https://doi.org/10.59851/jk.79.11.6
2023-ban, nyomtatásban pedig 2024-ben jelent meg az ORAC Kiadó gondozásában, az ELTE Jogi Kari Tudomány sorozat legújabb elemeként Siklósi Iván Az öröklési jog fejlődésének néhány főbb kérdése a középkori és az újkori jogtörténetben, modern összehasonlító jogi kitekintéssel című kötete.[1] A szerző az öröklési jog jogrendszerbeli helye, főbb jogintézményei - római jogi alapokon álló, de elsősorban - középkori és újkori fejlődésének, valamint modern szabályainak eredeti forrásbázison alapuló, komparatív szemléletű, a jogelmélet és joggyakorlat számára is értékes eredményekkel járó vizsgálatát tűzte ki célul.
Mindig örvendetes, amikor egy szűkebb tudományterület mindeddig mostohán kezelt témájában hiánypótló[2] munka jelenik meg, s éppen ilyen téma a római öröklési jog - tankönyvi megfogalmazással - továbbélésének, illetve általában az öröklési jog fejlődésének komparatív-jogtörténeti megközelítése, melynek átfogó, tudományos igényű áttekintését nyújtja az ismertetett mű.[3] Hiánypótló művekkel szemben természetesen az elvárások is mindig magasabbak, különösen, ha egy tudományos mű a praxis figyelmére is apellál, az ismertetett munka azonban - anticipálva némileg az alábbiakban kifejtetteket - messze túlszárnyalja elvárásainkat.
A kötet a kutató hatókörét, lehetőségeit, s a kutatás célját, határait gondosan lefektető, már önmagában is informatív - s talán emiatt is terjedelmesebb - bevezetést követően hat témakör vizsgálatát nyújtja.
Még mintegy a bevezetéshez kapcsolódóan, s ezért viszonylag rövidebben, azonban a későbbi vizsgálódások szempontjából nélkülözhetetlen módon áttekinti az öröklési jog jogrendszerbeli helyét a római jogban és annak továbbélése során és a hagyaték megszerzésének különböző konstrukcióit. Már e helyütt, de az egész műre érvényesen hangsúlyozandó, hogy a szerző elsősorban a romanista jogcsaládhoz tartozó (így különösen a német, francia, spanyol és az ezek által inspirált számos dél-amerikai: chilei, argentin, perui, brazil -, valamint portugál, belga, olasz, osztrák, svájci) és a vegyes (lousianai, québeci) jogrendszerek hatályos jogi konstrukcióit és azok jogtörténeti előzményeit tekinti át. Mindig kitér a releváns kérdések common law jogcsaládhoz tartozó (elsősorban, de nem kizárólagosan angol) jogrendszerbeli, s végül magyar jog(történet)i problémáira is. Kiemelendő eredményei e részeknek a következők:
- annak megállapítása, hogy a jogcsaládok közötti konvergencia és a nemzetközi jogegységesítés lehetősége az öröklési jog területén csekély mértékű;
- a dologi (illetve általában a vagyon)jog és az öröklési jog egységben vagy külön történő (a vizsgált jogrendszerekben változatos képet mutató) szabályozásának áttekintése;
- a hagyaték-megszerzési modellek (ipso iure - addicionális - átmeneti vagy "vegyes") csoportosítása és az egyes jogrendszerek szabályainak ennek megfelelő besorolása (a speciális, a trustból való részesedésként felfogható - s ekként egyik főbb modellbe sem besorolható - angol szabályok ismertetésével együtt).
Míg az öröklési jog jogrendszerbeli elhelyezkedésére vonatkozó vizsgálódások elsősorban tudományos jelentőségűek, a hagyatékmegszerzési rendszerek áttekintése a gyakorlat, s elsősorban a közjegyzők, valamint a (különösen határokon átnyúló öröklési ügyekben szintén komoly szerepet betöltő) bíróságok számára is másként nehezen megszerezhető ismerteket is adhat. Mindenesetre általában is igaz a kötetre, hogy annak minden részében
- 527/528 -
találhat a kutató és a gyakorló jogász is számára értékes információkat, megállapításokat.
Az ismertetett munka áttekinti a törvényes öröklés, a végrendeleti öröklés, az öröklési szerződés és végül a kötelesrészre vonatkozó szabályozás néhány főbb kérdését jogtörténeti és összehasonlító jogi kontextusban; a végrendelettel foglalkozó rész végén pedig - exkurzusként - egy sajátos dogmatikai problémát, a végrendelet visszavonásának kérdéskörét vizsgálja meg alaposabban.[4] A kötetet terjedelmes, tematikusan szerkesztett - s így a mű főbb gondolatainak, nem utolsósorban részletgazdag áttekintéseinek felidézését, a mélyebb összefüggések tisztább megértését lehetővé tevő - konklúziók zárják.
A törvényes öröklés vonatkozó kérdéseit vizsgáló fejezet centrumában első olvasatra talán nehezebben, a mű egészét átlátva azonban egyértelműen és könnyen megérthetően az egyes modern öröklési modellek - a iustinianusi osztályok modernizált rendszere, a parentéláris rendszer és a háromvonalú rendszer - állnak; a szabályok e letisztult állapotáig azonban gyakran igen rögös út vezetetett az egyes jogrendszerekben. A szerző röviden ismerteti a iustinianusi novelláris öröklési rendet, majd hol annak szellemében, hol attól függetlenül, a szokásjogi alapon fejlődő középkori törvényes öröklési konstrukciókat és szabályokat. Az alkalmazott módszer általában is igen hasznosnak bizonyul, ha megfontoljuk, hogy a modern törvényes öröklési modellek valamennyi esetében e kettős: római jogi és szokásjogi elemek ötvöződnek különböző hangsúlyokkal (gyakran csupán a iustinianusi modell modern élethelyzetekhez történő igazításával, korrekciójával). Páratlanul értékes a korai és érett középkori jogforrásokból (például Lex Burgundionum, Lex Salica, Edictum Rothari; Établissements de Saint Louis, nivernais-i és párizsi coutume; Szász és Sváb Tükör; Fuero Juzgo, Siete Partidas) vett szemelvények összehasonlító jogi szemléletű, a hazai szakirodalomban egyedülállóan részletes áttekintése. A jogélet képviselői pedig a törvényes öröklés újkori modelljeinek a hatályos jogrendszerekben lecsapódó szabályait bemutató egységben találhatnak igen értékes forrásra. E tekintetben külön is megemlíthetjük a hatályos skót jog - egyik modellbe sem beilleszthető, a közelebbi fokú felmenő testvéreit a távolabbi fokú egyenes ági felmenő rokonnal szemben preferáló - törvényes öröklési szabályainak ismertetését.
A végrendeleti öröklésnek mind a római jogban, mind a hatályos jogokban kiemelt jelentőségére tekintettel, a végrendeleti jog fejlődésével foglalkozó fejezetről is elmondható, hogy a szerző részletekig menő akkurátussággal vizsgálja a végrendeleti jog nagy témáit, úgymint a végrendelkezési lehetőség, illetve szabadság (ki)alakulását, valamint a végrendeleti formák korszakokon átívelő szabályait.
Az első témakörben a kevésbé szakavatott olvasónak meglepő is lehet, hogy az örökhagyó részére széles körű végrendelkezési szabadságot biztosító római joggal szemben a korai középkorban érvényesülő germán jogok a végrendeletet és a végrendeleti öröklést lényegében nem ismerték, s csak az érett középkorban éled fel újra a végrendelkezés gondolata, mégpedig elsősorban a kánonjognak köszönhetően. A szerző ugyanakkor figyelmeztet a leegyszerűsítő megállapítások veszélyeire is: az a szakirodalomban gyakran hangsúlyozott tétel, mely szerint a korai középkori jogforrások a végrendeleti öröklést egyáltalán nem ismerték, téves. E körben hivatkozik az itáliai, dél-franciaországi és - a más területeken is jellemzően a római jogi szabályozást tovább éltető - spanyol jogterületek gyakorlatára, a városi jogokra, s egyes, a végrendeletet a kora középkorban is ismerő jogforrásokra (például a Lex Burgundionumra, az Edictum Theodoricire stb.).[5] Vitathatatlan ugyanakkor, hogy a szabad végrendelkezés széles körű elterjedése az érett középkor fejleménye, ez pedig meglehetősen kaotikus szabályozás kialakulását eredményezte.
A modern végrendelet kialakulásának közvetlen, a természetjogi gondolkodásban és a pozitív jogi szabályozásban megjelenő előzményeinek ismertetését követően a szerző számba veszi a végrendeletek jogi szabályozásának általános jellegzetességeit (így elsősorban a végrendelkezési szabadságot, a - rendes és kiváltságos, szóbeli és írásbeli - végrendeleti formákat, a végrendelet visszavonásának lehetőségét), majd ezek mentén tekinti át egyes modern jogrendszerek végrendeletekre vonatkozó szabályozásának alapvonalait. Ez az ismertetés számtalan okból "zátonyra futhatott volna", s száraz adathalmazok egymást követő halmozásával a kötet egy hamar "átlapozható" részévé válhatott volna; ezzel szemben a szerző a releváns jogi problémák tűpontos felismerése és kristálytiszta feltárása révén olyan módon tárja az olvasók elé a különféle modern polgári jogi szabályrendszereket, hogy az mindvégig lebilincselő egysége marad a kötetnek. Ezt az áttekintést mintegy megkoronázza a végrendeleti jog főbb jellegzetességeinek és a fejlődés újabb tendenciáinak összegzése, valamint egy konkrét, s talán nem is csak elméleti, tudományos jelentőséggel bíró, izgalmas dogmatikai probléma: a végrendelet visszavonásával kapcsolatos jogtudományi elméletek áttekintése. Külön ki kívánjuk emelni, hogy ezen fejtegetései során - mégpedig a problémafelvetés némileg relatív jellegét elismerve - fogalmazza meg
- 528/529 -
a szerző az egész mű esszenciájaként is hivatkozható azon megállapítást, amely szerint a jog elméleti művelése elsősorban a jogalkotást, illetve a joggyakorlatot kell, hogy szolgálja: az elmélet és a gyakorlat egymással organikus egységben funkcionálhat csak megfelelően.[6]
Meglehetősen rövid az öröklési szerződésekkel foglalkozó tartalmi egység, ugyanakkor ez nem példa nélküli a római jogi előzményekkel nem rendelkező jogintézmények esetében. Az öröklési szerződések gyökereit ugyanis a hagyományos nézet szerint éppen a középkori városi jogokban lehet megtalálni.[7] A kötet a modern jogrendszereket egy hármas csoportosítás szerint tekinti át: az öröklési szerződést elutasító, az azt csupán korlátozásokkal toleráló, valamint az ilyen szerződéseket mindenféle korlátozások nélkül elfogadó jogrendszerek csoportjaiban. E részt követi az alapvetően a végrendelkezési szabadság korlátjaként megközelített kötelesrészre vonatkozó szabályozás jogtörténeti és összehasonlító jogi áttekintése. Kiemelendő e vonatkozásban a római jogi alapok - legalábbis a fő szövegben - részletesebb kifejtése, különös tekintettel a "kettős kötelesrészi rezsimet" (azaz a kötelesrészi igényt hol dologi jogi, hol kötelmi jogi igényként) intézményesítő iustinianusi jogra, amely jól megalapozza a későbbi vizsgálódásokat e tárgykörben.[8] A témakör középkori és újkori történetéből vett szemelvények körében hangsúlyosan vizsgálja a mellőzés és a kitagadás szabályait, s különösen - későbbi hatása okán - a francia réserve-konstrukció (ősi és szerzeményi ingatlanvagyon megkülönböztetésén alapuló) kialakulását és fejlődését. A modern polgári törvénykönyvekben ugyanis, bár a kötelesrész alapgondolata azonos, de jellege eltérő, s e tekintetben két modell érvényesül: a kötelesrészt dologi jogi igényként kezelő, francia típusú és az azt kötelmi jogi jellegű igényként szabályozó római jogi eredetű modellje. Az egyes jogrendszerek szabályainak e csoportosítás szerint történő áttekintését követően külön kitér annak középkori angol felfogására és a modern angol jogban történő ignorálására; végül utal a kötelesrész magyar jogtörténeti problematikájának főbb csomópontjaira is.
Akár az egész kötet alcíme, már-már mottója is lehetne az V. fejezet 2.b) alpontja címének második fele: "a káosztól a rend felé". S valóban, a kötet legfontosabb erényeként és eredményeként annak a következetes bemutatását emelhetjük ki, hogy az egyes jogrendszerek a vizsgált jogintézmények szabályozásának roppant széttartó, partikuláris, gyakran valóban kaotikus tömegéből - nemegyszer nagy vargabetűt leírva - miként, a fejlődés milyen faktorai, s célkitűzései mentén tértek vissza az eredeti, illetve modernizált római jogi megoldások rendjéhez az öröklési jog területén.
Az ismertetett munka jogtörténetet művelő kutatók és öröklési joggal foglalkozó gyakorló jogászok számára jelentős értékeiről fentebb szóltunk már; külön kiemelendőnek tartjuk ugyanakkor a praktikum mellett a mű felsőoktatásban történő hasznosíthatóságát is. Konklúzióiban a szerző az olvasóban - hozzá hasonlóan - támadó hiányérzetre utal. E megállapítással mindenképpen vitába kell szállnunk: munkája az öröklési jog római jogi szabályozásának alapvonalait, a gyakran ezen római jogi alapokon nyugvó, máskor attól idegen utakon járó középkori és újkori fejlődését, s e fejlődésnek a modern jogokban történő betetőzését pazar forrásanyag felhasználásával, a megértést támogató lényeglátással, s olyan részletgazdagon ismerteti, hogy kutatásának a bevezetésben gondosan lefektetett, világos kereteit maradéktalanul kitöltötte; exkuzálása ennyiben talán feleslegesnek is mondható. Ettől függetlenül, miként arra a szerző szintén hivatkozik a konklúziókban, s ehhez a recenzens is csak csatlakozni tud, örvendetes volna a kutatás kiterjesztése más öröklési jogi kérdésekre is, így például a hagyatéki tartozásokért való helytállás szabályainak vagy az örököstársak jogviszonyának (például az osztályra bocsátás szabályain keresztül történő) feltárására. Egy esetleges - sőt inkább reménybeli - újabb, már csak a hatályosítás céljából is idővel elkerülhetetlen kiadásban e kérdések vizsgálata mindenképpen megfontolandó lenne; nem kevésbé a komparatív megállapítások összefoglalása céljából fejezetenként az egyes törvényes öröklési, végrendeleti, illetve kötelesrészi modellek, illetve a modelleken belül egyes nemzeti megoldások táblázatos feltüntetése, amely még inkább a praktikum céljait szolgálhatná. Ennek - legalábbis a végrendeleti jog tekintetében - mintáját, illetve az alkalmazott szempontrendszert illetően alapját is képezhetné a végrendeleti fejezetben olvasható összegzés), melyhez hasonló, fejezeten belüli "enumeráció", "kompendium" valamennyi témánál hasznos volna; s általában is célszerűnek mutatkozik a gyakran bonyolult öröklési viszonyok ábrákon történő szemléltetése. Mindez azonban a mű nehezen túlbecsülhető értékeiből mit sem von le.
Örvendetesnek tartjuk az öröklési jog római jogi alapvonalainak, középkori és újkori fejlődésének és hatályos szabályainak összehasonlító jog(történet)i módszerrel történő vizsgálatát, valamint a régebbi és a legújabb szakirodalom eredményeit felhasználó, tudományos igényű ismertetését egyben kínáló - ekként valóban hiánypótló, unikális - mű megjelenését a hazai szakirodalomban, s szívből ajánljuk azt a jogtudomány és a jogi praxis hazai művelőinek, képviselőinek! ■
JEGYZETEK
[1] Siklósi Iván: Az öröklési jog fejlődésének néhány főbb kérdése a középkori és az újkori jogtörténetben, modern összehasonlító jogi kitekintéssel. Budapest, ORAC, 2023. 240 oldal, https://doi.org/10.21862/ELTEJKT66.
[2] A hazai szakirodalomban az öröklési jog fejlődésének jogtörténeti és jogösszehasonlító igényű feldolgozását ilyen gazdag forrásanyag felhasználásával - mint arra a szerző is utal - legutóbb Zlinszky Imre: A magyar örökösödési jog és az európai jogfejlődés. Budapest, Athenaeum, 1877. 372. nyújtotta; az azóta eltelt időben csupán tematikusan vagy időben korlátozott (például a túlélő házastárs öröklési jogi jogállását vagy a kötelesrész intézménytörténetét vizsgáló; a középkori, illetve újkori jogtörténetet ismertető) munkák megjelenésére került sor (lásd Siklósi: i. m. 17. és köv.). Hasonló léptékű, "egyszerzős" munkák legutóbb a külföldi szakirodalomban is csupán a XIX. században jelentek meg; összehasonlító öröklési jogi témájú könyvek újabban nemzetközi kooperációban, nagy "szerzőgárdával", számos jelentős kutató bevonásával készültek (Siklósi: i. m. 203.).
[3] A szerző tárgybeli kutatásai komoly előzményekre tekintenek vissza. Számos továbbélési vonatkozásával a római öröklési jog részletes bemutatását adja Siklósi Iván: Római magánjog I-II. Budapest, ELTE Eötvös, 2021. 1981. c. munkája II. kötetének VI. fejezetében. Korábban - összefüggésben a jogügyletek joghatás kiváltására való alkalmasságának dogmatikai kérdéseire irányuló kutatásaival - a végrendeleti jogot vizsgálta beható módon; ehhez ld. az ismertetett műben is hivatkozott munkáit (például Siklósi: i. m. 164.).
[4] Mint fentebb utaltunk rá, a szerző - korábbi kutatásai alapján - e téma: a jogügyletek joghatás kiváltására való alkalmassága dogmatikai kérdéseinek szakavatott ismerője, így az első látásra merőben dogmatikai problémának tűnő kérdés vizsgálata komoly gyakorlati hasznosíthatósággal és jelentőséggel is bír. Hivatkozhatunk e tekintetben pl. a Debreceni Ítélőtábla Pf.II.20.118/2023/4. számú ítéletére, melyben a bíróság a szerző egy korábbi munkájára (Siklósi Iván: Az érvénytelen szerződéssel kapcsolatos kártérítési felelősség néhány elméleti-dogmatikai kérdése. Magyar Jog. 2011/7. sz. 437-444.) alapítva hozta meg döntését, e dogmatikai kérdések részletes, jogtörténeti alapállásból történő vizsgálata így korántsem tekinthető öncélúnak, hasztalannak.
[5] Ld. mindehhez Siklósi: i. m. (2023) 129. és köv.
[6] Siklósi: i. m. (2023) 172. Ugyanitt hivatkozik a le Tourneau-Cadiet-féle francia felelősségi és szerződési jogi tárgyú kézikönyv már-már költői szépségű megállapítására: "La pratique est la réalité de la théorie; la théorie est la nature intime et mystérieuse de la pratique.", ld. le Tourneau Philippe - Cadiet, Loïc: Droit de la responsabilité et des contrats. Paris, Dalloz Action, 2000-2001. 7.
[7] Siklósi: i. m. (2023) 176.
[8] Általában is megjegyezhetjük, hogy a római jogi előzmények jórészt lábjegyzetekbe történő "száműzése" nem feltétlenül szükséges; ha másként nem, a lényeges szabályoknak apró betűs tartalomként a főszövegben is helyük volna, mivel általában igen fontos előzményeiként szolgáltak a későbbi jogfejlődésnek.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanársegéd, Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar.
Visszaugrás
