nem teljesített időben, mert neki sem teljesítettek időben.
Az átalány jelleg abban jelentkezik, hogy ez az összeg attól függetlenül megilleti a hitelezőt, hogy ténylegesen felmerült-e bármilyen behajtási költsége, vagy sem. A behajtási költségátalány abban az esetben is követelhető, ha a jogosultnak tételesen kimutatható behajtási költsége nem keletkezett. (Ebben a tekintetben a jogintézmény a kötbérhez hasonlít.)
Amennyiben továbbá a jogosult a behajtási költségátalány iránti igényét érvényesíti, annak összege független attól, hogy az adósnak milyen mértékű pénztartozás késedelmes teljesítése után kellene azt megfizetnie.
- 107/108 -
Sokat vitatott rendelkezés, hogy a behajtási költségátalány minden további feltétel nélkül megilleti a hitelezőt, aki tehát ezt a negyven eurót külön erre vonatkozó fizetési felszólítás nélkül is követelheti mind perben, mind peren kívül. Ehhez kapcsolódik az a kérdés is, hogy a hitelező lemondhat-e a behajtási költségátalányról. A válasz erre a kérdésre egyértelmű nem. A szabályozás szerint ezt a felek a szerződésükben érvényesen nem zárhatják ki. A behajtási költségátalányra ugyanakkor a hitelezőnek bár joga van, de nem köteles azt érvényesíteni. Annak tehát nincs akadálya, hogy a behajtási költségátalányról utóbb lemondjon, a kötelezett ebbéli tartozását elengedje.
Mint már említésre került, az irányelv nem tartalmaz a behajtási költségátalányra vonatkozó számviteli, adózási szabályokat. A jogintézmény hazai alkalmazása során ugyanakkor ezzel kapcsolatban merült fel a legtöbb probléma. A szerző a cikkében részletesen leírja, hogy 2014-ben a KIM (Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium) és a NAV (Nemzeti Adó- és Vámhivatal) is állásfoglalást adott ki a behajtási költségátalány polgári jogi és adójogi-számviteli megítéléséről. Az állásfoglalások értelmében a behajtási költségátalány késedelmenként és nem számlánként követelhető (előfordulhat, hogy a késedelembe esés és a számlakiállítás elválik egymástól). Ha a felek a szerződésben részletfizetésben állapodtak meg, akkor a behajtási költségátalány annyi részlet után érvényesíthető, amennyi részlet megfizetésével az adós késedelembe esett. Számviteli szempontból a behajtási költségátalány tartozásnak minősül, így azt tartozásként is kell rögzíteni a kötelezett könyveiben. A tartozásként történő rögzítésre azonban nem csak akkor kell, hogy sor kerüljön, ha a jogosult azt ténylegesen követelte az adóstól, hiszen a fizetési kötelezettség a jogszabály alapján, a késedelembe esés tényével beállt.
A minisztériumok álláspontja szerint a fizetett behajtási költségátalányt a kötelezett egyéb ráfordításként, míg a jogosult ezzel párhuzamosan az egyéb bevételek között számolja el. A jogosult azonban csak akkor köteles a behajtási költségátalány összegét a könyveiben feltüntetni, ha az ténylegesen hozzá befolyt. Adóalapot is csak a ténylegesen befolyt behajtási költségátalány képez a jogosult oldalán. Ennek alapján, ha a jogosult a behajtási költségátalány iránti követelését nem érvényesíti (arról utóbb lemond, vagy azt elengedi), annak nincs ajándékozási, illetve egyéb illetékvonzata. A lemondással is együttjárnak ugyanakkor adminisztratív teendők, így az adóst a NAV felé bejelentési kötelezettség terheli. Ha tehát a jogosult elengedi a behajtási költségátalány összegét, az adósnak ezt a nyilvántartott kötelezettséget rendkívüli bevételként kell kivezetnie, amelyet 30 napon belül be is kell jelentenie az adóhatóság felé. (Ez azoknál a cégeknél okoz gondot, amelyeknél jelentős számú szállító engedi el a behajtási költségátalányt.) A cikk ismerteti a jogosulti lemondással járó további könyvelési nehézségeket is, és rámutat, hogy a behajtási költségátalánnyal az adós csökkenteni tudja társasági adóalapját.
A minisztériumi állásfoglalások a könyvelői-könyvvizsgálói, valamint az adótanácsadói szakma aggályait nem oszlatták el. A fő probléma szerintük, hogy az irányelvi rendelkezések nem tartalmazzák azt, hogy a hitelező köteles a negyven euró átalányt érvényesíteni. Emiatt a Ptk. és az irányelv előírásai nincsenek összhangban egymással. A Ptk.-nak arra kellene lehetőséget adnia, hogy a szerződések tekintetében a szerződő felek dönthessenek arról, hogy alkalmazzák-e a negyven eurós behajtási költségátalányt.
- 108/109 -
Ilyen előzmények után született meg - a Ptk. 6:155. § (2) bekezdése érintetlenül hagyásával - a Ptké. módosítása, amely 2015. június 9-én lépett hatályba. A Ptké. új 22/B. alcíme a "Behajtási költségátalány megfizetése" címet viseli, és így rendelkezik: "53/B. § Vállalkozások közötti szerződésből, illetve szerződő hatóságnak szerződő hatóságnak nem minősülő vállalkozással kötött szerződéséből eredő fizetési késedelem esetén a behajtási költségátalány megfizetésére - a Ptk. hatálybalépését megelőzően kötött szerződések tekintetében is - a Ptk. rendelkezéseit kell alkalmazni, így a kötelezett, illetve a szerződő hatóság a behajtási költségátalány megfizetésére nem köteles, ha az erre irányuló igény érvényesítése során a késedelmét kimenti." Az új rendelkezéshez fűzött miniszteri indokolás egyértelművé teszi, hogy a behajtási költségátalány sui generis intézményként ugyan, de lényegében kárátalány szerepet kíván betölteni.
A behajtási költségátalány rendeltetését tekintve tehát sokkal inkább a szerződésszegéssel okozott kártérítési felelősséggel, mintsem a teljesítés késedelme miatti kamatfizetési kötelezettséggel hozható összefüggésbe. A behajtási költségátalány valójában a késedelem szubjektív jogkövetkezménye, kárfelelősségi jellegű jogintézmény, amelyhez kapcsolódóan helye van a felelősség alól kimentésnek. Ez egy döntő jelentőségű változás a Ptk. 6:155. § (2) bekezdésének korábbi értelmezéséhez képest, amely abból indult ki, hogy a behajtási költségátalány a késedelem objektív jellegű szankciója. A jogalkotó ezzel belátta, hogy az irányelv nem támasztott olyan követelményt, hogy a behajtási költségátalány objektív alapú jogintézményként legyen szabályozva. Fentiekből következően ha a hitelező ezt az igényét nem érvényesíti, azt úgy kell tekinteni, mintha ő maga sem vitatná, hogy a kötelezett késedelme menthető okból következett be. Jogosulti igényérvényesítés hiányában ezt a tételt könyvelni sem kell.
Összegzésében Bodzási megállapítja: "[a] behajtási költségátalány egy tipikus példája annak, amikor egy mesterségesen kreált jogintézményt a gazdasági élet nem fogad be. A fő probléma egyrészt az, hogy a magyar gazdaság működésébe - főként a kiskereskedelmi forgalomban - egy folyamatos késedelem be van kódolva. Ez alapvetően a kis- és középvállalkozások likvid tőke hiányával függ össze. Egy másik alapvető probléma, hogy különösen a kis- és középvállalkozások beszállítóként nincsenek abban a helyzetben, hogy a behajtási költségátalány iránti igényüket érvényesítsék. Ebben az esetben ugyanis azonnal elveszítenék beszállítói pozíciójukat. Ennek megőrzése érdekében inkább lemondanak a késedelemhez fűződő jogkövetkezmények alkalmazásáról."
Bodzási odáig megy, hogy kijelenti: a behajtási költségátalány intézménye nem illeszkedik a magyar gazdaság viszonyaihoz, nincs figyelemmel annak sajátosságaira, így azt a gazdasági élet nem is akceptálja[1], s azt a hitelezők sem kívánják érvényesíteni (valószínűleg ezért vet fel számos könyvelési-könyvvizsgálati problémát is).
Rámutat a szerző a jelenlegi szabályozásból adódó, a jogalkotó által nyilvánvalóan nem szándékolt visszaélési módokra is, úgymint cégből történő legális pénzkivonás, társasági adóalap-csökkentő tényezőként történő felhasználás. A Ptk. még azt a lehetőséget
- 109/110 -
sem biztosítja, hogy a bíróság a túlzott mértékű behajtási költségátalány összegét a kötelezett kérelmére mérsékelhesse. Ezzel a megoldással azonban a külföldi anyavállalat legális úton tud tőkét kivonni a társaságból. Kapcsolt vállalkozások esetén negyven eurónál jóval magasabb behajtási költségátalány kikötése az árat befolyásoló tényezővé válhat. Ez a jogintézmény egy konkrét transzferárat alakító eszközzé is kinőheti magát adójogi következmények nélkül.
A behajtási költségátalány intézményének a Ptk.-ban való szabályozása egy nem kellően végiggondolt, elhibázott kodifikáció eredménye - állapítja meg Bodzási cikke zárásában. A helyzet megnyugtató rendezésére nem a Ptk. módosítását, hanem a behajtási költségátalány külön törvényben történő szabályozását látja megfelelőnek, ami együtt járna a Ptk. és a Ptké. szabályainak hatályon kívül helyezésével.[2] A külön törvényi szabályozás megfordítaná az alanyi oldalt és - az irányelvvel azonos módon - a hitelező jogosultságaként határozná meg a behajtási költségátalányt. Megmaradna azonban a Ptké. módosításnak az az eredménye, amely a behajtási költségátalányt szubjektív jellegű szankcióként határozza meg. Ez azt jelenti, hogy az adós kimenthetné magát ez alól a jogkövetkezmény alól. ■
- 110 -
JEGYZETEK
[1] Megjegyezzük, ennek deklarálásával egyben azt is kijelentettük, hogy egy olyan irányelv átültetése, amely céljaként a "pontos fizetés kultúrájára való áttérést" tűzi ki, hazánkban eleve reménytelen vállalkozás...
[2] A Ptk. 6:155. § (2) bekezdése csupán annyit mondana ki, hogy a kereskedelmi ügyletekhez kapcsolódó késedelmes fizetések elleni fellépésről szóló irányelvben meghatározott behajtási költségátalányról külön törvény rendelkezik.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző közjegyzőhelyettes, Budapest.
Visszaugrás
