Az alapjogok témakörének jelentős és egyben annál neuralgikusabb pontja az állami beavatkozás kérdése. Ehhez pedig szorosan kapcsolódik a jogrendszernek az a feladata, hogy biztosítsa az egyének jogvédelmét - az alapvető jogok tekintetében is.
A téma dogmatikai alappilléreinek exponálására Cseporán Zsolt alkotmányjogász tért ki doktori értekezésében.[1] Bár a disszertáció elsődlegesen nem általános alapjog-elméleti fejtegetés, hanem konkrét alkotmányos jog - ti. a művészet szabadsága - teoretikus igényű feltárása, számos olyan következtetést rejt, amelyek túlmutatnak a dolgozat szűk témáján.
Az értekezés hivatalos bírálójaként meggyőződéssel állítom, hogy a Szerző disszertációja a hazai jogtudományban hiánypótló alkotás, amelynek - álláspontom szerint - legfontosabb eredményei az alapjog dogmatikát taglaló részek: ugyanis nem csupán a művészet szabadságára nézve, hanem általánosságban is, az alapjogi rendszer tekintetében is hasznosítható, újszerű megállapításokat tartalmaznak. Kiemelendő a kulturális jogokkal kapcsolatban levezett jogalanyisági modell: az alapjogi jog- és cselekvőképesség elválasztása, amely végső soron a jogérvényesítésnek is alapját képezi. Emellett a jogrendszer szempontjából is jelentősnek találom az alapjog-korlátozás, az alapjogi kollízió és az alapjogsértés hármasának teoretikus vizsgálatát: a Szerző ezzel a magyar alapjogi dogmatika jelentős fejlesztéséhez járult hozzá.
Amellett, hogy az utóbbi témában további, mélyítő kutatásokat szorgalmazok a Kolléga számára, munkája engem is továbbgondolásra ösztönzött - amelynek eredményét igyekszik bemutatni jelen tanulmány.
Cseporán az alapjogsértéssel összefüggésben mindenekelőtt a beavatkozás fogalmának tisztázását hangsúlyozza. Ezen a ponton olyan fundamentális megállapítást tesz, amely az alapjogi dogmatika egyes kategóriái elválasztásának elméleti módszere. Felfogásában a beavatkozás a közhatalomtól származó, az alapjoggal ellentétes aktus, amelynek minőségétől függ, hogy az alapjog-korlátozást vagy alapjogsértést fog-e eredményezni.[2]
Az alapjog-korlátozás kapcsán rögzíti, hogy az alapjogok korlátozására kizárólag az állam jogosult, aminek kulcseleme a beavatkozás határának meghatározása. Megjegyzi továbbá, hogy az alapjog-korlátozás minden esetben összehasonlítás eredménye: azaz adott alapjogot mindig valamely más alkotmányi értékkel szemben korlátoz az állam. Ez utóbbi a korlátozásnak ultima ratio jelleget kölcsönöz.[3]
A beavatkozás másik formáját Cseporán a következőképp definiálja: az alapjogsértés a jogellenes magatartásoknak az a köre, amely valamilyen alapjogi norma tartalmába (védelmi területébe) ütközik. A jogsértés objektív kategória, így független a magatartás alanyának tudatállapotától. Éppen ezért leszögezi, hogy az alapjogsértésnél az elkövető tudati helyzete nincs hatással a jogkövetkezményre, azaz a szándékosság és gondatlanság fogalmai az állam oldalán alapjogi viszonyokban irrelevánsak. A Szerző jelentős következtetése, hogy a jogsértés formája az alapvető jog körében kétféle lehet: az állami beavatkozás vagy adott alapvető jog normaterületét alkotmányellenesen szűkíti; vagy az alapjog lényeges tartalmát csorbítja. A jogbiztonság elvével összefüggésben rögzíti, hogy csak olyan alapvető jog megsértése lehetséges, amelyet az állam az alkotmányban védendő alanyi jogként ismert el.[4]
Végezetül figyelemre méltónak tartjuk Cseporánnak azt a megállapítását, amellyel a tárgyalt fogalmi kategóriákat - ti. az alapjog-korlátozás, az alapjogi kollízió és az alapjogsértés - dogmatikai rendszerben kapcsolja össze.
"Elsőként rögzítendő, hogy mindhárom fogalom az alapjogi jogviszony kötelezettjével, azaz az állam magatartásával van összefüggésben. Másodszor a három fogalom közül központi jelentősége az alapjogkorlátozásnak van. Emellett azonban a triász egyes elemeit sajátos kapcsolat fűzi össze, amelyet linearitás jellemez. Ez azt jelenti, hogy minden esetben az első kitapintható intézmény az alapjogi kollízió, a többi pedig csak ezt követően realizálódik. Ennek oka kettős. Egyrészt az alapjogi jogviszonyban
- 473/474 -
való beavatkozás nem öncélú aktus, azt mindig megelőzi valamely indok. Ez az alapjogi kollízió kialakulása. Másrészt a három fogalom közül csupán az alapjog-korlátozás és az alapjogsértés minősül állami beavatkozásnak, az egyes jogok konfliktusa még nem - az csupán tényhelyzet. Ez azt eredményezi, hogy az egyes elemek között lineáris viszony áll fent: a korlátozás és a jogsértés mindig adott kollíziós helyzetre reagál. Harmadszor vizsgálandó, hogy az ütközés feloldása mikor minősül jogsértőnek, és mikor korlátozónak. Az alapjog-korlátozás a konfliktust kizárólag alkotmányosan oldja fel, ezzel ellentétben az alapjogsértés mindig alkotmányellenes módszert takar. Ebből adódik, hogy az az alapjogkorlátozás, amelyik túllépi az alkotmányosság határát, alapjogsértésnek fog minősülni."[5]
Egyetértve Cseporán álláspontjával, a továbbiakban arra építve kívánunk felvillantani pár gondolatot a témakörben.
Különbséget kell tenni jogérvényesítést akadályozó alapjogsértés és jogérvényesítést kizáró alapjogsértés között. Harmadikként számításba jöhet még árnyalásképpen a jogérvényesítést nehezítő alapjogsértés, például egy szó szerinti értelmezés mellett Alaptörvényt sértő jogszabály esetében, amikor azonban az eljáró bíróságok más módszerű és talán kissé kiterjesztő értelmezés segítségével (de nem a jogszabály félretolásával) még ki tudnak hozni a normából egy alkotmányosságnak megfelelő jelentést. Az első két kategória között a sérelmet szenvedő oldaláról nézvést nincs feltétlenül fokozati különbség, egyszerűen az egyes hatáskörök, eljárási lehetőségek kodifikálása során kell figyelemmel lenni rájuk.[7]
Az alapjogsértés fenti fogalmából adódóan az alkotmányos alapjogokat megsérteni öt módon lehetséges:
a) törvénnyel (általánosabban fogalmazva jogszabállyal, sőt a hasonló tekintet alá eső közjogi szervezetszabályozó eszközökkel),
b) bírói döntéssel (általánosabban fogalmazva eseti hatósági döntéssel),
c) jognyilatkozatokkal,
d) belső szabályzatokkal (lényegében ezek is minősülhetnek többoldalú jognyilatkozatnak, de stílusukban, céljukban, használt fogalmaikban inkább az általános jellegű, normatív aktusokhoz hasonlítanak, szemben a leegyszerűsítve egyedi döntésekhez hasonlító jognyilatkozatokkal),
e) reálcselekményekkel.
Ezeket nevezzük a továbbiakban az alapjogsértés szféráinak. Ama tekintetben is célszerű árnyalni a képet, hogy közvetlen vagy közvetett alapjogsértésről beszélünk. Utóbbi esetről akkor lehet szó, ha egy alapjogot biztosítani hivatott tételes jogszabályt szegnek meg. Voltaképp szinte minden jogszabály visszavezethető valamely alapvető jogra. Így ebben a kontextusban minden jogsértés alapjogsértés is lenne. Nyilván a téma célirányos tárgyalása miatt ildomos tehát a közvetlen alapjogsértésekkel foglalkoznunk. Azok közvetett megsértésének védelmére ugyanis az egész igazságszolgáltatási struktúra, az egész jogrendszer hivatott.
Álláspontom szerint akkor megfelelő egy állam alapjogvédelmi rendszere, ha az alapjogsértés minden szféráját lefedi, védelmezi.
A fenti a) esetben nyilván a klasszikus alkotmánybíróság tudja az alapjogokat védeni. (Hiszen fogalmilag csak az ilyen képes megsemmisíteni az azokat sértő jogszabályokat.) A b) vonatkozásában az alapjogi bíráskodás folytatására felhatalmazott hagyományos igazságszolgáltatás is megfelelő. (Sőt, eme vonatkozásban hathatósabb is, mint egy egyedi ügyekben eljárni nem jogosult alkotmánybíróság, így a korábbi törvény szerinti magyar.) A c) aspektusában a hagyományos bíróságoké a főszerep. Természetesen ehelyütt is megemlítendő, hogy az alapjogokat igazán az azoknak megfelelő jogszabályok alapján lehet védeni, tehát közvetve. Amennyiben a közvetlen védelem elvére fókuszálunk, akkor már jóval nehezebb dolguk van a bíróságoknak. Vagy nyitottnak kell lenniük az alapjogi érvelésre[8] - ami persze jó pár mellékzöngével is járhat -, vagy az alkotmánybíróságnak kontrollálási lehetőséggel kell rendelkeznie felettük. Jóllehet szociológiailag nem mindegy, hogy egy bíróságnál eleve jó eséllyel lehet apellálni valamire, vagy csak esetleg egy kivételes jogorvoslat segíthet az ügyön. Mindenestre a nem megfelelő jogszabályok esetén az alapjogsértő jognyilatkozatokkal szemben igen nehéz védekezni. A d) verzió sajátosabb, mint utaltunk rá, a belső szabályok jellegüket tekintve a normatív aktusokhoz állnak közelebb. Persze az alkotmányosságnak megfelelő tételes jogszabályok segítik igazán elő a jogérvényesítést, de az általános jellegű belső szabályokkal szemben nyitottabb lehet a hagyományos igazságszolgáltatás is az alapjogi érvelésre. (Annál is inkább, mert itt nem tipikusan magánszemélyek belső viszonyairól van szó, hanem közérdekről.)
- 474/475 -
Az e) pont a legproblematikusabb, mert nehezen képzelhető el, hogy a tételes jogba nem, "csupán" az alapjogokba ütköző reálcselekménnyel szemben teremtsünk-e jogorvoslati lehetőséget[9]. (Kérdés, hogy az alkotmányjogi panasz intézménye adhat-e megfelelő választ erre.) Ehelyett jöhet szóba leginkább az ombudsman, különösen, ha a reálcselekmény egy valamilyen közfeladatot ellátó jogi személy révén merül fel. Ezért lehet fontos, hogy milyen tágan húzzuk meg az ombudsman vizsgálódási határát. Mindazonáltal ezen intézmény - mivel ajánlásai nem kikényszeríthetőek - jobban a "de lege ferenda" világában mozoghat, és rámutathat a tételes jog alapján nem elbírálható aggályokra.
Összességében elmondható tehát, hogy az alapjogvédelem átfogó összefüggésrendszert képez. Kiemelkedő jelentőségű a normakontroll, de ezt is megelőzi az alapjogi bíráskodás megléte, akár külön szervezettel, akár a hagyományos bíróságok útján. Én magam az előbbi modell mellett teszek hitet, ezáltal ugyanis a klasszikus igazságszolgáltatás jobban megmaradhat a dogmatikailag zárt jog belső rendszerében. Mértékkel nem árt, ha az eljáró bíróságok nem zárkóznak el az alapjogi logikától, de csak a (megfelelő) normák által keretbe szorítva és csak a jogszabályok célja szerinti értelmezéssel. A jogérvényesítés "légüres tereit" az ombudsmani funkciót betöltő szerv hathatja át a jogvédelem szelével.
Lehet-e közvetlenül alkalmazni az alapjogokat? - tehetjük fel a még mindig örökzöld kérdést. E tekintetben is különbséget kell tennünk az alapjogok közvetlen alkalmazása, valamint az Alaptörvény közvetlen alkalmazása között. Ez utóbbi ugyanis magában foglal egyéb alkotmányos értékeket, vezérelveket. Sőt, ezen felül konkrét, tételes normákat is. Így például a köztársasági elnök megválasztásának szabályait csak az Alaptörvény tartalmazza. Annak közvetlen alkalmazhatóságának globális tilalma esetén ad absurdum nem is választhatnánk államfőt.
Álláspontom az, hogy a kontinentális - különösen a magyar jogrendszerben - nem lenne szerencsés megengedni, hogy a bírák[10], hovatovább az állampolgárok félretolhassák a nekik nem tetsző jogszabályt, ha az szerintük sérti az Alaptörvényt/alapjogaikat, amennyiben van az esetre szubszumálható, konkrét tételes jogszabály. (A későbbiekben látni fogjuk, ilyenkor milyen lehetőségek állnak rendelkezésre, például a bírói eljárás felfüggesztése.) Azonban e mondatban is benne volt egy kiskapu: mi van, ha nincs ilyen. A textualista, rugalmatlan bíráknak ugyanis sokszor jobban fekszik, hogy konkrét esetre alkalmazhatóságot mímeljenek, ahelyett, hogy belátnák, hogy az adott kérdést egész pontosan nem rendezi az Alaptörvény alatti jogszabály.
Teljesen egyetértek továbbá Hart tézisével, aki a többi jogelméletet annak mentén bírálja, hogy azok torz leegyszerűsítést alkalmaznak, és nagyvonalúan egy kalap alá vonják a büntető- és polgári jogot. Holott eme kettő teljesen különböző jogterületet jelent.[11]
Bár ez is kissé sommás lemmának tűnik, de sokszor vezérszalag lehet: a magánjogban döntési kényszer áll fenn, tehát valahogy a bírónak meg kell oldania a jogvitát. (Tehát - ha nincs egyéb alkalmazandó norma - lehet az Alaptörvényhez is támasztékként fordulni.) Büntetőjogban viszont, amennyiben kétséget kizáróan nem lehet a terhelt bűnösségét megállapítani, úgy jogi elmarasztalására mód nincs.
Pokol Béla e sorok írója számára korszakalkotó, az egész jog átfogó szemléletét elősegítő tézist fejlesztett ki a jog rétegeinek elméletével.
Eszerint a jog négy rétegből áll. Ezek: az írott jogszabályok szövegrétege, a bírói jog rétege, a jogdogmatika/jogtudomány rétege, valamint az alkotmányos alapjogok rétege.[12] Mint ahogy létezik formális és materiális, külső és belső jogforrás, úgy magam javaslom a jog rétegei kapcsán is megkülönböztetni a jog külső és belső rétegeit. Előbbiekből lehet megismerni a jogot, utóbbiaktól pedig származik. Így a jogszabályszövegeknek megfelelő belső réteg a jogalkotó szerv (parlament, kormány vagy önkormányzat), a bírói jog rétegénél természetszerűleg a bíróságok (élükön az adott ország legfelsőbb bíróságával), a jogdogmatika belső párja a tudomány, az egyetemi tanszékekkel, kutatóműhelyekkel, akadémiákkal.
Témánk szempontjából a legfontosabb kérdés: mi az alkotmányos alapjogok belső rétege? Nyilván a téma fenti kérdéseinek megválaszolása esetén mondhatnánk ki a végső szót, amennyiben az lehetséges egyáltalán. A válaszban mindenképpen első helyen (legalábbis hazánkban) az Alkotmánybíróság áll, hiszen a végső szót alkotmányossági kérdésekben ezen testület mondhatja ki. Ide kell sorolnunk - mint látni fogjuk - az ombudsmant is. Annál inkább, mert ha abból indulunk ki, hogy az alapvető jogok nagyon is átmoralizáltak, nem rendelkeznek a többi rétegre jellemző dogmatikai zártsággal, belső logikával, akkor elmondhatjuk: ezek szinte a "de lege ferenda" világába tartoznak. Ezek pedig
- 475/476 -
megfelelnek az ombudsman puha jogi eszközeinek, a kikényszeríthetőséget nem hordozó ajánlásainak, melyekkel élhet akár a jogalkotás irányába is.
Mindenképp meg kell említenünk, hogy a fenti kérdést csak az alkotmányjogi panasz 2012 januárjától kiterjesztett teljes körének kikristályosodó gyakorlata alapján tudjuk majd megválaszolni. A vonatkozó kutatások még nagyrészt a korábbi "csonka" alkotmánybírósági mozgástér ismeretében történtek. Nyilvánvalóan más volt az a jogi környezet. Sólyom László korábban ekképp fogalmazta meg az alapjogi réteg lehetséges keletkezését: "Az egyedi ügyekben vizsgált "alkotmányos visszásságokról" hozott (ombudsmani) állásfoglalások rokonságba hozhatók a valódi, alapjogsértésben döntő alapjogi bíráskodással. A rokonság az ombudsman hatásköri korlátaiból eredő különbséggel értendő, de így megáll: az országgyűlési biztos megállapítja a konkrét ügyben az alapjog sérelmét, s saját eszközeivel védelmet nyújt. A mi szempontunkból azonban nem a védelem jellege, hanem a mindkét esetben szükséges alapjogértelmezés a lényeges.
Az ombudsmani vizsgálat során sok esetben elkerülhetetlen alapjog-értelmezés végül ahhoz hasonló alapjogi kazuisztikát eredményez, mint ami a valódi (nem a jogszabály alkotmányosságát vizsgáló) alkotmányjogi panaszokban hozott alkotmánybírósági határozatokkal keletkezik, illetve mint amit a rendes bíróságok alapjogi bíráskodása fejleszthet ki, ha ezek a bíróságok az alapjogi ítélkezést felvállalják. Szem előtt tartva azt az alapvető különbséget, ami a kötelező bírói határozat és az ombudsman ajánlása között van, mégis azt állítjuk, hogy legalábbis egyes alapjogok tekintetében - s különösen, ha az illető alapjognak külön biztosa van - az ombudsman jogértelmezése képes a hiányzó alapjogi bíráskodás jogértelmező funkcióját legalább részben pótolni."[13]
Pokol munkásságán azon szemlélet vonul át, hogy az alapjogokat közvetlenül nem kell alkalmazni (főleg nem a jogszabályok félretolása révén), hanem a jogalkotás során kell figyelembe venni. A hazai mellett, főképp az amerikai és a német gyakorlat elemzése során jut ezekre a következtetésre, kiemelve a kérdés megválaszolására az utóbbi országban adott lehetőségeket.
Külön kérdés lehet továbbá, hogy ha kötelezőek is lennének az alapjogok közvetlenül milyen relációban azok, vagyok kik/mik között érvényesülnek.
Az alapjogokat az állammal szembeni biztosítéknak felfogó álláspont szerint legfeljebb csak olyankor tekinthetjük kötelezőnek az alapjogokat, ha a magánszemély az állammal áll jogviszonyban.[14] (Lényegében közigazgatási jogi és büntetőjogi jogviszonyokra gondolhatunk ezáltal.)
A német jogirodalomban, ezt követően a joggyakorlatban alakult ki az alapjogok "Drittwirkungja" vagyis egyéni jogviszonyokra való továbbhatása, átgyűrűzése.[15] Nyilvánvalóan ezen irányzat odáig vezethetne, hogy bármelyik magánszemély félretolhatná például a Ptk-t, és mondjuk akár egy szerződés vitájánál is közvetlenül az adott ország alkotmányára hivatkozhatna. (Szerencséjükre a németeknél sem vívott ki az irányzat számottevő támogatottságot.)
Álláspontom szerint a magánfelek közötti érvényesülést legfeljebb azon magánjogi jogviszonyok tekintetében lehetne megengedni, ahol az egyik fél - mint jogi személy - állami tulajdonban van, illetőleg közfeladatot lát el, közigazgatási jellegű hatásköröket gyakorol. (Hasonlóan az ombudsman ellenőrzési terepéhez, kitágítva a közigazgatás fogalmát.)
Ehhez képest egy szelídítettebb álláspontot jelent, ha valaki úgy gondolkozik: az alapjogok csak a törvényi helyek nyitottságánál veendőek figyelembe, vagyis a meglévő tételes jogszabályokat ezek fényében kell értelmezni. Ehelyütt kell jeleznünk, hogy a jognak mintegy 12 értelmezési módszere ismeretes[16], melyek közül az alapjogok mentén való értelmezés csak egy, és nem szoríthatja ki a másik 11-et. Amennyiben viszont más értelmezési módszerek is az alapjogok szerinti jelentést támokolják, úgy bízvást fogadhatjuk el azt megoldásként. (Mondjuk, ha a szó szerinti értelmezésnek ellentmondva az alapjogi értelmezés és a jogszabály célja szerinti értelmezés ugyanoda vezetne.)
Itt kell tennünk még egy distinkciót. Nem mindegy, hogy egy jogszabály miről szól. Némileg más eme kontextusban egy büntetőjogi jellegű norma, ahol mondjuk az emberi méltósághoz való jog megsértése merül fel. Ehhez képest árnyaltabb a kép, ha az egész törvény egyetlen alapjog garantálásáról szól, például az egyesülési törvény, gyülekezési törvény stb. Míg előbbieknél veszélyes vizekre vihet az emberi méltóság aktivista túlharsogása, utóbbiaknál a jogszabály célja maga az alapjog szavatolása. Vagyis az alapjogok szerinti értelmezés voltaképp a cél szerinti ("jheringi") jogértelmezéssel esik egy tekintet alá.[17]
- 476/477 -
Az alkotmányos alapjogok könnyen az álmodozás, a jövőbeni reformtervek világába repíthetnek bennünket, a "de lege ferenda" világába, ami a jövőbeni jogalkotás tekintetében igen fontos, de nem keverhetjük össze a "de lege lata", a kikényszeríthető hatályos jog terrénumával. Sokszor nehéz e kettő között meghúzni a határvonalat. Ezért fontos kiemelnünk az ombudsman intézményét. Ő ugyanis átlépheti az említett határokat. Mivel döntései nem kikényszeríthetőek, szabadabban mozoghat a maga területén. Valamit valamiért: szigorú szankciók híján tágabb értelmezési lehetőség.
Jakab András a következők szerint sommázza - még az 1949. évi XX. törvény hatálya idején - az Alkotmány közvetlen alkalmazhatóságát. Álláspontja szerint mellette szóló érvek:[18]
- az Alkotmány mindenkire kötelező mivolta,
- a jogvédelem hatékonyabbá tételének lehetősége, melyet a hivatkozott szerző a legkomolyabb érvnek tart,
- a bíróságok egyébként is fennálló lehetősége a törvényellenes rendeletek félretolására,
- az Alkotmány 70/K. §-a, mely szerint az alapvető jogok megsértése miatt keletkezett igények bíróság előtt érvényesíthetők. (Már itt hozzátehetjük, hogy nem az alapjogok megsértésének megállapítása tartozik a bíróságok hatáskörébe, hanem a már megállapított megsértésből eredő igények érvényesítése![19])
A közvetlen alkalmazhatósággal szembeni érvek:
- a jogbiztonság, melyet sértene, ha nem csupán az Alkotmánybíróság (AB), hanem valamennyi bíróság értelmezhetné az Alkotmányt,
- a hatalommegosztás, mely szerint a normakontroll monopóliuma az AB-t illeti,
- az Alkotmányértelmezés egységessége (hasonlóan a jogbiztonsághoz),
- a törvény lex specialis mivolta, mely miatt mindig inkább azt kell alkalmazni az Alkotmány helyett,
- az előbb említett 70/K. § pontatlansága,
- az 57/1991. AB határozat már kimondta, hogy a bíróságoknak nem feladatuk az Alkotmány közvetlen alkalmazása.
Jakab az elsőt és a negyediket tartja igazán megfontolandónak. Álláspontja szerint a hatékony alapjogvédelem előfeltételezi a jogbiztonságot, fordítva azonban nem feltétlenül igaz ez.[20] A kikristályosodott bírói gyakorlat alapján úgy fogalmaz, hogy "pontozásos", szoros győzelmet arat azon felfogás, miszerint az Alkotmányt nem lehet közvetlenül alkalmazni.[21]
Álláspontom szerint rendkívül bonyolította a kérdést annak szőnyeg alá söprése a gyakorlatban, hogy az Alkotmány az 1949. évi XX. törvény volt, mely ugyan több egy hagyományos jogszabálynál, de semmi nem mondja ki, hogy bármiben kevesebb volna. Ez a vita némileg leegyszerűsödött: az Alaptörvény a jogforrási hierarchiában minden mástól különböző ranghelyet kapott.[22]
A fentebb említettek szerint kérdéses: amennyiben az Alkotmánybíróság előtt meg lehet támadni az egyedi bírói döntéseket, az szükségszerűen maga után vonja-e azt, hogy az egyes eljáró bírák közvetlenül alkalmazhatják-e az Alaptörvényt. Álláspontom szerint nem; ekképp viszont nem tekinthetjük a rendes bíróságokat minden szempontból hatékony jogorvoslati fórumnak.[23] Végezetül megint csak fontos hangsúlyoznunk: ezek a tézisek csak akkor merülhetnek fel, ha nincs alkalmazható alacsonyabb szintű norma. A félretolással nem tudunk egyetérteni.
Az új Alaptörvény egy kissé árnyalja a fenti képet. Mivel ezen norma önmagát (az 1949. évi XX. törvénnyel ellentétben) nem definiálja jogszabályként, ezért a közvetlen alkalmazhatóság még inkább aggályos lenne. Viszont az alkotmánykonform jogértelmezés kötelezettsége értelmezési háttérként megnöveli az alapjogok és az Alaptörvény jelentőségét. Az új Alaptörvényben megjelenik egyfajta kívánt sorrend az interpretáció módszerei vonatkozásában. A 28. cikk szerint a bíróságok a jogalkalmazás során a jogszabályok szövegét elsősorban azok céljával és az Alaptörvénnyel összhangban értelmezik. Az Alaptörvény és a jogszabályok értelmezésekor azt kell feltételezni, hogy a józan észnek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak. Kérdéses, hogy miképp fog ez hosszú távon ténylegesen érvényesülni a hazai bírói gyakorlatban.[24]
A szakirodalomnak a jövőben ama tekintetben jobban kellene disztingválnia, hogy pontosan melyik alapjog közvetlen alkalmazhatóságáról beszélünk. A legképlékenyebb ugyanis az emberi méltósághoz való jog, míg például a véleménynyilvánításhoz, gyülekezéshez, egyesüléshez való jog - adott törvény vonatkozásában - alkalmazása viszonylag egyértelmű konzekvenciát vonhat maga után.
E sorok írója a hegy-lemma néven fogalmazza meg összegzését. Az alapjogvédelem olyan, mint egy elől lankás, hátul meredek csúcsos hegy. Felmászni rá
- 477/478 -
fontos cél és nem is nehéz, de aki hirtelen túllendül, az túllépve a célon nagy mélységbe hullik alá. ■
JEGYZETEK
[1] Cseporán Zsolt: A művészeti élet alkotmányjogi keretei Magyarországon (Doktori értekezés). Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola, Pécs 2017
[2] Cseporán: i.m. 134. o.
[3] Uo.
[4] Cseporán: i.m. 136. o.
[5] Cseporán: i.m. 136-137. o.
[6] A fejezet alapját "Az alapjogsértés dogmatikai kérdéseiről" és "Az alapjogok érvényesítésének színe és visszája" című tanulmányaim képezik. Ld. Cservák Csaba - Horváth Attila (szerk.): Az adekvát alapjogvédelem. Porta Historica, Budapest 2017
[7] Pl. amikor a korábbi 1997. évi C. törvény 28. § (4) bekezdés kimondta, hogy bizottságok delegált tagjainak - noha a választott tagokéval teljesen azonos kötelezettségek terhelik őket - nem jár tiszteletdíj, az álláspontom szerint jogérvényesítést kizáró alapjogsértés, mert lehetetlenné tesz minden egyéb előzetes eljárást a tiszteletdíj kiadására, hiszen jogszabály kifejezetten tiltja azt, tehát magának a jogszabálynak a megsemmisítése hiányában kizárt az eljárás.
[8] Szinte kuriózumként tarthatjuk számon a dávodi leányanya 1998-as ügyét, akinek esetében a bíróság a magzatvédelmi törvényt félretolva közvetlenül az Alkotmány 54. § (1) bekezdés alapján (az élethez való jogból levezetve) tiltotta meg a terhesség-megszakítási kérelem teljesítését. Ld. Halmai Gábor - Tóth Gábor Attila (szerk.): Emberi jogok. Osiris Kiadó, Budapest 2003. 225-226. o. Szintén úgyszólván unikum a Legfelsőbb Bíróság BH 1998. 132. sz. döntése, melyben úgy határozott, a világnézeti különbözőség a gyermek elhelyezésénél egyik szülő javára vagy terhére sem értékelhető. Ezen ügyben kifejezetten Emberi Jogok Európai Egyezményére, tehát nemzetközi szerződésben szavatolt emberi jogra hivatkoztak az indokolásban. Ld. Halmai - Tóth (szerk.): i.m. 228. o.
[9] Ez inkább passzív magatartásoknál, "nem-tevésekkel" szemben képzelhető el.
[10] Sári János éles különbséget lát úgy általában a bírák és a (korábbi nevén) Legfelsőbb Bíróság alapjogi bíráskodás között, különösen a jogegységi határozatok lehetősége miatt. Példát is említ, amikor a Legfelsőbb Bíróság a tételes jogi kizáró rendelkezések félretolásával jogorvoslati lehetőséget nyitott meg egyes államigazgatási ügyekbe. Ld. Sári János: A rendes bíróságok alapjogi bíráskodása. Jogtudományi Közlöny 2006. 1. sz. 7. o.
[11] Ld. Pokol Béla: i.m. 287. o.
[12] A teljesség igénye nélkül ld. Pokol: i.m.
[13] Sólyom László: Az ombudsman "alapjog értelmezése" és "normakontrollja". Fundamentum 2001. 2. sz. 16. o.
[14] Pokol: i.m. 83. o.
[15] Pokol nyomán, ld. Pokol: i.m. 84. o.
[16] Ld. Pokol: i.m. 218-230. o.
[17] Ehelyütt célszerű megemlítenünk, hogy sajátos az "egytörvényes" alapjogok helyzete, értem ezen például a gyülekezéshez, az egyesüléshez való jogot és az adatvédelmet. Ezeknél ugyanis az alapjog védelmének tételes jogi leágazásai vannak, így a hagyományos jogalkalmazó szerveknek joguk és lehetőségük (áttételesen) védelmezniük a vonatkozó alapjogot. Itt elsősorban a meglévő tételes normák alapjogoknak megfelelő értelmezése vetődik föl kívánalomként.
[18] Jakab András: A magyar jogrendszer szerkezete. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2007. 125-128. o.
[19] Tehát ezt úgy is lehetne értelmezni, hogy amennyiben az Alkotmánybíróság megállapította az alkotmányellenességet, akkor jöhetnek a hagyományos bíróságok, illetőleg esetlegesen akkor lehet kártérítést követelni. Viszont a bírói gyakorlat szerint a közigazgatási jogkörben okozott kár kategóriájába a jogalkotással okozott kár nem fért bele. (Álláspontom szerint ez aggályos, mert a jogsértett szempontjából mindegy, hogy a jogsértést ráadásul még egy jogszabály is legitimálta.) De lege ferenda fontosnak tartanám erről törvényileg rendelkezni.
[20] Jakab: i.m. 129. o.
[21] Jakab: i.m. 130. o.
[22] A tudománynak - és talán a jogalkotásnak - viszont a következő években tisztáznia kell egy viszonylag újként kibontakozott ellentmondást. Nevezetesen: az Európai Unió bizonyos jogforrásai közvetlenül hatályosak és/vagy alkalmazandók Magyarországon is. (És ráadásul ezeknek lehet alapjogi vonatkozásuk is, ide értve még a diszkrimináció tilalmát is.) Rendkívül aggályosnak tűnhet, ha a hazai Alaptörvény által szavatolt alapjogokra nem hivatkozhat az eljáró bíró, de az azokhoz hasonló tekintet alá eső európai normákra igen. (Bár ezen irányzat bírálói szerint talán utóbbi is okozhat problémákat.)
[23] Amennyiben egy ügyben valószínűnek tűnik, hogy az Alaptörvény egyik szakasza lesz az alkalmazandó jogszabály, de az eljáró bíróságok azt nem alkalmazhatják, úgy a hagyományos igazságszolgáltatás rendszerében nem lesz hatékony jogorvoslati fórum. Az egész eljárást - akár évekig - úgy kell lefolytatni, hogy akár az elejétől tudni lehet: csak az Alkotmánybíróság fog tudni autentikusan dönteni a kérdéskörben. Ez nyilvánvalóan abszurd álláspont. Ezen ellentmondást legföljebb úgy lehetne feloldani, ha ilyen esetben - a normakontrollhoz hasonlóan - hatáskört biztosítanánk a bíróságoknak az eljárás felfüggesztésére, és az Alkotmánybíróság speciális döntésének indítványozására. Persze hozzátehetjük: olyan a legritkább esetben merül föl csupán, hogy "látszólagos" alkalmazandó alsóbb szintű norma sincs az Alaptörvény esetlegesen vonatkozó szakasza mellett. Ha pedig ilyen van, akkor az eljárás lényegében bírói indítványra kezdeményezett normakontrollként lefolytatható! Magam azon álláspont mellett tennék hitet (kristálytiszta egyértelműségű rendelkezés híján), hogy "látszólagosan" alkalmazandó jogszabály hiányában, ad absurdum egyetlen szubszumálható normaként - tehát nem félretolásként - az eljáró bíróság kivételesen alkalmazhatja az Alaptörvény vonatkozó passzusát, az Alkotmánybíróság ugyanis végső jogorvoslati fórumként kontrollt gyakorol.
[24] Jakab András szerint ez igen erős felhatalmazási rendelkezés az eljáró bíráknak. Jakab András: A bírói jogértelmezés az Alaptörvény tükrében. JeMa: Jogesetek magyarázata 2011/4. sz. 93. o. A Kúria "Alaptörvény követelményeinek érvényesülése a bírósági ítélkezésben" Joggyakorlat-elemző Csoportjának 2016. El.II.JGY.K.1. sz. anyaga alapján az első évek alapján akként látom, hogy az alkotmányos hivatkozások legföljebb "illusztrációs további érvként" szerepelnek, nem pedig kizárólagosan szubszumált egyetlen tételes jogszabályként. Az egyébként igen gazdag anyagban - mely vélhetően átfogó kutatásra épült - legalábbis túltengenek az ilyen jellegű elemek.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanszékvezető egyetemi docens, KRE ÁJK Alkotmányjogi Tanszék.
Visszaugrás
