Egyre több, tipikusan közérdekvédelmi funkciót is betöltő igényérvényesítést illetőleg keresetindítási jogot (fogyasztóvédelem, versenyjogi jogsértések szankcionálása) mind az angolszász, mind a modern kontinentális perjogok tendenciaszerűen már nem kizárólag egy állami szereplő hatósági eljárásbeli vagy polgári perbeli fellépése, hanem emellett a privát jogérvényesítés útján látnak hatékonyan érvényesíthetőnek.[2] Ilyen értelemben a közérdekvédelmi tartalommal is rendelkező normák érvényesítésének tudatos decentralizálásáról, mint fejlődési irányról beszélhetünk. E - tágabb értelemben vett[3] - decentralizáció magánjogi vetülete, az úgynevezett private law enforcement koncepció különösen a versenyjog területén sok kiaknázandó potenciált hordoz magában még akkor is, ha a versenyjogi szabályozási tartalmak érvényre juttatása változatlanul elsősorban állami, ezen belül versenyhatósági feladat. Történetileg ez a feladatmegosztás kétségtelenül elsőként a common law világában, azon belül az USA versenyjogi szabályozásában relativálódott, illetőleg tolódott el súlypontilag a magánjogi jogérvényesítés felé.[4] Érzékelhetően egyre nagyobb hangsúlyt kap azonban immár a kontinentális jogrendszerekben és magában az Európai Unióban is a magánjogi jogérvényesítés versenyjog hatékony érvényesülésének szolgálatába állítása és ezzel a private law enforcement szükségszerű kiegészítő szerepe.[5] Mindez nem utolsósorban azon a belátáson alapul, hogy a közérdekvédelem és a magánjogi érdekvédelem nem egymást kizáró, hanem inkább egymást jótékonyan kiegészítő és fölerősítő aspektusok.[6] Ez a kiegészítő szerep sokszor - legalábbis az utóbbi évek jogirodalmában - immár nem ritkán az egyenrangú jogérvényesítési mechanizmus szintjén kerül tárgyalásra[7] és az Európai Unió Bizottságának egy sor dokumentuma foglalkozott a versenyjog magánjogi keretek között történő egyre effektívebb kikényszeríthetőségének igényével, illetőleg az annak útjában álló akadályok megszüntetésének szükségességével.[8] Részben ugyanez a célkitűzés vezette a kartellszabályok és a kapcsolódó eljárási szabályok modernizációját szolgáló 1/2003/EK Rendelet megalkotását is. A tagállami versenyjogi jogalkotás szintjén ennek a tendenciának megfelelően biztosítani kellett azt a jogszabályi keretet is, amely alapelvi és részletszabályi szinten egyaránt garantálja a public és a private enforcement jótékony egymásra hatás jegyében történő párhuzamos működését. Nemcsak az vált alapvető szabályozási tartalommá,
- 396/397 -
hogy a két jogérvényesítési mechanizmus párhuzamosan érvényesülhet, hanem az is, hogy a versenyjog közjogi és magánjogi úton való érvényesítése körében egységes legyen a jogalkalmazás. Mindez csak a versenyhatósági és a bírósági jogalkalmazás finomhangolt egymásra hatása útján képzelhető el.[9] Mindez tükröződik abban a tradicionális versenyjogi felfogásban, miszerint a versenyjogi szabályozásnak a gyakorlatban történő érvényesülése, illetőleg annak következetes érvényre juttatása alapvetően a nemzeti bíróságok és a versenyhatóságok egymás közötti munkamegosztásán és együttműködésén alapszik. Ez a kölcsönösség - amelyet az Európai Unió vonatkozásában az Európai Tanács 1/2003/EK Rendelete az EKSz. 81. és 82. cikk (jelenleg: EUMSz. 101-102. cikk) szerinti eljárásokról tovább erősített[10] - jelentős mértékben hozzájárul a nemzeti, illetőleg a közösségi versenyjog egységes értelmezéséhez és érvényre juttatásához.
Az egységes jogalkalmazás európai jog által felállított igénye a fent kifejtettek maradéktalan érvényesülése mellett is csorbát szenvedne, ha azt a versenyhatóságok és a tagállami bíróságok együttműködésére szűkítve kezelnénk. Egyre inkább számolni kell ugyanis az adott esetben potenciálisan éppen a jogalkalmazás széttartását, töredezettségét eredményező tendenciával, azaz a private law enforcement típusú versenyjogi igényérvényesítés választottbírósági eljárásba ágyazott érvényre juttatásával. A kereskedelmi választottbíróságok ugyanis az együttműködés fent említett rendszerében - legalábbis a nemzetközi gyakorlatban - kitapintható szerepet játszanak a versenyjog magánjogi érvényesítése terén, hiszen számos, választottbírósági útra terelt jogvita óhatatlanul magában hordoz versenyjogi aspektusokat is. Ezzel párhuzamosan, illetőleg ezt a fejlődési irányt felerősítve változatlan az a tendencia, hogy az ilyen - tipikusan nemzetközi elemet is hordozó - jogvitákat a felek előszeretettel utalják magánjogi (kereskedelmi) választottbíróságok elé.[11] Ennek különösen azért van jelentősége, mert ezek a magánjogi szerződések gyakran támasztanak a versenyjog érvényesülése szempontjából is releváns, a jogvita elbírálásának érdemi részét képező kérdéseket, amelyekben így a választottbíróságoknak kell állást foglalniuk.
Nemzetközi viszonylatban a jogviták növekvő tendenciát mutató választottbíróságok elé utalásához meghatározóan hozzájárul az a körülmény is, hogy a felek (tipikusan a mindenkori fórum szempontjából a "külföldi" fél) nem bíznak abban, hogy az állami bíróságok a külföldi peres felekkel szemben elfogulatlanul fognak ítélkezni. A választottbíróság kikötésével pedig elháríthatják azokat az akadályokat is, amelyekbe a végrehajtás állama szempontjából külföldinek minősülő állami bírósági határozatok végrehajtása ütközhet. Általánosságban is elmondható, hogy a választottbírósági kikötéssel a felek a leendő jogvita kezdeti szakaszát már eleve megszabadítják az esetleges joghatósági vitától, hiszen éppen a joghatósági gondolattól vezérelt, a nemzetközi és domesztikus polgári perjog szabályait alkalmazó állami igazságszolgáltatás alól "szerződnek ki".[12]
Az érintett jogviták választottbírósági útra terelésének motivációja továbbá a választottbírósági eljárás meghatározó jellemzőire vezethető vissza. E jellemzők közül a teljesség igénye nélkül a következők emelendők ki: A nemzeti bíróságok polgári peres eljárásával ellentétben a választottbíróság eljárása alapvetően a felek által determinált. Ennek keretében a felek meghatározhatják a választottbíráskodás helyét, amely több szempontból is kiemelkedő fontosságú az eljárás kimenetele, valamint a választottbíróság által kötelezően alkalmazandó imperatív, vagyis a közrend részét képező normák - így többek között a versenyjogi szabályok - meghatározása szempontjából. Az UNCITRAL-harmonizált jogrendszerekben általánosan elfogadott alapelv a mindenkori lex fori szerint, hogy a választottbíráskodás helye az a kapcsolódási pont, amelyen keresztül a választottbíráskodás elsődlegesen az adott állam nemzeti jogához kötődik: A lex loci arbitri definiálja a felek által nem derogálható normákat, határozza meg az adott állam igazságszolgáltatásával való együttműködés és támogatás kereteit (jogsegély), ez határozza meg továbbá a választottbíróság határozatával szemben igénybe vehető jogorvoslat(ok) körét, valamint az ottani végrehajthatóság szabályait. A választottbíráskodás helyének meghatározásán keresztül a felek nem általában véve az adott ország anyagi jogához vagy eljárási jogához kötik magukat, hanem ehhez a speciális joganyaghoz.[13] Mind-
- 397/398 -
ez indokolttá teszi a private competition law enforcement témakörén belül a választottbírósági eljárás és a versenyjog egyes lényegesebb kapcsolódási pontjainak áttekintését.
Az eljárási szabályok meghatározása mellett a felek szabadon rendelkezhetnek a választottbíróság által alkalmazandó anyagi jogról is.[14] Ennek során lehetőségük van a közöttük felmerült jogvitát egy meghatározott állam joga alá vonni, de nincs kizárva az sem, hogy a jogviszonyból származó különböző igényeket más-más jog szerint bíráltassák el. A felek rendelkezési szabadságának alapvető korlátját a nemzeti, illetőleg a nemzetközi közrendi rangú szabályok körébe tartozó normák jelentik, amelyek alkalmazását kifejezett megállapodásukkal sem zárhatják ki. Ezek az ún. imperatív normák, mindenekelőtt egy adott állam alapvető társadalmi és gazdasági érdekeit szem előtt tartva korlátozhatják vagy kizárhatják valamely külföldi jog alkalmazhatóságát, vagy adott esetben a választottbírósági döntések végrehajtását, illetőleg elismerését. Következésképpen a közrend körébe tartozó normák elsősorban az állami érdeknek biztosítanak elsőbbséget a felek érdekeivel szemben. Ez a lényegében tartalmi korlátozást jelentő rendelkezés elsősorban azonban a választottbíróság számára kötelező, vagyis azt főszabály szerint a választottbíróságnak - a felek jogválasztására való tekintet nélkül, de elsősorban annak hiányában - kell figyelembe vennie.[15]
A választottbírósági út kikötésének további előnye, hogy a felek szabadon dönthetnek a választottbíróság összetételéről. Így szabadon megtehetik azt is, hogy a közöttük felmerült jogvita elbírálására a versenyjogi kérdések területén elismert szakembereket, versenyjogi szakismeretekkel is rendelkező jogászokat válasszanak meg. A választottbírósági eljárásban így könnyebben biztosítható, hogy a felek között felmerült, versenyjogi relevanciával bíró kérdésekben egy megfelelő szaktudással, kiemelkedő szakismerettel bíró és gyakorlattal rendelkező választottbírósági fórum döntsön. Ilyen speciális szaktudás az állami bíróságoknál nem feltétlenül biztosítható, ráadásul ott az alapvetően többfokú elbírálás az időtényező miatt is kevésbé attraktívvá teszi az igényérvényesítést a magánjogi fórumokkal összehasonlítva. A feleknek kiemelkedő gazdasági érdeke fűződik ahhoz, hogy a közöttük felmerült jogvita gyors és szakszerű módon kerüljön véglegesen elbírálásra. Következésképpen különös jelentőséggel bír a felek számára az is, hogy a választottbírósági eljárások esetében döntően egyfokú eljárásról van szó.[16] A választottbírósági döntések ellen a nemzeti választottbírósági törvények csak rendkívül szűk körben biztosítanak jogorvoslati lehetőséget.[17] Ugyanakkor a választottbírósági határozatok elismerhetősége, valamint végrehajthatósága jóval szélesebb körben biztosított, mint a (tag)állami bíróságok határozataié.[18] A választottbíráskodás további jellemzője és egyúttal egyik legfőbb előnye a bírósági peres eljárásokkal szemben a választottbírósági eljárás bizalmi jellege, amelyben a lehető legnagyobb mértékben tud érvényesülni a feleknek az eljárás titkosságához, a jogvitának a nyilvánosságtól elzártan történő rendezéséhez fűződő érdeke, ami éppen a versenyjogi tényállások érintettsége esetén kiemelt jelentőséghez jut.
Éppen ezen megfontolások alapján érthető a felek rendelkezési jogát jogérvényesítési szinten megjelenítő választottbíráskodás intézményének az adott területen is tapasztalható növekvő jelentősége. Természetesen a választottbírósági út igénybevétele esetében sem mondható el, hogy a felsorolt érdekek, illetőleg előnyök automatikusan érvényesülnének. Ehhez a felek és a választottbíróság hathatós közreműködése szükséges. Ez a fajta közreműködés ugyanakkor szervesen épül a választottbírósági utat választó felek számára biztosított rendelkezési jogra, valamint a választottbírósággal szemben támasztott követelmények teljesítésére. Előbbi esetében elsősorban a választottbíráskodás helyének, a választottbíróság összetételének, az eljárás során alkalmazandó eljárási, valamint a vita érdemi eldöntésére alkalmazandó anyagi jognak a felek általi meghatározására kell gondolni, míg az utóbbi esetben a választottbírósággal szemben támasztott azon követelményre, hogy érvényes és végrehajtható határozattal rendezze a felek között kialakult jogvitát.
A bírósági gyakorlatban és a vonatkozó jogirodalomban sokáig vitatott volt az, hogy a kartelljogi szabályok megsértése miatt érvényesíthető magánjogi igények választottbíróság elé vihetőek-e, vagy az ilyen magánjogi igényekről csak állami bíróságok dönthetnek-e.[19] A választottbírósági törvények hatály - illetőleg arbitrabilitás-rendelkezéseiből is láthatóan a magánjogi védelem rendes útjától, a polgári pertől való
- 398/399 -
eltérésnek csak annyiban volt és van helye, amennyiben az állam azt engedélyezi. A modern államok, bizonyos garanciális feltételek mellett azonban minden olyan magánjogi ügyben, melynek tárgyáról a felek szabadon rendelkezhetnek, tradicionálisan megengedik, hogy a felek vitáikat az állam bíróságai helyett olyan egy vagy több magánszeméllyel bíráltassák el, akiket ők maguk választanak és jogosítanak fel szerződéssel ügyük eldöntésére.[20]
A nemzetközi gyakorlatban sokáig uralkodó nézet szerint a kartelljogi szabályok megsértésére alapított magánjogi igények[21], az igények egy olyan kategóriáját alkották, amelyek - éppen a közérdek dominanciája és ezzel a rendelkezési jog korlátozottsága okán - elbírálására kizárólag az állami bíróságok rendelkeztek hatáskörrel. Ennek indoka elsősorban az a hit volt, hogy a kartelljog érvényesítéséhez fűződő kiemelt közérdek a versenyjog feltétlen érvényesülést vindikáló szabályai útján - szemben az állami bíráskodással - a választottbírósági eljárásban nem tudna maradéktalanul érvényre jutni.[22]
Ezt a megközelítést a nemzetközi választottbíráskodás vonatkozásában az Amerikai Egyesült Államokban közismerten a Supreme Court a Mitsubishi v. Soler[23] ügyben kifejtett álláspontjával tette egyértelműen meghaladottá és ezzel nemzetközi szinten is hozzájárult azon álláspont megerősítéséhez, hogy a kartelljog megsértéséből eredő magánjogi igények választottbíróság elé vihetők.[24] A Supreme Court az ítélet indokolásában kifejtette, hogy nem megalapozott már kiindulásként azt feltételezni, hogy a (nemzetközi) választottbíróság, mint alternatív vitarendezési mechanizmus, nem nyújt megfelelő biztosítékot a kartelljogi szabályok érvényesítésére. A versenyjog megsértéséből eredő magánjogi igények eldöntésének választottbíróságok elé utalásával a felek ugyanis nem mondanak le automatikusan a versenyjog által számukra biztosított jogaikról, csupán ahhoz járulnak hozzá, hogy a közöttük felmerült vitás kérdéseket nem egy állami, hanem egy magánjogi fórum bírálja el.[25] Továbbá választottbíróság kikötése esetében, szemben az állami bíróságok által lefolytatott polgári peres eljárásokkal, a peres felek meghatározhatják a közöttük felmerült jogvita eldöntésére jogosult bíróság összetételét, ez pedig jelentős mértékben hozzájárul a közöttük felmerült jogvita szakszerű elbírálásához, hiszen a választottbírók kijelölése során figyelemmel lehetnek vitás kérdések elbírálásához szükséges szakértelemre, illetőleg a jogvita tárgya által megkívánt különleges ismeretek meglétére. Ezen túlmenően a választottbírósági eljárásokban mind a feleknek, mind a választottbíróságnak lehetősége van szakértő bevonására, amennyiben olyan további kérdés merülne fel az eljárás során, amelynek eldöntéséhez a választottbíróság nem rendelkezik megfelelő szakértelemmel.
A Supreme Court a Mitsubishi v. Soler ügyben hozott döntését követően az Amerikai Egyesült Államok bíróságai ítélkezési gyakorlatukban mind a mai napig következetesen elismerik a nemzetközi és a nemzeti választottbíróságok hatáskörét a kartelljogi szabályok megsértése miatt támasztott magánjogi igények elbírálására.[26] A Mitsubishi v. Soler döntés meghatározó befolyással bírt a versenyjogi választottbíráskodás Európában történő elismerésére is[27] és ezzel végső soron azon, immár nemzetközinek tekinthető konszenzus megszilárdulására is, miszerint a versenyjog magánjogi úton történő érvényesítése nem akadályozza, hanem éppen erősíti a magánérdek mellett a közérdek érvényre juttatását is.[28]
Az amerikai gyakorlattól némileg eltérően alakult, eredményét tekintve azonban azonos módon zárult a kérdés megvitatása a kontinentális jogcsaládot e körben is reprezentáló Németországban, ahol a német versenyjogi törvény[29] 1998-as átfogó módosításával megszűnt az akadálya annak, hogy a kartelljogi szabályok megsértése miatt keletkezett magánjogi igényeket választottbíróság bírálja el.[30] A német polgári perrendtartásnak
- 399/400 -
a választottbírósági eljárásra vonatkozó szabályait átfogóan - a versenyjogi szabályozásra is kiterjedő módon - módosító 1997-es ZPO-novella következtében ugyanis a választottbíróság hatáskörét szabályozó rendelkezések most már átölelik a versenyjogi szabályok megsértéséből keletkező magánjogi igényeket is, éppen az objektív arbitrabilitás tisztán a rendelkezési jogra történő alapítása miatt.[31] Más európai országokban[32] a bírói gyakorlat fokozatosan ismerte el annak a lehetőségét, hogy a versenyjogszabályok megsértéséből eredő magánjogi igények elbírálása választottbíróság elé vihető, hiszen ezekről a polgári jog által definiált igényekről a felek szabadon rendelkeznek.[33]
A kartelljogi szabályok megsértése miatt érvényesíthető magánjogi igények választottbíróság által történő elbírálhatóságát támasztja alá a magyar szabályozás is. A választottbíráskodásról szóló 1994. évi LXXI. törvény (a továbbiakban: Vbtv.) értelmében bírósági peres eljárás helyett választottbírósági eljárásnak van helye akkor, ha a felek az eljárás tárgyáról szabadon rendelkezhetnek.[34] Vagyis a törvény elsősorban a polgári peres útra tartozó jogviták rendezésére, a peres út kiváltására engedi meg a választottbíróság kikötését. Noha maga a Vbtv.[35], illetőleg külön törvény[36] valamely jogviszony speciális jellegére való tekintettel kizárhat meghatározott ügyeket a választottbíráskodás köréből, a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. törvény (a továbbiakban: Tpvt.) nem tartalmaz ilyen korlátozó rendelkezést. Nincs ezért annak akadálya, hogy a felek között a kartelljogi szabályok megsértése miatt keletkezett magánjogi igények tárgyában választottbíróság döntsön, különösen azért sem, mert ezek az igények egyebekben polgári peres útra tartozó jogvitáknak minősülnek, amelyek esetében a törvény kifejezetten megengedi a jogvita választottbírósági hatáskörbe történő utalását.[37]
Nem változtat ezen a lehetőségen az a körülmény sem, hogy a választottbíráskodást érintő eljárási szabályzatok, választottbírósági törvények kereskedelmi választottbíráskodást említenek.[38] A "kereskedelmi" kifejezést a választottbíráskodás kontextusában ugyanis a lehető legtágabban kell értelmezni, olyannyira, hogy abba minden magánjogi jogviszony beletartozik, legyen az szerződéses, vagy szerződésen kívüli, függetlenül attól, hogy a felek valamely állam joga alapján, annak kereskedelmi joga alá tartoznak-e - tehát ilyen értelemben kereskedőnek minősülnek-e - vagy sem.[39] Az UNCITRAL Mintatörvény - amely számos választottbírósági törvény és eljárási szabályzat alapjául szolgál - megszövegezői külön gondot fordítottak a szabályozás nemzetközi jellegére, azzal, hogy a "kereskedelmi" fogalom tartalmi kitöltését nem valamely állam jogi szabályozásától tették függővé. Ezzel az UNCITRAL Mintatörvény és az azzal harmonizált nemzeti választottbírósági jogok egy nagy lépést tettek a választottbíróságok elé utalható ügyek körének kiterjesztéséhez.[40]
A "kereskedelmi ügy" jelzett liberális értelmezése összefoglalva oda vezet, hogy a kartelljogi szabályok megsértése miatt keletkezett magánjogi igények (elsősorban passzív oldalon az érvénytelenségi védekezés, de ugyanígy a kártérítési illetőleg abbahagyásra vagy teljesítésre való kötelezési igények) minden további nélkül választottbírósági útra tartozhatnak.[41]
Az arbitrabilitáshoz hasonlóan a szeparabilitás elve is lényeges változás nélkül érvényesül a versenyjogi érintettségű választottbírósági ügyekben. Ennek megfelelően a választottbírósági eljárás tárgyát képező szerződés érvénytelensége akkor sem eredményezi automatikusan az abban foglalt választottbírósági klauzula érvénytelenségét, ha az érvénytelenségi ok versenyjogi tartalmú, így tipikusan a versenyjogsértésre alapozott semmisség.[42] Ugyanúgy, mint a hagyományos (versenyjogi aspektust nem hordozó) kereskedelmi választott-
- 400/401 -
bíráskodás esetén csak kivételesen fordul az elő, hogy a hordozó szerződés érvénytelenségi oka egybeesik a hordozott választottbírósági klauzula érvénytelenségi okával (pl. a teljes szerződés megkötése kényszerhatás alatt), ez azonban legkevésbé a versenyjogból fakadó érvénytelenségi oknál képzelhető el.
Az Európai Bíróság első alkalommal az Eco Swiss[43] ügyben foglalkozott részletesen a választottbíráskodás és a közösségi versenyszabályok közötti kapcsolattal, így az EUMSz. 101. cikk (1) bekezdés [az EKSz. korábbi 81. cikk (1) bekezdés] választottbíróság által történő alkalmazásának követelményével. A Bíróság ítéletében megerősítette a semmisség szankciójának jelentőségét az Európai Közösség jogrendjében, kimondva ezzel, hogy a semmisség a specifikus jogkövetkezménye annak, ha egy megállapodás megsérti az EUMSz. 101. cikk (1) [az EKSz. korábbi 81. cikk (1) bekezdés] bekezdését. Az ügyben a holland Hoge Raad annak eldöntését kérte az Európai Bíróságtól, hogy az EUMSz. versenyszabályai közrendi szabályoknak tekinthetőek-e, illetőleg azok kötelezően alkalmazandóak-e a választottbíróság által, olyan esetben is, ha a felek a választottbíróság eljárása során nem tettek kifejezett utalást azokra és a választottbíróság sem foglalt állást ilyen kérdésben. Tekintettel arra, hogy a holland jog közrendbe ütközés címén lehetővé teszi a választottbíróság határozatának érvénytelenítését, részben e kérdés megválaszolásán múlott az érvénytelenítési per kimenetele és ezzel a választottbírósági eljárás én annak eredményeként született határozat integritása.
Az Európai Bíróság döntésében az EUMSz. által megfogalmazott versenyjogi szabályokat olyan alapvető jelentőségű előírásoknak tekintette, amelyek a Közösség számára biztosított feladatok teljesítése, és különösen, a belső piac működése szempontjából elengedhetetlen jelentőségűek, így azokat a közösségi közrend részét képező normáknak kell tekinteni. Következésképpen, ha a tagállami eljárási szabályok közrendbe ütközés címén lehetővé teszik egy választottbírósági döntés érvénytelenítését, úgy ezt a szabályt kell megfelelően alkalmazni arra az esetre is, ha a választottbíróság döntésének érvénytelenítését a közösségi versenyszabályok - jelen esetben az EUMSz. 101. cikk (1) bekezdés [az EKSz. korábbi 81. cikk (1) bekezdés] - megsértésére hivatkozással kérik. Ugyanakkor megállapította a Bíróság azt is, hogy a választottbíróság döntése megtámadásának lehetősége nem lehet korlátlan, így az annak megtámadására határidőt szabó tagállami eljárási szabályok nem állnak ellentétben a közösségi versenyszabályok érvényesítéséhez fűződő érdekkel, feltéve, hogy a tagállami eljárási szabályok által megállapított határidők nem sértik a versenyszabályok effektívérvényesíthetőségének követelményét.
Az Európai Bíróság döntése a közösségi versenyszabályoknak a választottbíróság által történő figyelembevételére vonatkozóan nem tartalmaz kifejezett rendelkezést, mindazonáltal kétségtelenül kiemelkedő szerepet játszik a választottbíráskodás és a versenyjog kapcsolata vonatkozásában. Egyrészről, közvetetten hozzájárult azon álláspont és gyakorlat európai szintű megerősítéséhez, hogy a közösségi versenyjogi szabályok megsértése esetén keletkező magánjogi igények választottbíróság elé vihetők. Másrészről pedig a döntésében foglaltak egyfajta paradigmaváltásként értelmezendők a versenyjogi választottbíráskodás kontextusában. Ennek lényege, hogy a közrend körébe tartozó normák jelenléte önmagában nem a választottbírósági utat kizáró körülmény, figyelmen kívül hagyásuk, ill. megsértésük azonban a választottbírósági eljárás, ill. határozat olyan súlyos hibájának minősül, ami közrendbe ütközés címén érvénytelenítési perre adhat alapot.[44] Megállapítható a döntésből ennek megfelelően, hogy az Európai Bíróság, ha nominálisan nem is, ténylegesen és tartalmilag azonban megköveteli a választottbíróságoktól a közösségi versenyjogi szabályok alkalmazását (de facto kötelezettség).
Kérdéses mindazonáltal, hogy a választottbíróságok hivatalból kötelesek-e figyelembe venni a közösségi versenyjogi szabályokat vagy csak megfelelő féli rendelkező (peranyagtágító) cselekmény esetén; ha pedig igen, akkor milyen terjedelemben terheli őket ez a kötelezettség. A közösségi versenyjog hivatalból történő figyelembevételének a kötelezettségét támasztja alá az a körülmény, hogy a választottbíróságnak minden esetben tekintettel kell lennie a felek arbitrációra vezető ügyleti akaratára. Ez utóbbinak az egyik elsődleges motivációja a végleges, érvényes és végrehajtható határozat generálása. A választottbíróságok ilyen irányú kötelezettsége pedig megköveteli a közrend körébe tartozó - és az adott eljárásban alkalmazandó - normák figyelembevételét és tiszteletben tartását, hiszen ezek a normák jelentik a választottbíróságok számára biztosított mozgástér alapvető korlátait, amely korlátok figyelmen kívül hagyása, vagy megsértése végső soron a választottbíróság döntésének érvénytelenítését eredményezheti, ami meghiúsítaná a felek említett igényét.[45]
A választottbíróságnak így minden olyan esetben figyelemmel kell lennie a közösségi kartelljogi szabályozásra, amikor az előtte folyamatban lévő eljárás valamely körülmény folytán kapcsolódási pontot mutat fel az Európai Unióval, illetőleg a tagállamok közötti kereskedelemmel. Ilyen kötelezettség terheli a választottbíróságokat például abban az esetben, ha a felek közötti jogvita tárgyát képező megállapodásra az Európai
- 401/402 -
Unió valamely tagállamának jogát kell alkalmazni. Ez utóbbi kötelezettséget többek között a közösségi jognak a tagállami jogok feletti primátusa is megalapozza. A közösségi versenyjogi szabályok alkalmazásának kötelezettsége áll fenn abban az esetben is, ha a választottbírósági eljárás tárgyát képező megállapodás hatással lehet két vagy több tagállam közötti kereskedelemre; de figyelemmel kell lenni a közösségi kartellszabályokra akkor is, ha a jogvita alapjául szolgáló szerződésre harmadik állam jogát kell ugyan alkalmazni, a felek közötti jogviszony azonban több ponton is valamely tagállamhoz kapcsolódik.[46] Különösen igaz ez abban az esetben, ha a felek közötti jogvitára alkalmazandó jogot - a felek kifejezett jogválasztásának hiányában magának a választottbíróságnak kell meghatároznia. Ilyen esetben ugyanis a választottbíróság az alkalmazandó jogot a vonatkozó nemzetközi magánjogi alapelvek alapján határozza meg, amelyek - mind a hagyományos kollíziós szabályokban, mind pedig az EU új generációs kollíziós rendeleteiben - rendszerint előírják az imperatív normák kötelező figyelembevételét.
Következésképpen megállapítható, hogy a felek - egy vagy több tagállam irányában fennálló kapcsolódási pont megléte esetén - nem használhatják a választottbírósági utat arra, hogy kivonják magukat a közösségi versenyjogi szabályok hatálya alól. Arra való tekintettel pedig, hogy a közösségi kartellszabályok választottbíróságok általi kötelező igénybevétele alapvetően a választottbírósági döntés jövőbeni végrehajthatóságának biztosítását szolgálja, az fogalmilag nem állhat ellentétben a felek számára biztosított rendelkezési szabadsággal sem.[47] Egy ennél proaktív irányban egyértelműen továbbmenő felfogás szerint pedig, amennyiben a felek harmadik állam jogának kikötésével a közösségi versenyszabályok alkalmazhatóságát kívánnák megkerülni, a választottbíróságnak akkor is kifejezetten törekednie kell a közösségi versenyjognak való megfelelésre.[48]
Árnyalja ugyanakkor ezt a képet az a tény, hogy az Európai Bíróság esetjogának megfelelő értelmezésével a választottbíróságoknak a közösségi versenyszabályok hivatalból történő alkalmazására vonatkozó kötelezettsége sem lehet korlátlan. A közösségi jog nem róhat ugyanis súlyosabb kötelezettséget a választottbíróságokra, mint a tagállami bíróságokra. Az Európai Bíróság a van Schijndel ügyben hozott döntésében kimondta, hogy a tagállami bíróságoknak csak abban az esetben kell hivatalból (ex officio) figyelembe venniük a közösségi versenyjogi szabályokat, amennyiben saját belföldi joguk valamely körülmény hivatalból történő figyelembevételének szükségességét írja elő. Nem kötelesek ugyanakkor a felek kereseti kérelmén mintegy túlterjeszkedve, megtörni a belföldi - rendszerint eljárási - szabályok által rájuk ruházott passzív szerepet.[49] Az Európai Bíróság határozatából, valamint a választottbírósági és az állami bírósági peres eljárás funkcionális ekvivalenciájából kiindulva helytelen lenne tehát a választottbíróságoktól többet elvárni annál, mint amit a közösségi jog a tagállami bíróságoktól megkíván.
Összefoglalva, a választottbíróságot akkor bizonyosan terheli a közösségi kartelljogi szabályok figyelembevételére és megfelelő alkalmazására vonatkozó kötelezettség, ha a felek azt kifejezetten kérték, vagy éppenséggel valamely megállapodás közösségi versenyjogba ütközésének megállapítása érdekében fordulnak a választottbírósághoz; vagy a közösségi versenyjogba ütközésre az eljárás során hivatkoznak ("Euro-defence").[50] Tovább erősödik ez a kötelezettség olyan esetekben, amikor a választottbíróságnak nagy valószínűséggel számolnia kell azzal, hogy döntésének végrehajtására valamely tagállamban kerül majd sor. A féli hivatkozás hiányában meglévő alkalmazási kötelezettség megítélése már nem ennyire egyértelmű, az erre vonatkozó különböző álláspontokkal lentebb foglalkozunk.[51]
Végül a választottbíróságok kötelezettségének terjedelmét illetően a többségi álláspont[52] azt a véleményt képviseli, hogy az nemcsak az EUMSz. 101. cikk (1) bekezdés [az EKSz. korábbi 81. cikk (1) bekezdés] következetes alkalmazására terjed ki, hanem magában foglalja a 101. és 102. cikkben foglaltakat is, vagyis felöleli a közösségi kartelljogi szabályozás egészét. Ezen álláspont érvényesítése azzal a következménnyel jár a választottbíróságok számára, hogy a közösségi kartelljogi szabályok alkalmazása esetén egyúttal figyelemmel kell lenniük az 1/2003. Rendelet 1. cikk (2) bekezdésében foglalt mentesítő feltételekre is; ez utóbbi rendelkezések figyelmen kívül hagyása ugyanis, hasonlóan az EUMSz. 101. cikk (1) bekezdésének [az EKSz. korábbi 81. cikk (1) bekezdés] ignorálásához, megkérdőjelezhet-
- 402/403 -
né a választottbíróság döntésének végrehajthatóságát, illetőleg szükségszerűen magában hordozná a döntés érvénytelenítésének nemkívánatos lehetőségét.
Közösségi szinten a kartellszabályok egységes alkalmazását és következetes érvényre juttatását a Rendelet hivatott biztosítani, amely alapvető rendelkezéseket tartalmaz a tagállami versenyhatóságok, a Bizottság és a tagállami bíróságok együttműködésére vonatkozóan, lehetőséget biztosítva ezzel a versenyhatóságok, valamint a Bizottság részére a kartelljogi szabályok bíróságok által történő alkalmazásának befolyásolására.[53] Nem magától értetődő ugyanakkor, hogy a választottbíróságoknak a közösségi kartelljogi szabályok figyelembevételére vonatkozó kötelezettsége automatikusan együtt járna a Rendeletben foglaltak szerinti eljárási együttműködési kötelezettségek választottbíróságokra való kiterjesztésével. A Rendelet mindenesetre - érthető módon - nem tartalmaz rendelkezést a választottbíróságok vonatkozásában, vagyis hiányzik az a közvetlen jogalap, amely kötelezővé, illetőleg lehetővé tenné a választottbíróságok számára a Rendelet alkalmazását.
A választottbíróságokra vonatkozó kifejezett közösségi szabályozás hiányát legitimálja elsősorban az, az Európai Bíróság gyakorlatában már korán letisztult tétel, hogy a választottbíróságok nem minősülnek tagállami bíróságoknak a közösségi jog alkalmazása szempontjából.[54] Ehhez járul továbbá, hogy a Rendelet által a tagállami bíróságok számára előírt kötelezettségek alapvetően állami aktorra vannak kialakítva és ezért részben összeegyeztethetetlenek a választottbíráskodás természetével. Mindazonáltal a közvetlen felhatalmazottság hiánya nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy valamely - elsősorban a situs arbitri és a potenciális exequatur helye által meghatározott - tagállam versenyhatósága, vagy akár közvetlenül a Bizottság jogsegélyt nyújtson a választottbíróságok számára. Ez különösen olyan esetekben lehet indokolt, amikor a választottbírósági eljárásban a közösségi kartellszabályok értelmezése, illetőleg alkalmazása válik szükségessé. A segítségnyújtás leginkább szakértői vagy tanúbizonyítás, illetőleg egyes konstellációkban okirati bizonyítási jogsegély keretei között képzelhető el. Annak sincsen azonban akadálya, hogy a választottbíróság valamilyen általa konkrétan megfogalmazott kérdésben írásbeli tájékoztatást vagy egyéb felvilágosítást kérjen a versenyhatóságoktól. Ez utóbbi esetben azonban tekintettel kell lennie az eljárás bizalmi jellegére, illetőleg a felek ehhez fűződő törvényes érdekeire. Ennek megfelelően főszabály szerint bármely versenyhatóság jogsegély iránti megkeresésére a felek együttes kérelme alapján, és olyan módon (elsősorban anonimizáltan) kerülhet sor, amellyel nem kerül veszélybe a választottbírósági eljárás titkos, a nyilvánosság elől elzárt volta.
A bizonyítási eljárásban való együttműködés elképzelhető ugyanakkor egy másik, közvetett úton is, ami a közvetettség ellenére lényegében teljes eljárásjogi bekötöttséget képes létrehozni. Ennek a közvetett útnak a gondolati előfeltétele a választottbíróságok és az állami bíróságok fentebb már jelzett funkcionális ekvivalenciájából való kiindulás: Amennyiben a lex fori arbitrationis, tehát a választottbírósági eljárásra irányadó eljárásjog tartalmaz megfelelő felhatalmazó rendelkezést, akkor a választottbíróság a választottbíráskodás helye szerinti állam bíróságaihoz (bizonyítási) jogsegély iránti kérelemmel fordulhat. Ilyen felhatalmazó rendelkezést és ezzel az állami bíróságokra rótt jogsegély-kötelezettséget például a magyar lex fori arbitrationis is tartalmaz[55], bár nehezen magyarázható és logikátlan szűkítéssel - szemben az ideiglenes intézkedéssel - csak a belföldi választottbírósági eljárások céljára.[56] Más jogrendszerekben az érintett jogsegélyszabályt a hordozó törvény kiveszi a territorialitás elve alól.[57] Az ilyen, liberális jogsegély-szabályt ismerő államok bíróságai tehát a szempontjukból külföldi választottbíróságoknak is jogsegélyt kell nyújtaniuk. Az állami bíróságok pedig már a saját eljárásukra irányadó lex fori, a mindenkori polgári perrendtartás alkalmazásával teljesítik a megkeresést.[58] Ennek során a választottbíróságnak nyújtandó
- 403/404 -
effektív jogsegély érdekében a (tag)állami bíróságok akár a nemzeti, akár az uniós versenyhatóságokat megkereshetik. Végül természetesen az sem kizárt, hogy a megkeresés teljesítése során az Európai Bírósághoz forduljanak előzetes döntéshozatal iránt vagy a saját magukra irányadó jogsegély-jogforrások[59] alkalmazásával más (tag)államok bíróságai bevonásával teljesítsék a választottbíróság kérését, immár több irányban is nemzetközi alapra helyezve a versenyjogi együttműködést a private enforcement céljaira.
Annak ellenére, hogy a választottbíróságok -ellentétben a (tag)állami bíróságoknak a Rendelet 16. cikkében megfogalmazott kötöttségével[60] - nem kötelesek figyelemmel lenni a Bizottság vagy valamely tagállami versenyhatóság által lefolytatott párhuzamos eljárásokra, illetőleg nincsenek kötve azok határozataihoz[61], a választottbíróságok tipikusan törekedni fognak arra, hogy megfeleljenek a felekkel szemben fennálló azon kötelezettségüknek is, hogy végrehajtható és érvényességében nem veszélyeztetett (tehát közösségi versenyjogsértésre visszavezethető érvénytelenítési okot nem hordozó) határozatot hozzanak. Maga a választottbíróság is érdekelt ezért abban, hogy a Bizottság határozataival összhangban álló, versenyjogi támadási felületektől mentes döntéseket hozzon. Ahhoz pedig, hogy ez az érdek kellőképpen érvényre tudjon jutni, szükségessé válhat legalább a Bizottság által lefolytatott párhuzamos eljárások, illetőleg az egyes kapcsolódó (tag)állami bírósági vagy versenyhatósági eljárások eredményének bevárása. Ilyen esetekben megfontolás tárgyává kell tenni a választottbírósági eljárás felfüggesztését a versenyjogi prejudiciális kérdés hatósági, ill. tagállami bírósági eldöntéséig.[62]
A választottbírósági eljárás felfüggesztésének lehetőségét, illetőleg szükségességét támasztja alá az Európai Bíróság gyakorlata is, amelynek értelmében a fellebbviteli bíróság akkor is kötve van egy Bizottsági határozathoz, ha az alsóbb szintű bíróság a bizottsági határozat meghozatalát megelőzően ezzel ellentétes következtetésre jutott.[63] Noha a választottbíróságok nem minősülnek az EUMSz. 257. cikk [korábban EKSz. 234. cikk] értelmében tagállami bíróságoknak[64], vagyis a Masterfoods eset tükrében nem tekinthetők alsóbb szintű bíróságoknak, a tagállami bíróságok azon kötelezettsége azonban, hogy a közösségi versenyjogi szabályoknak felülvizsgálati bíróságként eljárva is megfelelő érvényt kell szerezniük[65], lehetővé tenné a bíróságok számára az utóbb közösségi versenyjogba ütközőnek minősülő választottbírósági döntés érvénytelenítését, vagy végrehajtásának megtagadását. Ezért kivételesen indokolt lehet a felfüggesztés, amire a választottbírósági szabályzatok egyébként is lehetőséget adnak - tipikusan persze a felek ilyen irányú megállapodása esetén.
A Bizottság vagy a tagállami versenyhatóságok részéről nyújtandó jogsegély szükségességét támasztja alá továbbá azon - a fentiekben már más összefüggésben hivatkozott - körülmény is, hogy a választottbíróságok nem jogosultak közvetlenül az Európai Bírósághoz fordulni előzetes döntéshozatali eljárásban annak előzetes tisztázása érdekében, hogy az előttük folyamatban lévő eljárásban miként értelmezendőek a közösségi kartellszabályozás körébe tartozó rendelkezések. Ugyanakkor, a jelen pontban a funkcionális ekvivalencia és a bizonyítási jogsegély kapcsán kimutatott közvetett úton nem lehet annak akadálya, hogy a választottbíróságok közvetett módon, az állami bíróságok által nyújtandó jogsegély keretein belül kezdeményezzenek az Európai Bíróságnál előzetes döntéshozatali eljárást.[66] Visszatartó erőként azonban a gyakorlatban itt is az előzetes döntéshozatal időintenzitása jelentkezik.
Az Európai Bíróság Eco Swiss ügyben hozott döntését követően a választottbírósági gyakorlat és a vonatkozó szakirodalom egyre élénkebben kezdett foglalkozni azzal a kérdéssel, hogy a nemzeti bíróságok miként viszonyulnak a közösségi versenyjog választottbíróságok által történő alkalmazásához. Egyidejűleg megnőtt azon esetek száma is, amikor a felek választottbírósági döntéseket a közösségi kartellszabályok megsértésére történő hivatkozással támadtak meg tagállami bíróságok előtt és kérték azok érvénytelenítését (vagy végrehajtásuk megtagadását) közrendbe ütközés címén. Ezeknek a pereknek az eldöntése során két, a közösségi jogrend
- 404/405 -
szempontjából egyaránt kiemelkedő jelentőséggel bíró érdek feszül egymásnak: Egyrészről a választottbírósági eljárás hatékonyságához és a választottbírósági döntés véglegességéhez fűződő érdek; másrészről pedig a közösségi versenyjog primátusa és hatékony, egységes érvényesülésének az igénye.
A vonatkozó bírósági gyakorlatban és a kapcsolódó szakirodalmi megnyilvánulások között kétfajta megközelítés körvonalait fedezhetjük fel, amelyeket elsősorban a versenyjog ignorálása, mint közrendbe ütközésre alapozott érvénytelenítési és végrehajtás-megtagadási ok vizsgálatának terjedelme, illetőleg intenzitása határol el egymástól: Míg az ún. minimalista szemlélet csak nagyon szűk körben látja indokolhatónak a választottbírósági döntés állami bírósági felülvizsgálatát, addig az ún. maximalista szemlélet főszabályként megkövetelné a választottbírósági határozatok versenyjogi alapon történő érdemi felülvizsgálatát (révision au fond).[67]
A maximalista[68] szemlélet képviselői elsősorban azt az érvet hozzák fel a választottbírósági döntések érdemi felülvizsgálatának szükségszerűsége mellett, hogy a közösségi jog primátusa megköveteli az EUMSz. 101. és 102. cikkben foglaltak [az EKSz. korábbi 81. és 82. cikk] feltétlen alkalmazását, ráadásul mindez függetlenül a választottbíráskodás helyétől, vagy a felek közötti jogvitára egyébként alkalmazandó jogtól.[69]A kiindulópont az, hogy a közösségi kartelljogi szabályok egyidejűleg a közösségi közrend és a tagállami közrend részét képező imperatív normák, így tartalmukat a választottbírósági eljárásban is maradéktalanul érvényesíteni kell. Következésképpen, a maximalista szemlélet szerint a tagállami bíróságok a közösségi jog alapkövetelményeinek tesznek eleget, amikor érvénytelenítési vagy végrehajtási eljárásukban érdemben vizsgálják a közösségi versenyjog választottbíróságok általi alkalmazását. A választottbíróságokon a maximalista szemlélet szerint az állami bíróságoknak azt a követelményszintet kell számonkérniük, hogy a közösségi versenyjog alkalmazása és értelmezése során a választottbíróságnak törekednie kell valamennyi lehetséges versenyjogi jogsértés feltárására, azaz e maximalista követelményszint egy (versenyjogi téren) aktivista választottbíróság ideálképéből indul ki. E szemlélet logikus következménye, hogy a választottbíróság nem térhet el a Bizottságnak az adott tárgykörben korábban már kialakított gyakorlatától, határozataitól. A közösségi versenyszabályok tágabb értelmezése csak annyiban lenne megengedett, amennyiben az adott kérdésben a Bizottság vagy az Európai Bíróság még nem foglalt állást. Mindebből az aktivista-maximalista nézet szerint összefoglalóan tehát az következik, hogy a közösségi kartellszabályok teljes figyelmen kívül hagyásán túl, azok akár csak nem megfelelő értelmezése vagy helytelen alkalmazása is mára választottbíróság határozatának érvénytelenítését, illetőleg végrehajtásának megtagadását kellene, hogy eredményezze.
A minimalista[70] szemlélet ezzel szemben - a közösségi versenyszabályok imperatív jellegének és ezzel kiemelkedő jelentőségének elismerése mellett - nem követeli meg a választottbírósági határozatok főszabály szerinti általános, átfogó és érdemi felülvizsgálatát. Csak a közösségi versenyszabályok ordre public-sérelmet megvalósító nagyságrendű megsértésének lehet érvénytelenítési vagy végrehajtás-megtagadási következménye és ez is csak akkor, ha a jogsértés nyilvánvaló, tényleges és egyértelmű (flagrant, effective et concrète[71]). A minimalista szemlélet azzal is tovább szűkíti a megkívánt felülvizsgálat intenzitását, hogy megköveteli: a közrend nyilvánvaló sérelmének magából a választottbírósági határozatból kell kitűnnie. Ez azt jelenti, hogy nem a választottbírósági eljárás mikéntjéből, hanem csak annak konkrét versenyjogsértő eredményéből következhet a közrendi klauzula sérelme.[72] Ennek keretében az érvénytelenítési, illetőleg exequatur bíróságnak
- 405/406 -
azt kell elsősorban vizsgálnia, hogy a kötelezően alkalmazandó versenyjogi szabályokat a választottbíróság súlyosan megsértette-e. Nem jelent ugyanakkor érvénytelenítési okot az, ha a választottbíróság valamely kérdést vagy jogszabályi rendelkezést tévesen értelmez, vagy valamely tényállási elemből téves következtetést von le. Az azonban már a minimalista szemlélet szerint is érvénytelenítési ok, ha a választottbíróság ily módon levont következtetése súlyosan sérti az adott állam közrendjének körébe tartozó normákat. A differenciáltabb és ezért a jelen írás szerzője szerint általánosságban előnyben részesítendő minimalista szemlélet a fentebb bemutatott megközelítéssel messzemenően hozzájárul a választottbírósági határozatok véglegességének, valamint a választottbírósági eljárás integritásának érvényesítéséhez.
Önmagában az a tény, hogy az Unió egyes tagállamaiban és az EU-n kívül is létezik a két bemutatott irányzat, azt mutatja, hogy az Eco Swiss eset óta sem a joggyakorlat, sem pedig az elmélet nem egységes abban a kérdésben az olyan választottbírósági határozatok megítélése (érvénytelenítése vagy végrehajtásának megtagadása) kapcsán, amelyek versenyjogi szabályok megsértésére való hivatkozással válnak állami bírósági jogorvoslat tárgyává. Az mindenesetre mindkét szemlélet közös nevezőjének tekinthető, hogy a választottbírósági eljárás integritásának és a választottbírósági határozat effektivitásának és véglegességének egyik biztosítéka a közrendi tartalmat hordozó versenyszabályok figyelembevétele és megfelelő alkalmazása.
A választottbíróságok egyre fontosabb szerepet játszanak a versenyszabályok megsértése miatt keletkezett magánjogi igények érvényesítése terén. A nemzetközi kereskedelmi és gazdasági gyakorlatban a felek egyre gyakrabban viszik versenyjogi relevanciával is bíró jogvitájukat az állami bírósági eljárással szemben több lényeges előnyt felmutatni képes választottbíróságok elé. A versenyjogi aspektust is involváló és ezért az egyes állami belső közrendeket, valamint a belső piac érintettsége esetén az Európai Unió közrendi szintű érdekeit érintő ügyekben a felek szabadsága nem korlátlan. Különösen nem szolgálhat a választottbírósági út a kényszerítő versenyjogi szabályok alóli mentesülés útvonalául. Ugyanakkor a tagállami bíróságok gyakorlata és a jogirodalom nem egységes a versenyjog választottbíráskodáshoz fűződő viszonya egyes részletkérdéseinek, így elsősorban a versenyjogi alapú állami bírósági kontroll intenzitásának, terjedelmének megítélésében. Alapelvi jelleggel azonban annyi bizonyosan megfogalmazható, hogy a választottbírósági eljárás integritásának, a választottbírósági határozat effektivitásának és véglegességének alapvető biztosítéka a közrendi tartalmakat is hordozó versenyszabályok választottbíróságok általi hivatalbóli figyelembevétele és megfelelő alkalmazása. A hivatalbóliság irányába éppen a közrendi jelleg és ezzel a féli diszpozíció alapvető hiánya billenti el a mérleg nyelvét. Tekintettel arra, hogy a magyar szabályozás sem zárja ki az itt bemutatott értelemben vett versenyjogi választottbíráskodást, a magyar választottbíróságok is fontos szerepet kaphatnak a jövőben mind a közösségi, mind a nemzeti versenyszabályok egyre inkább előtérbe kerülő szekunder érvényesítése ("private law enforcement") terén. Végül, egy tágabb összefüggésben mind a választottbírósági, mind pedig az állami bírósági peres eljárási szabályok jövőbeni kialakításánál figyelemmel kell általában is lenni a private law enforcement - nem kizárólag a versenyjog területén - növekvő jelentőségére. Nem utolsósorban a 2013-ban elindult polgári perjogi kodifikáció szempontjából ezt a belátást az a tény is erősíti, hogy az Európai Unió láthatólag ezen a területen egyértelmű tagállami jogalkotási aktivitást - és elsősorban "akadálymentesítést" vár el.
Mindezek és a fentebb idézett legutóbbi Irányelv-javaslat fényében minden szempontból megalapozottnak látszik az a jóslat[73], amely szerint a hazai (úgy az anyagi, mint az eljárásjogi) jogalkotásnak a Tpvt. átfogó módosítása után is lesz még tennivalója a magánjogi jogérvényesítés, mint paradigma erősítése és kiteljesítése terén.
Végül, egy tágabb összefüggésben mind a választottbírósági, mind pedig az állami bírósági peres eljárási szabályok jövőbeni kialakításánál általában is figyelemmel kell lenni a private law enforcement - nem kizárólag a versenyjog területén - növekvő jelentőségére. Nem utolsósorban a 2013-ban elindult polgári perjogi kodifikáció szempontjából ezt a belátást az a tény is erősíti, hogy az Európai Unió láthatólag ezen a területen egyértelmű tagállami jogalkotási aktivitást - és elsősorban "akadálymentesítést" vár el. ■
JEGYZETEK
[1] A tanulmány az MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült.
[2] Vö. legutóbb a magyar jogirodalomban a problémakör áttekintéséhez: Bassola Bálint - Fejes Gábor: Versenyjogi jogsértések esetén érvényesíthető magánjogi igények - Néhány alapvetés. In: Boytha Györgyné (szerk.): Versenyjogi jogsértések esetén érvényesíthető magánjogi igények. Budapest 2008, 17. skk. old.; az érvényesíthető igények köréhez: Polauf Tamás: A teljesítésre kötelezés mint a versenyjogi jogsértések esetén alkalmazható polgári jogi jogkövetkezmény. In: Kisfaludi András (szerk.): Versenyjogi jogsértések - magánjogi jogkövetkezmények. Budapest 2012, 211. skk. old.; kifejezetten a kártérítési igényhez pedig: Fuglinszky Ádám: A versenyjogi jogsértések esetén alkalmazható polgári jogi jogkövetkezmények - A kártérítés mint magánjogi szankció. In: Kisfaludi András (szerk.): Versenyjogi jogsértések - magánjogi jogkövetkezmények. Budapest 2012, 13. skk. old.
[3] A szűkebb értelemben vett, tehát elsősorban a versenyhatóságok között eloszló közjogi jogérvényesítés decentralizációjának egy legutóbbi jó szintéziséhez vö.: Wallacher Lajos: Az uniós versenyjog érvényesítési rendszerének hatékonysági előnyei és hátrányai a Bíróság Tele2 Polska ügyben hozott ítélete fényében. In: Európai Jog 2012, 35-41. old.
[4] A Sherman Act versenyjogi jogsértéseket szankcionáló rendelkezései túlnyomóan a kartellekben érintett, illetőleg azok tevékenysége által károkat szenvedett magánfelek polgári pereiben kerülnek alkalmazásra. Vö. ehhez és az európai és az amerikai jogérvényesítési súlypont-eltérésekhez legutóbb a vonatkozó magyar szakirodalomban: Berke Barna - Papp Mónika: Az Európai Unió gazdasági joga II. Az Európai Unió versenyjoga. Budapest 2013, 141. old. és az ott hivatkozott további irodalmat és statisztikákat.
[5] Ld. Christopher Bellamy - Graham D. Child: European Union Law of Competition, 7th Edition (eds. Vivien Rose and David Bailey). Oxford 2013 (a továbbiakban: Bellamy & Child), 16.001-16.096.
[6] Ebbe az irányba hatott az Európai Bíróságnak a magánjogi igényérvényesítés szükségszerűségét artikuláló joggyakorlata. Vö.: Courage v Crehan C-453/99. sz. ügy [EBHT 2001. I-6314. old.] és Manfredi v Lloyd Adreatico Assicurazioni et al C-298/04. sz. ügy [EBHT 2006. I-6619. old.].
[7] Vö. pl. Claudia Seitz: Public over Private Enforcement of Competition Law. In: GRUR-RR 2012, 137-142. old.
[8] A Courage v Crehan ügyet követően időrendben a következő dokumentumok jelentették a mérföldköveket: Az ún. Ashurst Study: Study on the conditions of claims for damages in case of infringement of EC competition rules, prepared by Denis Waelbroeck, Donald Slater and Gil Even-Shoshan, Brussels 2004. Ezt követte az elsősorban kártérítési igényekkel foglalkozó, lehetséges jövőbeli jogalkotási aktusokat előkészítő Zöld és Fehér Könyv: Zöld Könyv az EK antitröszt szabályainak megsértésére épülő kártérítési keresetekről, COM(2005) 672 végleges; Fehér Könyv az EK trösztellenes szabályainak megsértésén alapuló kártérítési keresetekről, COM(2008) 165 végleges. Végül pedig egy Irányelv-javaslat formájában hozta nyilvánosságra 2013 júniusában: A tagállamok és az Európai Unió versenyjogi rendelkezéseinek megsértésén alapuló, nemzeti jog szerinti kártérítési keresetekre irányadó egyes szabályokról, COM(2013) 404 végleges. A Javaslat, amellett, hogy a korábbi előkészítő dokumentumokkal összhangban "a versenyjog közjogi és magánjogi érvényesítése közötti kölcsönhatás optimalizálását" tűzi célul, újdonságként először tartalmaz kifejezett utalást is a versenyjogi választottbíráskodásra.
[9] A versenyhatósági és bírósági jogalkalmazás kölcsönhatásához magyar jogi szempontból vö. Tpvt. 86-88. §-ok és a verseny szabadságával kapcsolatos, a GVH által követett alapelvek (2007) 34. és 76. old. A közjogi és a magánjogi jogérvényesítés egymást erősítő és nem kizáró jellegéhez vö. a Tpvt. ebből a szempontból központi 88/A. §-át. A szabályozás struktúrájához és különösen az értesítési és felfüggesztési kötelezettségekhez vö. Nagy Csongor István: Kartelljogi kézikönyv. Budapest 2008, 718-720. old. és Pázmándi Kinga (szerk.): Magyar versenyjog. Budapest 2012, 311. old.
[10] Vö. pl. Gombos Katalin: Bírói jogvédelem az Európai Unióban - Lisszabon után. Budapest 2011, 206. skk. old.
[11] Sotiris I. Dempogiotis: EC Competition law and international commercial arbitration: A new era in the interplay of these legal orders and a new challenge for the European Commission. In: Global Antitrust Review 2008/1, 135., 139. old.
[12] A "private attorney general" versenyjogi összefüggésben, az állami bíróságokra vonatkoztatva és az azzal kapcsolatban fellépő speciális joghatósági problémák elemzéséhez legutóbb: Matthias Weller: Kartellprivatrechtliche Klagen im Europäischen Prozessrecht: "Private Enforcement" und die Brüssel-I-VO. In: Zeitschrift für Vergleichende Rechtswissenschaft, 2013. 89-101. old.
[13] A magyar szabályozási példán: Amennyiben a választottbíráskodás helye Magyarország területén található, úgy a választottbírósági eljárásjog a magyar lex fori, azaz a választottbíráskodásról szóló 1994. évi LXXI. törvény (Vbtv.) szerint alakul. Lásd a Vbtv. saját territoriális és tárgyi hatályát definiáló 1. §-át.
[14] Vbt. 49. § (1) bekezdés, Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett szervezett Állandó Választottbíróság Eljárási Szabályzat 14. § (2) bekezdés; ZPO 1051. § (1) bekezdés.
[15] Vö. az ilyen normatartalmak részletes elemzéséhez: Jette Beulker: Die Eingriffsnormenproblematik in internationalen Schiedsverfahren. Tübingen 2005.
[16] Azzal, hogy a felek bármikor megállapodhatnak jogorvoslati választottbírósági fórumban is. Kivételesen erre a lehetőségre törvényi szintű utalással is találkozunk például a holland szabályozásban.
[17] Vbt. 55. §.
[18] Míg az 1958-as New York-i Egyezményhez több mint 150 állam csatlakozott, addig a Brüsszel-I. Rendelet csak az uniós tagállamokra terjed ki.
[19] A versenyjogi igények objektív arbitrabilitásának mai általános elfogadottságáig vezető út amerikai és európai - részben országokra lebontott - történetéhez vö. Jean-François Poudret - Sébastien Besson: Droit comparé de l’arbitrage international, Zürich 2002, 315-321. old.
[20] Vö. a mai napig leggazdagabb történeti áttekintést: Fabinyi Tihamér: A választottbíráskodás (második bővített kiadás). Budapest, 1926.
[21] Elsősorban az elsődleges kartelljogi szankció, az érvénytelenség akár aktív, akár passzív eljárásbeli bevezetése, de ugyanígy a kártérítés, az abbahagyásra, tartózkodásra és teljesítésre kötelezés, mint igények jönnek szóba. Vö. ugyanezt hangsúlyozva Thomas Eilmansberger: Die Bedeutung der Art. 81 und 82 EG für Schiedsverfahren. In: SchiedsVZ 2006, 5., 7. old. és ugyanígy Christoph Liebscher - Paul Oberhammer - Walter H. Rechberger (Hrsg.): Schiedsverfahrensrecht I., Wien-New York 2012, 3.102.
[22] Vö. a joggyakorlat restriktív irányzatától az arbitrabilitást egyre liberálisabban kezelő irányba történő elmozdulásának amerikai történetéhez: Wilko v. Swan, 346 U.S. 427 (1953); Mitsubishi Motors Corp. v. Soler Chrysler-Plymouth Inc., 473 U.S. 614 (1985).
[23] Mitsubishi Motors Corp. v. Soler Chrysler-Plymouth Inc., 473 U.S. 614 (1985).
[24] Az időben ténylegesen elsőként ilyen érvelést tartalmazó és ezzel ténylegesen úttörő bírósági határozat azonban egy a Mitsubishi-döntést mintegy tíz évvel megelőző svájci kantonális bírósági döntés volt: Tribunal Cantonale Vaudois 1975, Journal des Tribunaux 1981 III 71. Vö. ezt a döntést úttörőként hivatkozva: Jean-FrançoisPoudret - Sébastien Besson: Droit comparé de l'arbitrage international, Zürich 2002, 315. old.
[25] A Gilmer v. Interstate/Johnson Lane Corp., 500 U.S. 20 (1991) döntésben a Mitsubishi-esetre visszautalva a Supreme Court a következőképp fogalmazott: "Its (Federal Arbitration Act's) purpose was to reverse the longstanding judicial hostility to arbitration adopted by American courts In these cases we recognized that by agreeing to arbitrate a statutory claim, a party doesn't forgo the substantive rights afforded by the statute; it only submits to their resolution in an arbitral, rather than a judicial, forum."
[26] Ld. pl. a vonatkozó esetjogot ilyen értelemben is összefoglalóan: Stolt-Nielsen S. A. v. Animal Feeds Int’l Corp., 130 S. Ct. 1758 (U.S. 2010).
[27] Gordon Blanke: The role of EC Competition Law in International Arbitration: A Plaidoyer. In: European Business Law Review 2005/16, 169, 172. old.
[28] Vö. ehhez ugyanígy William W. Park: Private Adjudicators and the Public Interest: The Expanding Scope of International Arbitration. In: 12(3) Brooklyn Journal of International Law 629-674 (1986).
[29] Gesetz gegen Wettbewerbsbeschränkungen (GWB).
[30] A tiltórendelkezés a korábbi GWB 91. §-a volt.
[31] ZPO 1030. §.
[32] Franciaországban 1989 óta van mód választottbírósági útra terelni a magánjogi igényeket. Svájcban 1975 óta van erre lehetőség, Ausztriában pedig a Kartellgesetz 124. §-ának korábbi korlátozó rendelkezését 2005-ben helyeztek hatályon kívül. Vö. Jean-François Poudret - Sébastien Besson: Droit comparé de l'arbitrage international, Zürich 2002, 315-321. old., az osztrák szabályozáshoz pedig Christoph Liebscher - Paul Oberhammer - Walter H. Rechberger (Hrsg.): Schiedsverfahrensrecht I., Wien - New York 2012, 3.102.
[33] Ld. Pl. a francia bírósági gyakorlathoz Friedrich Niggemann: Europäisches Wettbewerbsrecht und Schiedsgerichtsbarkeit: Eco Swiss und europäischer Ordre Public in der praktischer Anwendung in Frankreich.In: SchiedsVZ 2005, 265-273. old. A svájci bírói gyakorlathoz ld. Marcel Meinhardt-Jan-Michael Ahrens: Wettbewerbsrecht und Schiedsgerichtsbarkeit in der Schweiz - Eine Würdigung des Entscheids des Bundesgerichts vom 8. März 2006. In: SchiedsVZ 2006, 182-184.
[34] Vbt. 3. § (1) bekezdés b) pont.
[35] Vö. a Vbtv. 2013 óta új, arbitrabilitást a nemzeti vagyon körében több pertárgyra kizáró 2-4. §-ait.
[36] Így pl. a nemzeti vagyonról szóló 2011. évi CXCVI. törvény 17. § (3) bekezdése.
[37] Vö. a Vbtv. 3-5. §§-hoz fűzött indokolást.
[38] Lásd 1961. Genfi Egyezmény a Nemzetközi Kereskedelmi Választottbíróságról; a Párizsi Nemzetközi Kereskedelmi Kamara mellett szervezett Nemzetközi Kereskedelmi Választottbíróság Eljárási Szabályzata; UNCITRAL Mintaszabályzata a Nemzetközi Kereskedelmi Választottbíráskodásról.
[39] Éppen az ebben a tekintetben már kivételnek számító magyar szabályozásban némileg relativálja ezt a képet a Vbtv. 3. § (1) bekezdés a) pontjában található a szubjektív arbitrabilitást szűkítő elavult szabály.
[40] Vö. New York-i Egyezmény I. Cikk 3. pontjában, illetőleg az Egyezményt kihirdető 1962. évi 25. törvényerejű rendelet XVI. Cikkének 2. pontjában foglaltakat az UNCITRAL Mintatörvény első cikkéhez fűzött lábjegyzetben foglaltakkal.
[41] A kartellszabályok megsértéséből eredő magánjogi igények választottbíróságok által történő érvényesítésének elfogadottságához az európai joggyakorlatban vö. Thomas Eilmansberger: Die Bedeutung der Art. 81 und 82 EG für Schiedsverfahren. In: SchiedsVZ 2006, 5., 6. skk. old.
[42] Vö. BELLAMY & CHILD 16,098
[43] Eco Swiss China Time Ltd v Benetton C-126/97.. [EBHT 1999. I-3055. old.]
[44] Thomas Eilmansberger: Die Bedeutung der Art. 81 und 82 EG für Schiedsverfahren. In: SchiedsVZ 2006, 5., 9. old.
[45] Vö. Gordon Blanke: The role of EC Competition Law in International Arbitration: A Plaidoyer. In: European Business Law Review 2005/16, 169, 171. skk. old.
[46] A versenyjogi szabályok hatályához, így az extraterritoriális alkalmazandóság kérdéséhez vö. pl. Rudolf Streinz: Europarecht, 9. Auflage, Heidelberg 2012, Rn. 1020; Berke Barna - Papp Mónika: Az Európai Unió gazdasági joga II. Az Európai Unió versenyjoga. Budapest 2013, 144. skk. old.
[47] Nordsee, Deutsche Hochseefischerei GmbH kontra Németországi Szövetségi Köztársaság és Land Rheinland-Pfalz. C-122-73. [EBHT 1973. I-01511. old.] 14. bekezdés.
[48] Ld. Gordon Blanke: The role of EC Competition Law in International Arbitration: A Plaidoyer. In: European Business Law Review 2005/16, 169., 178. old.
[49] Jeroen van Schijndel és Johannes Nicolaas Cornelis van Veenv Stichting Pensioenfonds voor Fysiotherapeuten C-430/93. és C-431/93. sz. egyesített ügyek [EBHT 1995. I-04705. old.]
[50] Ilyen esetek fordulnak elő a leggyakrabban a választottbírósági gyakorlatban. Vö. Friso Heukamp: Kartellrecht im Schiedsverfahren - Neuorientierung durch VO 1/2003 und 7. GWB-Novelle? In: SchiedsVZ 2006, 94-95. old.; A közösségi kartelljog megsértéséből eredő deliktuális magánjogi igények ritka előfordulásához vö. Thomas Eilmansberger: Die Bedeutung der Art. 81 und 82 EG für Schiedsverfahren. In: SchiedsVZ 2006, 5., 7. old.
[51] Vö. a minimalista és a maximalista álláspont ismertetésénél elmondottakat a 3.5. pontnál.
[52] Vö. pl. Sotiris I. Dempogiotis: EC Competition law and international commercial arbitration: A new era in the interplay of these legal orders and a new challenge for the European Commission. In: Global Antitrust Review 2008/1, 135., 139. old.
[53] Ld. Rendelet 5-6., 11., 15-16. cikkei és vö. ehhez, valamint a szabályozás értelméhez és gyakorlati érvényesüléséhez Wallacher Lajos: Az uniós versenyjog érvényesítési rendszerének hatékonysági előnyei és hátrányai a Bíróság Tele2 Polska ügyben hozott ítélete fényében. In: Európai Jog 2012, 35-41. old.
[54] Nordsee Deutsche Hochseefischerei GmbH kontra Reederei Mond Hochseefischerei Nordstern AG & Co. KG és Reederei Friedrich Busse Hochseefischerei Nordstern AG & Co. KG. C-102/81. [EBHT 1982., 01095. old.]
[55] Vbtv. 37. § (3) bek.
[56] Vö. Vbtv. 1. §, 37. § és 46. § (2) bek. együtt.
[57] Így például a német polgári perrendtartásba integrált választottbírósági eljárásjog: ZPO 1025. § és 1050. § együtt.
[58] A bizonyítás intenzitása és hatóköre ennek megfelelően jogrendszerről jogrendszerre változhat attól függően, hogy a megkeresett bíróság lex fori-ja milyen bizonyítási szabályokat ismer. Míg a common law jogcsaládban, és elsősorban az USA-ban ez minden további nélkül magában foglalja a pretrial discovery keretében lehetséges és messzemenő kikutatási lehetőséget biztosító szabályokat (vö. pl. Federal Rules of Civil Procedure, Rule 26 skk.), addig a kontinentális jogrendszerekben ez a lehetőség még akkor sem adott, ha egyébként a választottbírósági eljárás felei a saját eljárási szabályzatukban (például az IBA Rules on the Taking of Evidence angolszász irányba liberalizált átalakításával) erre lehetőséget biztosítottak. Egy a versenyjog vonalán ebbe az irányba történő gyors és megfontolatlan elmozdulás, ahogyan az időről-időre felvetődik, így pl. legutóbb: Gombos Katalin: Bírói jogvédelem az Európai Unióban - Lisszabon után. Budapest 2011, 216. old., a perjogi kultúrák közötti mélyreható különbségek okán elvetendő. Az európai perjogokkal - és azokon belül specifikusan is a bizonyítási eljárással - szemben az Európai Bíróság által megfogalmazott effektív jogvédelmi követelmények sem mennek el odáig, hogy a discovery irányába történő elmozdulást kívánnának a tagállami eljárásjogoktól. Vö. Pfleiderer AG v Bundeskartellamt C-360/09. [EBHT 2011. I-5186.].
[59] Globális szinten az 1970. évi Hágai Bizonyítási Egyezmény, uniós szinten pedig a bizonyítási jogsegélyről szóló 1206/2001 EK Tanácsi rendelet segítségével.
[60] A Rendelet 16. cikk (1) bekezdésében lefektetett kötöttséget ráadásul tagállami bírósági gyakorlat szerint a jogvédelem összes formájára (follow-on és önálló keresetek) kiterjesztően kell értelmezni. Vö. ehhez pl. Toshiba Carrier UK v KME Yorkshire [2011] High Court 2665, para 44.
[61] Vö. Thomas Eilmansberger: Die Bedeutung der Art. 81 und 82 EG für Schiedsverfahren. In: SchiedsVZ 2006, 5, 12. old. Az ezzel ellentétes állásponthoz vö. Friso Heukamp: Kartellrecht im Schiedsverfahren - Neuorientierung durch VO 1/2003 und 7. GWB-Novelle? In: SchiedsVZ 2006, 94-95. old.
[62] Tovább indikálja a felfüggesztést a tipikusan az állami bíróságokra telepített kötelező felfüggesztési ok is. A magyar jogban ez a kötelezettség ugyan szintén természetszerűleg az állami bíróságokra vonatkozik csak, de a két eljárás közötti funkcionális ekvivalencia a választottbírósági eljárásban való - nyilván csak fakultatív - alkalmazást sem zárja ki. Vö. Tpvt. 88/B. § (6)-(6a) bek.
[63] Masterfoods Ltd v HB Ice Cream Ltd C-344/98. sz. ügy [EBHT 2000., I-11369. o.]
[64] Lásd a fent hivatkozott Nordsee esetet.
[65] Ld. Rendelet 21. preambulum bek.
[66] A jogirodalomban emellett jelen van annak követelése is, hogy a választottbíróságok közvetlenül előzetes döntéshozatal iránti kérelemmel fordulhassanak az Európai Bírósághoz. Így pl. Siegfried H. Elsing: References by Arbitral Tribunals to the European Court of Justice for Preliminary Rulings. In: Austrian Yearbook on International Arbitration 2013, Vienna 2013, 45-59. old.
[67] Ilyen értelemben a két nézetet a Supreme Court Mitsubishi-döntésében artikulált "state courts’ second look" doktrínájának értelmezési intenzitása különbözteti meg. Vö. ehhez William W. Park: Private Adjudicators and the Public Interest: The Expanding Scope of International Arbitration. In: 12(3) Brooklyn Journal of International Law 629-674 (1986).
[68] Ilyen tendenciát mutat például a német és a belga bírósági gyakorlat. A német gyakorlathoz vö. Friso Heukamp: Kartellrecht im Schiedsverfahren - Neuorientierung durch VO 1/2003 und 7. GWB-Novelle? In: SchiedsVZ 2006, 94-95. old. Ezzel ellentétes álláspontot képvisel Boris Kasalowsky - Magdalene Steup: Révision au fond - Einheitliche europäische Maßstäbe bei der Überprüfung von Schiedssprüchen auf kartellrechtliche ordre public-Verstöße? In: SchiedsVZ 2008. 73-76. old. A belga gyakorlathoz ld. SNF SAS v Cytec Industries BV, Tribunal de première de Bruxelles, March 8, 2007 eset.
[69] A jogvitára - a felek által, vagy felek eltérő megállapodásának hiányában a választottbíróság által meghatározott - alkalmazandó anyagi jog alatt a jogviszonyt közvetlenül rendező magánjogi jogszabályi rendelkezéseket kell érteni, nem pedig a közjog körébe tartozó normákat. A közjog körébe tartozó imperatív normák alkalmazását - ebbe a körbe tartoznak a közösségi, valamint a nemzeti versenyjogi normák is - a felek nem zárhatják ki.
[70] Ilyen például a francia, a svájci vagy a magyar bírói gyakorlat. A francia gyakorlathoz ld. elsősorban a Cour de Cassation állami bírósági felülvizsgálatot kifejezetten restriktíven szemlélő döntését az SNF v Cytec Industries ügyben, In: (2008) Revue de l’Arbitrage 473, valamint Friedrich Niggemann: Europäisches Wettbewerbsrecht und Schiedsgerichtsbarkeit: Eco Swiss und europäischer Ordre Public in der praktischen Anwendung in Frankreich. In: Schieds VZ 2005, 265., 267. old.; a svájci gyakorlathoz ld. Marcel Meinhardt-Jan-Michael Ahrens: Wettbewerbsrecht und Schiedsgerichtsbarkeit in der Schweiz - Eine Würdigung des Entscheids des Bundesgerichts vom 8. März 2006. In: SchiedsVZ 2006, 182-188. old. (187); A magyar ítélkezéshez vö. Legf. Bír. Gfv. XI. 30.226/2005. sz. döntés (EBH 2006. 1429), Legf. Bír. Gf. VI. 33.072/1997. sz. döntés (EBH 1999. 37), továbbá a Vbtv. 54-57. § miniszteri indokolását.
[71] Vö. így a restriktív francia gyakorlatot reprezentáló Paris Courd'Appel Thalés Air Defense v Euromissile ügyben 2004. november 18-án hozott döntését. In: (2005) Revue de l'Arbitrage 271.
[72] Vö. így a Tribunal de première instance de Bruxelles fentebb hivatkozott SNF SAS v Cytec Industries BV ügyben hozott döntését.
[73] Vörös Imre: Európai jog - magyar jog: konkurencia vagy koegzisztencia. In: Jogtudományi Közlöny 2011, 369-401., 383. old.
Visszaugrás
